Az irigy és gátlástalan fiú | Guy de Maupassant: A Szépfiú

A mai napon ismét Guy de Maupassant A Szépfiú című regényéről lesz szó. És mi mással is kezdhetnénk, mint a regény címével? A Bel Ami szó szerint azt jelenti, szép barát, és ez bizony nagyon is illik a főszereplőnkre, George Duroyra, bár inkább pejoratív értelemben. Ugyanakkor a Szépfiú is egy találó név rá, és szinte az összes női szereplő, de még néhányan a férfiak közül is szólítják így Duroyt. Az első oldalakon megtudjuk ugyanis, hogy ő egy igen jó kiállású férfi, és bizony az életpályája főként ezen tulajdonságának kiaknázásán át vezet majd felfelé. Így kijelenthető, hogy a regény címe igencsak találóan festi le a főhőst.

Főhőst írok, de Duroy nyilvánvalóan egy antihős, akár csak Stendhal Sorelje. Sorellel összehasonlítva viszont Duroyban egyáltalán nem éreztem azt, hogy képben lenne azzal, mit is kellene kezdenie az életével. Sorelben legalább annyi pozitívum volt, hogy átlátta a helyzetét, rájött, hogyan törhet ki a szegénységből, és tett is érte. Duroy még a szépségével sem tudott eleinte mit kezdeni, hiszen ha Forestier nem viszi be a laphoz, Duroy nem tudta volna a jómódú nőket meghódítani. Ő csak nyavalygott, hogy nincs pénze, és hogy bezzeg a mocskos gazdagok! És ez egy olyan dolog, amivel rendkívüli módon fel lehet bosszantani. Mert én azt vallom, hogy minden ember előtt ott a lehetőség, hogy javítson a sorsán. (A félreértések elkerülése végett: ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkiből lehet multimilliárdos, vagy hogy mindenki mindent elérhet.)

Duroy tehát irigy volt és gátlástalan is. Ez leginkább a könyv vége felé, Walterék meggazdagodásakor és Suzanne megszerzésekor mutatkozik meg. De persze előtte is vannak egyértelmű jelek. Elég csak arra gondolnunk, ahogy a házastársi hűséget kezeli. Nyilván a feleségének is vaj van a füle mögött. De én úgy gondolom, ő azért nyílt, vagy legalábbis nyitottabb kártyákkal játszott, mint Duroy.

Mindemellett érdekes volt olvasni, hogyan jellemezte Duroy az első feleségét: ő volt „az egyetlen, aki nem gyötri meg soha. Ott él mellette, és úgy tesz, mintha nagyon szeretné – a szerelemre szánt órákban, mert azt semmi áron meg nem engedi, hogy az élet megszokott foglalkozásainak változhatatlan rendjét megzavarja valaki.” Mégsem tudta ezt a „nyugalmas” életet értékelni. És nagyon sajnálom, hogy nem láttuk a kapcsolatát Suzanne-nal, mert kíváncsi lennék, mint gondolhatott a későbbiekben róla. De feltételezhető, hogy az sem volt egy boldog házasság.

Magáról Duroyról pedig Marelle-né adta a legpontosabb jellemzést: „Amióta csak ismerlek, a leghitványabb módon viselkedel velem szemben, s ezt még csak ki se mondjam? Megcsalsz mindenkit, kihasználsz mindenkit, ott veszed a gyönyörűséget és a pénzt, ahol találod, s még azt várod, hogy úgy beszéljek veled, mint tisztességes emberrel?”

Olyan ember tehát ez a Szépfiú, aki mindenen és mindenkin át törtet a célja, egy számára kényelmes élet felé. És bár úgy tűnik, ezt végül sikerül is elérnie, kívülről nézve azonban ez az élet szánalomra méltó. És így nem is igen esett jól olvasni róla.

