Ezúttal
még inkább alámerülünk a Szép remények eseményeibe. Megnézzük azokat a momentumokat, amelyek miatt sajnos nem tudom
azt mondani erre a történetre, hogy tetszett. Annak ellenére sem, hogy a múlt heti bejegyzésben jó pár remek karaktert
sorakoztattam fel.
Az
kezdettől fogva egyértelmű volt számomra, hogy nem Havisham kisasszony lesz Pip
titkos jótevője. De arra, bevallom
őszintén, nem gondoltam, hogy éppen a történet elején megmentett fegyenc lesz.
Ezzel persze alapvetően nem lett volna baj, de nem
értettem a fegyenc viselkedését. Mert úgy emlékszem,
egyszer sem mondta, és semmilyen más módon sem fejezte ki, hogy hálát várt
volna a tetteiért, vagy ő maga is jómódban akart volna együtt élni Pippel. De
akkor meg mégis mi a fenéért kockáztatta egyrészt a saját életét, másrészt a
Pipét csak azért, hogy találkozhasson vele?
Pip
undora és későbbi pálfordulása előtt is eleinte egy kicsit értetlenül álltam,
de végül is beláttam, hogy ebben van ráció. Elvégre
abban az ominózus első pillanatban Pip nem azért segített neki, mert megszánta,
hanem mert halálosan félt attól, hogy a fegyenc beváltja a fenyegetéseit. Innen
az undor, no meg onnan, hogy amikor Magwitch színt vallott, Pip számára
egyértelművé vált, hogy Estella sosem lesz az övé, mert soha nem is szánták
neki. De Pip alapjában véve egy jó szívű, jó lelkű ember, még
ha a gazdagság meg is rontotta egy időre, tehát érthető, hogy végül megszánta
az öreget, aki életének egy jelentős részét és minden pénzét annak szentelte,
hogy egy ismeretlen kisfiún segítsen.
Azt
viszont már megint csak nem értettem, hogy mi szükség volt arra, hogy
kiderüljön, kik Estella szülei, mert hogy igazából ez aztán egyáltalán nem
lendítette előre, és nem is terelte más mederbe a cselekményt. Magwitch-nek
talán egy megnyugvás volt, hogy a halottnak hitt lánya él, és jó helyre került.
(Bár ez így ebben a formában inkább egy kegyes hazugság volt.) De mivel az
utolsó pillanatban tudta meg, talán már fel sem fogta igazán.
Aztán,
amit
még szintén nem értettem, és azt hiszem, ez volt az a momentum, ami
végérvényesen elrontotta számomra a történetet: Magwitch
felbukkanása után Pip némileg paranoiás lesz, és minden sarkon ellenséget sejt,
aki le akarja buktatni a bujkáló szökevényt. Ez eddig abszolút érthető. Már az
utolsó előkészületeket teszik a nagy szökés/szöktetés érdekében, amikor kap egy
levelet, amiben valaki felfedi, hogy tud Provisról (ez volt Magwitch álneve),
és fontos információk átadása érdekében találkozót kér Piptől. Pip ebben is
átverést sejt, mégis elmegy. És gyanúja be is igazolódik, már abban a
tekintetben, hogy csupán annyit tud meg, hogy Orlick, egykori ellensége a
kovácsműhelyből, Magwitch egykori ellenségével karöltve felfedte a titkukat.
Orlick ezen a találkozón megpróbálja megölni Pipet, de szerencsére Herbert a
keresésére indul, és meg is találja, megmenti. Ám mindezek
után a paranoiás Pipben egyáltalán fel sem merül annak a lehetősége, hogy
elhalassza a szökést. Pedig Orlick szabad
lábon, Magwitch ellensége szabad lábon, nem tudják, hogy ők hogy kerültek
kapcsolatba, nem tudják, hogy mit terveznek. Csupán annyit
tudnak, hogy le akarják leplezni őket. Ennek ellenére megkísérlik a szökést,
aztán meg csodálkoznak, hogy lebuknak. Ez a teljesen
logikátlan lépés annyira nem illett Dickens eddigi történetvezetéséhez, hogy
emiatt egy kissé rossz szájízzel tettem le a könyvet.
Ezen
kívül volt még egy apróság az elején, ami nem volt számomra világos, mégpedig
az, hogy mi célja volt annak, hogy Havisham felfogadta Pipet? Ez nem derült ki
számomra egyértelműen a könyvből. Én magam aztán arra tippeltem, hogy csupán
Estellának szeretett volna felkínálni egy jó alapanyagot, akin gyakorolhatja a
szívtelenségét. És erre tökéletes volt egy tanulatlan, szegény, árva gyerek,
akiért „nem kár”.
Összességében
a történet szépen megmutatja, mi történik akkor, amikor valaki
nagyobb összeghez jut, de semmilyen pénzügyi kultúrája nincsen. És
persze ezt nem lehet Pipnek felhánytorgatni, mert akkoriban ez a fogalom nem is
létezett. Ennek a projektnek viszont ugyebár épp az lenne az egyik lényege,
hogy felfedezzük a régi idők bölcsességeit, és hasznosítani tudjuk őket a mai
világban. Nem szabad hagynunk, hogy mint Pipet, elvakítsanak a
szép reményeink. Persze a remények, az álmok, a tervek
hasznos dolgok, de önmagukban nem visznek előrébb az életben.
Sajnos
a fent említett, számomra érthetetlen dolgok miatt Dickens továbbra sem a
szívem csücske, de talán később még teszek egy próbát a Két város regénye című
művével. Ugyanis a Szép reményekkel egyetemben az is szerepel a 100-as poszteren.
Herbert
Händelnek nevezi el Pipet, és tényleg így is szólítja aztán az egész történet
során. Ennek magyarázata, hogy Händelnek van egy darabja, amely A békés kovács
címet viseli, és ez jutott Herbert eszébe Pipről.
Mit
gondolsz, téged megszédítene egy váratlan, nagy örökség?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése