A hét idézete

„Mert az élet végül is csak várakozás valamire, ami más, mint amit most csinálunk, és a halál az egyetlen, ami biztos.” /Bram Stoker: Drakula/
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Victor Hugo. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Victor Hugo. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. november 24., szerda

Le a maximalizmussal! Avagy mit olvastam az utóbbi hetekben...

Némileg rendhagyó bejegyzés következik…

Kerülgettem már egy ideje a forró kását, aztán végre úgy döntöttem, hogy belevágok. Victor Hugo eme nagy becsű művét én egyszer már olvastam, és mindig büszke is voltam magamra, hogy viszonylag fiatalon megbirkóztam egy ekkora monstrummal.

Két dologra emlékeztem határozottan a korábbi olvasásból. Az első, hogy a cselekmény egyszerűen csodálatos. A második pedig, hogy tele van a könyv jelentéktelen dolgok végtelenül részletes leírásával. Valamint rengeteg korabeli személyt és eseményt megnevez Hugo, aminek szerintem már az ég világon semmi jelentősége nincs.

Nos, ez a két véglet viaskodott most is. Elmerülni a címben megnevezett nyomorultak, vagyis Jean Valjean, Fantine, Cosette, Marius életében egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű. Gyönyörű volt az élni akarásuk, a hitük, a ragaszkodásuk, az önfeláldozásuk. És fájdalmas volt szembesülni vele, mi mindent kellett feláldozniuk ezekért a gyönyörűségekért. Fájdalmas volt látni, hogy Jean Valjean és Fantine esetében egy-egy ballépés mekkora mértékben tehet tönkre egy emberi életet. Fájdalmas volt látni, hogy alig-alig vagy semennyire sem akadt lehetőség ebben a földi életben ezeknek a ballépéseknek a kijavítására.

Merem állítani, hogy könyvön még nem sírtam annyit, mint A nyomorultakon, és nincs annál fájdalmasabban gyönyörű történet, mint Jean Valjean élete. Tényleg egyszerre széttépi és a darabokból újra összerakja minden jó érzésű olvasó szívét ez a sztori. És mindezt jó sokszor egymás után megteszi. Egy igazi érzelmi hullámvasút, tele feloldhatatlan(nak tűnő) dilemmákkal. És azt is határozottan kijelentem itt, hogy mindenkinek érdemes lenne megismerkedni a főszereplők történetével.

És akkor most sajnos jön egy óriási de. Ez alkalommal ugyanis már nem hajtott a vágy, hogy elmondhassam, elolvastam A nyomorultakat, és egy igen korai ponton azt vettem észre, hogy nem esik jól átrágni magam Hugo jegyzetein, véleményén, és azokon a személyeken, helyeken és eseményeken, amiket ő fontosnak ítélt, de 2021-ben a mezei olvasónak már nem az. De persze nem adtam fel ilyen könnyen, nyüstöltem tovább. Csakhogy esténként, amikor lett volna időm olvasni, azt vettem észre, hogy inkább bármi mást csinálok, csak ne kelljen A nyomorultakat kézbe vennem. Amikor pedig mégis rászántam magam az olvasására, oldalakat lapoztam át olvasatlanul, mert egyszerűen nem volt se kedvem, se türelmem hozzá. Ennek köszönhetően pedig néhány heti küzdelem után úgy döntöttem, hogy félbehagyom a könyvet.

Úgy gondolom, Hugo túl sok mindent akart egyszerre belesűríteni ebbe a könyvbe. Mindent, ami csak eszébe jutott, és amit ő fontosnak talált, azt leírta. Valamint kitalálta a világ egyik legszebb és legszívszorítóbb történetét, de eltemette egy csomó jelentéktelen és felesleges szöveg közé. Ember legyen a talpán, akinek ezt van türelme kiásni. Pedig megérné, de közben meg valahol mégsem.

Ritkán mondok ilyet, de most úgy érzem, aki meg akar ismerkedni a történettel, az inkább nézze meg valamelyik filmfeldolgozást vagy színdarabot. Mert ezen a könyvön rágódni őrültség. Komolyan, fáj ezt mondanom, de összességében ez a könyv nem jó, és egyáltalán nem a XXI. századi embernek való.

