Összefoglaló 2014 + videó + kihívás

Következzen a szokásos (oké, még csak egyszer volt, de jövőre már tényleg szokásos lesz) év végi összegzés. Idén a következő könyveket sikerült elolvasnom a listáról:

·         A bambuszgyűjtő öregember története

·         Vízparti történet 1-2-3

·         Az aranyszamár

·         Celestina

·         Lazarillo de Tormes élete, jó sora és viszontagságai

·         Gargantua és Pantagruel

·         A lusiadák

·         Don Quijote

·         Cléves hercegnő

·         A kalandos Simplicissimus 1.

Ha a Vízparti történet három kötetét külön könyvnek tekintjük (és miért ne tekintenénk annak, hiszen fizikailag három különálló könyvről van szó), akkor ez testvérek közt is tizenkét könyv. Vagyis átlagban havi egy könyv. Ez mondjuk nem olyan rossz, de jövőre mindenképp szeretnék javítani a részidőn. :D

A kedvencem a listából a… jó ég, nem is tudok választani… :D A Lazarillo, A lusiadák és a Cléves hercegnő is tetszett, bár egyik sem hengerelt le. Ezt csak abból látom, hogy így utólag visszatekintve hosszú távon egyik sem hatott rám. Még várom az igazit… :D :D

Még két dolgot szeretnék megemlíteni. Az egyik egy videó, amit valamelyik nap találtam youtube-on, és itt meg is osztom, Simplicissimus kalandjai filmen, németül tudók előnyben. ;)

A másik, barátnőm meginvitált egy olvasós kihívásra:

Kép forrása: Pinterest

Megkérdeztem tőle, ér-e úgy is, ha néhányat az 1001-es listás könyvvel lövök ki. Beleegyezett, úgyhogy hajrá. Szerintem izgalmas évnek nézek elébe. :)

Szépséges-boldogságos új évet kívánok mindekinek!

Johann Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus 1. kötet

Következzen az év utolsó könyve, a kimondhatatlan és leírhatatlan című (ötödjére sikerült jól leírnom J) A kalandos Simplicissimus. A két kötetes mű második kötetének végén található tanulmány szerint ez egy pikareszk regény. A wikipédia szerint (tudom, nem túl jó forrás, de javítsatok ki, ha tévedett) a pikareszk regény kópé- vagy kalandorregény, melynek főszereplője a társadalom peremén élő ember, aki saját eszessége és ügyessége révén próbál boldogulni. Nos, ez a meghatározás erre a könyvre száz százalékosan igaz.

Főszereplőnk Simplicius Simplicissimus (másodjára sikerült jól leírnom, fejlődök… J) egy parasztcsaládban nevelkedik, ahol teljesen el van zárva a külvilágtól. Ennél jobban már nem is élhetne a társadalom peremén. Annyira együgyű, hogy még a nevét sem tudja. Később egy remetéhez kerül, ő nevezi majd el Simpliciusnak, éppen együgyűsége miatt.

Simplicius mindenféle nagyszerű kalandokba keveredik, miután remete tanítója meghal. Udvari bolond lesz egy város uránál, később katona, aztán tanító Párizsban, aztán megint katona, feleségül vesz egy lányt, aki később meghal, születik megszámlálhatatlanul és követhetetlenül sok gyereke, újból megházasodik, aztán újból özvegy lesz, majd földbirtokos paraszt, csodás kalandokat él át, míg végül egy lakatlan szigetre kerül, ahol nagy boldogságban él egyedül.

Most, így utólag átgondolva teljesen olyan, mintha kicsit keretben lenne ez az egész első kötet. Onnan indulunk, hogy Simplicius a remeténél beavatást nyer a keresztény vallás tanaiba, és az első száz oldalon keresztül rendkívül istenfélő életet él.  Itt kell feltétlenül megjegyeznem, hogy míg a végére nem értem ennek a száz oldalnak, gondolkodás nélkül kijelentettem volna, hogy az összes elolvasott könyv közül eddig ez a legjobb. Ez a száz oldal elmondhatatlanul nagyon tetszett. Pedig nem vagyok egy vallásos ember, de szerintem épp ezért érintett meg annyira. Mert a főszereplő a maga egyszerűségével éppen azokat a dolgokat tette magáévá az egész keresztény vallásból, amelyeknek szerintem a legfontosabbaknak kellene lenniük: a tisztességet, a becsületességet, a jóra való törekvést. A tíz parancsolatot tartotta élete fonalvezetőjének, egyszerűen csak azért, mert úgy gondolta, hogy az a helyes, ha nem lopunk, nem csalunk, és nem bántjuk az embertársainkat. Mikor először elkerült a városba, az emberek közé, rácsodálkozott, milyen romlott életet él ott mindenki.

Rengeteg fantasztikusan egyszerű, de ugyanakkor nagyszerű leírás található az első száz oldalon, amelyeket most szeretnék kiemelni, hogy ha bármikor bárkinek a kezébe kerül ez a könyv, legalább ezeket a részeket olvassa el.

·         Az első könyv (a kötet könyvekre, a könyvek pedig fejezetekre van osztva, tehát jelen esetben az első könyv nem fizikai értelemben értendő, hanem irodalmi értelemben) huszonnegyedik fejezetében a bálványimádásról ír, hogy mennyi mindent tisztelnek jobban az emberek, mint Istent. (És Isten alatt itt általában nem a „személyt” kell érteni, hanem amit képvisel, a szeretetet, a becsületességet.)

·         Szintén az első könyv harmincadik fejezetében arról értekezik, mennyire káros az alkohol, és mit képes tenni az emberekkel.

·         A második könyv huszadik fejezete a szerencsejáték káros hatásairól szól.

A kerethez visszatérve, az utolsó, hatodik könyv pedig úgy végződik, hogy Simplicius egyedül marad egy lakatlan szigeten, aminek felettébb örül, mert így az emberek nem csábíthatják bűnre, és újra Isten szolgálatának szentelheti az életét. Bár azért azt meg kell jegyezzem, hogy ezt a fajta visszatérést én a magam részéről már nem éreztem igazán őszintének. Ellenben az is tény, hogy bár egyszer egy hajós felajánlotta Simpliciusnak, hogy visszaviszi Európába, de ő nem fogadta el, és ez mindenképp dicsérendő.

Isten megtalálása és újramegtalálása közt azonban Simplicius volt a világ legnagyobb gazembere. Lopott, fosztogatott, öldökölt, paráználkodott, és mindezeket annyiszor megtette, ahányszor csak tudta. Vagy talán még többször is. Megrészegítették őt a földi dolgok, és ez engem nagyon elkeserített, mert az első száz oldal után nem számítottam ilyen drámai fordulatra. Mindazonáltal, ha nincsenek elvárásai az embernek, akkor viszont lehet egy izgalmas könyv, mert tényleg rengeteg minden történik a főhőssel.

Volt egy második váratlan fordulat is, méghozzá az ötödik könyvben. Egészen addig ugyanis teljesen emberi volt minden esemény, az ötödik könyvtől azonban történt néhány fantasztikus dolog, például Simplicius rövid látogatást tett egy tó fenekére, a sellők birodalmába. Ez nagyjából valahol a négyszázadik oldal környékén történt, tehát annyira nem várt dolog volt, hogy nagyon meglepődtem, miért kellett ilyesmit beleírni, mikor előtte teljesen valóságos dolgokról volt szó. Nem is igazán értettem, mi volt ezzel az író célja, hacsak az nem, hogy megmutassa, milyen szerencsések vagyunk Isten kegyeltjeiként, de ezt szerintem máshogy is meg lehetett volna mutatni.

A vallásosságtól eltekintve, mert én mégiscsak ezt éreztem a könyv fő motívumának, az író rengeteg más dologról is roppant éleslátással ír. Például a könyv a harmincéves háború idején játszódik, és néhányszor bepillantást nyerhetünk konkrét, megtörtént, valós eseményekbe, és megismerkedhetünk valóban élő személyekkel, ami számomra, mint félig-meddig történész diplomával rendelkező ember számára roppant izgalmas volt. Azonfelül szeretnék itt megemlíteni további néhány fejezetet és részletet, amelyek rendkívül érdekesek:

·         Az első könyv tizenötödik fejezetében bravúros társadalom-leírást olvashatunk.

