H. G. Wells: Az időgép

Az idei egyik célom volt megismerkedni H. G. Wells munkásságával azon három regényén keresztül, amelyek szerepelnek az 1001-es listán. Ezt nemrég el is kezdtem, és elsőként Az időgép című kisregényét olvastam el. Mivel ez valóban csak egy alig száz oldalas mű, most eltekintek attól, hogy külön szedjem a tartalmi összefoglalót és az értékelést.

Talán nem árulok el nagy titkot, ha rögtön az elején leszögezem, hogy egy időutazós történetről van szó. Főhősünk, kinek nevét nem tudjuk meg, a történet elején épp egy válogatott társaságnak próbálja bizonyítani, hogy az általa feltalált géppel az időutazás igenis lehetséges. Ezt úgy próbálja bizonyítani, hogy demonstrálja a gép működését azáltal, hogy a géppel együtt eltüntet egy tárgyat. A nézőközönség persze hitetlenkedéssel fogadja a történteket, és inkább egy bűvésztrükkre gyanakszik. De a főhőst ez cseppet sem rettenti el. Sőt, még keményebb munkára sarkallja, hogy elkészítsen egy akkora gépet, amelybe egy élő ember is belefér. Mikor ezzel elkészül, saját maga próbálja ki a szerkezetet. Erre az utazásra való visszaemlékezés teszi ki a kisregény nagy részét.

Főhősünk a 802701-es évbe érkezik. (Egy hangyányit túllő a célon, de ez most nem is számít.) A lények, akikkel ott találkozik, már csak távolról hasonlítanak az emberekre. Alacsonyak és mind egyformák, gyümölcsökkel táplálkoznak, idegen nyelvet beszélnek, és napközben alapvetően teljesen jól elvannak, de az éjszakákat nehezen viselik.

Főszereplőnk egy rövid ismerkedés után kétségbeesetten veszi észre, hogy a szerkezetet, amivel érkezett, eltüntették. Miközben próbál rájönni, hogy mi is történt vele, és hogy hogyan szerezhetné vissza, különféle elméleteket állít fel, hogy mi is történhetett itt. Az első és legoptimistább gondolata, hogy az emberiség elérte a tökéletességet. Eljött a világbéke, mindenki lenyugodott, szeretet és egyenlőség áradt szét a földön. Ennek azért ellentmond persze néhány tapasztalása. De egészen addig tartja magát ehhez az elmélethez, amíg fel nem fedezi, miért is rettegnek annyira az eloik, ezek a csodásan boldog és együgyű népek az éjszakától. Akkor ugyanis felszínre törnek föld alatti járataikból a morlockok. A morlockok a leírások alapján inkább a majmokra hasonlítanak, mint az emberekre, de a lényeg, hogy rendkívül visszataszítóak.

A főhős hamar rájön, hogy a morlockok vitték el az időgépét, ezért egy éjszaka lemerészkedik a föld alatti vájataikba, és csak kicsin múlik, hogy ott nem hagyja a fogát. Ezután felfedezőútra indul a felszínen, hogy valami használható eszközt találjon a morlockok ellen. Egy elhagyatott múzeumban talál is néhány éghető cuccot és egyéb hasznos felszerelést. A morlockok csapdáját kihasználva újra birtokba veszi az időgépet, amivel először tévedésből folytatja az útját a jövőben, de egyre siralmasabb képet lát a Földről. Visszafordul, és épp időben sikerül visszatérnie egy vacsorára, ahol azon melegében meg is osztja a tapasztalatait a hallgatósággal. Ezután azonban újra útra kel, és többé nem látja senki.

Valószínűleg nem Wells eme rövid kis története volt az első, amely időutazással operált. Ám feltehetően ő volt az első, aki tudományos elméletekkel próbálta alátámasztani az időutazás lehetőségét, ezzel megteremtve a klasszikus sci-fi műfaját. (Az alapozáshoz egy korabeli matematikus, Simon Newcomb elméletét is felhasználja némileg átalakítva. Newcombot egyébként név szerint meg is említi a könyvben.)

Az időutazást aztán társadalomkritika megfogalmazására használja fel. Ez teljesen egyértelmű, mivel a főhős meglehetősen sok időt tölt elméletek gyártásával arról, hogy hogyan juthatott oda az emberiség, hogy kettévált eloikká és morlockokká. Arra jut, hogy a korabeli tőkés-munkás ellentét fajult odáig, hogy bár a tőkések jócskán a munkások fölé emelkedtek, kényelmes életüket igencsak megzavarják a munkások (vagyis a morlockok), akik előszeretettel fogyasztják el őket, mikor éjszakánként feljárnak a felszínre.

Az adott korban bizonyára az újdonság varázsával hatott ez a könyv, de nekem itt a XXI. században nem különösebben nyerte el a tetszésem. Bár a tudományos alapozás érdekes volt, a tőkés-munkás ellentétről sokkal jobban írt Zola. Ezen túl a körítés pedig annyira nem fogta meg az én fantáziámat.

Volt viszont egy aspektusa a könyvnek, amelyről szerintem sokkal érdekesebb lehet elmélkedni. Ez pedig nem más, mint az, hogy hogyan bánt a név nélküli főszereplőnk az eloikkal és a morlockokkal. Ő maga ragaszkodott például ahhoz, hogy mindkét faj az emberi fajhoz tartozik, csak két különböző fejlődési ágat képviselnek, mégis egyértelműen oldalt választott, és gondolhatjuk, hogy kikét. De még az eloikkal is embertelenül bánt. Istennek képzelte magát köztük, aki bármit megtehet, aki felléphet akár erőszakosan is, és aki feláldozhat bárkit a saját céljai elérése érdekében. A visszatérte után pedig egyáltalán nem gondolt arra, hogy megpróbáljon bármit is tenni a látott jövő elkerülése érdekében. (Ez pedig egy kicsit a gyarmatosítást juttatta eszembe, amikor is az európai emberek azt gondolták, a leigázott nép felett állnak, és bármit megtehetnek.)

Eddig tehát Wells nem nyűgözött le annyira, mint vártam, de van még két könyve, amiket most zsinórban szeretnék letudni (a Dr. Moreau szigetét már el is kezdtem). Talán változnak még itt a dolgok.

„Van a természetnek egy törvénye, amely rendesen kikerüli figyelmünket: hogy az értelem élénksége a forgandóság, a veszedelmek és a bajok jutalma.”

„Ahol nincs változás s ahol nincs szükség sem változásra, ott nincsen értelem. Csak az oly állatoknak van értelmük, amelyek bajok és veszedelmek tömkelegébe keverednek.”

Melyik korba utaznál, ha lenne egy időgéped?

Politikailag inkorrekt kaland 2. | Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

A múlt héten a Salamon király kincsét Jules Verne regényeihez hasonlítottam abban a tekintetben, hogy rengeteget lehet belőle tanulni. Úgy gondoltam, ezen a héten még visszatérek egy bejegyzésnyire ehhez a regényhez, hogy megmutassam, miket is lehet belőle tanulni.

Például egy árva szót nem ejtettem arról ezidáig, mi is lenne a szóban forgó Salamon király kincse. Itt Haggard kiválóan keveri az írott forrásokat, a korabeli felfedezéseket és a saját fantáziáját. Az írott forrás alatt jelen esetben a Bibliát értem, ami valóban Salamon király rejtélyes, nagy gazdagságáról beszél. Ezt a gazdagságot Haggard a korabeli afrikai gyémántbányák felfedezésével kötötte össze. Konkrétan a kimberley-i gyémántbányát említi a regényben, ami egy valóban létező hely. (Habár ma már nem bányásznak ott. Magának a bányának a története is nagyon érdekes, érdemes utánaolvasni.)

A történet Kukuánaföldön játszódik, ami Haggard fantáziájának szüleménye. Azonban ő maga sokáig tényleg Afrikában élt, és számos olyan elemet csempészett a regénybe, amelyek létező dolgok. Például a már említett bánya mellett találkozhatunk a Lukanga folyóval, Fokváros nevével, illetve Durbanéval, ahol a főszereplő Quatermain él. A két város a mai Dél-Afrikai Köztársaságban található, ahogy a bánya is. Ezeken kívül szerepel még a regényben Iniáti is, aminek a felderítése nem volt egyszerű. De aztán megvilágosultam, hogy a szóban forgó település neve valójában Inyati, amely a mai Zimbabwéban található. (Elképzelhető, hogy más valós helyek is megtalálhatók a könyvben, én ennyit írtam fel magamnak.)

Ezen kívül a regényben több afrikai törzs is említésre kerül, például a zuluk, a grikuák és a becsuánok. A zulukról és a becsuánokról már hallottam korábban, mindkét csoport Dél-Afrikában él. A grikuákról viszont olyannyira nem hallottam, hogy nem is találtam róluk semmit magyarul az interneten. Angol és német nyelvű oldalak szerint ez egy kevert népességű csoport neve volt, amelyek leszármazottai között afrikai őslakosok és bevándorló európaiak is voltak.

Ha szemfülesek vagyunk, sok mindent megtudhatunk ezekről az afrikai népcsoportokról. Főként a zulukról, őket említi legtöbbször Haggard. Például azt, hogy a településeiket králnak (vagy kraalnak) hívják, vagy hogy a hagyományos harci fegyverük az asszegáj, egyfajta hajítódárda.

Ezen kívül rengeteget megtudhatunk még Afrika növény- és állatvilágáról. Ebben a témában ki sem jegyzeteltem mindent, úgyhogy a teljesség igénye nélkül álljon itt csak néhány példa (amelyek számomra eredetileg ismeretlenek voltak:

A lokvot-fa (más néven Loquat vagy Japán naspolya) ugyan eredetileg Ázsiából, feltehetően Kínából származik, de a gyarmatosítók által Afrikában is elterjedt. Örökzöld növény kicsi, sárga, édes, lédús gyümölccsel.

A tynlip mint mérgező fű jelenik meg a regényben. Ennek a növénynek a felderítése is trükkös volt. A szó maga hasonlít a mi tulipán szavunkra. És valóban egy tulipánról van szó, de közben mégsem. A szóban forgó növény becses latin neve Moraea flaccida, magyarul fokföldi tulipán (az angol nevében is szerepel a tulipán szó). A növénynek egyébként semmi köze a tulipánhoz, még csak nem is hasonlít rá, tehát elképzelésem sincs, miért ezt a nevet kapta. És valóban rettenetesen mérgező emberre és állatra egyaránt.

Végül a macsabel-fa kinyomozása még bonyolultabb volt, de azt hiszem, rátaláltam. Itt talán a marula fáról lehetett szó (Sclerocarya birrea), amely valóban elterjedt Dél-Afrikában és a termése az elefántok kedvenc eledele.

A regény három főbb szereplőjének a bennszülöttek saját becenevet is adnak. Quatermainé például Makumazán volt, aminek a regénybeli jelentése az éjszakának közepén ébren lévő férfiú, vagy aki nyitva tartja a szemét. Azt feltételeztem (és teszem továbbra is egyébként), hogy ezeket a neveket is valódi, valamilyen afrikai nyelvből vett szavakból gyúrta össze Haggard. Bevallom, erről megkérdeztem a mesterséges intelligenciát (a Google Geminit), de mivel három különböző alkalommal három különböző választ adott, így nem vehetjük biztosra, hogy valóban így van. De azért elég erős a gyanúm.

Ezek lettek volna tehát a gondolataim erről a fantasztikus kalandregényről. Egyszerre szórakoztató és hasznos kis olvasmány. Bátran ajánlom mindenkinek, de csak egy bizonyos kor felett, mert azért vannak benne nyugalmat erősen megzavaró jelenetek.

Hogyan tanulsz a legkönnyebben?

Politikailag inkorrekt kaland | Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

Az előző bejegyzésben H. Rider Haggard egyik regényéről, a Salamon király kincséről írtam egy rövid tartalmi összefoglalót, most pedig szokás szerint megosztok hozzá néhány extra gondolatot.

Feltétlenül szeretném megemlíteni, hogy a Salamon király kincse egy sorozat első része, mely sorozatot bizton összeköti a főszereplő, Allan Quatermain személye. Hogy ezen túl mennyiben szoros a kapcsolat az egyes részek közt, azt nem tudom. Sajnálatos módon nem minden rész került lefordításra. Pedig az első részből ítélve úgy tűnik nekem, hogy Haggard egy elég komoly kalandregény-sorozatot alkothatott.

Minden megvan ebben a regényben, ami egy jó kalandregénybe kell. Bátor főhősök, akik halálos kimenetelű kalandra vállalkoznak, és mégis túlélik. Akik bajtársakká kovácsolódnak a viszontagságokban. Akik nem adják fel még akkor sem, ha kilátástalannak tűnik a helyzet. Mindez megfűszerezve egy különleges helyszínnel, néhány rejtéllyel, összetűzésekkel és persze – ahogy az a regény címéből is kitűnik – kincsekkel.

Eddig egészen úgy hangzik a leírás, mintha egy Jules Verne regényről szólna. Ezt tovább erősíti az, hogy Haggard könyvéből rengeteget tanulhatunk: Afrikáról, a bennszülöttekről, a növény- és állatvilágról. De bizony arról is – és itt érkezünk el a politikailag inkorrekt részhez –, mekkora óriási különbség van a bennszülöttek és az európai hódítók élete közt, és hogy bánnak a hódítók a bennszülöttekkel.

Én elhiszem, hogy mai szemmel nézve sértő lehet, ahogy három angol férfi három afrikai szolga kíséretében indul útnak. De ez a könyv a XIX. században íródott. Persze, akkor sem volt oké. Nem kellett volna így lennie. Nem kellett volna ezt a helyzetet elfogadottként kezelnie az európai embereknek. Sőt, senkinek. De attól még így volt. És miért szépítsük a múltat? Ami történt, megtörtént. Tanulnunk kellene belőle, de nem úgy, hogy hagyjuk feledésbe merülni. Mert ha feledésbe merül, azzal csak elősegítjük, hogy újra megtörténhessen.

Számomra épp ez volt a könyv egyik nagy tanulsága, mindamellett, hogy érdekes volt, és mérsékelten izgalmas is. Összességében azt hiszem, gyerekként vagy kiskamaszként jobban élveztem volna, mert akkor a rejtélyek igazán ütöttek volna. Viszont azért volt ebben egy-két igazán véres rész, ami miatt ezt a könyvet egyáltalán nem ajánlanám gyerekeknek! Gyereklelkű felnőtteknek viszont annál inkább!

Utalás történik a Monte Cristo grófjára és a Robinson Crusoe-ra. (LINKEK)

Volt néhány érdekes kifejezés a szövegben, amelyeknek igyekeztem utánanézni, mert nagyon érdekesnek találtam őket. Az első ilyen a kalkuttai fekete lyuk. Ez egy leírás a fojtogatóan zsúfolt helyekre. A kialakulása pedig egy, az angolok számára igen kellemetlen eseményhez köthető. Egy angol-indiai összecsapás során az indiaiaknak sikerült elfoglalniuk az angolok kalkuttai erődjét, és a foglyul ejtett angol katonákat egy igen kis helyiségben zsúfolták össze ebben a bizonyos erődben. A katonák nagy része sajnos nem élte túl a forróságban ezt a szoros összezártságot.

A következő egy bibliai eredetű mondás: füvön nem élhet az ember, mint Nabukodonozor. Ez egy utalás Nabukodonozor Babilónia királya történetére, akit Isten azzal büntetett a gőgje és a kevélysége miatt, hogy kiűzte a pusztába, ahol úgy kellett élnie, mint egy állatnak.

Nagyon érdekelt még, mik lehetnek azok a többször emlegetett Ingoldsby-legendák. Ez egy XIX. században keletkezett irodalmi gyűjtemény, versekkel, legendákkal, kísértethistóriákkal és más rémtörténetekkel. Az írója, bizonyos Richard Harris Barham egyházi személy volt, a gyűjteményt viszont Thomas Ingoldsby álnéven jelenttette meg.

Ezen kívül többször említésre kerülnek bizonyos Martini-Henry-féle lőszerládák. Sosem gondoltam volna, hogy a lőszerládáknak is adtak ilyen konkrét nevet, úgyhogy feltétlenül utána kellett néznem. Nos, a Martini-Henry-féle lőszerládák tulajdonképpen a Martini-Henry nevű fegyverekhez készült lőszereket voltak hivatottak tárolni. Ezek a puskák a XIX. század végén váltak általánosan elterjedté a brit hadseregben. Hogy ezen kívül volt-e bármi speciális tulajdonságuk maguknak a ládáknak, arra nem sikerült fényt derítenem.

Szerinted temetni érdemes a múltat vagy inkább beszélni/olvasni róla?