Mennyire hihetjük? - Az utolsó mohikán

Sok regénynek van valóságalapja, így Az utolsó mohikán eseményei is egy megtörtént csata köré csoportosulnak. Az angol és francia gyarmatosítók tényleg háborúban álltak egymással a földekért, tényleg voltak indián szövetségeseik, és a regényben leírt csata a William Henry erődnél 1757-ben tényleg lejátszódott.

A könyvben az angolok végül feladják az erődöt, cserébe a franciák sértetlen távozást ígérnek nekik. A kivonuláskor azonban a franciák indián szövetségesei megtámadták az angolokat, és a támadást csak kevesen élték túl.

Azt feltételezhetjük, hogy ez az esemény tényleg megtörtént. De az, hogy ugyanúgy történt-e a valóságban is, ahogy a regényben szerepel, az már más tészta. Egyes történészek szerint a vérengzés közel sem volt olyan nagymértékű, mint ahogy azt Cooper leírta. A gyarmatosítóknak azonban érdekükben állhatott eltúlozni a számadatokat, és ezzel az indiánokat a lehető legrosszabb színben feltüntetni. És mivel Cooper maga nem volt ott – a regény közel száz évvel az események után íródott – ezért nem tudott elsődleges forrásból dolgozni.

Az ilyesfajta számadatok, hogy például hány halottja volt az indián mészárlásnak, a történelem legizgalmasabb szeletei a történészek szempontjából. Mivel ma már nincs élő ember, aki ott járt volna, és tanúsíthatná az eseményeket, így gyakorlatilag azt is be lehet bizonyítani, hogy így történt, és azt is, hogy nem. Ezzel nincs is semmi baj, a történelem így szép.

Arról is folyik a vita, hogy milyen szerepe volt a francia tábornoknak, Montcalmnak a történtekben. Vajon direkt nem lépett közbe, vagy a saját katonáit féltette? Örök rejtély marad.

Olvasóként ilyesmiken elmélkedni azért lehet érdekes, mert nem szabad készpénznek vennünk mindent, amit az írók tényként közölnek. Persze izgalmas dolog belegondolni abba, hogy adott események nem csak egy író fejében léteznek. És így maga az olvasó is részese lehet a történelemnek.

Forrás: Cáfolják az utolsó mohikán mítoszát

Off #9 - Személyesen én és a könyvek

Ma egy személyes poszttal jövök. Annyiban személyes, hogy kicsit a bloggal kapcsolatos érzéseimről, meglátásaimról szeretnék írni.

A tavalyi év nagyon jól sikerült. Elolvastam 25 könyvet, ami a 2014-es évhez képest hatalmas fejlődést jelentett. Az idei év is egészen jól indult. De most úgy érzem, kicsit ámokfutássá változott ez az egész.

Egyrészt az életem kezd kicsit átalakulni. Dolgozom, kapcsolatban vagyok, emellett a projekt mellett is számtalan más dologgal foglalkozok. Próbálom megtalálni az egyensúlyt, de ez egy hosszú és lassú folyamat.

Másrészt, főként az utóbbi időben úgy éreztem, kicsit tömegtermelésre álltam. Siettem, hogy meglegyen a heti egy könyv. Így viszont nem éreztem elég alaposnak a megértést, a bejegyzések is néha összecsapottnak tűntek, és őszintén szólva nem is tudtam élvezni a történeteket. Nem akarom, hogy ez erről szóljon. Élvezetből akarom ezt csinálni, elsősorban a saját szórakozásomra és okulásomra.

Szóval úgy döntöttem, nem fogom tartani, sem túlteljesíteni a tavalyi feszített tempót. Mert élvezetből akarok olvasni, nem kötelességtudatból. Ettől függetlenül a heti egy bejegyzést szeretném tartani. Rengeteg többé-kevésbé off poszt ötletem van, amikről feltétlenül akarok írni. Igyekszem az időt is megtalálni rájuk. (Na meg a megfelelő forrást. Mert mióta befejeztem az egyeteme, a kutatási területeim jelentősen lecsökkentek – legnagyobb bánatomra.) Ha pedig befejeztem egy listás könyvet – most is folyamatban van egyébként az Ivanhoe olvasása – feltétlenül azzal fogok jelentkezni.

Ez a projekt az egyik kis gyermekecském, és ki akarom élvezni, mert csak úgy van értelme.

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Még mindig rövid olvasmányt keresve kezdtem bele James Fenimore Cooper Az utolsó mohikán című könyvébe. Előzetesen annyit mindenképp meg kell jegyeznem, hogy az én gyerekkoromból teljesen kimaradtak az indiános történetek. És valahogy később sem éreztem ingerenciát rá, hogy megismerkedjek velük. Valahogy mindig találtam mást, ami jobban izgatott. Pedig az indián kultúrát, amely olyan messzi – mind térben, mind időben – és olyan nagyon más, mindig is érdekesnek találtam.

Egy szó mint száz, mostani olvasmányommal egy eddig általam érintetlen területre léptem.

A történet az angol-francia gyarmatosítási háborúk idején játszódik. Két angol kisasszony szeretne eljutni az apjukhoz, aki az egyikangol erőd parancsnoka. Az ő kalandos útjukat meséli el a könyv.

Nagyon nem szeretném részletezni az eseményeket, hiszen ez egy vérbeli kalandregény – minden oldalon történik valami váratlan fordulat.

Arról azért mégis ejtsünk pár szót, hogy hogyan is kerülnek ide az indiánok. Egyrészt úgy, hogy mind az angolok, mind a franciák szövetségben álltak bizonyos indián törzsekkel. Másrészt úgy, hogy a lányoknak indián kísérőik lesznek, név szerint Unkasz és Csingacsguk, illetve Sólyomszem/Hosszú puska, aki eredetileg nem indián, de befogadták maguk közé az indiánok.

Csingacsguk és Sólyomszem egyébként több könyvben is szerepelnek együtt.

Mint ahogy az előbbiekben is említettem, ez egy ízig-vérig kalandregény. És persze indiánregény is. De én vártam volna, hogy több ismeretterjesztő rész lesz benne. Persze így is sok minden meg lehet tudni az indiánokról. Vegyünk most ebből sorra néhányat:

·         Több különböző indián törzs létezett. Ezzel többnyire mindenki tisztában van. Itt most konkrétan az irokézekről, a delavárokról és a mohikánokról esik szó. A különböző törzsek szövetségben vagy éppen háborúban állnak. Mindegyik törzsnek voltak szent állatai, saját harci kiáltásai és szertartásai, és akár egymással éppen ellentétes szokásaik, hagyományaik.

·         Voltak különböző speciális dolgaik, amiket csak ők szanáltak. Ezek közül most négyet szeretnék kiemelni, amelyek a könyvben is többször előfordultak: a wigwam, az indiánok lakóhelyéül szolgáló sátor, a mokaszin, a bőrből készült lábbelijük, a tomahawk, más néven harci balta, és a békepipa.

·         Az indiánok a nevüket mindig valamilyen tulajdonságuk alapján kapják. Sólyomszem például onnan kapta a nevét, hogy rendkívül jól tud célozni.

·         A skalpolás bár elég barbár szokás, mégis szerves része volt az indián kultúrának. Az indiánok a megölt ellenség feje tetejéről levágták a hajas fejbőrt. Ez volt úgymond a harci zsákmány. A szokás bizonyára valamilyen hiedelemhez is kötődött.

Az egész történet bennem olyan hatást keltett, mintha egy zord, téli éjszakán ülnék a kandalló előtt a medvebőrön kisgyerekként, és a vénséges indián nagyapó elmesélné nekem kalandos életét. Ebből a szempontból a fordítás kifejezetten remek lett, mert megtartotta az indiánoknak azt a töredezett beszédét, ahogy angolul (vagy éppen franciául) beszéltek.

A bibliából két érdekes dolog derült ki számomra erről a könyvről. Pontosabban az egyik a könyvről, a másik pedig az íróról. Először is állítólag Cooper volt az első amerikai író, aki hírnevet szerzett magának. Másodszor pedig Cooper a történetet egy ténylegesen megtörtént esemény köré kerekítette, ez az esemény pedig a William-Henry-erődnél történt vérengzés volt. (A franciák legyőzték az angolokat, a William-Henry erőd békés átadásáért cserébe az angolok szabadon távozhattak. Ám amikor kivonultak az erődből, a franciákkal szövetséges indiánok megtámadták és lemészárolták őket.) Feltehetően ezen két okból kerülhetett fel ez a könyv a listára.

Én mindenképpen ajánlom olvasásra, téli estékre, egy bögre forró teával. ;) Kalandos és érdekes. Nekem főként Cora karaktere tetszett, ő valahogy kilógott a sorból. A többiek hozták a formát, amit „kellett”, ő viszont más volt.

„Néha nemcsak az öregek bölcsek, hanem a fiatalok is.”