Ezt a nem-lelkesedésemet pedig tovább fokozták azok a kitérők, amelyeket az író igen hosszan ecsetelt, de valójában semmi jelentőségük nem volt. Ha csak az nem, hogy tovább rontották a főszereplő megítélését. Ilyen volt például a párbajt felvezető jelenetek. (Mert ugye teljesen egyértelmű lenne, hogy egy értelmetlen halállal kecsegtető esemény előtt álló főszereplőt megsajnálja az olvasó. Én azonban egy cseppet sem tudtam sajnálni Duroy-t.)

Röviden összefoglalva, Maupassant ezen műve nem igazán nyűgözött le. Ha valaki feltétlenül cinikus, a világból kiábrándult, törtető idiótákról szeretne olvasni, annak inkább Stendhal fentebb emlegetett regényét, a Vörös és feketét ajánlom.

Ebben a regényben is megjelenik az écarté kártyajáték, ugyanakkor itt dominóznak is. (Micsoda üdítő újdonság! :))

A regényben egy helyütt megjelenő Lubin-víz kölnivíz, méghozzá egy olyan cég által gyártott kölnivíz, amely még ma is létezik, és parfümöket gyárt. Ez mennyire menő már? A céget egy bizonyos Pierre-Francois Lubin alapította, és elég exkluzívnak számított. Vagyis tekinthetünk rá úgy, mint presztízsértékkel bíró dologra.

Forestier halotti ágya mellé nem sikerül puszpángot szereznie a feleségének és Duroynak. Érdekelt, hogy kapcsolódik a puszpáng a halálhoz. Azt találtam, hogy a puszpáng vagy bukszus az ókortól kezdve a halált és az örök életet jelképezte. Gyakran dobtak puszpáng ágakat a koporsóra a temetés alkalmával.

Miután Duroy elveszi Forestier özvegyét, meglátogatják Duroy vidéken élő szüleit. Itt jegyzi meg Maupassant, hogy a ház kapujára fenyőág volt kiakasztva, ami jelezte, hogy itt italkimérés folyik. (Avagy ez itt egy kocsma. 😊) Megakadt a szemem ezen a dolgon, és utánanéztem, mert ugyan minek találna ki ilyesmit Maupassant csak úgy? És bár nem mentem el egészen a francia hagyományokig, mert a franciatudásom ehhez erősen hiányos. De némi kutakodás után (ahol, bevallom, a mesterséges intelligencia segítségét kértem, de nálam alap a double check) kiderült, hogy Magyarországon is ez volt a módi, ímhol a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikke.

A regény végén fontos szerepet kap egy híres magyar festő, bizonyos Markovits Károly egyik képe, a Hullámokon járó Krisztus. Nos, tudjátok (vagy lehet, hogy nem tudjátok, de akkor most jól megtudjátok 😊), hogy gyűjtöm a regények magyar vonatkozásait, így erre is azonnal ugrottam. Festészetben, főleg a magyarban sajnos nem vagyok annyira otthon (vagy leginkább semennyire), így elsőre nem volt gyanús, hogy nem ismerős nekem Markovits Károly neve. Egy 2024-es Népszava cikkből kellett megtudnom, hogy Markovits Károly bizony nem létezik. Maupassant ezzel az álnévvel és ezzel az álcímmel Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményének állít emléket. Arra azért kíváncsi lennék, miért érezte Maupassant szükségét annak, hogy feltétlenül egy álnév mögé rejtse a mi jó Munkácsy-nkat.

Szerinted a kényelmes élet kizárólag pénz kérdése?

Guy de Maupassant: A Szépfiú

Üdv újra itt! Felvesszük újra a júliusban lazára hagyott fonalat. Egy újabb Maupassant könyvön vagyok túl, A Szépfiún. Míg az Egy asszony életében egy nő sorsát tűzi tollára az író, itt egy férfi életének egy szeletébe kaphatunk bepillantást. Nézzük tehát, miről is szól ez a regény.

A főszereplőnk George Duroy leszerelt katona, aki nagy álmokkal érkezett Párizsba, de a kishivatalnokok sanyarú sorsára jutott. Ám a szerencséje váratlanul megfordul, amikor véletlenül összefut az utcán egykori katonatársával, Forestier-vel. Ez a Forestier egy kétes hírű lapnál dolgozik, mint a politikai rovat szerkesztője, és megígéri a barátjának, hogy bejuttatja őt a laphoz.

Duroy csakhamar megkezdi újságírói tevékenységét Forestier és a felesége (mármint a Forestier felesége) hathatós segítségével. Ez a tevékenység azonban nem pusztán írásból áll, hanem a hírek beszerzéséből is. Ez pedig kisvártatva nem várt ismeretségekhez juttatja Duroyt. Egyre inkább bejáratos lesz a Forestier házba, ahol megismerkedik Forestierné egyik fájdalmasan magányos barátnőjével, Marelle-néval, akivel viharos gyorsasággal találnak egymásra. Ám Duroy ennél nagyobb halra feni a fogát.

Egy nap egyenesen megkörnyékezik Forestiernét, ő azonban visszautasítja Duroyt, mint szeretőt, ám egyértelművé teszi, hogy mint bizalmas jóbarát, igenis számít rá. Duroy vállalja ezt a szerepet, aminek következtében nemsokára ott állhat Forestier halálos ágyánál. Ekkor újabb ajánlatot tesz a néhai Forestiernének, amit az, bár nem rögtön, de elfogad. A házasság és George, mint újságíró egyre nagyobb népszerűsége arra ösztönzi a párt, hogy magasabb rangot sugalló nevet vegyenek fel. Így lesz belőlük Du Roy de Cantel és neje.

Du Roy egyre feljebb lépked az újságírói ranglétrán, és a szerelmi élete is izgalmasan alakul. Amellett, hogy megkaparintotta az egykori Forestiernét, mellette megtartja Marelle-nét is. Sőt, megszerzi magának a főszerkesztő, bizonyos Walter feleségét is, aki korábban köztudottan nagyon visszafogott, már-már szűzies életet élt. A szálak egyre inkább összekuszálódnak, és félő, hogy Du Roy előbb-utóbb le fogja buktatni saját magát. Meg akar szabadulni a rendkívül idegesítő Walternétól, ám még mielőtt ez sikerülne neki, a Walter család egy politikai cselfogásnak köszönhetően egy csapásra irtózatosan gazdag lesz. Ez pedig rendkívül vonzóvá teszi Du Roy szemében a fiatalabbik és csinosabbik Walter-lányt, Suzanne-t. De Du Roy már házas, és a gyilkolás igen messze áll tőle, így mást kell kifundálnia, hogy megszerezhesse a lányt és vele a „fele királyságot”.

Természetesen nem kell sokat várni, míg a roppant leleményes és gátlástalan Du Roy megoldja ezt a problémát. A feleségét a rendőrök kezére játssza, így sikerül elválnia tőle. Ezzel párhuzamosan magába bolondítja Suzanne-t, majd megszökteti, hiszen tudja, hogy másként nem kaphatja meg, Walterné sosem egyezne bele önszántából, hogy a szeretője elvegye a lányát. Ám a főszerkesztő, mivel nem tud a viszonyról, úgy érzi, kénytelen hozzáadni a lányt Du Royhoz, hogy a család elkerülje a botrányt. Így tehát a regény végére mint dúsgazdag és befutott embert látjuk viszont Du Royt, akinek – bár több emberen átgázolva ugyan –, de sikerült megvalósítania az álmát.

„Korán ébredt, mint az élénk reménységek vagy súlyos gondok napjaiban szokott az ember; kiugrott az ágyból, és kinyitotta az ablakát, hogy – rendes szavajárása szerint – felhörpintsen egy jó kupica friss levegőt.”

„Az élet egy hegyoldal. Amíg fölfelé halad az ember, a csúcsra néz, és boldognak érzi magát; de mihelyt fölér, tüstént észreveszi a lejtőt s a végcélt, amely nem más, mint a halál.”

„…aki szeret, az furfangossá válik.”

„Pedig mindenki magában hordja a végtelenség lázas, megvalósíthatatlan vágyát, mindenki külön mindenség a mindenségben, és mindenki tökéletesen megsemmisül nemsokára, hogy új csíráknak trágyázza a talajt.”

Mit lennél hajlandó feláldozni a karriered érdekében?

Szülői felelősség | Guy de Maupassant: Egy asszony élete

Guy de Maupassant Egy asszony élete című könyve kerül most terítékre. Ismételten csak egy bejegyzés fog születni, lévén egy egészen rövidke, alig kétszáz oldalas regényről van szó.

Főszereplőnk Jeanne, egy fiatal lány, aki épp csak visszakerült a szülői házba, miután kevéske életének egy részét zárdában töltötte. Tehetős szülei neki ígérték az egyik tengerparti birtokukat, ahová rögtön a könyv elején el is utazunk a családdal, és a cselekmény nagy része aztán itt játszódik.

Mivel Jeanne az utóbbi éveket zárt közegben töltötte, minden újdonságként hat a világról eddig csak álmodozó lelkére. Mindenre rácsodálkozik, minden megszédíti, minden felé lelkesedéssel fordul. És mint minden lány, ő is várja a mesebeli szőke herceget. És meg is érkezik az életébe a Férfi, megtörténik az eljegyzés, aztán a házasság, majd a mézes hetek. De aztán hazaérve a férj ledobja a báránybőrt, és kimutatja a foga fehérjét. Jeanne szolgálója után az egyik szomszédjuk feleségét csábítja el. Hogy eközben hogy marad ideje még Jeanne-t is teherbe ejteni, az a történet egyik nagy rejtélye.

Bár Jeanne egyáltalán nem várja, hogy megszülessen a gyermeke, hisz akkor már tudja, hogy a gyerek csak kistestvére lesz a férje bal kézről született másik gyermekének, a kisfiúcska mégis „jó hatással” lesz rá. Mellette elfelejti, milyen szenvedéseket kell kiállnia a férje mellett. Ám túlzott ragaszkodása a gyermekhez, Paulhoz rossz irányba tereli a fiút, akiből hazudozó, csélcsap csaló válik.

A férje meghal, a fia elhagyja, elszegényedik – így közeledik Jeanne élete a végéhez. Ám a teljes összeomlás előtt visszatér hozzá régi szolgálója, hogy szárnyai alá vegye a már csak vegetáló asszonyt.

Röviden ennyi ennek a könyvnek a sztorija. Így első ránézésre nem tűnik annyira borzasztónak, engem mégis rendkívüli módon felzaklatott ez a regény. Két okból is.

Bárkinek lehet nehéz élete. Az élet önmagában egy nehéz műfaj. Jeanne-t a jelek szerint az átlagnál is jobban sújtotta a sors, de hát ez sem példa nélküli eset. Ám kezdettől fogva – komolyan, az első oldalaktól fogva – úgy éreztem, hogy rengeteg szerencsétlenség Jeanne életében megelőzhető lett volna, ha a szülei nem idióták.

Emlékeim szerint az első oldalon megtudjuk, hogy Jeanne épp akkortájt „szabadult” a zárdából. Nem is olyan sokkal ezután, szerintem az első tíz oldalon belül nekem már az az érzésem támadt, hogy a szülei szánt szándékkal tartották Jeanne-t burokban, hogy semmit, de semmit ne tudjon szerencsétlen lány a való világról. Hogy miért volt ez a cél, azt akkor még nem igazán értettem, és azóta ugyan találtam rá persze magyarázatot, de az a magyarázat számomra egyáltalán nem kielégítő.

Hogy mégis mennyire meg akarták szivatni a drága egyetlen kislányukat ezek a jóravaló szülők, az az esküvő utáni jelentben derül ki. Fül- és szemtanúi lehetünk ekkor ugyanis egy beszélgetésnek anya és apa közt, melyben az apa célzásokat tesz az anyának, hogy most már itt lenne az ideje megejteni a „méhecske és virág” beszélgetést a lánnyal. És mit tesz erre az anya? Látványosan kifakad, hogy ő erre képtelen. Már bocsánat, de WTF?