·         A második könyv tízedik fejezetében van egy rész a művészet megítéléséről (ti. hogy a nagy művészeknek kijár az elismerés).

·         A harmadik könyv negyedik fejezete arról szól, hogyan lehetne létrehozni az ideális államot.

·         A harmadik könyv tizenharmadik fejezete a pénzről, és az azzal járó pozitív és negatív dolgokról szól.

·         A harmadik könyv huszonharmadik fejezetében néhány ma is létező „betegség” (pl. irigység, mértéktelenség, düh, stb.) leírását olvashatjuk.

·         A hatodik könyv több fejezetében Simplicius azon elmélkedik, hogy vajon  a pazarlás vagy a fösvénység a nagyobb bűn.

Az író nagyon sok ókori és korabeli nevet, helyet, eseményt említ, ezért csak az első kötetben tizenegy és fél oldalnyi jegyzetet találhatunk, amelyek a jobb megértést segítik. Ezek nagy része igazából szerintem kicsit fölösleges volt, más részük viszont rendkívül érdekes. Most csak egyet szeretnék kiemelni. Egy helyen az író a „kalendáriumot csináltam” szófordulatot használja, ami jelent esetben annyit tesz, hogy gondolkodni, tűnődni valamiről, illetve számba venni a lehetőségeket. Nekem ez a kifejezés nagyon megtetszett.

Még egy érdekességet szeretnék kiemelni, mielőtt átadom a helyet az idézeteknek. Ez pedig a könyv magyar vonatkozása. Az ötödik könyv tizenkilencedik fejezetének alcíme: Egy s más a magyar újrakeresztelkedőkről és életük módjáról. A leírásban a hangsúly inkább az újrakeresztelkedőkön van, mint a magyarokon, de azért mégiscsak megemlítésre kerültünk egy újabb könyvben, amely rajta van az 1001-es listán. Ezen kívül a hatodik könyv tizennegyedik fejezetében a következő szerepel: „…ugyancsak egy kutat Magyarországon, a Szepesség közelében, amelynek vize szétmarja a vasat, jobban mondva olyan anyaggá változtatja, amelyből aztán tűz segítségével rezet készítenek, az eső pedig vitriollá változik;…” Izgalmas lenne utánajárni ennek, hiszen minden ilyen leírásnak van valami valóságalapja. (A tanulmány szerint azonban Grimmelhausen sosem járt Magyarországon. Kár. Bár ezt szerintem nem jelenthetjük ki egyértelműen. A történelmi ténykezelés a vesszőparipám…)

„Hasztalan kiáltozás helyett hallgasd meg inkább utolsó intelmemet: mind jobban és jobban ismerd meg tenmagadat; és ha olyan öreg lennél is, mint maga Matuzsálem, szívedben akkor is őrizd meg ezt a tanítást. Mert a legtöbb ember elkárhozásának az az oka, hogy nem tudja magáról, ki is ő, és mivé lehet, vagy mivé kell lennie.”

„A nyáj elé ifjú birkát/tesznek meg vezetőnek,/s ez mégis sok-sok éven át/jól összetartja őket./Megbízhat benne pásztora,/bár ifjúkorát éli - /a korból nem szabad soha az erényt megitélni.”

„Valóban, szépséges hölgyem, igaz szívemből sajnálom, hogy balszerencsénk nem engedi tisztes helyen élveznünk a szerelem gyümölcseit. Mindazonáltal szavamra mondhatom, hogy Szépséged jelenléte e megvetendő zugot a legkedvesebb paradicsomnál is bájosabbá varázsolja.”

„…a mélységesen jóságos Isten minden embernek ad annyi értelmet, hogy abban a helyzetben, amelybe ő juttatja, fussa is a maga életben tartására.”

„…sokan tévednek, amikor azt hiszik, csak nekik van eszük és ők a világ okosai; mert hát emberek laknak túl a hegyeken is.”

„A te életed nem élet volt, hanem halál; napjaid: egyetlen sötét árnyék, éveid: nyomasztó álom, gyönyöreid: súlyos bűnök, ifjúságod: képzelgés, jóléted pedig alkimisták kincse, kiszáll a kéményen és cserbenhagy téged, mielőtt észrevennéd!”

„Isten veled, Világ! Mert benned nem lehet bízni s tőled nincs mit remélni: a te házadban, ami elmúlt, az már semmivé is oszlott; ami jelenvaló, az eltűnik kezünk alatt, az eljövendő pedig még nem vette kezdetét; a legmaradandóbb is széthull, a legerősebb is eltörik, a legörökebb is végződik; így hát halott vagy te a halottak között, és száz esztendő alatt nm adsz nekünk egy órányi életet.”

„…aki a drága, visszahozhatatlan időt hiábavalóságokra fecsérli, az semmire pazarol el egy isteni ajándékot, amely avégből adatott nekünk, hogy lelkünk üdvösségén munkálkodjunk.”

„Ám közben a belső őrző, a józan ész világossága, a soha el nem némuló tanú, tudniillik a lelkiismeret sem mulasztotta el, hogy kinek-kinek idejében szeme elé ne tárja a maga hibáját és ne figyelmeztesse reá.” (Szerintem senki még ilyen szépen nem fogalmazta meg, mi a lelkiismeret.)

„…az ember, legyen barát vagy ellenség, csakis bűnbe sodorhat bennünket…”

Off #3

Ha ilyen formátumban lenne meg a könyv, amit épp most olvasok (A kalandos Simplicissimus), biztosan gyorsabban haladnék. :) És amilyen vastag, tuti, hogy nem fáznék éjszaka!! :)

A kép forrása: http://www.woohome.com/interiors/28-things-every-bookworm-should-have-in-their-dream-home

Itt egyébként még egy csomó szuper könyves lakberendezési tárgyat láthattok. Én a magam részéről mindet elfogadnám! :)

Madame de Lafayette: Cléves hercegnő

Végre ez a bejegyzés is megszületett. Vagyis inkább végre elolvastam ezt a könyvet is. Három hétig szenvedtem ezzel a 150 oldallal. Ebből persze ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Nézzük meg inkább, mi is történt valójában.

Megtaláltam a Nyugati utazást a neten, ami sorrendben most következett volna, de mivel más dolgaim miatt rengeteg időt töltök a számítógép előtt, gondoltam, várok vele egy nyugisabb időszakra, és addig olvasok valami papíralapút. Eme gondolatomat követően becsengetett a postás, és meghozta a várva várt csomagomat, tele antikvár könyvekkel. Nagyon vártam már, hogy ez a könyv, mármint a Cléves hercegnő megérkezzen, és mikor megláttam, hogy milyen vékony, el is döntöttem, hogy ő lesz a következő áldozat. Egyik este pedig bele is vágtam. Majd öt oldal után beletettem a könyvjelzőt, és lefeküdtem aludni. Ezután napokig csak kerülgettem, és csak nagy nehezen tudtam rávenni magam az olvasására. Végül tegnap befejeztem. De ebből se vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Nézzük csak tovább.

Az első benyomásom az volt, hogy ilyen förmedvényt én is tudnék írni. Nem lenne más dolgom, mint fogni a társasházat, ahol lakom, és egyesével bemutatni mind a 24 családot, és leírni, ki milyen kapcsolatban áll a többiekkel. A könyv nagy része ugyanis erről szól. Egészen közeli bepillantást nyerünk a francia udvarba. Szó szerint olyan, mint egy brazil szappanopera, csak nem annyira szórakoztató. Sőt, ha nem vagy jártas a francia történelemben, ahogy én sem vagyok az, akkor semennyire sem szórakoztató. Úgyhogy azt kell mondjam, a mű teljes értelmezéséhez nagyon is szükséges némi előképzettség. Vagy inkább sok. Nagyon is ismerni kell, hogy melyik méltóság mit jelent, milyen családok vették körül az uralkodót, stb, stb.

Na és akkor most jön az, hogy DE…

Hölgyeim és uraim, most jön a blog életének legnagyobb DE-je. Azért vártam ugyanis ezt a könyvet, mert a tartalma alapján ezt egy szerelmes regénynek gondoltam. És én vártam a csodát, és csak vártam, és vártam, és aztán jött, és elment, és csak utólag eszméltem fel, akkor viszont annál inkább, hogy hopp, ez volt a csoda. Sajnos azt kell mondjam, a magam részéről a 150 oldalból talán ha 50-et tudtam értékelni. Ott viszont olyan karaktereket hozott a könyv, amiért őszintén ki kell jelentsem, akárhányszor át tudnám rágni magam a sok sallangon (ami nyilván nem az, hiszen történelmi szempontból legalábbis nagyon is értékelhető!), csak hogy még egyszer újra lássam őket. Mindhárom karakter helyébe száz százalékosan bele tudtam képzelni magam, és mindhármójuk esetében arra a megállapításra jutottam, hogy a helyükben én sem cselekedtem volna másképp. Ez az egész annyira, de annyira valóságos volt, és éppen ez tette olyan széppé.

Adva volt egy csinos és erényes hölgy, aki hozzáment egy szintén csinos és erényes férfihez. A férfi végtelenül szerette a hölgyet, a hölgy szintúgy, ellenben ez utóbbi nem volt szerelmes. Csak később. Egy másik férfiba. És íme a szerelmi háromszög, ami oly sok esetben mozgatja a szálakat. Sok minden valójában nem történt köztük. Bepillanthattunk viszont mindhármójuk tépelődésébe, és ez az a momentum szerintem, ami ezt a könyvet a legnagyobbak, a klasszikusok közé emeli. Látjuk, hogyan emészti magát a férj, hogy vajon a felesége lehet-e olyan erényes, mint amilyennek mondja magát. Látjuk, hogy a harmadik fél mennyire fájlalja, hogy nem találkozott előbb szíve hölgyével. És végül látjuk, hogy mit szenved a hölgy, mert a józan esze nem hagy teret a szívének.

Nem is akarom tovább ragozni, érdemes elolvasni. Mindazonáltal megjegyezném, hogy nagyon örülök, hogy nem korábban találkoztam ezzel a könyvvel, mert A) korábban lehet, hogy feladtam volna, és ezáltal megfosztottam volna magam ettől az élménytől; B) lehet, hogy bosszantónak éreztem volna a szereplők egynémely döntését, és bosszankodásom miatt elsiklottam volna a könyv értékei felett.

Miguel de Cervantes: Don Quijote

Végre elérkeztünk egy (számomra) igazi klasszikushoz. Úgy értem, ki ne ismerné a szélmalmokkal harcoló Don Quijotét. Szerintem kevés ilyen ember van. És azok sem lehetnek túl sokan, akik még nem olvasták a könyvet vagy nem látták esetleg a belőle készült filmet/rajzfilmet. Nos, most, hogy már én is túl vagyok az elolvasásán, beszéljünk egy kicsit a csalódásról.

Ezt a könyvet én annyira, de annyira vártam, de már az első oldalaktól csalódás volt. Az egész világ szereti Don Quijotét, a Búsképű lovagot, és ebből én egyenesen következtettem arra, hogy ez egy remek könyv lesz. De már mindent értek. Amikor valaki azt mondja, hogy szereti Don Quijotét, akkor tényleg úgy érti, hogy szereti őt. A karaktert. És nem a könyvet.

Nem akarok most a történetről írni, egyébként sincs nagy sztorija. Ami mégis klasszikussá, halhatatlanná emeli ezt a művet, az a háttérben vívott szomorú harc. Don Quijote napjaink fiatalsága, aki harcol az álmaiért, lehetetlennek tűnő ábrándokért, de végül bekebelezi őt a rendszer, és végül ő maga ismeri el, hogy élete nagy tettei eredménytelenek voltak. Lehet ezzel a véleménnyel vitatkozni. Az is lehet, hogy holnap, amikor nem bal lábbal kelek fel, már én magam is vitatkoznék vele. De sokszor érzem úgy, hogy itthon sok kicsi Don Quijote él, akik negyven éves korukra belátják, hogy nem érdemes szélmalmok ellen harcolni. Pedig nincs annál fontosabb, mint hogy az ember higgyen valamiben, legyen az akármilyen őrültség.

A másik fontos dolog. Lehet, hogy Don Quijote korában már idejétmúltnak, sőt, hátráltatónak számított a lovagság intézménye, de ő éppen a pozitív dolgokat akarta megmenteni belőle. A tisztességet, a becsületességet, a szavahihetőséget, a kitartást és a hűséget. Amiért manapság is lovagnak hívunk valakit. És nem lenne-e szükség ma is rájuk? Hogy még többen legyenek? Ma, amikor a világhálót elöntik a társkereső oldalak, és applikációkat hoznak létre azért, hogy megismerhessük a szomszédainkat, nem lenne jobb, ha korunk egyik Don Quijotéja becsöngetne hozzánk, és meghívna egy kávéra? Senki ne merészelje azt mondani, hogy nem! Emberek vagyunk, és szükségünk van más, hús-vér emberekre. Ha ezt újra felfedeznénk, és egy kicsit újra lovagokká válnánk, szerintem boldogabbak lehetnénk.

Don Quijote mellett azért természetesen feltétlenül meg kell említenünk hű fegyverhordozóját, Sancho Panzát, aki egy rendkívül összetett karakter. Néha azt éreztem, hogy elfogadja az ura hóbortjait, néha kinyilvánította, hogy mégiscsak két lábbal áll a földön. De a legjobb az volt benne, hogy a maga egyszerűségével mindig rátapintott a dolgok lényegére. (Ezt hívják úgy, hogy józan paraszti ész. Ebből is híján van már az emberiség.) Mindenképpen ő volt a kedvencem ebben a könyvben, mert érdekes volt figyelni, hogyan változik a hozzáállása, hogyan oldja meg a maga paraszti módján a problémáit. Minden letisztult, fekete-fehér karakter közt ő volt ebben a könyvben a legemberibb.

Végszóként pedig csak annyit írnék, hogy minden negatív, rossz, szerencsétlen dolog ellenére az egyetlen dolog, ami akkor is és ma is fény az éjszakában, ami töretlenül él a világban, mindig volt, mindig van és mindig lesz, a legkeményebb erő, az elpusztíthatatlan valóság, a szerelem (nem, nem Dulcineára gondolok, hanem az esküvős fejezetre ;)).

„Ha valaki énekel, a bánat akkor útra kel.”

„Ha már valakinek a keze így meg van kötve, attól nem lehet rossz néven venni, ha a nyelvén lazít egy kicsit.”

„A visszavonulás nem menekvés!”

„Az, akit távolléted kardhegye szíven szúrt, és akit megsebzett a szerelem, jó egészséget kíván Néked, rendkívül kellemetes Dulcinea del Toboso.” (Levelében így szólítja meg Don Quijote szeretett hölgyét.)

„(Mondd meg nekem, te vipera, mit gondolsz, ki hódította meg azt a birodalmat, ki vágta le az óriás fejét, ki emelt téged márkivá …,) ha nem Dulcinea hatalma, aki az én karomat választotta e dicső tettek végrehajtásának eszközéül? Ő küzd bennem, ha küzdök, és ő győz bennem, ha győzedelmeskedem. Én benne élek, és tőle nyerem az életemet.”

„Isten önökkel, kedves uraim, íme, a kulcsok, nyissák ki a kaput, és adják vissza régi szabadságomat, hadd találjam meg régi életemet újra, és hadd támadjak fel mostani halálomból.”

Luís de Camoes: A lusiadák és szülinap

Mindössze 600 Ft-ért sikerült beszereznem e műnek egy antikvár példányát, aminek nagyon örültem. Mikor aztán kinyitottam, akkor már kevésbé voltam boldog, ugyanis jó hősi eposzhoz méltóan versszakokból állt. Ez már Odüsszeusz esetében sem jött be, így fogalmam sem volt, hogy fogok ezzel a háromszáz oldallal megbirkózni. Aztán csak belevágtam, és most, a végén üveges tekintettel meredek előre, és azon gondolkozom, kiáltványt intézek a magyar tanárokhoz, melyben követelem, hogy azonnal vegyék fel ezt a művet a kötelező olvasmányok listájára.

Emberek, ez az első könyv az eddig olvasottak közül, amire az elejétől fogva igazán azt tudom mondani, hogy jó volt, szórakoztatott, érdekes volt! Egyszerűen… egyszerűen jó volt, és kész, mit kell ezt túlragozni.

Már önmagában a téma is nagyon jó választás volt, ugyanis az egész mű Vasco da Gama nagy utazásáról szól (tudjátok, Afrika megkerülésével Indiába). Egy valós esemény. De még milyen esemény! Ez abban a korban nagyjából olyan lehetett, mint a XX. században az első holdra szállás. Valami olyanra készült emberek egy viszonylag kis létszámú csoportja, amire még azelőtt soha senki. Nem igazán voltak biztosak benne, hogy oda fognak jutni, ahova indulnak. Nem tudták, hogy mi vár rájuk, hogy milyen kalandokban lesz részük. És azt sem tudták, hogy egyáltalán túl fogják-e élni. De belevágtak, és ezzel beírták magukat a történelemkönyvekbe. Erről viszont már tényleg csak a történelemkönyvekben olvashatunk, mivel nincs élő ember, akit megkérdezhetnénk róla. Erre kiderül, hogy itt egy könyv, ami éppen erről szól. Ehhez én csak annyit tudok hozzászólni, hogy miért ilyen rövid???????? Véleményem szerint kevés izgalmasabb dolog van a Földön, mint elmerengeni arról, hogy vajon ötszáz, ezer, ezerötszáz, sok, rengeteg, stb. évvel ezelőtt hogyan látták az emberek ugyanazt a bolygót, ahol most mi élünk. Vajon mi volt más, miben volt más és miért volt más? És miért változott meg? Egyszóval ez a könyv nekem maga volt a Kánaán. És több szempontból is sokkal értelmesebbnek és olvasásra érdemesebbnek tartom, mint Odüsszeusz tévelygéseit.

Szóval elindulunk a kicsiny kis Portugáliából hajóval, Afrika partja mentén, hogy végül kikössünk Indiában, ahol majd üdvözöljük az uralkodót, barátságot kötünk vele, és visszatérünk a hazánkba. Ez nagyjából a fő történetszál, amely már önmagában lehetőséget ad arra, hogy Camoes, az író (sajnos nem tudok hullámvonalat tenni az o betű fölé, ezért utólag és előre is elnézést kérek) az egekig magasztalja saját népét. De remek művészi vénával megáldott szerzőnk ezt még megspékeli egy kis csavarral, méghozzá úgy, hogy lehetőséget ad a főszereplőnek arra, hogy elmesélje népe korábbi hőstetteit is. Így lényegében ez a mű olyan a portugáloknak, mint nekünk a Gesta Hungarorum. Szerepel benne minden fontos személy, hely, csata. Lényegében ez egy nép egész történetének rövidített változata, kihangsúlyozva a számukra pozitív eseményeket.

Mint már korábban is említettem, az eposzhoz hűen énekekből áll, az énekek pedig versszakokból. (Oké, egészen pontosan stanzákból, de mivel nem értek hozzá, és őszintén szólva a legkevésbé sem tartom fontosnak, ezért ezt most ne firtassuk.) Viszonylag gyakran él az eposz eszközei közül az „isteni beavatkozással”, vagyis amikor egy istenség lép közbe, hogy általában pozitív irányba befolyásolja az eseményeket. Viszont az isten(ek) kérdése felettébb érdekesen alakul ebben a műben. A klasszikus eposz ugye a görög istenekkel játszik. Ez itt már a rómaiakkal, ami idáig rendben is van, mivel a kettő ugyebár nagyjából megfeleltethető egymásnak. Viszont a mű keletkezésének idejében a kereszténység már igencsak létező dolog volt, így érdekes megfigyelni, hogyan viszonyítja egymáshoz a szerző a görög/római isteneket és a keresztény Istent.

Ha már a görög/római isteneknél tartunk, rengeteg a műben az ókori és a keresztény utalás. A rengeteget pedig jelen esetben úgy kell érteni, hogy nagyjából minden versszakban van legalább egy, de inkább több. Telis tele van velük, ezért ha az ember nem rendelkezik némi alapismerettel az említett témákban, az eléggé megnehezítheti a mű értelmezését. (Bár szerintem el lehet tőle tekinteni. Én sem ismertem sokat közülük.) Segítségként viszont mellékeltek a műhöz egy „Jegyzetek” című fejezetet, amelyben megmagyarázzák ezeket az utalásokat, viszont nem mindet, és teljesen véletlenszerű, hogy melyiket igen és melyiket nem. Illetve a szövegben nincs jelezve, hogy melyik utaláshoz készült jegyzet. Tehát ez a fejezet nagyjából annyit ér, mintha minden embernek lenne egy harmadik füle, csak éppen nem hallana vele. Na, ebből nagyjából ki lehet találni, hogy mégis mennyit.

Ahogy már írtam is, nekem érdekes az, hogy az adott kor embere hogyan vélekedett a világról, és ebből a szempontból ez a könyv fantasztikus volt, mert nagyon sok érdekes dolgot leírt benne a legkülönfélébb dolgokról. A negyedik énekben például van egy rész, amelyben az író a dicsőségről ír, hogy az emberek milyen rettenetes dolgokat meg nem tesznek azért, hogy fennmaradjon a nevük. Például ilyen lehetetlen és teljesíthetetlennek tűnő kalandtúrákra vállalkoznak. JNagyon szépen meg van egyébként fogalmazva, ezt a részt feltétlenül érdemes elolvasni. De ugyanígy ír például több helyen a pénzről is, mint az emberek megrontójáról. Ezen kívül, mivel éppen földrajzi felfedezéseknek vagyunk a tanúi, az is érdekes, hogyan írja le az író a különböző helyeket. Például India leírása egészen részletes. És az is furcsa mai szemmel, hogy annak ellenére, hogy nem volt telefon, milyen tájékozottak voltak az emberek arról, hogy a kontinens másik végében éppen mi zajlik, így például tisztában voltak a törökök előrenyomulásával Kelet-Európában. (Nyilván az is elősegítette ezt, hogy ahogy a hírek sem terjedtek olyan gyorsan, úgy az események sem történtek olyan sebességgel, mint manapság. Hiszen ha ma katonákat akarsz vinni A pontból B-be, akkor felülteted őket egy repülőre, és fél nap alatt, akár a Föld másik felén is lehetnek, míg akkoriban csak a jó öreg pacik voltak.) És ha már a földrajzról esett szó, szintén egy kiemelendő rész az ötödik énekben a Jóreménység fokának leírása. Valószínűleg emiatt a legenda miatt kapta a Jóreménység nevet, de nem akarom elárulni a sztorit, aki kíváncsi, járjon utána.

Azt is fura volt még olvasni, maradva még egy egész kicsit a földrajznál, hogy bizonyos helyeket már akkor is ugyanúgy hívtak, mint most, például Madagaszkárt, Ceylont, Borneót. Viszont sokat egyáltalán nem úgy hívtak, mint most. Érdekes lenne erről olvasni egy tanulmányt, hogy vajon ezek a helyek beazonosíthatóak-e, és megfeleltethetők-e mai helyszínekkel.

(Sőt, ugyanez igaz a népek neveire is, ami számomra még pluszban különösen érdekes.)

Mielőtt összefoglalnám a véleményemet, még egy dolgot szeretnék kiemelni. Van ugyanis ennek a műnek egy kis hazai vonatkozása is. Mégpedig az, hogy egy régi legenda úgy tartotta, hogy az első portugál uralkodó magyar leszármazott volt. Ezt Camoes több helyen is megemlíti. És bár később bebizonyosodott, hogy ez tényleg nem több, mint egy legenda, én mégis azt mondanám, ki tudja.

