Következő könyvünk a Vörös és fekete. Amikor először olvastam az 50-es kihívásról, és megláttam azt a kategóriát, hogy egy könyv, aminek szín szerepel a címében, rögtön ez jutott eszembe. Úgyhogy nem is volt kérdés, idén sorra kerül. Egyébként is kíváncsi voltam rá, mert anno gimiben a magyar faktosoknak kötelező olvasmány volt, és többeknek tetszett.
Előzetesen csak annyit ismertem a sztoriból, hogy egy szegény pasi elcsábítja egy gazdag pasi feleségét. Na, ennél sokkal többről van szó! Főhősünk Julien Sorel egy ács fia, egy franciaországi városkában él. Nagyratörő álmai vannak, pap szeretne lenni, mert tudja, hogy csak így érvényesülhet abban a világban, abban a korban. A helyi lelkész tanítgatja őt. Julien annyira szorgalmasnak (és céltudatosnak) bizonyul, hogy megtanulja kívülről a teljes Bibliát latinul. A fiú ügyessége fülébe jut a városka vezetőinek is, és a polgármester, de Rénal úr felkéri, hogy legyen a gyermekei nevelője. Julien örül, hogy megszabadulhat az apja és a testvérei elnyomása alól, és végre pénzt kereshet a saját tudományával, így elfogadja az állást. Azonban nem csak pénzre tesz szert, hanem egy szeretőre is, méghozzá de Rénalné személyében. Szerelmükről azonban hamarosan pletykák kezdenek szárnyra kapni, ezért Juliennek el kell mennie. Régi pártfogója, a városka papja ajánlólevelet ír az egyik szemináriumba, ahová Julient fel is veszik, így tovább folytatja útját a papi pályán. Hamarosan azonban újabb lehetőség bukkan fel előtte. A szeminárium egykori vezetője beajánlja őt titkának egyik magas rangú párizsi ismerősének, bizonyos de la Mole márkinak. Julien kapva kap az alkalmon, hogy végre Párizsba költözhet, a munkába is hamar beletanul. Azonban itt is eléri a szerelem szele, méghozzá de la Mole márki lányával keveredik szerelmi kalandba. Kapcsolatuk elég viharos, de végül elhatározzák, hogy kitartanak egymás mellett, már csak azért is, mert Mathilde terhes lesz. A márki persze nem nagyon örül ennek a kapcsolatnak, de lánya kérésére rangot és vagyont adományoz a szegény fiúnak. Titokban azonban leveleket küld szét, hogy lenyomozza Julient, s de Rénalné meg is írja neki, hogy a fiú bizonyára csak azért csapja a szelet Mathilde-nak, hogy feljebb juthasson a ranglétrán. Mikor ezt Julien megtudja, felkeresi de Rénalnét, és rálő, felindultságában meg akarja ölni. Azonnal börtönbe csukják. De Rénalné nem hal meg, megbánja, hogy megírta azt a levelet szerelmese ellen, és igyekszik mindig meglátogatni Julient a börtönben, míg Mathilde azon fáradozik, hogy nevének segítségével megmenthesse gyermeke apját a kivégzéstől. Julien azonban bűnösnek vallja magát, és abszolút fel van készülve a halálra. Kegyelmet is csak azért kér, hogy még néhány napot együtt tölthessen igaz szerelmével, de Rénalnéval. Sorsa felett azonban egyik korábbi riválisa dönt, így a halálbüntetés elkerülhetetlen, Julient lefejezik, de Rénalné pedig belehal a bánatba.
Huhh, most így visszaolvasva, jó hosszú lett csak a sztori. De hát közel 600 oldalról van szó… J
A sok kalandregény után azért is esett a választásom erre a könyvre, mert jól esett volna már egy kicsit realisztikusabb történetet olvasni. A Vörös és fekete pedig egyébként is egy új műfaj egyik első műve; realista regény az okosok szerint. A realitása már abban is megmutatkozik, hogy valós eseményeken alapul, Stendhal ugyanis egy újságcikkből vette az alapötletet. A cikk egy elítélt férfiról szólt, aki egy templomban rálőtt a szeretőjére.
Talán furcsán fog hangzani, de ennek a könyvnek nem is a történet a lényege, hanem a főszereplő. Julien Sorel egy szegény ács fia. Az apja és a testvérei nem szeretik őt, felesleges koloncnak tartják a vézna, könyveket szerető fiút. Julien arról ábrándozik, hogy egyszer elhagyja a családi házat, de nem akárhogy. Gazdag lesz, jómódban fog élni. Napóleon korát eszményíti, amikor a háborúnak köszönhetően bárkiből lehetett egy csapásra „valaki”. Felismeri azonban, hogy a helyzet megváltozott 1830-ra, és hogy egy szegény fiú számára fölfelé csak egyetlen út járható, méghozzá a papi pálya. Mikor lehetőséget kap a családi háztól való elszakadásra, nyomban él vele. Bekerül a gazdag de Rénal családba, ahol gyakorlatilag cselédként bánnak vele. Valójában az is, egy fizetett szolga, de ez sérti az önbecsülését. Egyrészt nem érti, de Rénalék miért lennének különbek nála. Másrészt viszont tudatában van annak, hogy a pénz nagy úr. Meg persze a rang is.
Szerelme de Rénalnéval is elég furcsán indul. Nem tudja átadni magát mély érzelmeknek, mert sérti a büszkeségét, hogy a nő felette áll. Ez a szerelem azonban még ki tud teljesedni, mert a párnak van ideje. Viszonylag sokáig titokban tudják tartani a kapcsolatukat, így Juliennek sikerül megbizonyosodnia arról, hogy a nő tényleg szívből, őszintén szereti őt. Na és persze az is nagyon tetszik neki, hogy de Rénalné állandó félelemben él attól, hogy talán Julien nem szereti viszont őt, így Julien némi hatalmat érez a magasabb rangú nő felett.
Mikor pletykálni kezdenek a viszonyukról, hogy meggyőzzék az embereket, és főleg de Rénal urat a pletykák hazug voltáról, Juliennek el kell mennie. Ismét a papi hivatás felé fordul. Bevallom őszintén, a szemináriumban töltött idő tetszett a legjobban a könyvben, mert csak ekkor tudtam igazán megérteni a főszereplőt. Julien kitűnik társai közül az okosságával, ezért megvetik őt. Sokáig nincsenek barátai, nincs pártfogója sem. Kínszenvedésnek érez minden egyes napot. Aztán rájön, hogy csak akkor tud ebben a környezetben érvényesülni, ha megjátssza, hogy ő is ugyanolyan üres fejű, pénzéhes papnövendék, mint a többiek. Ez persze nehezen megy neki, így amikor lehetőséget kap arra, hogy Párizsba költözhessen, gondolkodás nélkül él vele.
A de la Mole palotában azonban majdnem ugyanaz történik vele, mint korábban de Rénaléknál, csak még inkább kihangsúlyozódnak a társadalmi különbségek. Miközben a karrierje egyre fényesebben alakul, újra utoléri a szerelem. A szerelem, amit ő annak nevez, de szerintem inkább valami beteges dolog, ami hol rajongásba, hol utálatba csap át, mindkét részről. Mathilde-nak több időbe telik igazán beleszeretnie Julienbe, mert nagyobb a társadalmi különbség kettejük közt, mint korábban de Rénalné és Julien közt. A lányra fényes jövő vár, apja reményei szerint akár még a királyi udvarba is bekerülhet. Ezt a tervét húzza keresztül a lány szerelme, és főként az, hogy teherbe esik. Julien szerelmes(nek érzi magát), és végül úgy tűnik, eléri a célját, hiszen de la Mole márki magas katonai rangot adományoz neki, hogy méltó férje lehessen a lányának. De Rénalné levele azonban mindent tönkre tesz, és onnantól kezdve elindul a baljós végjáték.
Julien börtönbeli napjai alatt számot vet az életével, és felfedezi, igaz szerelme de Renalné. Sajnálkozik az elpazarolt idő felett, amelyet szerelmével boldogságban tölthetett volna, de ehelyett ő mindig feljebb és feljebb törekedett. Bűnösnek érzi magát, nem lázad a halálbüntetés ellen. De a halál valahogy kezdettől fogva bele is volt kódolva a sorsába. A történet minden realizmusa ellenére a főhős soha nem tudott reálisan gondolkodni, csak a végleteket ismerte. Utolsó napjaiban Mathilde-ot teljes mértékben elutasítja, s úgy hiszi, a lány idővel meg fogja bánni ezt a meggondolatlan, alsóbbrendű viszonyt, gyermeküket pedig cselédekre fogja bízni. Hogy ez a véleménye helytálló-e, erre nem tudtam rájönni, mert Mathilde mindvégig egy megfejthetetlen személyiség maradt számomra.
Julien Sorel számomra a legvisszataszítóbb főszereplő volt. Emlékeim szerint még soha nem találkoztam ennyire hideg és számító emberrel, aki mindent a feljebb jutásnak rendelt volna alá. Bizonytalanság és magabiztosság egyszerre jellemezte. Rendkívüli akaraterővel rendelkezett, céltudatos volt, de bizony alaposan eltévedt az élet útvesztőjében.
De Rénalné lehetett volna az egyik szerethető karakter a könyvben. A naív, burokban nevelkedett nő, aki megízleli a szerelem édes-bűnös érzését, de nem a férje által. Lángoló, őszinte szerelem az övé. Sajnos amit nem tudtam megérteni benne, az a túlbuzgó vallásossága. Saját házasságtörését okolta, amikor a fia beteg lett. Azt hitte, Isten így bünteti. Később pedig azért írta meg a rágalmazó levelet Julien ellen, mert a gyóntatója rábeszélte, hogy ez a helyes. Nyilvánvalóan ezt én azért nem tudom megérteni, mert az én kapcsolatom Istennel, a vallással és a katolikus egyházzal... nem éppen szokványos.
A harmadik fő karakter, Mathilde de la Mole szintén egy érdekes karakter, bár szeretni nem igazán lehet. Gőgös, felsőbbrendű, büszke. Épp ezért mikor beleszeret Julienbe, sokáig vitában áll magával, megengedheti-e magának, hogy szeresse a férfit. Végül, nagy nehézségek árán sikerül meggyőznie magát, s talán viszonylagos boldogságban élhettek volna, de az események tragikus alakulása valóban magában hordozza a kérdést, amit Julien is megfogalmaz: vajon nem fogja-e Mathilde évek múltával megbánni a szerelmét. Ez a lány, mint már említettem, megfejthetetlen volt számomra, úgyhogy magam sem tudom a választ erre a kérdésre.
Összességében a könyv nem igazán tetszett, van azonban két dolog, ami miatt mégis érdemes volt elolvasnom. Az egyik, hogy ez az első olyan könyv eddig, amiben nem idegesített a politika, sőt, kifejezetten élveztem, és azt hiszem, értettem is a Stendhal által leírt korrajzot. Hogy milyen volt a közhangulat, milyen volt az 1789-es forradalom és Napóleon császársága után visszatérni a királysághoz.
A másik dolog pedig Julien védőbeszéde volt, amelyben ahelyett, hogy az ártatlanságát bizonygatta volna, hogy elkerülje a kivégzést, beismerte bűnösségét, és inkább arról beszélt, mennyire igazságtalannak érzi azt, hogy olyanok döntenek a sorsáról, akik nem egyenrangúak vele. Nagyon-nagyon tetszett ez a beszéd, mert nagyon igaznak éreztem.
Végezetül, az idézetek előtt jöjjenek az apróságok (most csak kettő van belőlük):
· Többször is említésre került Rousseau Új Héloise-a, mely rajta van a listán, és tervezem is, hogy még idén sort kerítek rá. (Feltehetően szeptemberben, vagy valamikor az ősz folyamán.)
· Egy helyen ismét Beauvais-t emlegetik. (Hogy ez miért különleges most nekem, arról itt olvashattok.)
„Hát ilyenek a gazdagok! … Megalázzák az embert, s azután azt hiszik, hogy egy kis majomkodással mindent jóvátehetnek.”
„Magasra jutsz, de ártanod kell a szerencsétleneknek, hízelegned az alprefektusnak, a polgármesternek, a hatalmasoknak, és szolgálnod kell bűneiket; ezt nevezik a boldogulás tudományának…”
„A pályaválasztás problémájával viaskodott; az a szerencsétlen kényszerűség nyomasztotta, ami lezárja a gyerekkort, és megrontja a pénztelen fiatalság első éveit.”
„A fontos dolgokban az urak mindig összetartanak!... Sohasem bocsátják meg a szegény cseléd őszinteségét!...”
„Milyen boldogan dől le a turista a hegytetőre, ahová keserves kapaszkodásokkal jutott fel. De boldog lenne-e, ha mindörökre ott kellene pihennie?”
„…feleljen csak mindenki magáért az önzésnek ebben a sivatagában, amelyet életnek neveznek!”
„Az ész szerelme elmésebb, mint az igazi szerelem, de csak pillanatokig tud lángolni, túlságosan ismeri és mindig bírálja önmagát…”
„A boldogtalanság megzavarja helyes ítéletünket.”
„Értse meg…, amikor hibát követ el, mindenki arra hivatkozik, hogy jót akart.”
„De ha csak hárman összekerülnek is, hogyan hihetnek ebben a magasztos fogalomban: Isten; amikor a papok olyan förtelmesen visszaéltek a nevével!...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése