Életigazság-sűrítmény | Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony

Bevallom őszintén, mostanában határozottan a rövidebb könyveket keresem, ezért is esett a választásom Coelho regényére. Ez egy nagy ugrás az időben, hiszen egy XX. századi könyvről van szó. De hát előbb-utóbb úgyis sorra került volna. J

Nézzük meg először röviden a történetet. Egy idegen érkezik egy eldugott, kis falucskába, Viscosba, és ott jól felkavarja az állóvizet. Viscosnak kevés lakója van, a legtöbben, főleg a fiatalok már elvándoroltak, hiszen alig van munkalehetőség. Gyerekek már egyáltalán nincsenek is a faluban. Az egész település halálra van ítélve.

Halk megjegyzés: ez engem igencsak emlékeztet a saját szülőfalumra, és úgy gondolom, más magyarországi településekkel is lehetne párhuzamot vonni…

Az idegen Prym kisasszonyt felhasználva próba elé állítja a falu teljes lakosságát. Ha kiválasztanak maguk közül valakit, és megölik, akkor az idegen ad nekik tíz aranyrudat. Ugyanakkor magát Prym kisasszonyt is próbára teszi, neki egy aranyrudat ajánl fel arra az esetre, ha nem közvetítené az ajánlatát a falu számára.

A férfit korábban nagy tragédia sújtotta, elvesztette a feleségét és a gyerekeit, és most arra kíváncsi, hogy valóban gonosz hely-e a világ, vagy van még benne egy cseppnyi jóság, ezért eszelte ki ezt az őrültséget. Prym kisasszony sokáig habozik, hogy mit tegyen. Végül továbbítja az idegen üzenetét, és a falu ennek hírére teljesen felbolydul. Először haragszanak Chantalra (ez Prym kisasszony keresztneve), de aztán, miután a falu fő emberei kupaktanácsot ülnek, komolyan fontolóra veszik a gyilkosság lehetőségét. Sőt, egészen odáig eljutnak, hogy már majdnem meg is teszik a dolgot, kollektívan, hogy senki se mondhassa, ő nem is tudott róla. De végül jön Prym kisasszony, és felvilágosítja az embereket, hogy mekkora idióták.

Izgalmasnak találtam az alapötletet, és nagyon kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni belőle. Nekem megvolt a saját teóriám, és érdekelt, hogy mire fog kilyukadni Coelho. De persze a két dolognak végül köze sem lett egymáshoz. Nem sok könyvet olvastam eddig az írótól, habár az összes könyve megvan, mert annak idején anyukámat nagyon elkapta a Coelho-láz. De mi nem lettünk barátok. Nekem túlságosan a megmondóember szerepében tetszeleg. Minden mondatával valami nagy bölcsességet akar megfogalmazni, és közben a történetei olyannyira valószerűtlenek, amennyire csak lehet. Vagy legalábbis nagyon nem egyezik a kettőnk stílusa. És engem végtelenül bosszant az, amikor egy jó ötletből az író nem tud kihozni egy nekem tetsző dolgot.

Ez a történet is olyan volt, ami nagyon messze állt az én világlátásomtól. Mert én soha az életben nem hinném el, hogy egy egész falu egyöntetűen dönthet amellett, hogy megöljenek egy ártatlan embert. Ugyanakkor sajnos be kell látnom, hogy számtalan valós példa létezik arra, amikor egy csoport embernek egyetlen jó szónok teljesen el tudta venni az eszét.

A nemtetszésemet talán az is fokozta, hogy eleinte azt hittem, ennek a történetnek Prym kisasszony lesz a főszereplője. De én úgy gondolom, végül nem így lett. Mert ha ő lett volna a főszereplő, és igazán jó főszereplő lett volna, akkor nem láthattuk volna meg, mi történik végül a faluban. Továbbá hiteltelennek éreztem, hogy a végén a megmentő szerepében tűnik fel, mert előtte az egész történet folyamán nem szolgált rá erre. És még csak nem is ment át véleményem szerint olyan fejlődésen, ami magyarázatot adott volna erre a hirtelen váltásra.

Szóval a lényeg, hogy ez a történet nagyon nem az én ízlésemnek való volt. És ehhez jött még a sok, rettenetesen idegesítő „bölcselkedés”, ami egyáltalán nem javított a helyzeten. És itt még nincs vége a sornak. Volt itt ugyanis kérem szépen egy csipetnyi misztikum is, ami számomra szintén nem emelt a könyv értékén. Ugyanis a címben szereplő ördög valóban „megjelent”, sőt később angyalok is színre léptek, és még beszéltek is.

Rettenetesen lehangoló könyv volt, és nem csak azért, mert az emberi gonoszságról szólt. Hanem mert veszélyes gondolatokkal dobálózott, amikkel én egyáltalán nem értek egyet.

Meg kell viszont említenem, hogy volt azért számomra is értékelhető dolog a könyvben. Az egyik a viscosi pap karaktere, aki, hát… Tudjátok, mennyire bírom az eltévelyedett papokat, és hát ő abszolút beleillik a kis kedvenc eltévelyedett pap gyűjteményembe. Ő maga is részt vett ugyanis a gyilkossági kísérletben, sőt, mondhatni, az egyik fő szervező és irányító volt. És zseniálisan magyarázta meg a saját részvételét a dologban, ráadásul még csavarintott is egyet a helyzeten. De erről nem árulok el részleteket, legyen már valami meglepetés is.

A másik dolog pedig, hogy volt Viscosnak egy „ősatyja”, egy bizonyos Ahab, akit elég gyakran emlegettek. Különféle anekdotákat meséltek az ő működéséről, amelyek alapján az volt az érzésem, sokkal jobb lett volna, ha inkább az ő életéről születik ez a könyv. Az ő történetei közül a személyes kedvencem az lett, amikor arról beszélt, miért nem szabad olcsóbban venni a sót.

Összességében azt tudom mondani, hogy teljesen megértem, miért alakult ki annak idején az óriási Coelho-láz. De engem sem akkor, sem azóta nem kapott el. Általában véve nem szeretem, ha töményen rám zúdítanak dolgokat. Hát még ha ezek a dolgok olyasmik, amikkel nem is értek egyet. Coelho és én, azt hiszem, sosem leszünk jóban. De távol álljon tőlem, hogy bárkit is lebeszéljek a könyveiről.

„…két dolog létezik, ami megakadályozhatja az embert álmai megvalósításában: az egyik, ha eleve nem hisz bennük, a másik, ha egy váratlan sorsfordulat könnyebben elérhetővé teszi őket.”

„Az emberek változásra vágynak, de közben azt is akarják, hogy minden maradjon a régi.”

„Nem is tudják, mennyire fontosak. Meg sem fordul a fejükben, hogy akárhányszor valaki a szájához emeli a villát, bárhol a világon, csak azért teheti, mert ők és a hozzájuk hasonlók éjt nappallá téve dolgoznak, fáradt testük verejtékével szántják a földet, és hihetetlen türelemmel gondozzák az állatokat. Sokkal nagyobb szükség van rájuk, mint a nagyvárosok lakóira, és mégis úgy viselkednek – sőt, úgy is éreznek – mintha haszontalan, alsóbbrendű lények volnának.”

„De ami az igazi jóságot illeti: ilyen nem létezik, sem a gyáva emberek földjén, sem pedig a mennyországában annak a mindenható Istennek, aki összevissza szórja ránk a szenvedést, csak azért, hogy egész életünkben könyörögjünk hozzá, hogy szabadítson meg minket a gonosztól.”