Szóval, összegezve az élményeimet, továbbra is csak azt tudom mondani, hogy a kötelezők közt a helye. Sok olyat messze felülmúl, amiket elolvastatnak szegény diákokkal. Annak ellenére, hogy tele van antik és keresztény utalásokkal, nem kell az embernek szakértőnek lennie. A lényeg attól még nagyon is érthető. Itt egy ember, aki egy korszakalkotó eseményen keresztül felvázolja népe történetét. Lehet ennél nemesebb célja egy írónak?

„De amikor szép fürjeit kioldva,/ a rózsacsíkos Hajnal színre lépett” (A nappal és éjszaka változásai vannak a legszebben megfogalmazva. Ez csak egy ízelítő belőle.)

„senkinek sincs felettem oly hatalma,/mint e fenséges, könnyező szemeknek”

„Coimbrában egyetemet nyitott, hol/hatékony műhelyt nyert Minerva népe” (Mondjuk ez a mai egyetemekre nem igaz, de szép megfogalmazás, nem?)

„…a dícsért erény szebb fényre lobban, s a dícsérő fennkölt tettekre sarkall.”

„…e nehéz sors ül már az újszülöttön:/szilárdan tartja magát a nyomasztó,/míg a boldogság érvénye mulandó.”

„A nagy dolgok iránti szenvedélyét/ne szűnjék hát fenntartani a lélek,/mert érdeme, ilyen vagy olyan úton,/lehetetlen, hogy érvényre ne jusson.”

„Ezért, ha szíveteknek az a vágya,/hogy tiszteltek legyetek s megbecsültek,/keljetek talpra a pipogya restek álmából, mely rabbá teszi a lelket.”

 

És mielőtt még elköszönnék, ezzel a remek könyvvel és az alább látható tortácskával szeretnék boldog születésnapot kívánni a blogocskámnak. Napra pontosan egy éve indítottam, és nagyon büszke vagyok magamra, hogy még most is írom... :)

 

 

(Oké, tudom, kicsit túl sok a gyertya... :))

Off #2

Ma két szuper linket szeretnék veletek megosztani.

 

Az első az előző bejegyzéshez kapcsolódik. Megtaláltam a könyvek listáját a Rory Gilmore kihíváshoz. 339 könyv szerepel rajta. Gyanítom, hogy legalább a felének, ha nem többnek nincs magyar fordítása, de azért érdekes átnézni, és elmélázni azon, milyen sokrétű érdeklődésre és tudásra utalnak.

 

http://www.buzzfeed.com/krystieyandoli/all-339-books-referenced-in-gilmore-girls#1lf1sgf

 

(A fordítások tekintetében az 1001-es lista sem áll sokkal jobban. Sőt, némelyik magyar példány beszerzésével is meggyűlik az ember baja. A soron következő öt könyvből egy van meg itthon, egyet megtaláltam antikváriumban - beszerzése a karácsony, a nyelvvizsga és az új novellám megjelenésének szponzorálása miatt egyelőre még várat magára -, három viszont az egész földkerekségen nem lelhető fel. Azért dolgozom az ügyön...)

 

A másik link pedig néhány fenomenális könyvesboltot mutat be. Amennyire emlékszem, a többségük Angliában található. Imádnivalóan cukik. Jó lenne egy olyan kihívásba is belevágni, amiben bejárom a Föld legmenőbb könyvesboltjait. De egyelőre maradok a költséghatékonyabb (?) olvasásnál.

 

http://www.buzzfeed.com/ailbhemalone/british-bookshops#1lf1sgf

 

Egyébként már végeztem A lusiadákkal, de az arról szóló bejegyzést csütörtökre tartogatom, mert egy neves nap lesz akkor... :)

Off #1 - Rory Gilmore kihívás

Oké, tudom, semmi köze az 1001 könyvhöz, csupán annyiban, hogy ez is egy hasonlóan fenomenális kihívás. Kár, hogy nem találtam rá korábban. Lehet, hogy akkor inkább abba kezdtem volna bele. (Bár szerintem több olyan könyv is szerepel a sorozatban, aminek még nem készült magyar fordítása.)

Mindenesetre itt a link, lehet követni az úriember élményeit. Szerintem szuper ötlet! :D

http://goingdownswinging.org.au/site/category/read/regulars/the-rory-gilmore-reading-challenge/

(Nemsokára jelentkezem a következővel, A lusiadákkal, melyet időközben sikerült beszereznem, és ami eddig a legnagyobb meglepetés az olvasottak közül. Alig várom, hogy megoszthassam az élményeimet! :))

Vízparti történet - Összefoglaló

Kicsit megkésve, de elérkezett az összefoglaló ideje. Sokáig gondolkodtam, mit is írhatnék erről a három kötetről, mely aspektusát kellene kiemelnem a történetnek, mi lenne az az egység, amivel átfoghatnám ezt a terjengős sztorit.

Mint ahogy azt már korábban kifejtettem, elég hullámzóak voltak az érzéseim, ahogy haladtam előre, és ahogy már oly sokszor, korábbi könyveknél is (lásd pl. Gendzsi regényét), csak a végére állt össze bennem a teljes kép. Most mégsem írhatok erről, mert ennél a könyvnél van valami nagyon-nagyon zavaró dolog, ami nem hagyja, hogy egyszerűen csak összefoglaljam a történteket. Ezt szeretném most kifejteni.

Három kötet, több mint ezer oldal. Ezer oldalon keresztül követhettem hősök összefogását egy nemes cél érdekében. Ha mindezekről lehámozzuk a kulturális különbségeket, eltekintünk a különböző szokásoktól, hagyományoktól, furcsa és érdekes részletekről, amelyek persze mind nagyon fontosak, de ezek figyelmen kívül hagyásával, ez a könyv elénk tárja az emberiség évezredeit a Föld nevű bolygón, napjainkat is szigorúan beleértve.

Mert mi is történik tulajdonképpen a könyvben? Kapunk egy meghatározott paraméterekkel rendelkező társadalmat. Ez már készen van, de azért végiggondolhatjuk nagyjából ennek a kialakulását. Hasonló emberek hasonló szokások szerint élnek. Ráébrednek, hogy összefogva jobban fejlődhetnek, könnyebben vissza tudják verni az ellenséget, jobb és könnyebb életet élhetnek. Összefognak, és bumm, itt van Kína. (De bármelyik másik országról beszélhetnénk.) Aztán ahogy fejlődik a társadalom, mert mindig fejlődik (akár előrefelé, akár vissza), megjelenik a korrupció. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik bármit megtennének a pénzért, és minél több van nekik belőle, annál többet akarnak még, és átgázolnak mindenkin. De mindig lesznek olyan ember is, akiknek az lesz a céljuk, hogy megteremtsék más embereknek is a jólétet. Ők mélyen elítélik a megvesztegethető hivatalnokokat, és ki akarják vonni magukat is és minél több embert a zsarnokok uralma alól. Ezek az emberek összegyűlnek, egyesítik erőiket, próbálkoznak, és már-már úgy látszik, hogy sikereket érnek el. De amióta a korrupció megjelent az emberek közt, azóta kiirthatatlan.

Na, most erre a kérdésre válaszoljon nekem minden ember: Hát nem ez történt folyton a világban, és nem ez történik most is? A jó emberek erőfeszítéseivel példálóznak a rossz emberek, de változás nem történik. Pedig igazán beláthatnák azok, akiknek a kezében a hatalom van, és akik mindenáron több és több pénzre vágynak, hogy jó cselekedetekkel sokkal több pénzre tehetnének szert. És talán még a pénznél is jobb és fontosabb dolgokra. Lehet, hogy én kifizetek neked százezret, mert te megzsaroltál, de ha kedves lennél, egész életemben hálás lennék neked, és amikor csak tehetném, jót cselekednék veled, és ahol csak tehetném, szólnék az érdekedben. Sokan azt hiszik, hogy a kis emberek nem számítanak, pedig igenis számítanak! Mindenki számít, mert mindannyian emberek vagyunk! Az, hogy te esetleg a neved előtt viseled, hogy Sir vagy Lord, vagy bármi mást, csupán arra jogosít fel, hogy nagyobb tisztelettel bánjak veled. De ha te kutyába se veszel engem, akkor már nem rejtőzködhetsz a címed mögé.