Nem mondom, hogy végül nem fogom teljesen újraolvasni, mert mivel egyszer már sikerült, ezért ezt a félbehagyást most egy kicsit mégis kudarcnak élem meg. De ez biztosan nem a közeljövőben fog megtörténni.

Könnyen hagysz félbe könyvet, ha nem tetszik?

2019. április 18., csütörtök

Emlékül | Notre-Dame



A héten a NOHUN sorozat következő része lenne esedékes, de egy sajnálatos eset miatt ez most csúszik egy héttel. Ma egy különkiadást készítettem nektek. Bizonyára mind értesültetek a hétfői tragikus eseményről, a tűzesetről a Notre Dame-ban. Ez az eset engem végtelenül elkeserített. És mivel a templom az egyik listás könyv főszereplője, melyet ráadásul már olvastam is, így úgy döntöttem, írok egy megemlékezést.

Én magam egy véletlen folytán szereztem tudomást a tűzről, a Facebookon az egyik ismerősöm osztott meg egy HVG-s cikket. Viszonylag későn, olyan fél kilenc, kilenc körül láttam, de rögtön felhívtam a szüleimet. Mondták, hogy az egyik csatornán megszakították az adást, és épp erről beszélnek. Felhangosították nekem a tévét, és kihangosították a telefont, így hallgattuk együtt a híreket. Közben videókat keresgéltem a neten. Nem kellett volna. Szörnyű látvány volt, ahogy a hatalmas lángok elpusztítanak egy szeletet a történelemből.

Körülbelül egy órát beszéltünk telefonon, vagyis hallgattuk együtt a híradót, aztán a párom telefonján néztem a BBC élő közvetítését még jó fél órán keresztül. Aztán le kellett feküdnöm aludni, mert másnap reggel mentem dolgozni. De természetesen ébredés után az volt az első, hogy megnéztem, mi történt még az éjszaka. Hála Istennek nem tűnt el teljesen a Föld színéről ez a gyönyörű épület. De már soha senki nem fogja többé úgy látni, ahogy évszázadokon át sok-sok ezer ember látta.

Akik olvasnak, azoknak már bizonyára feltűnt, mennyire szeretem a történelmet. És most azt is megsúgom, hogy mindkét szakdolgozatomat templomokról írtam, az egyiket ráadásul kifejezetten gótikus templomokról. Szóval függetlenül attól, hogy hogyan ütött ki a tűz, számomra nagyon fájdalmas volt nézni, ahogy ledől a torony, beszakad a tető, és visszavonhatatlanul megsemmisül valami régi csoda.

És a könyv, amelynek ez a becses épület a főszereplője, Victor Hugo-tól A párizsi Notre-Dame. A könyvről a bejegyzésemet itt olvashatjátok. Hugo egy teljes fejezetet szentelt a templom részletes bemutatásának. És bár nem írtam ki róla túl sok idézetet, de emlékszem, hogy nagyon szépek voltak. Mindenképp érdemes elolvasni, legalább azt az egy fejezetet.

A moly.hu-ról viszont kigyűjtöttem két idevágó idézetet, íme:

„A székesegyház jelentette számára az egész társadalmat, sőt, többet annál: az egész világegyetemet, az egész természetet. Álmodni sem álmodott más lugasról, mint e mindig virágjukban álló, festett ablakokról, más árnyékról, mint arról, amelyet a szász oszlopfőkön tenyésző, madárlakta, dús kőlombozat vetett, más hegycsúcsokról, mint a templom hatalmas tornyairól, más óceánról, mint a tornyok lábánál zajgó Párizsról.”

„… az idő talán többet adott a templomnak, mint amennyit elvett tőle, bevonván a homlokzatot, a századoknak azzal a komor színével, amely a műemlékek öregkorát szépségük korává avatja.”

Én olyan szerencsés voltam, hogy háromszor is eljutottam Párizsba, 2007-ben, 2008-ban és 2015-ben. És mindháromszor voltam a Notre-Dame-ban. Első alkalommal voltunk fent a harangtoronyban is, meg fotózkodtunk a vízköpőkkel. Kívülről-belülről gyönyörű épület. A bejegyzés nyitóképe is saját fotó, illetve készítettem zárásképp egy montázst, szintén a saját képeimből.

2018. április 4., szerda

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.07.16./

Ezt a könyvet vártam is meg nem is. Vártam, mert a mesét anno nagyon szerettem, és kíváncsi voltam a hasonlóságokra és az eltérésekre. És nem vártam, mert elég vaskos volt, és mert egyszer már találkoztam Hugoval, és… Nem is tudom. Imádtam A nyomorultakat, de abban is kikészített pl. a waterloo-i csata helyszínének fűszálankénti ábrázolása. Szóval kicsit tartottam tőle.

A sztori főbb pontjait a Disney változatból lehet ismerni., úgyhogy ezzel nem is húznám túlságosan az időt. (Aki nem látta a mesét, annak nem tudom, milyen gyerekkora lehetett…) Adva van a szép, de számkivetett főhősnő, aki beleszeret egy rangban felette állóba. Viszont belé is belészeret egy rangban felette álló, aki megteheti azt, hogy ha az övé nem lesz a lány, akkor senkié sem. Koholt vádak alapján a lányt halálra ítélik. A halálbüntetéstől pedig a jó öreg Quasi barátunk menti meg, aki szintén fülig bele van habarodva a lányba, de tudja, hogy a szerelmi sokszögből neki van a legkisebb esélye.

Igen, ezek a főbb szálak, amik a könyvben – ahogy az már lenni szokott – jócskán kiegészülnek. Illetve néhány fontos pontban azért módosulnak is. Sajnos itt le kell lőnöm néhány poént. Hugo ugyebár menthetetlenül romantikus, erre utalnak a túlburjánzó leírásai, amiket a történet határozottan nem követel meg, valamint a „csodás” elemek – jelen esetben a tizenöt éve vezeklő anya és elveszett leányának egymásra találása. Ugyanakkor néha megdöbbentően realisztikus karaktereket tud létrehozni. Pontosan ugyanez történt A nyomorultakban is, és most is. Míg Esmeralda a tisztán fehér karakter, Quasimodo pedig a „romantikus”, a nem létező karakter, a mesével ellentétben itt a tiszta fekete karakter egyértelműen Phoebus. A katona egyáltalán nem szereti viszont Esmeraldát, csak ki akarja használni, csak egy éjszakára kell neki. És ez alól a tény alól még az sem „menti fel” (persze semmi, de a különböző rangú emberek be nem teljesült szerelme felett valahogy még mindig könnyen szemet tudunk hunyni), hogy a cigánylány felett áll rangban, mert valljuk be, a viselkedéséből és a beszédéből abszolút arra lehet következtetni, hogy ő is ugyanolyan csóró származék, mint a lány. És mivel még tisztességtelen, aljas, gonosz, undorító féreg is, így jóval a lány alá sorolja be saját magát, legalábbis emberségben.

Phoebus alantassága azonban nagyon is kapóra jött, és minden pillanatban áldottam Hugo nevét, mert azzal, hogy a katonára osztotta a főgonosz szerepét, teljesen más megvilágításba került egy negyedik főszereplő, Claude Frollo. A különc főesperest a mesében annyira ijesztőnek ábrázolták, hogy mai napig feláll a hátamon a szőr, ha csak rá gondolok. A könyvben viszont összetett és érdekes karakter, és – csing-csing – elnyerte a legjobb szereplő díját. Mert nem csak simán egy gusztustalan alak volt, hanem valaki, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy meghasonlott, hogy rossz útra tért, és próbált küzdeni saját maga ellen, de gyenge volt, és elbukott.

Amit Hugonál mindig is kedveltem, ahogy megosztja az olvasóval, milyen apropóból született az éppen aktuális könyve. Megvan ez A nyomorultaknál is, és itt is. Szerintem minden írással és olvasással foglalkozó embernek érdekes lehet azt felfedezni, milyen apróságokból milyen monumentális dolgok tudnak keveredni. Én személy szerint pedig arra is kíváncsi lennék, Hugo vajon tényleg látott-e bármilyen szót a Notre-Dame tornyának falán, ahogy azt leírja. (Simán el bírom képzelni, hogy igen.)

Amit viszont ki nem állhatok Hugonál, azok a már említett leírásai. Mert időnként túlzásba viszi. És nem kicsit, hanem nagyon! És itt már rögtön az elején utalást kapunk arra, hogy lesz leírás bőven, hiszen a könyv eleji jegyzetben éppen arról van szó, hogy azért volt fontos az újrakiadás, mert az első kiadásokból hiányzott három nagyon fontos fejezet. És ez a három fejezet éppen a Notre-Dame részletes bemutatásával, illetve Párizs leírásával foglalkozik. A Notre-Dame-ról, és magáról az építészetről szóló résszel nem is lett volna semmi bajom. Sőt, az építészet és a könyvnyomtatás kapcsolataira vonatkozó fejtegetéssel abszolút egyetértek. Nagyon világosan látta ezt meg Hugo, és úgy megfogalmazta, ahogy én sosem tudtam, de miközben olvastam, azt éreztem, hogy ez eddig bennem ott lappangott megfogalmazatlanul. Zseniálisnak találtam, hogy az építészetre, mint kifejező művészetre tekintett, amely a könyvnyomtatás – mint sokkal emészthetőbb közvetítő közeg - terjedésével gyakorlatilag elvesztette presztízsét.

Na de Párizs részletes bemutatásánál közel jártam ahhoz, hogy könyörögni kezdjek a hóhérnak, hogy inkább engem akasszon fel Esmeralda helyett. Túl sok. Én azt hiszem, még egy franciának is túl sok. Mert nem ismerjük úgy Párizst, mint a tenyerünket. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni a helyeket, hogy pontosan hogy volt, és mi hogyan kapcsolódott, és melyik utca merre kanyargott, és… Én legalábbis körülbelül a harmadik mondat után elvesztettem a fonalat. Ez nem hiányzott. De szerencsére itt még a zanzásított verziót kaptuk A nyomorultakhoz képest, úgyhogy nem is panaszkodom tovább.

Na jó, még egy fél mondat erejéig. Amivel még nem voltam kibékülve, az az, hogy bár a történet 1482-ben játszódik, mégis egy csomó utalás történik későbbi dolgokra, helyekre, személyekre, eseményekre.

Apróságaim:

·         Utalás történik egy másik listás könyvre, a Gargantua és Pantagruelre.

·         Utalás történik két helyen is Magyarországra. Elsőként Esmeralda származására utalva, már hogy tudniillik Magyarországról került Franciaországba a vándorcigányokkal. Másodjára pedig a mi igazságos Mátyásunk kerül szóba, aki meghívott a bécsi egyetemre egy francia matematikust.

„ – Tudja, mi a barátság? – kérdezte.

-          Tudom – mondta a cigánylány. – Ha úgy vannak ketten, mint fivér és nővér; két lélek összesimul, de nem vegyül; két ujj a kézen.”

„… az idő talán többet adott a templomnak, mint amennyit elvett tőle, bevonván a homlokzatot, a századoknak azzal a komor színével, amely a műemlékek öregkorát szépségük korává avatja.”

„Nyomtatás formájában az eszme maradandóbb, mint valaha; illékony, megfoghatatlan, elpusztíthatatlan. Elvegyül a levegőben. Épületkorában hegységgé magasodott s erővel hatalmába kerített egy évszázadot vagy egy területet. Most madárrajjá válik, szétrebben a szélrózsa minden irányában, és egyszerre mindenütt ellepi a levegőt és a teret.”

„Ami nagy, lerombolható, de kiirtható-e a mindenütt jelenlévő?”

„A gyászruha megkophat és kifakulhat: a szív megmarad feketének.”

„A szertelen fájdalom, akárcsak a szertelen öröm, mivel heves, nem hosszú életű. Az emberi szív nem bírja sokáig a végleteket.”

„Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell. Az a megfoghatatlan ebben a szenvedélyben, hogy minél elvakultabb, annál szívósabb. Akkor a legszilárdabb, ha nincs benne értelem.”

„Nagy, fekete, súlyos, elrongyolt, hasadozott felhők csüngtek alá, selyem ágykárpitok gyanánt, az éjszaka csillaghímes boltozatáról. Az égbolt pókhálóinak mondta volna őket az ember.”

„Olyan az emberszív…, hogy csak egy bizonyos mennyiségű keserűség fér meg benne. Ha a szivacs teleszívta magát, elzúghat fölötte az egész óceán, egy csöpp nem sok, annyit se vesz magába többet.”

„Köztudomású, hogy a nagy vagyonok nem az irodalomból származnak, és hogy akik a legtöbb jó könyvet olvassák, nem mindig tudnak télen fűtőzni.”

„Mert ha egyébként nem hiszünk is semmiben, vannak az életünkben percek, amikor a legközelebb eső templom istenét imádjuk.”