A hét idézete

„Minden szenvedély erővé alakul, amikor egyéni sorsunk szűkös keretein túláradva jobb kezünk munkájává lesz, jobb kezünk fortélyává vagy gondolataink nyugodt, teremtő tevékenységévé.” /George Eliot: Bede Ádám/

2026. március 4., szerda

Wilkie Collins: A Holdgyémánt

Wilkie Collins A holdgyémánt című könyve egyike azon könyveknek, amire egészen sokat kellett várnom, míg meg tudtam szerezni. Bár kapható e-könyvben, az e-könyvek vásárlása nálam személyes okokból kifolyólag a legtöbbször nem járható út. Így ki kellett várnom, míg megkaparinthatok egy antikvár példányt nem horror áron.

Ez az idő most eljött, így büszkén prezentálhatom most eme fantasztikus műnek elsőként a rövid tartalmi összefoglalóját, utána pedig majd az értékelésemet.

A mostani tartalmi összefoglaló egy picit rendhagyó lesz, mivel a könyv egy rejtély megoldásáról szól, és a világért sem szeretném itt kiteregetni ezt a megoldást. Sőt, egészen sok dolgot szeretnék elhallgatni, de azért az alapfelállást megpróbálom felvázolni.

A regény a Holdgyémánt nevű ékkő fordulatos életútjából ragad ki egy egészen rövidke, ám annál különösebb momentumot. Történetesen azt, hogyan került a kő a Verinder családhoz, majd egy fél napnyi ott tartózkodás után hogyan tűnik el szőrén-szálán.

A könyv elején, az első fejezetben röviden megkapjuk az ékkő életútját egészen addig a pontig, amíg az elindult a Verinder család felé, és gondolhatjuk, hogy már az is elég kalandos. De az a néhány év, amit Angliában tölt, vetekszik minden korábbival.

Az ékkövet egy angol-indiai összecsapás során egy angol katonatisztnek sikerül megkaparintania, aki aztán magával is viszi Angliába. Mivel neki nincs felesége, se gyerekei, a végrendeletében egy unokahúgára hagyja a követ, amit a lány tizennyolcadik születésnapján kell átadnia az egyik unokaöccsének.

Ez az unokaöccs, bizonyos Franklin Blake magához is veszi a követ, és elindul a Verinder családhoz, hogy teljesítse a végrendeletben foglalt kötelességét. Ám Blake ismeri a kőhöz fűződő mendemondákat, és mivel attól a pillanattól fogva, hogy nála van a kő, különös dolgok történnek vele, pánikba esik. Nem tudja eldönteni, odaadja-e Rachel Verindernek a jogos tulajdonát, vagy inkább tartsa vissza, vagy netán avassa be Rachelt és az anyját a dolgokba, és döntsenek együtt.

Egy hónappal a szóban forgó születésnap előtt érkezik a Verinderek vidéki birtokára. A követ biztonságba helyezi egy közeli bankban, és vár. Várja, hogy történnek-e továbbra is megmagyarázhatatlan dolgok. De semmi említésre méltó nem történik azon túl, hogy menthetetlenül beleszeret Rachelbe, az egyik szolgálólány, Rosanna Spearmann pedig őbelé. Ezen események viszont nem kötődnek a kőhöz, ezért Blake úgy dönt, hogy átadja azt Rachelnek.

Rachel a születése napján természetesen abban illegeti magát a számára rendezett, szűk körű partin, amelyen csak rokonok, és néhány közeli jó barát vesznek részt. A parti még éjfél előtt véget ér, mindenki hazamegy, vagy a házban tér nyugovóra. Az éjszaka csendesen telik, ám reggelre kiderül, hogy a kő Rachel szobájából szőrén-szálán eltűnt.

