Ismerkedésem a biedermeierrel | Adalbert Stifter: Nyárutó

 

Ha nagy ritkán meghallottam a biedermeier kifejezést, lelki szemeim előtt mindig székek és asztalok jelentek meg. Most viszont meg kellett tudnom, hogy bizony az irodalomban is találkozhatunk a biedermeier stílussal. Ezt a listán Adalbert Stifter Nyárutó című regénye képviseli, amiről azt írták, hogy a biedermeier kiemelkedő alkotása.

Nos, azt mindjárt az elején meg kell állapítanom, hogy egy cseppet sem csodálnivaló az, ha az ember a biedermeiert főképp csak a bútorművészetből ismeri. Másrészt viszont igencsak sajnálatos, hogy az ember a biedermeiert főképp csak a bútorművészetből ismeri. Értitek ugye, hogy mire akarok kilyukadni? J Pusztán csak arra, hogy ez a könyv a Jáva gazdag és éhezikhez hasonlóan borzasztóan fenomenális volt. Persze teljesen más értelemben, mint a Jáva.

Na jól van, elég a rébuszokból, inkább ismerkedjünk meg most már ténylegesen a biedermeierrel és a Nyárutóval. Főhősünk, kinek neve olyannyira jelentéktelen, hogy nagyon sokáig nem is tudjuk, tanulmányi célzattal rendszeres látogatást tesz az osztrák hegyvidékre. Egy ilyen alkalommal megismerkedik a másik főhőssel, akivel elég hamar megtalálják a közös hangot, és mondhatni jó barátok lesznek, dacára az égbekiáltóan óriási korkülönbségnek. Illetve az idősebb főhős inkább egyfajta szellemi vezetője lesz a fiatalabbnak. Rengeteget filozofálnak tudományokról, művészetekről, gazdálkodásról.

Egy látogatás alkalmával, nők is felbukkannak az idős úr házában. A fiatalabb főhős a nőkkel – egy anyáról és a lányáról van szó – is hamar barátságot köt, s a fiatalabb nő iránti érzelmei lassan, de biztosan szerelembe csapnak át. A fiatalok kapcsolatát mindenki jóváhagyja, az idős úr pedig a lakodalom előtt elmeséli a fiatalabbnak, hogy tulajdonképpen milyen szálak is fűzik őt a két nőhöz.

Ennyi a rendkívül érdekfeszítő cselekménye egy több, mint 700(!) oldalas könyvnek. Érezhető az irónia, ugye? De ez csak azért van, mert a Nyárutónak koránt sem a cselekmény a leglényegesebb része. Sokkal inkább egyrészt a fentebb már említett filozofálgatások. Meglehetősen sok témát meglehetősen alaposan kiveséznek. De hát erre bőven van idő a 700 oldal során. Másrészt pedig az egyszerű, de boldog élet bemutatása; és ez a színtiszta biedermeier.

A fiatalabb főhős a tudományoknak, egész pontosan a földtudománynak szeretné szentelni az életét, a hegyekben végez kutatásokat, ezért elég sokat utazik. De nagyjából mindig ugyanoda, és mindig ugyanakkor, ugyanazokkal az emberekkel, és ugyanabból a célból. Mégsem érezni rajta, hogy őt ez untatná, vagy utálná emiatt az egyhangúság miatt az életét. De azt sem érezni rajta, hogy változtatni szeretne. Elégedett az életével, és emiatt boldog. Egyszerűen és szerényen él, és alázatosan dolgozik. És ez teszi boldoggá. Mi ez, ha nem irigylésre méltó dolog? Mert hát valljuk be, az átlagember élete is nagy távlatokban nézve elég egyhangú tud lenni, de azért ezzel sokan nincsenek kibékülve.

Persze mondhatjuk, hogy a főhősnek könnyű, mert nem kell a pénz miatt törnie magát, így azzal foglalkozhat, amivel csak szeretne. Ez szóba is kerül egy helyütt közte és idősebb társa közt. És a tapasztaltabb öregúr meg is jegyzi, hogy bizony nagyon elkeserítő dolog, amikor az embernek fel kell áldoznia saját magát a pénzszerzés oltárán.

Bennem is sokszor megfogalmazódott már az a gondolat, hogy ha nem kellene a pénz miatt „akármilyen” munkát elvállalnom, és valóban azzal foglalatoskodhatnék, amivel csak szeretnék, talán megtalálnám a hétköznapokban a lelki békét. Talán sokkal hamarabb észrevenném az élet egyszerű szépségeit, és sokkal boldogabbá tennének ezek.

S az egyszerű, szenvedélyektől mentes, megfontolt élet kielégítőbb mivoltát bizonyítja az öregúr élettörténete is. Rá utal ugyanis a cím, aki már csak idősebb korában, a „nyárutóján” élvezheti az életet, amikorra sikerült lehiggadnia, megbékélnie a sorsával, és egy csendes, de azért tevékeny életben találta meg végső boldogságát.

Rengeteg értékes gondolat van ebben a regényben, de mint a Jáva esetében, itt is azt tudom mondani, hogy azért ember legyen a talpán, akinek sikerül kihámoznia a kincseket ebből a történetből. Nekem most valamiért fekszenek ezek a nagyon lassú, „vidéki” sztorik, de azért még az én türelmemet is próbára tette.

Mi az, ami untat?

„Van a régi szokásokban valami megnyugtató, még ha az nem is más, mint az állandóság és a jól ismert dolgok nyugalma.”

„A régi bútorokban, csakúgy, mint a régi képekben, az elmúlt és elvirágzott dolgok bája lakik, amely az embernél is úgy válik egyre erősebbé, ahogy az évei szaporodnak. Ezért igyekszik megőrizni, ami a múlté, amiként neki is megvan a múltja, amely már nem igazán illik a körötte felnövekvők üde jelenéhez.”

„Azt gondolhatnánk, hogy az ellenkezőjének kellene történnie, hogy jobban kellene ismernünk magunkat, mint az idegent, és sokan így is hiszik; de nem így van. Az emberiség tényeit, sőt saját bensőnk tényeit is, mint már mondottam, elleplezik előlünk, vagy legalábbis elhomályosítják szenvedélyeink és önzésünk.”

„…tény az is, hogy az öregedő hitvestárs meleg, igaz és hű szeretete biztosabban és tartósabban tesz boldoggá, mint a fiatal és sugárzóan szép menyasszony lobogó szenvedélye.”

„…amit a művészetben csodálunk, az nem más, mint hogy egy ember szelleme, aki számunkra szinte érzékileg megragadható, aki szeretetünk és tiszteletünk tárgya, hibásan ugyan, de ebben-abban mégis utánozni tudta azt a valakit, akit értelmünkkel igyekszünk megragadni, akit nem tudunk szeretetünk korlátolt körébe zárni, és aki előtt fenségességének láttán annál nagyobb lesz imádatunk és alázatunk borzongása, minél jobban megismerjük őt.”

„Milyen különös, gondoltam, hogy az embernek és a legtöbb teremtménynek éppen akkor kell álomra szenderülnie, amikor a Föld parányi, ámbátor ezerféle szépségei eltűnnek, és a messzi, néma fénypompában feltárul a világűr mérhetetlen szépsége!”

„…a művész úgy alkotja műveit, ahogyan a virág virágzik: az virágzik a sivatagban is, akkor is, ha soha egyetlen tekintet sem vetődik rá.”

„A család az, amire korunknak szüksége van, nagyobb szükség van rá, mint a művészetre és tudományra, a közlekedésre, kereskedelemre, fellendülésre, haladásra vagy bármire, ami kívánatosnak látszik. A családon nyugszik a művészet, a tudomány, az emberi haladás, az állam.”

Vérzik a szívem | Multatuli: Jáva gazdag és éhezik

 

Rögtön ilyen drámai címmel és egy drámai művel indítom a 2022-es évet. Ugyan még bőven tavaly, azt hiszem, novemberben kezdtem el ezt a könyvet, csak január második felében sikerült befejeznem, ugyanis meglehetősen súlyos olvasási válságba taszított. De ne szaladjunk ennyire előre. (Egyáltalán nem tudom ugyanis száz százalékosan kijelenteni, hogy a könyv rossz lenne! Ezt le kellett így rögtön az elején szögeznem.)

Ennek a könyvnek a szerzője és a címe is sokatmondó, és főleg a címe olyan, ami engem rögtön lázba hoz. A Multatuliról sejthető, hogy írói álnév, és rögtön a könyv elején meg is tudjuk, hogy a latinból jön, jelentése pedig „sokat szenvedtem”. A Jáva gazdag és éhezik pedig önmagáért beszél, egy szinte öröktől fogva létező, feloldhatatlan(nak tűnő) ellentmondás. Ezek után mi más is lehetne ez a könyv, mint lebilincselő, érdekfeszítő és persze zseniális?

Nos, e három jelző közül egyik sem, mégis mindhárom egyszerre. Ez a könyv nem csak a címében ellentmondásos, hanem az egész könyv egy hatalmas nagy ellentmondás. A mondanivalója, a szívettépő igazság arról, hogy hogyan bánnak az okos, művelt és felvilágosult európai emberek a Távol-Keleten leigázott, más értékrend és hitrendszer szerint élő, ám egyáltalán nem alantas(abb) „bennszülöttekkel” pontosan az a téma, amiről mindenkinek tudnia és egyidejűleg ellene tennie kellene. Persze a dolog távolról sem ilyen egyszerű, mert azért annyiban valóban okosak voltak az európai emberek – itt most épp a hollandokról van szó, de bármelyik másik népet felemlegethetnénk, amelyiknek gyarmatai voltak –, hogy nem hagyták ám csak úgy a saját fejükre zúdulni a bajt. Inkább lepaktáltak a helyi vezetőkkel, hogy ők is vegyék csak ki a részüket a „gazdagságból”, cserébe viszont vigyék el a balhék nagy részét.

Az viszont, ahogy Multatuli, becses nevén Eduard Douwer Dekker (csak nekem jut eszembe erről a névről érdekes módon épp egy kávémárka??) megírta a szerencsétlenül járt jávaiak, és egy még szerencsétlenebbül járt holland tisztviselő történetét, az valami förtelmes. Nem tudom, hogy találkoztam-e már korábban ennyire borzasztóan megírt könyvvel. Rengeteg türelemre és egy jó erős szűrőre is szüksége van az embernek ahhoz, hogy kihámozza a sok érdektelen halandzsából Max Havelaar történetét. A becsületes tisztségviselőét, akiről talán már a saját korában sem hitte senki, hogy létezhet, ugyanis olyan ellenszélben kellett dolgoznia, ami elfújta még az emlékét is.

Becsülendő viszont, hogy az utolsó oldalakon Multatuli elmondja, hogy tisztában van vele, hogy talán nem ez a leglebilincselőbb könyv a földön, de a célja nem is a szórakoztatás volt, hanem sokkal inkább az ismeretterjesztés. (Mondjuk ettől még csinálhatta volna sokkal jobban, mert a könyvnek legalább az 50%-a jó nagy zagyvaság. Vagy legalábbis én nem tudtam összerakni, mi értelme volt belevonni ebbe azt a tőzsdei kávéügynököt, akivel kezdődik a könyv...)

A szóban forgó tisztségviselő, Havelaar a történet elején (de az ő története valahol a teljes könyv közepe felé kezdődik) éppen elfoglalja az új munkahelyét, Jáva egyik területének alhelytartója lesz. Rögvest bele is veti magát a munkába, tudniillik hogy felszámolja az igazságtalanságokat, valamint békét és gazdagságot teremtsen a lakóknak (is). De a legtöbben ellene vannak, ugyanis Jávából mindenki csak a pénzt akarja kiszedni, és senki sem törődik a néppel, aki tulajdonképpen ezt a pénzt „kitermeli”.

Havelaar sorsa az első pillanattól kezdve tudható, mégis szívből drukkoltam neki, mert egy fontos ügyért harcolt. Megérdemelte volna, hogy győzhessen. De ez a könyv a valóságot volt hivatott lefesteni, és abba sajnos igen gyakran nem fér bele a happy end.

Mindenképpen a könyv pozitívumai közé kell sorolnom, hogy rengeteg érdekes infót megtudhatunk belőle Jáváról, mint Hollandia gyarmatáról. Főleg a közigazgatásról, de az is nagyon érdekes. És az egyik kedvenc témám, mondhatni, a vesszőparipám J az igazságért és az igazságosságért való harc, amit korábban már a Kohlhaas Mihályban is nagyon szerettem, itt is száz százalékig jelen van. Csupán a kidolgozás lett meglehetősen pocsék, ezért vérzik az én szívem ezért a könyvért. (Na meg persze a jávaiakért is vérzik. Olvassátok csak el a könyvet, és rögtön megtudjátok, miért.)

Az is abszolút pozitívum, hogy bár Havelaar teljes mértékben pozitív hős, mégsem hófehér. Ő egyáltalán nem az egyetemes jó megtestesítője, neki is vannak bizony hibái. Mellette pedig ott van még egy zseniális karakter, a munkatársa, Verbrugge, aki maga is az igazság pártján van, csak nem áldotta meg a sors annyi bátorsággal, mint Havelaart, ezért ő bizony sokszor inkább lapít, amikor ki kellene állnia egy-egy ügy mellett.

Ők ketten pedig tökéletesen megtestesítenek engem. Jelenleg még sokkal inkább Verbruggéhez állok közel, de az igazság iránti harcban nagyon szeretnék olyan lenni, mint Havelaar. Olyan, aki nem fél szembe menni senkivel, még akkor sem, ha tudja, hogy meg fogja ütni a bokáját. Néha már megy a dolog, de azért még van hova fejlődni. Mert bizony sokkal egyszerűbb és kényelmesebb sunnyogni, eltussolni ügyeket, legyinteni az akár minket, akár másokat ért igazságtalanságokra. Csakhogy minden egyes alkalommal, amikor ezt tesszük, akkor helyt adunk az igazságtalanságnak. Pedig nem kellene!

Mindenképpen azt mondanám, a téma miatt érdemes megbirkózni ezzel a könyvvel. Kell, hogy az ember szíve fájjon néha egy kicsit, mert az talán jobban ösztönzi arra, hogy tegyen valamit. Amit ugyanis Havelaar megélt, arról biztos vagyok, hogy nem csak Jáván és nem csak a XIX. században történhetett meg, hanem napjainkban is. És végtelenül szomorúnak találom, hogy például ez ügyben az elmúlt százötven évben nem fejlődtünk semmit. De előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ezt a narancsot bizony alaposan meg kell hámozni, mert van rajta bőven felesleges héj.

Utalás történik néhány listás könyvre, egész pontosan a Don Quijotéra, a Robinson Crusoe-ra és a Tamás bátya kunyhójára.

Magyar utalás is van a könyvben. Multatuli igyekszik részletesen bemutatni Jávát az európai olvasók számára, sok mindenről ír részletesen. Bemutatja például a jávai postakocsikat is, és megjegyzi, hogy nem hasonlít sem az angol, sem az orosz, sem pedig a magyarországihoz. Érdekes lenne felkutatni, vajon miért épp a magyart emlegeti fel. Olyan különleges postakocsijaink voltak?

Egy helyen szó van a Malthus-elméletről. Az elméletet Thomas Malthus angol demográfus dolgozta ki, a túlnépesedésről szól és teljesen téves. Ez utóbbi tény miatt itt most nem írom le részletesen, hogy pontosan miről is szól, akit érdekel, az úgyis utána tud nézni. Az viszont, hogy már a XIX. században is foglalkoztatta az embereket a túlnépesedés, figyelemreméltó.

Meddig vagy hajlandó elmenni az igazságért?

„…nem nevetséges-e még csak föltételezni is, hogy az a férfiú, aki az igazságot és jogot valóban gyakorolni akarja, az, aki átérzi, hogy munkájától ezrek jóléte vagy nyomorúsága függ, ezt néhány cirkalmazott szó, „esküszöveg” hatására jól végezze, akkor, ha szíve különben nem kötelezi erre.”

„Lelkünket sohasem a jutalom emeli fel, hanem a munka, amely a jutalmat kiérdemelte.”

„Könnyen hajlandók vagyunk arra, hogy inkább elismerjük mások tudását, mintsem hogy felhasználva a rendelkezésünkre álló eszközöket, azt magunk is elsajátítsuk és nemes versenyre keljünk.”

„…a lelkünk viaszlenyomatára vésett rajzok hamar elsímulnak, hogy új írásokat véshessünk rájuk.”

„…vajjon ki az oka annak, hogy az igazságnak az irodalomba kell burkolóznia, hogy a szívekhez férkőzhessék?”