Denis Diderot: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája

 

Diderot-tól ugye nem ez volt az első könyvem, és nagy bánatomra azt kell, mondjam, nem is az utolsó. Az apáca még egész emészthetőnek bizonyult, de a mostani Mindenmindegy Jakabbal már erősen meggyűlt a bajom.

Maga a könyv mindössze kb. 250 oldal. (Illetve ez így ebben a formában nem igaz. A történet annyi, a fizikai könyv kicsit több, mert a kötet tartalmazza még Diderot harmadik listás könyvét is, a Rameau unokaöccsét, mely – mint sejthetitek – a következő áldozat lesz. Vagyis gyanítom, hogy én leszek az ő áldozata. De ne szaladjunk ennyire előre.) A hosszával tehát nem lenne baj. Elvétve vannak benne jegyzetek, az sem túlságosan zavaró. És itt a kötet elejére került a fordító tudományos összefoglalója. Ezzel is kezdtem az olvasást, de így sem lettem okosabb.

A történet… a történet… Hogy is mondjam? Diderot becsületére legyen mondva, ő többször is kihangsúlyozza, hogy ez korántsem egy hagyományos értelemben vett regény akar lenni. De hogy akkor mégis mi a fene, arra nem jöttem rá, sajnálom. Túlságosan alulképzettnek bizonyultam ahhoz, hogy felfogjam eme mű értelmét, sőt, egyáltalán ahhoz is, hogy bármi szórakoztatót találjak benne. Hogy mégis mondjak valamit a sztoriról: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája – ahogy az a címből jelen esetben kiderült – utaznak. Fogalmunk sincs, miért, vagy hova, és az a gyanúm, hogy még nekik se volt. A lényeg, hogy mennek. És sztorizgatnak. Időnként megállnak, betérnek egy-egy fogadóba, és ott meghallgatják mások sztorijait. És vége.

Volt egy időszak, amikor próbáltam mentegetni, hogy talán kicsit hasonlít az Ezeregy éjszaka meséire. De aztán rájöttem, hogy nem, egyáltalán nem hasonlít. Ez, ahogy egyébként a kötet eleji tanulmányban is írják, a való életet hivatott bemutatni. Ahogy két ember csinál valamit, közben dumcsiznak, időnként összehaverkodnak másokkal, velük is dumcsiznak, folyton félbeszakítják őket, aztán vagy visszatérnek a sztorihoz, vagy nem. Ez tényleg totál így van. Főként La Pommeray asszonyság történeténél érezhető ez, ahol a mesélőt, a fogadósnét kb. minden harmadik mondatnál félbeszakítják. És egyben itt a legbosszantóbb is, mert ez kifejezetten élvezhető történet.

Aztán a tanulmány szerint egyébként ezek a történetek mindenféle filozófiai fejtegetéseket is tartalmaznak, de én csak egyetlen egyre bukkantam rá, ami viszont jól az olvasó orra alá is van dörgölve, mégpedig az, hogy az ember gyakorlatilag bármit tehet, mert úgyis minden úgy lesz, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. (Ja, meg azt, hogy ha unatkozunk, akkor rá kell nézni az óránkra, majd burnótot szippantani.)

A történetről még: a kisebb sztorik egyébként, amiket többnyire nem a főszereplők mesélnek el, önmagunkban egész szórakoztatók lettek volna, de a sok megszakítás felbosszantott. Továbbá az is rohadtul idegesített, hogy az író folyamatosan kibeszélt hozzám, az olvasóhoz, de annak sem volt semmi értelme, csak bosszantott, mert magát a regényt figurázta ki vele. (Mármint úgy általánosságban a regényt, mivel ugyebár tudjuk, hogy ez távolról sem az.)

A főszereplőink, Jakab és az ura nem hagytak mély nyomot bennem. Végig az volt az érzésem, hogy Diderot egyfajta fricskának is szánta ezt, mert a szolgát értelemben az ura fölé emelte. De nem voltak miértek és hogyanok, és az egész csak lógott a levegőben, és se füle, se farka nem volt, meg semmije se. Határozottan nem tetszett egyikük sem, a többi szereplő meg tényleg csak egy-egy szösszenet erejéig tűnt fel.

 

¯  Utalás történik két listás könyvre is, a Gargantua és Pantagruelre, valamint a Tristram Shandy úr élete és gondolataira. Sőt, rögtön a könyv első jegyzete elárulja nekünk, hogy ez utóbbi mű igen nagy hatással volt a Mindenmindegy Jakabra. (Ugyebár abban is szerepelt egy térdsérüléssel küszködő ember…)

¯  Újból felbukkant a triktrak nevezetű játék. (Korábban a Tamás bátya kunyhójában került elő.) És még mindig nem tudom, mi lehet az. Aki tudja, ne habozzon jelentkezni mondjuk kommentben.

Összességében azt mondanám, hogy nekem ez nem jött át. Nem értettem a miérteket és a hogyanokat, és önmagában sem találtam szórakoztatónak ezt a nemregényt. Minden elismerésem Diderot-é, elvégre mégis alkotott nekünk egy Enciklopédiát, meg biztos nagy koponya volt, de itt a történet véget is ér. Aki nem akar órákat elpocsékolni az életéből, az inkább ne olvassa.

 

„A nyomorúságban nemzik a legtöbb gyereket.” /Szomorú, de igaz./

„Először is: oly változatos a természet, főként az emberi ösztönökben és jellemekben, hogy egy költő képzelete a tapasztalat és a megfigyelés segítségével soha nem alkothat oly furcsaságot, amire a természet ne mutatna példát.”

„Minden erény s minden bűn divatba jön, s divatját múlja.”

„Jegyezzék meg az urak, hogy szeretni csak a nők tudnak: a férfiak nem értenek hozzá…”

„…nagyon helyeselném az olyan törvényt, mely kurtizán szerelmére ítéli azt a férfit, aki elcsábít, majd elhagy egy tisztességes asszonyt: alantas lelkű férfit alantas lelkű nőnek.”

„Reggeltől estig szidjuk az életet, és mégsem szánjuk rá magunkat, hogy megváljunk tőle. Talán azért, mert mindent fontolóra véve, mégsem olyan rossz e földi élet, vagy talán azért, mert az eljövendő rosszabbtól félünk.”