A gyanú először holmi indiai csoportosulásra terelődik, akik a közeli faluban ólálkodtak azóta, hogy Blake megérkezett a birtokra. Elfogják és be is börtönzik őket, de ők nem vallanak, és a kő sem kerül meg. Ezután a házban tartózkodókra terelődik a gyanú, de senki sem törik meg, senki sem vall, és a kő nem bukkan fel újra. Habár mind Rachel, mind Rosanna egyre különösebben kezdenek viselkedni, mintha tudnának valamit.

Mivel a helyi rendőr nem jut semmire az üggyel, Blake levélben kér segítséget a Londonban élő apjától, aki elintézi, hogy a Scotland Yard kiküldjön egy nyomozót Cuff őrmester személyében.

Cuff őrmester vérbeli nyomozó. Nagyon hamar kiderül, hogy igen jól ismeri az emberi jellemet (és azt minden Agatha Christie rajongó elég hamar megtanulja, hogy ez nagyon fontos egy bűntény felderítéséhez). És bár egészen úgy tűnik, hogy Cuff tényleg jó nyomon jár, a kő valahogy mégsem akar előkerülni.

A nyomozás folyamán Rachel és Franklin Blake végérvényesen összevesznek, és Blake elhagyja az országot. Rachel és az anyja levegőváltozás címén felköltöznek a londoni házukba. Valamint történik egy igen súlyos haláleset is.

Londonban a szálak aztán tovább bonyolódnak, de a nyomozást nem lehet folytatni. Cuff őrmester meg van róla győződve, hogy tudja, ki a tettes, de nem tudja rábizonyítani a bűncselekményt. Arra számít viszont, hogy a tettes kétségbeesésében majd valamikor valamilyen hibát fog véteni, ami lebuktatja. Ez a hiba azonban csak nem akar megtörténni.

A szereplők ekkor Londonban sűrűsödnek. Újra felbukkannak az indiaiak is. Itt már belekeveredik az ügybe egy antikékszer-kereskedő is. De maga a kő csak nem akar felbukkanni. Röpködnek itt a megkötött és felbontott eljegyzések, váratlan halálesetek, elfeledett rokonok lépnek fel a színre, aztán le a színről. Mígnem, egy újabb sajnálatos haláleset következtében Franklin Blake visszatér az országba, egyenesen Londonba.

Franklin Blake lesz az, aki újfent felkavarja az állóvizet. Már az eltűnés napján is ő volt az, aki a legtöbbet tette azért, hogy a kő előkerüljön, mert úgy érezte, ettől függ a jövőbeli boldogsága. Most aztán újra előtörnek belőle ezek az érzések, és ő maga kezd nyomozásba.

Hogy mi történt a kővel, azt egy igazán krimibe illő nyomozás során tudjuk meg végül. Azt pedig, hogy mi történt Rachel születésnapjának éjjelén, egy váratlan véletlen fedi fel. Az olvasó tehát végül mindent megtud. És bár elég sok a véletlen ebben a rövidke regényben, a magyarázatok egészen elfogadhatónak bizonyulnak. (Bár az tény, hogy nem annyira realisztikusak, mint egy Agatha Christie regényben.)

„Meggyőződésem, hogy a bűnnek mindig végzetes dolog a következménye.”

„Rachel legjobb barátja, Rachel leggonoszabb ellensége nem más, mint maga Rachel.”

„Megreggelizünk – bármi történjék egy házban, rablás vagy gyilkosság, nem számít, a reggeli nem maradhat el.”

„…párnája alá csúsztattam a könyvet, zsebkendője és illatszeres üvegcséje mellé. Valahányszor zsebkendője vagy kis üvege után nyúl, okvetlenül hozzáér a keze a könyvhöz; s előbb-utóbb, ki tudja, talán a könyv ér hozzá a lelkéhez.”

„Mikor külföldre utaztam, szilárdan elhatároztam, hogy elfelejtem. Sohasem felejtettem el. De az emlékezés kínzó fájdalma lassan-lassan mégis megenyhült. Idő, távolság, újszerűség – mind szövetségesemmé szegődött.”

Szeretsz rejtvényt fejteni?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése