Világszám! 2. | Joaquim Maria Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései

 

Folytassuk tehát most ott, ahol múlt héten abbahagytuk. (Igen, szeptember lévén újra visszatérnek a heti bejegyzések.) Vagyis mi az a legfontosabb dolog, amit szerettem volna kiemelni a Brás Cubas síron túli emlékezései kapcsán.

A legtöbb könyvnek van egy központi témája, minden szál egy meghatározott pontban fut össze. Ám Brás Cubas emlékiratainak tényleg csak az a célja, hogy egy emlékirat legyen. Felvillantja Brás életének meghatározó pillanatait. És persze véleményez is. De a végén anélkül csukjuk majd be a könyvet, hogy bármilyen őrületes nagy tanulságot le tudtunk volna vonni.

Rögtön a könyv elején, a 33. oldalon olvashatjuk Brás véleményét a saját emlékiratairól, aminél helytállóban egyébként én magam sem tudnám jellemezni a könyvet: „…mélyen filozofikus mű lesz, de egyenetlenül filozofikus, egyszer komoly, azután pedig játékos, nem építő, de nem is romboló jellegű, nem tüzel fel és nem is hűt le senkit, a puszta szórakoztatásnál többet kínál, de nem akarja megváltani a világot.”

És tényleg ez a leghűbb összefoglalása az én érzéseimnek is. Ez a könyv olyan, mint abban a bizonyos mesében a királylány, aki ad is ajándékot meg nem is. Ez a könyv is ad valamit, de egyáltalán nem azt, amit az ember általában vár egy könyvtől. Egy kicsit belekóstolunk Brazília történelmébe, egy kicsit belelátunk egy ember, Brás életébe, politikai ambícióiba és szerelmi életébe. Látjuk, hogy maga Brás ebből mit értékel nagyra és mit nem, de nincs nyomás az olvasón, hogy neki is ugyanúgy kéne gondolkodnia, mint Brásnak. Ez egyszerre az erénye és a hátránya is a könyvnek.

Azért azt nagyjából mégis kijelenthetjük, hogy a szerelem, illetve egész pontosan Brásnak egy szerelmi kapcsolata áll többé-kevésbé a középpontban. A Virgíliával való találkozása és kapcsolata ugyanis jó időre meghatározza Brás életének folyását.

Ez a kapcsolat fantasztikusan van ábrázolva. Machado de Assis olyan képekkel érzékelteti egy titkos szerelmi viszony minden aspektusát, amellyel azért ritkán találkozik az ember. És ezekért a képekért abszolút megéri elolvasni a könyvet. (Aki esetleg rászánná magát – és én erre bíztatok minden romantikus lelkületű embert –, annak szívből ajánlom Az ingaóra, Az alkalmas pillanat, A fejpárna, illetve A házikó című fejezeteket példaképpen.) Ezek a képek már-már lírai jelleget kölcsönöznek egy-egy résznek. De ebből a szempontból is sok különböző részből tevődik össze a könyv. Mintha Machado de Assis kísérletezett volna egyes stílusokkal, adott témákhoz adott stílusokat párosított, és ezeket fenomenális módon sikerült neki egy nagy egésszé turmixolnia.

Az egészet pedig nem csak a külsőségekre, hanem a történetre is érthetjük – még ha nem is érezzük olvasás közben egésznek. Machado de Assis úgy határozta meg a könyvét, mint „utazás az élet körül”. És itt tényleg ez történik. Egy életet mutat be. Egy embert, akinek teljesen természetes módon talán más volt fontos, mint az olvasónak. Mást tekintett az élet értelmének. Más döntéseket hozott, mint akár az olvasó hozott volna az ő helyében. És talán az olvasó számára Brás élete értelmetlennek tűnhet. Mert mit is ért el? Mit tud felmutatni? Nem lett családja, nem lettek gyerekei, nem lett említésre méltó karrierje. De oly kevés ember hagy akkora nyomot a világban, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Brás csak egy egyszerű ember volt sajátos világlátással. Nem kell mindenkinek megmondania a tutit. Talán lehetett volna „hasznosabb” élete, de tartalmasabb aligha. És ahogy megírta az életét (ahogy Machado de Assis megírta ezt a könyvet), az mindenképp megér egy misét.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire, a Candide-ra és A lusiadákra.

Mi a legnagyobb, legfontosabb dolog, amit eddig véghez vittél az életedben?