Mitől nem krimi (ez) a krimi? | Wilkie Collins: A Holdgyémánt

Wilkie Collins regénye mindössze 258 oldal, ami egészen kevésnek hathat, tudván, hogy egy krimiről van szó. Ugyanakkor az általam nagyra tartott Agatha néni sem ötezer oldalas örökzöldeket írt (az ő egyetlen listás könyvéről itt írtam). Így kijelenthetjük, egy jó kriminek nem alapfeltétele az, hogy minimum egy féltégla súlyú legyen a könyv.

A rövidségnek pedig megvannak a maga előnyei. Egyrészt biztosak lehetünk benne, hogy itt minden szónak jelentősége van. Másrészt egy pillanatig sem unatkozhatunk, mert minden oldalon történik valami váratlan fordulat.

Fentebb krimit emlegettem. A krimi vagy detektívregény mint műfaj meghatározása a következő: „regény, amelyben a főszereplő rejtélyes bűncselekmények megoldására törekszik”.

Ez tulajdonképpen áll a szóban forgó regényre is, hiszen történik benne bűncselekmény és további rejtélyes események is, és a központi motívum ezen rejtélyek megfejtése. Ugyanakkor hangulatában a könyv nekem igen erősen a Tom Jones-féle kalandregényeket idézte.

Sokat gondolkodtam, hogy miért születhetett meg bennem ez az érzés. Valószínűleg ez egy több komponensű dolog. Ennek az egyik része biztosan az, hogy viszonylag sok szereplőnk van, és ebből a sok szereplőből többen is elbeszélőként vesznek részt az eseményekben. Viszont ezek az elbeszélések több esetben sem a rejtélyekre és azok megoldására koncentrálnak. Ezek inkább csak egyfajta visszaemlékezések egy adott időszakra, amelyben ezek a rejtélyes dolgok is történtek.

A több elbeszélős szerkezet azt is eredményezi, hogy nincs meg az a klasszikus „nyomoz a nyomozó” motívum a regényben. Bár van egy tényleges nyomozónk, Cuff őrmester, és neki is van külön fejezete, az ő megszólalása a regény teljes terjedelméhez képest elenyésző. Persze szerepel mások visszaemlékezéseiben is, de mivel ott nem az ő fejébe látunk bele, csak azokat a halvány célzásokat ismerjük meg, amelyeket másoknak tesz.

A következő komponens, hogy bár a regény tényleg tele van rejtélyekkel, mégis egyszerre érződik inkább korképnek, néhol talán társadalomkritikának is, mint klasszikus kriminek. Talán a klasszikus, szolgák és előkelőségek közti különbségek leírását nem tekinthetjük már őrületes teljesítménynek Collins részéről. Ugyanakkor érdekes volt azt megfigyelni, milyen társadalmi különbség áll fenn egy nyomozó és az előkelőségek közt, milyen fontos (és eszelős) szerepet játszott egyesek (vagy inkább a többség) életében a vallás (lásd Miss Clack fejezetét), vagy milyen megítélés alá estek az idegenek (lásd az indiai csoportot vagy Ezra Jennings-et).

A harmadik komponens pedig, hogy mind az ügy felderítésében, mind pedig a szereplők életének alakulásában sokkal nagyobb szerepet játszott a véletlen, mint a határozott, tudatos tettek. Ez persze a való életre is sokszorosan igaz lehet. Ugyanakkor egy klasszikus krimi esetében nekem emlékeim szerint még nem volt soha olyan érzésem, hogy a szereplőknek folyton a jó időben a jó helyen kellett lenniük ahhoz, hogy történjen valami.

Itt ellenben – és itt most ki kell térjek a sztori végére, tehát extra spoiler-veszély!! – hiába próbál szerintem az olvasó együtt nyomozni a szereplőkkel, ki kell várnia azt a véletlent, ami aztán megmagyaráz mindent. Megfejteni a gyémánt eltűnésének rejtélyét olvasóként szerintem lehetetlen, elmarad ugyanis a behatóbb megismerkedés az egyik kulcsszereplővel. Így viszont szerintem csak egy nagyon elvetemült ember fejében fordulhatna meg az, hogy az események láncolatát egy egyszerű büszkeségi kérdés indította el.

Apropó, büszkeség! Találkozhatunk itt egy, a Büszkeség és balítéletből ismerős szerelemmel. De erről igazán nem szeretnék bővebben írni, mert azzal már tényleg túl sok mindent elárulnék. Ezt csak egy kis kedvcsinálónak hagyom itt. 😊

Wilkie Collins eme rövidke regénye tehát kétségkívül izgalmas és érdekes. Hogy krimi-e, arról lehetne vitatkozni. Én magam talán azt mondanám, hogy kriminek végülis krimi, de még valami más is pluszban. És ez a plusz itt szerintem tényleg hozzáadott a könyv értékéhez. Nagyon örülök, hogy olvashattam.

Többször is említésre kerül a Robinson Crusoe. Az egyik elbeszélő, Betteredge, a házgondnok szinte úgy forgatja ezt a remekművet, mintha az maga lenne a Biblia. Nem tudtam eldönteni, hogy Collins gúnyból vette bele ezt az apróságot a regényébe, vagy tényleg nagyra tartja a művet. Mindenesetre szerzett néhány vidám percet vele, mert nagyon találó helyzetekben jött elő egy-egy idézet.

A könyv elején, a gyémánt rövid történetének összefoglalásakor részt veszünk Seringapatam ostromában. Ez egy valós történelmi esemény. Seringapatam egy város volt a mai India területén, amelyet az angolok 1799-ben megostromoltak és be is vettek.

Szereted, ha sok ember vesz körül?