Denis Diderot: Rameau unokaöccse

Diderot-nak ez a műve a Mindenmindegy Jakabbal egy kötetben volt, így logikusnak tűnt, hogy ezt is elolvasom, bár a listában csak később következett volna. A történet mindössze 82 oldal, ez a tény is azonnali olvasásra csábított. (Habár Jakab eléggé elvette a kedvem Diderot-tól.)

A történet egészében egy beszélgetést ír le, kivéve az első néhány bekezdést, amiben megtudjuk, hogyan találkozik Diderot és a nagy Rameau unokaöccse, és hogy milyennek látja a filozófus a másikat. A nagy Rameau egyébként a kor kiemelkedő zeneszerzője, aki, ismerjük be, mára elvesztette ismertségét. Vagy legalábbis nekem a komolyzenéről ő lenne az egyik utolsó, aki eszembe jut. Ezért álljon most itt az egyik műve emlékeztetőnek: (Nekem határozottan tetszik egyébként.)

A beszélgetés maga pedig főként arról szól, hogy hogyan tengeti mindennapjait Rameau unokaöccse, aki egy ballépésével éppen saját magát billentette fenékbe, és kiesett „a körből”, illetve, hogy milyen volt neki „a körben” létezés. A kör alatt tehetős emberek egy csoportját kell érteni, akik gyakorlatilag azért pénzelték a pasast, hogy szórakoztassa őket, egyfajta udvari bolondként tartották.

Egyáltalán nem éreztem azt, hogy direkt módon, de azért átcsap a beszélgetés filozofálgatásba is arról, hogy hogyan kell(ene) élnie az embereknek az életét. Diderot az erkölcsösség mellett teszi le a voksát, bár ő alig beszél. Rameau unokaöccse azonban a képmutatást pártolja. Egész pontosan azt mondja, hogy a boldogulás kulcsa, hogy a megfelelő rossz tulajdonságainkat kell használni a megfelelő szituációkban. Továbbá úgy kell rossznak lenni, hogy azt mások ne vegyék észre. És itt végére is értünk a sztorinak. Tele van a beszélgetés egy csomó utalással korabeli emberekre, ami elég idegesítő, mert folyton a jegyzetekhez kellett lapozni. Arról pedig egy szó sem esik, még a tanulmányban sem, hogy miért épp Rameau unokaöccsével folytatódik le ez a beszélgetést, pedig talán ez az információmorzsa izgalmasabbá tehette volna az amúgy tök hétköznapi csevejt.

 

¯  Utalás történik a Gargantua és Pantagruelre.

¯  Egy helyütt említésre kerül Voltaire egy tragédiája, a Mérope című, amiről nekem rögtön a Harry Potter jutott eszembe, meg az, hogy Rowling tudása félelmetesen széleskörű. A tragédia egyébként az anyai szeretetről szól…

 

„…én igenis ismerem az önmegvetést vagy lelki gyötrelmet, melynek forrása az a tudat, hogy a gondviselés által nekünk juttatott képességek parlagon hevernek.”

„Gazdagszik az ember minden múló perccel. Egy nappal kevesebb van hátra, vagy egy tallérral több a pénzünk, az egy és ugyanaz.”

„Látogassuk a nagyfejűeket, szimatoljuk ki, hogy mi tetszik nekik, hajladozzunk szeszélyeik szerint, szolgáljuk ki bűneiket, tapsoljunk igazságtalanságaiknak: ime, ez az előrejutás titka!”