Aztán később kiderül, hogy ez a drágalátos anyuka más fontos információkat is visszatartott, amikkel jelentősen megkönnyíthette volna a lánya életét. Nyilván nem tudta volna minden csalódástól megóvni. Szó sincs erről. De ha az ember lánya tisztában van vele, hogy mennek a való világban a dolgok, akkor talán máshogy értékeli a saját életében bekövetkező sorscsapásokat.

Ebben a „családi idillben” persze az apát sem kell félteni, de erről már nem szeretnék részletesebben írni, mert nem akarok azért minden „poént” lelőni.

A másik dolog, ami kiakasztott, az maga az író hozzáállása volt a témához. És itt ismét két irányba megy a dolog. Egyrészt az elején meglepett, milyen líraiak Maupassant leírásai. Minden jelenség elvarázsolt, nem csak a naplementék, de a ködös reggeleket és a viharokat is úgy tudta megfogni, hogy kedvem lett volna a tájain bolyongani. De már akkor azt éreztem, hogy ezek a leírások nem fognak passzolni a tragédiákhoz. És mivel ez a rövidke regény gyakorlatilag tragédiák gyűjteménye, a kontraszt a leírások és az események közt óriási volt.

Ennél a problémánál viszont sokkal súlyosabbnak találtam azt, ahogy Maupassant az általa felvázoltakat kezelte. Az utolsó oldalakon ugyanis az volt az érzésem, hogy Maupassantnak valójában gőze sincs a női lélekről. Sikerült ugyanis egy olyan konklúziót levonnia, amelynek irányába véleményem szerint semmi sem mutatott a regényben. Az, hogy elfogadjuk a sorscsapásokat, szerintem nem egyenlő azzal, hogy az élet azért nem olyan sza… rossz. Pláne úgy, hogy lett volna számtalan lehetőség a tragédiák elkerülésére vagy legalábbis a hatásuk csökkentésére.

Maupassant végső tanulsága számomra felért egy arculcsapással. Mintha azt akarta volna üzenni minden nőnek, aki valaha is elpityeregte magát életében, hogy ugyan már, ne majrézz, ne csináld a fesztivált. Kíváncsi lennék, vajon mit gondolt, mi célból léteznek a nők a Földön? Én nem tartom magam egy nagy egyenjogúsági aktivistának, de Maupassantnak sikerült elérnie, hogy kinyíljon a zsebemben a bicska.

Az Egy asszony élete nem volt sem egy jó, sem egy szívderítő történet. Mégsem tudom azt mondani, hogy egy rossz könyv lett volna. Erőteljes érzelmeket hívott életre bennem, nagyon mélyen megérintett, és sikerült valami olyasmit elérnie, amit eddig még csak kevés dolognak sikerült. Már olvasás közben is, utána meg aztán főleg mérhetetlenül örültem, hogy a XXI. századi Európában élhetek.

Hallhatunk itt egy új kártyajátékról, a bésique-ről.

„A fiatal lány mintha önmagával találkozott volna ezekben a régi történetekben: elcsodálkozott, mennyire hasonlók a gondolataik, s mennyire azonosak a vágyaik. Mert minden szív azt képzeli: ő remegett meg először attól a sok élménytől, ami megdobbantotta már az első emberek szívét, és meg fogja dobogtatni az utolsó férfiét és az utolsó asszonyét is.”

„Vannak pillanatok, amikor úgy látjuk, hogy minden megváltozik körülöttünk; még a mozdulatok is új jelentőséget kapnak, talán a nap egyes órái is megváltoztatták helyüket."

"Szomorkás elérzékenyültség élt már csak benne, mintha a fájdalmat könnyed fátyolként vetették volna napjaira."

"...mert bármilyen ádáz és kemény a sors, lehet-e nem remélni, ha odakint szépen süt a nap?”

Úgy érzed, burokban nőttél fel?