Az
idei egyik célom volt megismerkedni H. G. Wells munkásságával azon három
regényén keresztül, amelyek szerepelnek az 1001-es listán. Ezt
nemrég el is kezdtem, és elsőként Az időgép című kisregényét
olvastam el. Mivel ez valóban csak egy alig száz oldalas
mű, most eltekintek attól, hogy külön szedjem a tartalmi összefoglalót és az
értékelést.
Talán
nem árulok el nagy titkot, ha rögtön az elején leszögezem, hogy egy
időutazós történetről van szó. Főhősünk, kinek nevét nem
tudjuk meg, a történet elején épp egy válogatott társaságnak próbálja
bizonyítani, hogy az általa feltalált géppel az időutazás igenis lehetséges.
Ezt úgy próbálja bizonyítani, hogy demonstrálja a gép működését azáltal, hogy a
géppel együtt eltüntet egy tárgyat. A nézőközönség persze hitetlenkedéssel
fogadja a történteket, és inkább egy bűvésztrükkre gyanakszik. De a főhőst ez
cseppet sem rettenti el. Sőt, még keményebb munkára sarkallja, hogy elkészítsen
egy akkora gépet, amelybe egy élő ember is belefér. Mikor ezzel elkészül, saját
maga próbálja ki a szerkezetet. Erre az utazásra való
visszaemlékezés teszi ki a kisregény nagy részét.
Főhősünk
a 802701-es évbe érkezik. (Egy hangyányit túllő a
célon, de ez most nem is számít.) A lények, akikkel ott
találkozik, már csak távolról hasonlítanak az emberekre. Alacsonyak
és mind egyformák, gyümölcsökkel táplálkoznak, idegen nyelvet beszélnek, és
napközben alapvetően teljesen jól elvannak, de az éjszakákat nehezen viselik.
Főszereplőnk
egy rövid ismerkedés után kétségbeesetten veszi észre, hogy a szerkezetet,
amivel érkezett, eltüntették. Miközben próbál rájönni, hogy mi is történt vele,
és hogy hogyan szerezhetné vissza, különféle elméleteket
állít fel, hogy mi is történhetett itt. Az első és
legoptimistább gondolata, hogy az emberiség elérte a tökéletességet. Eljött
a világbéke, mindenki lenyugodott, szeretet és egyenlőség áradt szét a földön.
Ennek azért ellentmond persze néhány tapasztalása. De egészen addig tartja
magát ehhez az elmélethez, amíg fel nem fedezi, miért is rettegnek annyira az
eloik, ezek a csodásan boldog és együgyű népek az éjszakától. Akkor ugyanis
felszínre törnek föld alatti járataikból a morlockok. A morlockok a leírások
alapján inkább a majmokra hasonlítanak, mint az emberekre, de a lényeg, hogy
rendkívül visszataszítóak.
A
főhős hamar rájön, hogy a morlockok vitték el az időgépét, ezért
egy éjszaka lemerészkedik a föld alatti vájataikba, és csak kicsin múlik, hogy
ott nem hagyja a fogát. Ezután felfedezőútra indul a felszínen, hogy valami
használható eszközt találjon a morlockok ellen. Egy elhagyatott múzeumban talál
is néhány éghető cuccot és egyéb hasznos felszerelést. A
morlockok csapdáját kihasználva újra birtokba veszi az időgépet, amivel először
tévedésből folytatja az útját a jövőben, de egyre
siralmasabb képet lát a Földről. Visszafordul, és épp időben sikerül
visszatérnie egy vacsorára, ahol azon melegében meg is osztja a tapasztalatait
a hallgatósággal. Ezután azonban újra útra kel, és többé nem látja senki.
Valószínűleg
nem Wells eme rövid kis története volt az első, amely időutazással operált. Ám feltehetően
ő volt az első, aki tudományos elméletekkel próbálta alátámasztani az időutazás
lehetőségét, ezzel megteremtve a
klasszikus sci-fi műfaját. (Az alapozáshoz egy korabeli matematikus, Simon
Newcomb elméletét is felhasználja némileg átalakítva. Newcombot egyébként név
szerint meg is említi a könyvben.)
Az
időutazást aztán társadalomkritika megfogalmazására használja fel. Ez
teljesen egyértelmű, mivel a főhős meglehetősen sok időt tölt elméletek
gyártásával arról, hogy hogyan juthatott oda az emberiség, hogy kettévált
eloikká és morlockokká. Arra jut, hogy a korabeli
tőkés-munkás ellentét fajult odáig, hogy bár a tőkések jócskán a munkások fölé
emelkedtek, kényelmes életüket igencsak megzavarják a munkások (vagyis
a morlockok), akik előszeretettel fogyasztják el őket, mikor éjszakánként
feljárnak a felszínre.
Az
adott korban bizonyára az újdonság varázsával hatott ez a könyv, de nekem itt a
XXI. században nem különösebben nyerte el a tetszésem. Bár a tudományos
alapozás érdekes volt, a tőkés-munkás ellentétről sokkal jobban írt Zola. Ezen túl a körítés pedig annyira nem fogta meg
az én fantáziámat.
Volt
viszont egy aspektusa a könyvnek, amelyről szerintem sokkal érdekesebb lehet
elmélkedni. Ez pedig nem más, mint az, hogy hogyan bánt a név nélküli
főszereplőnk az eloikkal és a morlockokkal. Ő
maga ragaszkodott például ahhoz, hogy mindkét faj az emberi fajhoz tartozik,
csak két különböző fejlődési ágat képviselnek, mégis egyértelműen oldalt
választott, és gondolhatjuk, hogy kikét. De még az eloikkal is embertelenül
bánt. Istennek képzelte magát köztük, aki bármit megtehet, aki felléphet akár
erőszakosan is, és aki feláldozhat bárkit a saját céljai elérése érdekében. A
visszatérte után pedig egyáltalán nem gondolt arra, hogy megpróbáljon bármit is
tenni a látott jövő elkerülése érdekében. (Ez pedig egy kicsit a gyarmatosítást
juttatta eszembe, amikor is az európai emberek azt gondolták, a leigázott nép
felett állnak, és bármit megtehetnek.)
Eddig
tehát Wells nem nyűgözött le annyira, mint vártam, de van még két könyve,
amiket most zsinórban szeretnék letudni (a Dr. Moreau szigetét már el is
kezdtem). Talán változnak még itt a dolgok.
„Van
a természetnek egy törvénye, amely rendesen kikerüli figyelmünket: hogy az
értelem élénksége a forgandóság, a veszedelmek és a bajok jutalma.”
„Ahol
nincs változás s ahol nincs szükség sem változásra, ott nincsen értelem. Csak
az oly állatoknak van értelmük, amelyek bajok és veszedelmek tömkelegébe
keverednek.”
Melyik
korba utaznál, ha lenne egy időgéped?
