Mitől nem krimi (ez) a krimi? | Wilkie Collins: A Holdgyémánt

Wilkie Collins regénye mindössze 258 oldal, ami egészen kevésnek hathat, tudván, hogy egy krimiről van szó. Ugyanakkor az általam nagyra tartott Agatha néni sem ötezer oldalas örökzöldeket írt (az ő egyetlen listás könyvéről itt írtam). Így kijelenthetjük, egy jó kriminek nem alapfeltétele az, hogy minimum egy féltégla súlyú legyen a könyv.

A rövidségnek pedig megvannak a maga előnyei. Egyrészt biztosak lehetünk benne, hogy itt minden szónak jelentősége van. Másrészt egy pillanatig sem unatkozhatunk, mert minden oldalon történik valami váratlan fordulat.

Fentebb krimit emlegettem. A krimi vagy detektívregény mint műfaj meghatározása a következő: „regény, amelyben a főszereplő rejtélyes bűncselekmények megoldására törekszik”.

Ez tulajdonképpen áll a szóban forgó regényre is, hiszen történik benne bűncselekmény és további rejtélyes események is, és a központi motívum ezen rejtélyek megfejtése. Ugyanakkor hangulatában a könyv nekem igen erősen a Tom Jones-féle kalandregényeket idézte.

Sokat gondolkodtam, hogy miért születhetett meg bennem ez az érzés. Valószínűleg ez egy több komponensű dolog. Ennek az egyik része biztosan az, hogy viszonylag sok szereplőnk van, és ebből a sok szereplőből többen is elbeszélőként vesznek részt az eseményekben. Viszont ezek az elbeszélések több esetben sem a rejtélyekre és azok megoldására koncentrálnak. Ezek inkább csak egyfajta visszaemlékezések egy adott időszakra, amelyben ezek a rejtélyes dolgok is történtek.

A több elbeszélős szerkezet azt is eredményezi, hogy nincs meg az a klasszikus „nyomoz a nyomozó” motívum a regényben. Bár van egy tényleges nyomozónk, Cuff őrmester, és neki is van külön fejezete, az ő megszólalása a regény teljes terjedelméhez képest elenyésző. Persze szerepel mások visszaemlékezéseiben is, de mivel ott nem az ő fejébe látunk bele, csak azokat a halvány célzásokat ismerjük meg, amelyeket másoknak tesz.

A következő komponens, hogy bár a regény tényleg tele van rejtélyekkel, mégis egyszerre érződik inkább korképnek, néhol talán társadalomkritikának is, mint klasszikus kriminek. Talán a klasszikus, szolgák és előkelőségek közti különbségek leírását nem tekinthetjük már őrületes teljesítménynek Collins részéről. Ugyanakkor érdekes volt azt megfigyelni, milyen társadalmi különbség áll fenn egy nyomozó és az előkelőségek közt, milyen fontos (és eszelős) szerepet játszott egyesek (vagy inkább a többség) életében a vallás (lásd Miss Clack fejezetét), vagy milyen megítélés alá estek az idegenek (lásd az indiai csoportot vagy Ezra Jennings-et).

A harmadik komponens pedig, hogy mind az ügy felderítésében, mind pedig a szereplők életének alakulásában sokkal nagyobb szerepet játszott a véletlen, mint a határozott, tudatos tettek. Ez persze a való életre is sokszorosan igaz lehet. Ugyanakkor egy klasszikus krimi esetében nekem emlékeim szerint még nem volt soha olyan érzésem, hogy a szereplőknek folyton a jó időben a jó helyen kellett lenniük ahhoz, hogy történjen valami.

Itt ellenben – és itt most ki kell térjek a sztori végére, tehát extra spoiler-veszély!! – hiába próbál szerintem az olvasó együtt nyomozni a szereplőkkel, ki kell várnia azt a véletlent, ami aztán megmagyaráz mindent. Megfejteni a gyémánt eltűnésének rejtélyét olvasóként szerintem lehetetlen, elmarad ugyanis a behatóbb megismerkedés az egyik kulcsszereplővel. Így viszont szerintem csak egy nagyon elvetemült ember fejében fordulhatna meg az, hogy az események láncolatát egy egyszerű büszkeségi kérdés indította el.

Apropó, büszkeség! Találkozhatunk itt egy, a Büszkeség és balítéletből ismerős szerelemmel. De erről igazán nem szeretnék bővebben írni, mert azzal már tényleg túl sok mindent elárulnék. Ezt csak egy kis kedvcsinálónak hagyom itt. 😊

Wilkie Collins eme rövidke regénye tehát kétségkívül izgalmas és érdekes. Hogy krimi-e, arról lehetne vitatkozni. Én magam talán azt mondanám, hogy kriminek végülis krimi, de még valami más is pluszban. És ez a plusz itt szerintem tényleg hozzáadott a könyv értékéhez. Nagyon örülök, hogy olvashattam.

Többször is említésre kerül a Robinson Crusoe. Az egyik elbeszélő, Betteredge, a házgondnok szinte úgy forgatja ezt a remekművet, mintha az maga lenne a Biblia. Nem tudtam eldönteni, hogy Collins gúnyból vette bele ezt az apróságot a regényébe, vagy tényleg nagyra tartja a művet. Mindenesetre szerzett néhány vidám percet vele, mert nagyon találó helyzetekben jött elő egy-egy idézet.

A könyv elején, a gyémánt rövid történetének összefoglalásakor részt veszünk Seringapatam ostromában. Ez egy valós történelmi esemény. Seringapatam egy város volt a mai India területén, amelyet az angolok 1799-ben megostromoltak és be is vettek.

Szereted, ha sok ember vesz körül?

Wilkie Collins: A Holdgyémánt

Wilkie Collins A holdgyémánt című könyve egyike azon könyveknek, amire egészen sokat kellett várnom, míg meg tudtam szerezni. Bár kapható e-könyvben, az e-könyvek vásárlása nálam személyes okokból kifolyólag a legtöbbször nem járható út. Így ki kellett várnom, míg megkaparinthatok egy antikvár példányt nem horror áron.

Ez az idő most eljött, így büszkén prezentálhatom most eme fantasztikus műnek elsőként a rövid tartalmi összefoglalóját, utána pedig majd az értékelésemet.

A mostani tartalmi összefoglaló egy picit rendhagyó lesz, mivel a könyv egy rejtély megoldásáról szól, és a világért sem szeretném itt kiteregetni ezt a megoldást. Sőt, egészen sok dolgot szeretnék elhallgatni, de azért az alapfelállást megpróbálom felvázolni.

A regény a Holdgyémánt nevű ékkő fordulatos életútjából ragad ki egy egészen rövidke, ám annál különösebb momentumot. Történetesen azt, hogyan került a kő a Verinder családhoz, majd egy fél napnyi ott tartózkodás után hogyan tűnik el szőrén-szálán.

A könyv elején, az első fejezetben röviden megkapjuk az ékkő életútját egészen addig a pontig, amíg az elindult a Verinder család felé, és gondolhatjuk, hogy már az is elég kalandos. De az a néhány év, amit Angliában tölt, vetekszik minden korábbival.

Az ékkövet egy angol-indiai összecsapás során egy angol katonatisztnek sikerül megkaparintania, aki aztán magával is viszi Angliába. Mivel neki nincs felesége, se gyerekei, a végrendeletében egy unokahúgára hagyja a követ, amit a lány tizennyolcadik születésnapján kell átadnia az egyik unokaöccsének.

Ez az unokaöccs, bizonyos Franklin Blake magához is veszi a követ, és elindul a Verinder családhoz, hogy teljesítse a végrendeletben foglalt kötelességét. Ám Blake ismeri a kőhöz fűződő mendemondákat, és mivel attól a pillanattól fogva, hogy nála van a kő, különös dolgok történnek vele, pánikba esik. Nem tudja eldönteni, odaadja-e Rachel Verindernek a jogos tulajdonát, vagy inkább tartsa vissza, vagy netán avassa be Rachelt és az anyját a dolgokba, és döntsenek együtt.

Egy hónappal a szóban forgó születésnap előtt érkezik a Verinderek vidéki birtokára. A követ biztonságba helyezi egy közeli bankban, és vár. Várja, hogy történnek-e továbbra is megmagyarázhatatlan dolgok. De semmi említésre méltó nem történik azon túl, hogy menthetetlenül beleszeret Rachelbe, az egyik szolgálólány, Rosanna Spearmann pedig őbelé. Ezen események viszont nem kötődnek a kőhöz, ezért Blake úgy dönt, hogy átadja azt Rachelnek.

Rachel a születése napján természetesen abban illegeti magát a számára rendezett, szűk körű partin, amelyen csak rokonok, és néhány közeli jó barát vesznek részt. A parti még éjfél előtt véget ér, mindenki hazamegy, vagy a házban tér nyugovóra. Az éjszaka csendesen telik, ám reggelre kiderül, hogy a kő Rachel szobájából szőrén-szálán eltűnt.

A gyanú először holmi indiai csoportosulásra terelődik, akik a közeli faluban ólálkodtak azóta, hogy Blake megérkezett a birtokra. Elfogják és be is börtönzik őket, de ők nem vallanak, és a kő sem kerül meg. Ezután a házban tartózkodókra terelődik a gyanú, de senki sem törik meg, senki sem vall, és a kő nem bukkan fel újra. Habár mind Rachel, mind Rosanna egyre különösebben kezdenek viselkedni, mintha tudnának valamit.

Mivel a helyi rendőr nem jut semmire az üggyel, Blake levélben kér segítséget a Londonban élő apjától, aki elintézi, hogy a Scotland Yard kiküldjön egy nyomozót Cuff őrmester személyében.

Cuff őrmester vérbeli nyomozó. Nagyon hamar kiderül, hogy igen jól ismeri az emberi jellemet (és azt minden Agatha Christie rajongó elég hamar megtanulja, hogy ez nagyon fontos egy bűntény felderítéséhez). És bár egészen úgy tűnik, hogy Cuff tényleg jó nyomon jár, a kő valahogy mégsem akar előkerülni.

A nyomozás folyamán Rachel és Franklin Blake végérvényesen összevesznek, és Blake elhagyja az országot. Rachel és az anyja levegőváltozás címén felköltöznek a londoni házukba. Valamint történik egy igen súlyos haláleset is.

Londonban a szálak aztán tovább bonyolódnak, de a nyomozást nem lehet folytatni. Cuff őrmester meg van róla győződve, hogy tudja, ki a tettes, de nem tudja rábizonyítani a bűncselekményt. Arra számít viszont, hogy a tettes kétségbeesésében majd valamikor valamilyen hibát fog véteni, ami lebuktatja. Ez a hiba azonban csak nem akar megtörténni.

A szereplők ekkor Londonban sűrűsödnek. Újra felbukkannak az indiaiak is. Itt már belekeveredik az ügybe egy antikékszer-kereskedő is. De maga a kő csak nem akar felbukkanni. Röpködnek itt a megkötött és felbontott eljegyzések, váratlan halálesetek, elfeledett rokonok lépnek fel a színre, aztán le a színről. Mígnem, egy újabb sajnálatos haláleset következtében Franklin Blake visszatér az országba, egyenesen Londonba.

Franklin Blake lesz az, aki újfent felkavarja az állóvizet. Már az eltűnés napján is ő volt az, aki a legtöbbet tette azért, hogy a kő előkerüljön, mert úgy érezte, ettől függ a jövőbeli boldogsága. Most aztán újra előtörnek belőle ezek az érzések, és ő maga kezd nyomozásba.

Hogy mi történt a kővel, azt egy igazán krimibe illő nyomozás során tudjuk meg végül. Azt pedig, hogy mi történt Rachel születésnapjának éjjelén, egy váratlan véletlen fedi fel. Az olvasó tehát végül mindent megtud. És bár elég sok a véletlen ebben a rövidke regényben, a magyarázatok egészen elfogadhatónak bizonyulnak. (Bár az tény, hogy nem annyira realisztikusak, mint egy Agatha Christie regényben.)

„Meggyőződésem, hogy a bűnnek mindig végzetes dolog a következménye.”

„Rachel legjobb barátja, Rachel leggonoszabb ellensége nem más, mint maga Rachel.”

„Megreggelizünk – bármi történjék egy házban, rablás vagy gyilkosság, nem számít, a reggeli nem maradhat el.”

„…párnája alá csúsztattam a könyvet, zsebkendője és illatszeres üvegcséje mellé. Valahányszor zsebkendője vagy kis üvege után nyúl, okvetlenül hozzáér a keze a könyvhöz; s előbb-utóbb, ki tudja, talán a könyv ér hozzá a lelkéhez.”

„Mikor külföldre utaztam, szilárdan elhatároztam, hogy elfelejtem. Sohasem felejtettem el. De az emlékezés kínzó fájdalma lassan-lassan mégis megenyhült. Idő, távolság, újszerűség – mind szövetségesemmé szegődött.”

Szeretsz rejtvényt fejteni?