Személyes | Pesszimista optimista

Ma reggel azzal a kósza gondolattal ébredtem, hogy talán be kellene fejeznem ezt az egész blogolósdit úgy, ahogy van, mert egyszerűen nincs rá úgy időm, ahogy szeretném.

Aztán inkább úgy döntöttem, hogy írok erről.

Éppen Dosztojevszkijtől olvasom A félkegyelműt. Már hetek óta. Oké, hosszú egy könyv. Viszont mérföldekkel jobb, mint Dosztojevszkij másik két könyve, amit olvastam. Nem lesz kedvenc, ezt már most határozottan kijelenthetem, de legalább érdekelnek a szereplők sorsai. De nem haladok vele. Néha több nap is eltelik úgy, hogy a kezembe se veszem. És ez már nem olvasási válság.

Sosem voltam kibékülve a világ menetével, de vannak időszakok, amikor még kevésbé vagyok. És azt hiszem, most épp egy ilyen időszakban vagyok. Van egy jól fizető állásom. Mi másra is vágyhatna az ember ebben a pánikhangulatban? Mondjuk arra, hogy ne pusztuljon meg a lelke ebben a jól fizető állásban. Úgy érzem, hogy túl sok mindent kell feláldoznom azért a jó fizetésért. Fizikai és szellemi energiákat, egészséget, elveket és rengeteg-rengeteg időt. És ezt nem tartom helyénvalónak. Ugyanakkor a világ nagy ívben tojik arra, hogy én mit tartok helyénvalónak. Nem fogja érdekelni, hogy tudok-e majd kaját venni, vagy ki tudom-e fizetni a számlákat. Minden szívfájdalom nélkül megszabadul tőlem, ha arról van szó.

Amennyire nem volt pánik hangulatom nekem például a korona alatt, annyival inkább van most. Mert terveim vannak, amihez kellene némi kis pénz. És akkor most jön a kérdés, hogy mit vagyok hajlandó feláldozni ennek a büdös, zöld istennek az oltárán. Hát, a jelek szerint sajnos elég sok mindent…

Egyszóval az utóbbi időben meglehetősen borúsan látom a helyzetet. Hasonlóképpen ahhoz, mint amikor annak idején elkezdtem ezt a blogot. Akkor is úgy éreztem, hogy kell még valami személyes értelem az életembe, és a jelek szerint most is erre lenne szükségem. Csak honnan vegyem rá az időt és az energiát? Nos, ezt még nem tudom. De azt igen, hogy ha felmerül bennem a gondolat, hogy ennek a projektnek véget vetek, éppen akkor van rá a legnagyobb szükségem. Szóval talán nem kéthetente, hanem még ritkábban, de itt vagyok. Akarom. Csinálom, ahogy tudom. Ez életem egyik szerelme, vezérfonala és biztos pontja 2016 óta, és nem, csak azért sem fogom hagyni! Ez az én gyerekem, és küzdeni fogok érte a végsőkig, meg még lehet, hogy utána is egy kicsit.

Tökéletlenül tökéletes | Louisa May Alcott: Kisasszonyok

 

Legutóbbi kiadás: 2022 (Lazi)

Még mindig Dosztojevszkijtől szenvedve valami könnyeddel szerettem volna folytatni, meg körülbelül sorrendben is már ez következett, ezért esett a választásom a Kisasszonyokra.

A könyvet még a legújabb filmadaptáció mozikba kerülése környékén szereztem be. A filmet azóta sem láttam. És az is csak halványan rémlett, hogy volt akkor valami hőbörgés, hogy a magyar Kisasszonyok az tulajdonképpen nem az eredeti Kisasszonyok, mert hogy az eredeti verzió itthon tulajdonképpen két külön könyvben jelent meg, de valójában ezek egyek. Mindenesetre elolvastam a könyvet, és hogy a témánál maradjak, mikor befejeztem, elolvastam az értékelését a nagy könyvben, amiből tökéletesen egyértelművé vált számomra, hogy a magyar Kisasszonyok és Jó feleségek címen megjelent regények teszik ki valójában az eredeti Little woment. Nekem viszont csak a Kisasszonyok van meg, és egyelőre nincs is alkalmam beszerezni a Jó feleségeket. De hogy véletlenül se vesszen kárba ez az olvasás, következzenek most a gondolataim a Little women első feléről. 😊 (Ez egyébként nem is annyira mosolyogni való dolog, de ebbe most nem menjünk inkább bele. Csak például összevetve a Zabhegyező körüli őrülettel nem nagyon értem, hogy miért nem éreznek a kiadók késztetést arra, hogy ezt a nyilvánvalóan kapitális (sic!) hibát kiküszöböljék!? Vagy már megtörtént volna, csak szokás szerint le vagyok maradva??)

Szóval bevallom őszintén, valami Jane Austen féle, fekete-fehér nyáladzást vártam a könyvtől. De szerencsére valami teljesen mást, egy sokkal jobb élményt kaptam. (Igen, minden pozitív élményem ellenére még mindig nem vagyok teljesen kibékülve Austennel.)

A regényben négy lánytestvér egy évét követhetjük nyomon. Már az alapszituáció is nagyon érdekes. A család elszegényedett, vagyis a négy lánynak egyik fő feladata, hogy hozzászokjanak a megváltozott életkörülményeikhez. A történet elején éppen karácsony van, és az anyuka sugallatára a lányok egy „játékba” kezdenek. Azt játsszák, hogy megjavulnak az alatt az egy év alatt, míg az apjuk távol van, hogy mire hazaér, nagyon-nagyon büszke lehessen rájuk. A lányok érdekes módon már a próbatételek előtt teljesen tisztában vannak saját legfőbb, leküzdendő gyengeségeikkel, de ez roppant megmosolyogtató módon cseppet sem zavarja őket a rossz tulajdonságok gyakorlásában. Egy szóval ez a négy lány, Meg, Jo, Beth és Amy annyira, de annyira emberiek, mint egyik másik alak sem például Jane Austen regényeiben. És ettől volt ez a könyv szerintem ennyire zseniális.

Megvoltak persze a maga hibái, például semmilyen őrületesen nagy dolog nem történik benne. Csupa hétköznapi, vidéki, lányos apróság. Van benne persze szerelem, de még a pók hálójánál is finomabb szövevénnyel állunk szemben. Na és persze egy csipetnyi dráma sem maradhat ki. De ebben a részben szerencsére minden jóra fordul.

Ja, és tele van a könyv mindenféle erkölcsi intelemmel. És még jól az olvasó szájába is rágja a tanulságokat. Éppen ezért azt le kell szögeznem, ha tizenévesen próbálkoztam volna ezzel a könyvvel, biztos, hogy az első két-három fejezet után félbehagyom. Akkor még idegesített volna. De most elmondhatatlanul jól esett. A kemény munkanapjaim után ez a történet volt esténként a jutalomfalat (már amikor nem ájultam alvásba rögtön a zuhanyzás plusz vacsora kombó után).

Bár az volt az érzésem, az írónő igyekezett nagyjából igazságosan elosztani a szereplési lehetőségeket a lányok közt, azért elég egyértelműen kitűnt, hogy Jo-t szánta főszereplőnek. Ő kapta a kakukktojás szerepét, de nagyon jól állt neki. Meg-nek, mint a legidősebb nővérnek jutott a szerelmi szál. Amy volt a legfiatalabb, és ennek köszönhetően a leghangosabb is. De az én kedvencem mégis Beth lett, annak ellenére is, hogy belőle látunk talán a legkevesebbet. És azt hiszem, nem csak azért, ami történik vele, hanem mert elsőre talán ő tűnik a legunalmasabbnak a nővérek közül. De a csendessége, a szégyenlőssége és a mérhetetlen szenvedélye miatt hozzám ő állt a legközelebb. És egy csomó olyan tulajdonsággal is rendelkezik, amit nekem még illő lenne elsajátítanom.

Egy szóval engem teljesen magával ragadott a March kisasszonyok története. Édes volt mint a méz, és mint olyan, kiváló gyógyír volt a Bűn és bűnhődéstől még mindig megtépázott szívemre.

Említésre kerül több listás könyv is: A wakefieldi lelkész, a Tamás bátya kunyhója, az Ivanhoe, az Evelina és a Rasselas, Abesszínia hercege.

Mi az az erény, aminek az elsajátításán még dolgoznod kell?

„Visszük a terhünket, előttünk az út, vezérel rajta a vágyunk a jóra és a boldogságra, hogy oly sok viszontagság és tévelygés után elérjük az igazi Mennyei Várost: a lélek békességét.”

„…sose fáradj bele a próbálkozásba és sose gondold, hogy lehetetlen legyőzni a hibádat!”

„Folytassátok a szokott munkátokat, mert a munka áldott gyógyír.”

„Mihelyt túl voltak az első izgalmon, úgy érezték, derekasan viselkedtek, dicséretet érdemelnek érte. Ami egyébként igaz is volt; csak abban tévedtek, hogy a derekasságot, amint ezt sok keserűség és könny árán kell majd megtanulniuk, nem lehet szabadságolni.”

„Sok nehéz perce van az életnek, de mindig elviselhetjük őket, ha megfelelően kérünk segítséget.”

„…ha valaki komolyan elhatározza, hogy jó lesz, félig már meg is nyerte a csatát.”

„Van az úgy ebben a prózai világban is, hogy időnként meséskönyvbe illő dolgok történnek.”