„Csakugyan, ez a két indián oly becsületesen és őszintén viselkedett, oly könnyedén és természetesen mondott le korábbi felfogásáról, miután jobb belátásra tért, hogy a civilizált európai hatalmak bármelyik parlamentjében egyszer s mindenkora befellegzett volna politikai pályafutásuknak.”

Denis Diderot: Az apáca

A következő könyv kiválasztásánál egyetlen szempont lebegett a szemem előtt: rövid legyen! Így esett a választásom Diderot Az apáca című művére, mely ugyan tényleg rövid, viszont annál jobban borzolja a kedélyeket. Nézzük is meg, miről van itt szó.

Főhősünket, Susanne Simonint a szülei zárdába kényszerítik. Ő sokáig ellenáll, de végül csak beadja a derekát. A zárdában azonban fellázad. Először nem akarja letenni az esküt. De csak addig édesgetik az apácák, míg rábeszélik. De nem igazán érez kedvet ehhez a „hivatáshoz”, ezért kérelmet nyújt be, hogy esküjét érvénytelenítsék. Mikor ez a zárdában kitudódik, az apácák, élükön a rendfőnöknővel pokollá teszik Susanne életét. Bántalmazzák, éheztetik, halálra dolgoztatják, megszégyenítik.

Perének elvesztése után ugyan beletörődik a sorsába, és ezután valamivel elfogadhatóbbá válik az élete. Az ügyvédje azonban megígéri neki, hogy legalább annyit megpróbál elintézni, hogy áthelyezzék Susanne-t egy másik zárdába. Ez végül meg is történik. Itt egy fokkal nyugalmasabb élet vár rá, azonban más jellegű bűnökkel ismerkedik meg. Az új főnöknője finoman szólva is beleszeret a lányba, majd amikor Susanne, gyóntatója tanácsára hallgatva teljesen elutasítja a főnöknő közeledését, a főnöknő beleőrül a szenvedésbe.

Végül Susanne-nak sikerül teljesítenie, amire mindig is vágyott, megszökik a zárdából, Párizsba megy, ahol lapítania kell, nehogy a hatóságok megtalálják, és visszavigyék.

Nagyjából ennyi lenne a történet. Maga a regény egyébként levélregény. Egy hosszú levélről van szó, amelyben Susanne elmeséli egész élete történetét egy magas rangú embernek, akitől megmentését várja.

Nem egy bonyolult történet, ugyanakkor rövidségéhez képest rendkívül vérlázító. Olyan sokszor szorult ökölbe a kezem olvasás közben, hogy a végén inkább már úgy hagytam. Alapból is gusztustalan, mikor egy csoport kipécéz egyetlen embert, és mindenféle aljas dolgot elkövet ellene. Nem is ez volt az igazán bosszantó ebben a könyvben. Hanem a tudat, hogy ilyen dolgokat olyan emberek követnek el, akik elvileg mélyen vallásosak, és az egész életüket Istennek szentelték. Ezeknek nem örömben és szeretetben kéne együtt élniük?? Nem szeretem az ilyen álszent, álvallásos, képmutató embereket. Mindenki el tudja azt dönteni magáról szerintem, hogy akkor ő most hisz-e Istenben vagy sem. És ha eldöntötte, akkor viselkedjen is úgy.

Ugyanide jön a leszbikusság kérdése. Nekem semmi bajom nincs azzal, ha valaki lány létére a lányokhoz vonzódik. Azt sem értem, ezt miért kell elítélni. De ha nekem a vallásom tiltaná, hogy a lányokhoz vonzódjam, akkor el kéne gondolkodnom, hogy mondjuk másik vallást választok. Vagy lemondok a lányokról. Kinek melyik megy könnyebben.

Szóval ez a „hirdetjük Isten igéit, de közben ott hágjuk át, ahol nem szégyelljük” dolog nagyon, de nagyon felháborító volt, és mindig is az lesz számomra.

Nem szerettem volna minden poént lelőni, így direkt nem tértem ki arra, hogy miért kényszerítették „rabságba” Susanne-t. Ez a másik felháborító dolog a könyvben, legalábbis az a része, ahogy az „anya” intézi a dolgokat. És nem véletlenül tettem idézőjelbe az anya szót…

A maga korában egyébként biztosan nagy leleplező könyvnek számított, már ami a zárdabeli életet illeti. Nem is jelent meg, csak jó pár évvel az író halála után. (Diderot biztos féltette a… jó hírét.)

 „Kissé különösnek találtam, hogy ugyanaz a dolog lehet Istentől s az ördögtől való, aszerint, ahogy nézni akarjuk.”