Az orosz irodalom mindig is távol állt tőlem. Bár az Anyegint szerettem, de azon kívül túl sok orosz irodalmat nem is olvastam. Szodoma után azonban akartam valami rövidet és nagyon mást. Kellett valami üdítő az érzékeimnek. Mondjuk azt túlzás lenne állítani, hogy felüdültem…
A történet két nap alatt játszódik. Rögtön az elején értesülünk róla, hogy valakinek eltűnt az orra, ami először egy borbély kenyerében tűnik fel. A borbély meg akar szabadulni tőle, a folyóba akarja dobni, de pont rajtakapja egy rendőr.
Mielőtt megtudnánk, hogy mi lesz a borbéllyal, átugrunk az orr tulajdonosára, és innentől kezdve az ő napját kísérjük végig. Felkelés után rögtön szembesül vele, hogy nincs meg az orra. Kétségbeesetten és felháborodva elindul, hogy panaszt tegyen a rendőrfőnöknél, de nem találja őt otthon. Ekkor az utcán megpillantja a saját orrát államtanácsosként. Próbálja jobb belátásra bírni, de nyilvánvalóan nem sikerül. Ezután hirdetés útján akarja visszaszerezni, de ez sem sikerül. Este végül aztán beállít hozzá a rendőr, aki az elején elkapta a borbélyt, és visszaszolgáltatja az orrot jogos tulajdonosának. Másnap reggelre az orr pedig visszakerül a helyére.
Na, most ennek a történetnek az értelmezéséhez segítségre volt szükségem, mert nekem nem jelentett semmit. Illetve, ez így nem teljesen igaz. Nekem az jutott eszembe, hogy „valaki nagyon fennhordja az orrát”. Olyannyira, hogy meg is válik az orr a gazdatesttől, és egy magasabb rangban éli tovább életét, mit sem törődve eredeti tulajdonosával. De a történet vége valahogy nem passzolt ehhez az elgondoláshoz.
Aztán elolvastam, hogy mit írnak az okosok, és kiderült, hogy ez egyfajta társadalomkritika akart lenni. Az orr személyesíti meg a kishivatalnokok nagyravágyását, és a történet megmutatja, hogy a kishivatalnok élete szakmai előrelépés nélkül céltalan és értelmetlen.
Valamint az, hogy például az újságnál nem akarták feladni a főhős hirdetését, arra utal, mennyire közönyösek az emberek egymás iránt.
A maga korában biztosan éles kritikának számított ez a kis történet. Én magam a XXI. században azonban nem tudtam vele mit kezdeni. A társadalom közönyössége viszont ma is megállja a helyét. A csapból is az folyik, hogy szociálisan mennyire érzéketlenek vagyunk. Én a magam részéről ehhez annyit fűznék hozzá, hogy persze, segítsünk egymásnak, hiszen emberek vagyunk. De azért mindenki a saját képességeihez és lehetőségeihez mérten segítsen. (És amennyiben nem tud segíteni, akkor ne bélyegezzék meg rögtön azzal, hogy milyen szívtelen dög.)
A sztori végével – és koránt sem ott volt vége, hogy az orr visszakerült a helyére… - meg aztán pláne nem tudtam mit kezdeni. Bevallom, arról meg az jutott eszembe, hogy ha egyszer már valaki befutott, mindent kiadnak a neve alatt. (Bocsánat, Gogol Úr!)
Ez lett volna rövid és felettébb szürreális első találkozásom Gogollal.
„De semmi sem tart sokáig ezen a földön, ezért aztán az öröm sem olyan eleven a következő pillanatban, mint az első percben volt. A harmadik pillanatban még gyengébb lett, és végül észrevétlenül beleolvadt egy mindennapi hangulatba, mint ahogy a vízen a hullámkörök, amelyeket egy belepottyant kő vert fel, végül egybeolvadnak a sima felszínnel.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése