Volna, volna, volna | George Eliot: A vízimalom

 

Legutolsó kiadás:1966, Európa

George Eliotnak újabb remekművén és egyben hatalmas monstrumán vagyok túl. A vízimalom megtalálható a MEK-ben (ide kattintva te is ingyen és legálisan hozzájuthatsz), én is onnan szereztem be, az olvasógépemen majd 2000 oldalt tett ki.

Vegyes érzésekkel vágtam bele. Egyrészt még élénken él az emlékeimben a Bede Ádám, amit nagyon szerettem. Másrészt viszont bár egy oldal az olvasón egyáltalán nem tesz ki egy fizikai oldalt, tehát a 2000 oldal egy fizikai példányban nyilván nem jelentene annyit, de azért mégis csak 2000 oldalról van szó. És nekem nem igazán a szívem csücskei az ennyire hosszú könyvek.

Mielőtt rátérnénk az egészen rövid, tartalmi összefoglalóra, elöljáróban el kell mondanom, hogy a mai bejegyzés témáját tekintve egy hullámvasút volt ez az olvasás. A könyv első kétharmadában szilárd meggyőződésem volt, hogy mit fogok kiemelni, aztán az utolsó egyharmadban történtek dolgok, amelyek más irányba vittek el, és végül az utolsó oldalakon(!) szintén történt valami, ami gyakorlatilag felülírt minden korábbi gondolatot.

Mint ahogy fentebb említettem, eleve kettős érzésekkel vágtam bele ebbe a történetbe, és ez a kettős érzés elég sokáig fenn is maradt. Sőt, voltak pillanatok, amikor inkább a negatívumok kerekedtek felül. Illetve egy konkrét negatívum, éspedig az, hogy a könyv kétharmad részében nagyon lassan történtek a dolgok.

A könyv elején megismerkedünk a Tulliver házaspárral, a címben szereplő vízimalom lakóival, akik két gyereket, egy kisfiút és egy kislányt nevelnek. Tom és Maggie mind kinézetükben, mind természetükben szöges ellentétei egymásnak. Tom józan gondolkodású és megfontolt, míg Maggie csélcsap, szeles, impulzív. Ezzel a felosztással manapság már nem lenne probléma, de sajnos abban a korban, amikor ez a történet játszódik, a lányok még egyáltalán nem tehették azt, amit szerettek volna. Ezért Maggie-re sajnos eléggé rájárt a rúd, az apját leszámítva mindenkitől, még a saját testvérétől is (aki pedig nem volt sokkal idősebb nála) csak azt hallotta egész gyerekkorában, hogy semmirekellő, engedetlen, és bajt fog hozni a családra.

A testvérek kapcsolata mellett megtudjuk, hogy Mr. Tulliver előszeretettel pereskedett a szomszédokkal, de ezen perek nagy részét elveszítette. Ezeket a veszteségeket viszont mindig egy ügyvéd, bizonyos Wakem számlájára írta. Így a Wakemeket a Tulliverek ősi ellenségének tartotta.

A gyerekek és felnőttek világa és problémái pedig ott kapcsolódnak össze, amikor Mr. Tulliver új tanítóhoz küldi Tomot, és kiderül, hogy Mr. Wakem is éppen ehhez a tanítóhoz küldi testi fogyatékos fiát, Philipet. A dráma azért persze bonyolultabb lesz annál, mint hogy Tom jól elagyabugyálja Philipet, ennek a regénynek ugyanis nem Tom a főszereplője, hanem a húga, Maggie. És itt egyelőre nem is kívánok további részleteket elárulni a történetből.

A családi tusakodások egyre mélyebbre mennek Mr. Tulliver hanyagságának és a gyerekek felcseperedésének köszönhetően. Az ember élvezettel figyeli a hülyeséget, mert azt hiszi, hogy tudja, mire megy ki a játék. Én legalábbis azt hittem, ezért számomra a regény kétharmadában a fő hangsúly azon volt, hogyan teremti meg Eliot a vidéki életnek azt a csodálatos atmoszféráját, amire én is emlékszem a gyerekkoromból. Minden rossz történés és idegesítő karakter ellenére hihetetlenül élveztem a tájleírásokat, a kiragadott apróságokat, az elejtett megjegyzéseket. Alig haladtam, mert ki akartam élvezni minden egyes momentumát ennek a rég eltűnt lassúságnak, ennek a megnyugtató egyhangúságnak, ami mégsem lehet egyhangúság, amikor az ember élete ennyire összefonódik a természettel. És erre akartam helyezni először a hangsúlyt, ahelyett, hogy röviden összefoglalnám, hogy ebben a történetben Maggie-n kívül nincs egy igazán szerethető karakter sem. Különösen fájt, hogy mennyire utáltam Tomot és az anyjukat azért, ahogy időnként viselkedtek Maggie-vel szemben. Maggie nem volt hibátlan, szó sincs erről, de nem éreztem egyensúlyban a „bűneit” a Tomtól és olykor az anyjától is kapott büntetésekkel.

De az utolsó harmadban váratlan fordulatot vett a könyv. Megjelent egy új szereplő, aki igencsak megkavarta a dolgokat, és bizony szégyenbe taszította Maggie-t. Ami vérlázító, hogy egy olyan dologgal, ami manapság mindennapos. Ugyan ki szólna meg ma egy nőt azért, mert az egyik városból eltűnt egy férfival, és egy másikban felbukkant? Ráadásul az eltűnés és a felbukkanás közt az ég világon semmi nem történt! Míg a Bede Ádámban megtörténik a végzetes hiba, itt semmi sem történik, mégis Maggie-re aggatják a skarlát betűt. És nem elég, hogy egy városnyi idegen megbélyegzi, még a saját testvére is eltaszítja magától.

Ennél a pontnál már viszont arról akartam írni egyrészt, hogy milyen sokat változott azóta a világ, mert manapság a semmi már tényleg semminek számít. És senki nem lát bele semmit abba, ha egy nő és egy férfi, akiknek semmilyen hivatalos kapcsolatuk nincsen, elmennek csónakázni. Másrészt pedig szapulni akartam Tomot kőszívűsége miatt.

Nem csak nem kedveltem meg őt, hanem szívből utáltam az első mondattól kezdve, mert annyira kegyetlen volt a testvérével. Mert sosem volt elég neki, ha jogos büntetést mért a húgára, hanem tényleg úgy tűnt sokszor, hogy élvezi, ha kegyetlen lehet vele. Nem szeretem azokat az embereket, akik úgy fitogtatják az erejüket és hatalmukat, hogy a tőlük gyengébbeket bántják, megalázzák.

De végül az utolsó oldalakon az író csavart még egyet a történeten, amivel egyrészt tükröt tart a világ Tomjai elé. (Csak kár, hogy ezek a Tomok nem hajlandók sokszor belenézni ebbe a tükörbe.) Másrészt pedig összetöri minden jólelkű olvasó szívét. Olyan szívből jövően zokogtam ennek a könyvnek a végén, mint már régen.

Aztán mikor megnyugodtam, határozottan azt éreztem, hogy arról kellene írnom, hogy bizony van értelme a feltételes módú mondatoknak. Van értelme elgondolkodni azon, hogy mi volna, ha. Mégpedig egy vonatkozásban, a halál és az elmúlás vonatkozásában. Sokkal többet kellene gondolnunk a halálra, mert a végesség súlyát érezve talán értelmesebb dolgokkal töltenénk meg az életünket.

Milyen a kapcsolatod a testvéreddel? / Hogyan viszonyulsz a tényhez, hogy nincs testvéred?