Emberek vagyunk, és elsősorban mindenkinek ezt kellene szem előtt tartania. És akkor szerintem egy sokkal jobb és boldogabb világban élhetnénk.

Visszakanyarodva a könyvhöz, félelmetes, hogy annyi évvel ezelőtt, milyen egyetemes dolgokat fogalmaztak meg az írók, valószínűleg tudtukon kívül. Minden hatalmon lévő embernek ajánlanám, hogy olvassa el, és értse meg, hogy mind bukásra vannak ítélve, akik nem jó célokra használják a hatalmukat.

Vízparti történet - a harmadik kötet

Elérkezett az utolsó kötet ismertetése. Hadd vezesselek végig ezen a történeten most az érzelmeimen keresztül.

A történet nagy része alatt az volt az érzésem, hogy ha egyszer lesz egy fiam, feltétlenül elolvastatom vele legalább ezt a kötetet, mert olyan hősös-háborús történet. A liangsani betyárok immár elegen vannak ahhoz, hogy harcba bocsátkozzanak másokkal. A harcok során csatlakozik még hozzájuk néhány szereplő, így a történet végére 108 vezére lesz a váruknak.

A következő feltörő érzelmem a mérhetetlen unalom volt. Volt egy összevont fejezet, ami kivonatolt az eredetiből kb. 30-at. Ekkor a liangsaniak már behódoltak a császárnak, az ő szolgálatába álltak. A császár pedig a határvidékekre küldi őket, hogy mindenféle betörő, idegen népek és fellázadó kiskirályok ellen harcoljanak, amit sikerrel meg is tesznek. Ez a kivonatos fejezet nagyjából 30 oldal körül van, és úgy pörögnek benne az események, hogy egyszerűen nem tudtam követni. Alig vártam, hogy vége legyen, mert nem fogtam igazán fel, hogy pontosan mi is történik. Elfoglaltak városokat, legyőztek nagy vezéreket, de vagy százat egy fejezeten belül.

Végül a harmadik érzelmem a bosszúság volt. A vezérek nagy része elesik a csatákban, néhányat azonban közvetve a császár alatt álló négy fő mandarin intéz el. Mikor az utolsó oldal után becsuktam a könyvet, legszívesebben teljes erőmből földhöz vágtam volna. Vagy elhajítottam volna a lehető legmesszebbre. Nagyon dühös voltam, mert úgy éreztem, két és háromnegyed köteten keresztül teljesen feleslegesen történtek a dolgok, mert a végén nem változott semmi. Ugyanoda jutott vissza a történet, ahol elkezdődött.

Később azonban, ahogy elkezdett leülepedni bennem ez az egész, egy negyedik érzelem vette át a bosszúság helyét. A megértés. Megértettem, hogy miért került fel ez a könyv az 1001-es listára. Azért, mert nagyon is aktuális. Mert lehet, hogy 1000 évvel ezelőtt íródott, lehet, hogy csak 500-zal (nem tudjuk pontosan), de ma a világ pontosan ugyanígy működik. Van egy csapat ember, jelen esetben 108-an (plusz a várnép), akik teljesen egyszerű emberek, kishivatalnokok, parasztok, akármicsodák. A lényeg az, hogy a munkájuk során szoros kapcsolatba kerülnek a néppel. Látják, hogy mit akar a nép, tudják, hogyan lehetne megvalósítani. Mégis olyanok irányítják az országukat, akik nem értenek semmihez, és akiknek nem is kell semmihez érteniük, mert származásuknál fogva kerülnek vezető pozícióba. (Ma cseréld ki a származás szót ismeretségre, és voilá…) És ez szörnyű! A világ sokkal előrébb tarthatna, ha mindenki azt csinálná, amihez ért.

Szóval bosszús voltam, mert úgy éreztem, értelmetlenül és érdemtelenül haltak meg ezek az emberek. De ők nem így érezték. És végül én is rájöttem, hogy nem így van. Az ő példájuk mutatja meg, hogy a jó mindig ott munkálkodik a világban, érdemes kiélesíteni a szemünket, hogy észrevegyük. És a jó dolgok jó dolgokat szülnek, ezért megéri, még a legkisebb jó dolgot is megéri megtenni.

Zárszóként pedig megjegyezném, hogy nem volt könnyű átrágnom magam ezen a művön sem, sokszor hadakoztam, de újfent csak azt tudom mondani, hogy egyszer érdemes elolvasni. Igen, tényleg ott a helye a listán.

Vízparti történet - a második kötet

Sikerült beszereznem mind a három kötetet, úgyhogy a történet folytatódik. Vagyis az olvasás. Következzen most a második kötet összefoglalója.

Nos, így visszatekintve még annyit elmondanék az első kötetről, hogy az nagyjából a főbb szereplőknek az egybegyűjtéséről szólt. Ez a rész a második kötet első néhány fejezetében is folytatódott, míg csak egy egész nagy bekezdésnyi névre nem bővült a résztvevők száma. Nem számoltam meg, összesen hányan vannak. Tehát ők Kína legigazabb vitézei, már egybegyűltek, és elkezdődtek a harcok. Néhányan, akik valami nagy igazságtalanságot követtek el, már megbűnhődtek. A kötet végére pedig a liangsani vitézek híre eljutott magának a császárnak a fülébe is, aki már az ellencsapást tervezgeti. De arra már csak a harmadik kötetben kerül sor.

Nagyjából ennyi a történet, csak néhány apróságot szeretnék kiemelni.

Először is a bort. A szereplők állandóan isznak. Szerintem nem is ismerték a vizet (persze voltak idők, amikor nálunk is egészségesebb volt bort inni). Szó szerint vedelnek. Isznak, ha ünnepelnek, isznak, ha bánatosak, isznak, ha pihennek, isznak, ha dolgoznak. Egyszóval mindig. Állandóan. Folyamatosan. Örökké. Ez a legkedvesebb elfoglaltságuk. Ettől persze nekem feláll a szőr a hátamon. De ez az én személyes véleményem, amit nem is akarok tovább ragozni, mert úgy emlékszem, hogy néhányszor már említettem ezt, úgyhogy ugorjunk is tovább.

A második dolog egy bizonyos szereplő felbukkanása, aki valahogy egyáltalán nem illik a vitézek közé. Hiába mondják róla, hogy kitartó és hűséges, meg mit tudom én, milyen, de kiirtott egy komplett falut. Ártatlan embereket ölt meg. (Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy a háborúban részt vevő katonák mennyire ártatlanok. Itt most nőkről, gyerekekről, idősekről van szó.) És meglehetősen agresszív. Túlságosan is, ahhoz, hogy vitéznek lehessen nevezni. Egy vitéz szerintem tudja, mikor kell csendben maradni, és a hüvelyében hagyni a kardot.

A harmadik dolog pedig az, ami abszolút váratlanul ért az első kötet után, hogy itt már megjelentek bizonyos ember feletti képességek. Szent emberek, szent tudományok, varázslás, boszorkányság. Az első kötet emlékeim szerint száz százalékig földhöz ragadt volt. Minden úgy történt, ahogy az egyébként is történne a világban. De most bűvös sereg bukkant fel, az egyik fő vezér titkos tanok birtokába került (aminek mondjuk még nem igazán látta hasznát, talán majd a harmadik kötetben), és van egy szereplő, bizonyos Bűvös Futár, aki szent képei segítségével különös adottsághoz tudja juttatni magát. Nem mellesleg pedig van egy ember, akit képtelenség átküldeni a másvilágra. Egy dolog az adott kor és nép hiedelemvilága, ezzel nincs is semmi baj, ilyesmik eddig is jelen voltak, nem csak ebben a könyvben, hanem más távol-keleti könyvekben is. Ez most egy kicsit furcsa és oda nem illő volt.

Mindezeken felül kellemes kis történet. Nyilván engem nem érint meg annyira, mint egy kínai olvasót, hiszen teljesen más kultúrkörbe tartozok. Ettől függetlenül érdekes és izgalmas történet, tele van jó kis karakterekkel, habár a nevek miatt számomra rettentő nehéz olvasmány. (De már csak háromszáz oldal van hátra; éljen, éljen! J)

„Mióta ragyog a hold fénye fenn?/ - Kérdem az eget, kupám emelve - /Vajon ott fenn a mennyei palotában/Hányadik évet számlálják ma este?/S szállnék is már oda, szelek süvöltő szárnyán,/De megriaszt a drágakőtorony, a márvány,/Fenséges kastély vad hidegje./Táncra lebbennek ott az árnyak,/Ilyet az ember földön merre lelne?/Fenn gyöngyös függönyöm leple,/Ajtóm kitárva,/Álom nem jő szememre,/Bánat és csalódás emészt:/Mért nem jár mindig fenn fényesen kikerekedve?/Búsul és vigad,/Megjő s elmegy az ember,/Ragyog a hold, majd elborul, apad, dagad,/Megállítani azt sose lehetne!/Bárcsak örökké élne az ember/Egyesülve véle szerelemre!”

„Mindent kiismerhetsz, csak az embereket magukat nem!”

„A látó szemünkkel nem ismertük meg a Tajsan hegyét!” (Ha valamelyik hőst nem ismerték fel, akkor mondták ezt.)

„Ezer mérföldre is kísérve, egyszer csak elválás lesz a vége.”

„Ha balsorssal találkozol, az is az ég rendelése:/Felhők, szelek ahogy járnak, az vajon véletlenség-e?” (Ismét egy találó fejezet-záró versike.)

Francois Rabelais: Gargantua és Pantagruel

Káosz. Ez az első szó, ami eszembe jut erről a könyvről. Oké, lehet, hogy részben azért is, mert olyan kiadást találtam, amiben csak szemelvények vannak. Talán kicsit azért is, mert nagyjából olyan magyarra lett lefordítva, mint amilyenen a tihanyi apátság alapítólevelét írták. És egy kicsit valószínűleg azért is, mert se füle, se farka az egész sztorinak.

Főszereplőink Gargantua és Pantagruel. Igen, ők emberek. Pontosabban óriások. És az égvilágon semmi nem történik velük. Kicsit háborúznak, kicsit utazgatnak, de főleg csak dumálgatnak. Mindazonáltal felvetnek néhány igen érdekes témát, amit aztán jól meg is tárgyalnak.

Azzal kell kezdenünk, hogy a könyvben lévő tanulmány szerint ez az első mű, ami a feltörekvő humanizmust hirdeti. Nos, tényleg, tele van a könyv utalásokkal arra, hogy a keresztény egyház már nem az, ami régen volt és vannak benne szép számmal korabeli tudományos utalások is. Ezen felül kétségtelen bizonyítéka a humanizmus megjelenésének, sőt, térhódításának a thelemita rendház létrehozása, mely a szerzetesrendeknek a tökéletes ellentéte. Ami számomra felettébb meglepő volt, hogy én egészen eddig a pillanatig úgy gondoltam ennek az egész humanizmusnak a megjelenésére, hogy most aztán elvetjük az egész vallás humbugot, és ezentúl csak a tudomány létezik számunkra. De nem. (Tehát lényegében máris megérte elolvasnom, annak ellenére, hogy újfent szenvedtem… Biztos velem van a baj.) Mindkét főszereplő hű marad a vallásához, és gyakorolja is azt, és mindezektől függetlenül hisz a tudományban. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, milyen jó lenne egy időgép, amivel vissza lehetne kicsit utazni a múltba, és megnézni, hogyan is zajlott akkoriban az élet.

Az egyház kigúnyolásán kívül ugyanakkor szerintem ott van a királyság intézményének vagy inkább a király személyének a pellengérre állítása. (Vagy inkább a babonák és hiedelmek kifigurázása ez?) Ugyan ez jóval kisebb mértékben van jelen. Például van egy rész a könyv vége felé, amikor az uralkodók kézrátétellel történő gyógyításáról ír, és igencsak érezni lehet az iróniát. (Ez számomra azért volt annyira szembetűnő, mert az egyetemen egyszer erről írtam dolgozatot.)

Ez tehát mondhatni a könyv fő vonala. De ezen kívül több érdekes filozófiai fejtegetés is el van benne rejtve. Például szól egy rész arról, hogy milyen a jó uralkodó – aki a leigázott népeket meghagyja régi szokásaiban; vagy miért fontos az adósság – ez működteti az egész világot, tulajdonképpen egyfajta szimbiózisként értelmezi.

Az egész művet áthatják a különféle antik utalások; egy-egy helyzet leírására használják ezeket, de olyan is előfordul, hogy összehasonlítják magukat vagy másokat antik hősökkel, és jobbnak/erősebbnek/bátrabbnak találtatnak náluk. Ehhez kapcsolódóan számomra roppant érdekes volt olyan ókori népekről olvasni, akik tudomásom szerint akkor már nem léteztek. Ezek szerint talán mégis? Ilyenkor érzem azt, hogy bármekkora szakértő lehet egy töris, valójában mit tudunk a múltról? Csupán feltételezéseket. … Na jó, ezt itt be is fejezem, mielőtt elszabadulnak az indulataim, és kiátkozom a bölcsészkarok összes tanárát.

Az antik utalásokon kívül számtalan latin, francia, német, angol és más egyéb részletek vannak a szövegben, amikhez az általam olvasott kiadásban lábjegyzetek tartoztak. A lábjegyzetben annyi állt: lásd a könyv végi jegyzetekben. Hátra lapoztam. A legutolsó lapon állt egy szó középen: jegyzetek. Lapoztam még egyet, és elfogyott a könyv. Érdekes. És ha már itt tartunk, mindenképp megjegyezném, hogy nagyon, de nagyon utálom, amikor valaki beleirkál és aláhúzogat egy könyvtári könyvben! Az nem a tiéd! Mint ahogy a szó is mutatja, azt csak kölcsönzöd. Nem tehetsz vele azt, amit akarsz!

A könyv elején lévő tanulmányban van egy ilyen kijelentés: „Az a magasztos derűvel telt levél, melyet apja intéz Pantagruelhez s melyben az újonnan kisarjadt tudományok ápolására buzdítja, az európai humanizmus egyik legszebb dokumentuma.” Hogy ez a levél mennyiben képviseli úgy a humanizmust, hogy azt érdemes lenne így kiemelni, arra nem jöttem rá, mindazonáltal valóban szép dokumentum. Gargantua (mert hogy ő Pantagruel apja) gyönyörűen fejtegeti benne, hogy lehet az ember bármilyen nagy uralkodó vagy véghezvihet bármekkora cselekedeteket, mégis csak gyermeke által válik halhatatlanná. Ezzel ugyan szintén vitába szállnék, de a leírás kétségkívül szép, és megér egy olvasást.

A levélen kívül érdekes és szórakoztató még a teherhordó és a lacikonyhás története, akik egy bolondot kértek fel, hogy vitás ügyüket rendezze, illetve a paraszt és az ördög egyezségének története, ahol is a paraszt roppant agyafúrt módon játssza ki az ördögfiókát.

Még mielőtt belecsapnánk az idézetek folyamába, mintegy záró gondolatként szeretném elmondani, hogy az utolsó fejezet elolvasása után azt hittem, hogy kivágom a könyvet az ablakon. Ugyanis végkövetkeztetésként ezt sikerült a szereplőknek megállapítaniuk: bort kell inni, mert borban az igazság. Éppen ezért én azt mondanám, hogy bármennyire is humanista ez a könyv, én kifejezetten nem ajánlanám elolvasásra. Persze önmagában az ivásból nem következne rögtön a vedelés, de sajnos manapság azt látom magam körül, hogy az emberek egyre kevésbé tudják, hogy a mértékletesség határa. Szóval, ha hajlamos vagy elveszíteni a fonalat iddogálás közben, semmi esetre se olvasd el ezt a könyvet! És menj elvonóra. Vagy pszichológushoz.

„Mert az ember arra született, hogy az embert pártul fogja és megsegéllje.”

„Tudom, manapság olly erőre kapott a világnak rosszakaratja, hogy az igazságnak szüksége vagyon segitségre.”

Az év kérdése: tudja valaki, hogy melyik lehet az az utca Párizsban, amit egykor Hurkával kövezett utcának neveztek? Imádom az ilyen izgalmas kis információ-morzsákat! Ugyanilyen volt például az is, hogy amikor Rabelais Rómában járt, akkor építették a Szent Péter bazilikát, és még nem volt teteje. Gondoljatok bele…

Diego Hurtado de Mendoza: Lazarillo de Tormes élete, jó sora és viszontagságai

Rendkívül érdekes helyen bukkantam rá erre a könyvre, mégpedig a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Kíváncsiságból beütöttem pár könyvcímet a soron lévők közül, és ez az egy megvolt. Határtalan volt a boldogságom. Bár nem szeretek gépen olvasni, mégis örültem, mert ez a könyv sincs meg nálunk a könyvtárban, így viszont ingyen és bérmentve hozzájutottam.

Kissé alábbhagyott a boldogságom, mikor a letöltés után megnyitottam a pdf fájlt, és láttam, hogy mindösszesen 35 oldalról van szó. Rögtön nyomozásba kezdtem, gondolván, biztos csak valami kivonatról van szó, vagy rosszul töltöttem le, és lemaradt az utolsó 834 oldal. De nem. A MEK szerint ez a könyv összesen 35 A4-es oldalból áll. Neki is ugrottam azon nyomban.

A következő érdekesség, ami feltűnt, hogy a szerző, Diego Hurtado de Mendoza neve mellett egy kérdőjel állt. Mivel ez a példány nem tartalmazott semmiféle tanulmányt, feltételeztem, a kérdőjel arra utal, hogy az író személye kérdéses. (Logikus, nem? J) Szintén az előbb említett okból kifolyólag csupán az intuíciómra hagyatkozhatok a mű megítélése során. (Mint ahogy az egyébként is a célom, de azért egy hozzáfűzött tanulmány elég nagy befolyással bír.)

Az első benyomásom az volt, már rögtön az előszó után, hogy ezt valamiféle előkelő személynek írták, mintegy bemutatkozásképpen. Sőt, tovább mentem, egyenesen a királyra vagy a pápára gondoltam. Hogy bemutatkozás, abban biztosak lehetünk, mert egyes szám első személyben íródott, vagyis maga Lazarillo az elbeszélő, és időnként megszólítja azt a személyt, akinek írta, de nincs konkrét utalás rá, hogy ez a titokzatos személyiség ki is lenne.

Az előszót leszámítva a könyv hét fejezetből áll. Mindegyikben betekintést nyerhetünk Lazarillo életének egy-egy állomásába. Kezdve a születésétől az első szolgálatba állásán keresztül az előkelő pozícióba kerüléséig és megházasodásáig. Azért is éreztem inkább beszámolónak, mint regénynek, mert a házasságnál véget ér, és egyértelműen azt fejezi ki, ez az a pontja az életemnek, ahol most tartok.

A hét fejezet alatt Lazarillo több helyen is szolgál, és elmeséli, hogy fukar gazdáival szemben milyen leleményes trükköket eszelt ki, hogy jól lakhasson. Ezeket én nem is akarom elmesélni, hiszen igazán nem hosszú ez a könyv, aki kíváncsi rá, járjon utána maga. De egy történetet azért mégiscsak kiemelnék.

A könyv az 1500-as évek első felében játszódik, erre találunk utalást az utolsó oldal lábjegyzetében. Ez ugye már az újkor kezdete, vagyis a sötét középkort éppen lezártuk. Ezért nem is feltűnő, hogy még mennyire meghatározó az emberek életében a vallás, konkrétan a kereszténység. Főhősünk egy búcsúcédulákat árusító személyhez csapódik, aki, hát hogy is mondjam, nem éppen tisztességes módon akarja rásózni az emberekre az amúgy sem tisztességes portékáját. Ez nekünk, XXI. századi embereknek annyira nem is érdekes. Azt viszont érdekes lett volna megtudni, vajon mit gondolt a főhős, amikor rájött, hogy az isteni kinyilatkoztatás valójában egy előre megbeszélt csel volt. Sajnos ez nem került kifejtésre. Volt azonban egy rész, amikor a becsületről és a látszat fenntartásáról elmélkedett a főhős, és ott, még ha csak egy mondatban is, de kifejtette véleményét, miszerint még Istenért sem áldoznának fel annyi mindent az emberek, mint azért, hogy fenntartsák a látszatot, hogy mennyire jómódúak. Ennek a meglátása számomra újfent érdekes volt az adott kort tekintve.

(Ha másra nem is, arra mindenképp jók ezeknek a könyveknek az elolvasása, hogy egyre inkább ráébredek, a középkori és a mai emberek közt nem is volt olyan nagy a különbség…)

Ezeken kívül mindenképp szeretném még kiemelni az előszót, amely szintén egyes szám első személyben íródott, és amelyben a szerző kiemeli, hogy alapvetően nem csak azért írja ezt a könyvet, hogy mások tanulhassanak az ő példájából, hanem egyszerűen csak hogy szórakoztassa a népet. És igazából ez még évszázadokkal a megírása után is sikerül. Igen, ez a könyv tényleg szórakoztat, és fájlaltam is, hogy ilyen rövidre sikeredett. Szórakoztató, helyenként vicces történetek voltak beleszőve, és igazából nem lehetett komolyan venni a főszereplő időnként feltörő kínlódását, mert túl gyorsan zajlottak vele az események. Én szívesen olvastam volna még tovább.

„…nincs olyan könyv, még a legrosszabb se, hogy valami jót ne rejtene; különösképpen mivel minden ízlés más és más, és ha az egyik nem emészt meg valamit, a másik bomlik érte.”

„…az írás nem gyerekjáték, és ha már nekiül az ember, jutalmat is vár érte. Nem pénzt, hanem hogy lássák, olvassák a művét és dicsérjék is, ha van miért.”

„Mily sokan futhatnak a világon mások elől, mert nem látják önmagokat!”

Fernando de Rojas: Celestina

Ó, te drága Celestina… Nos, nem! Az első dolog, amit elmondhatok erről a könyvről az, hogy nem, egyáltalán nem drága. Még csak meg sem közelíti a drágát. Sőt, egyenesen rémes. Kezdjük is mindjárt ott, hogy dráma. Nekem ettől már eleve feláll a szőr a hátamon. Már Shakespeare is nehezen ment, a Bánk bánt meg egyenesen ki nem állhattam. Nem tudom az okát, de valamiért roppant nehezemre esik olvasni a drámai műveket. És nem azért, mert nem tudom követni a szereplőket. Valami másért. Talán a furcsa nyelvezet miatt. Hiába, hogy emberek beszélgetnek, de mégsem olyan formában, ahogy manapság leülünk a barátunkkal egy kávéra, és közben elcsevegünk a világ nagy dolgairól. Nehéz volt. Pedig csak kétszáz oldal az egész, mégis négy nap kellett, hogy a végére érjek. (Oké, ebből egy kiesik, mert tegnap abszolút nem tudtam rávenni magam, hogy olvassam.)

Először elolvastam a könyv végén található tanulmányt, ami alapján úgy gondoltam, ez lesz a Rómeó és Júlia spanyol változata. De nem az lett! A két szerelmes stimmel. Vagyis inkább két ember, akik valahogy kapcsolatba akarnak kerülni egymással. A pasi csak kettyinteni akart egyet, a nőről pedig végül is nem derült ki (legalábbis számomra), hogy tényleg szerelmes volt-e, vagy csak hatott rá a boszorkányság. Szóval nagy szenvedések árán végül a két szerelmes egymásé lesz, aztán meghalnak. És közben ott van Celestina, a tényleges főszereplő és a regény címadója, aki tulajdonképpen a kerítőnő szerepét játssza, amíg ő maga is meg nem hal. … Hm… Viszonylag kevés szereplő van, és azok közül is meghalnak páran. Nem egy vidám sztori, annak ellenére, hogy maga az író tragikomédiának keresztelte.

Ennél jobban nem is szeretnék belemenni a történetbe, mert lényegében a főbb eseményeket már el is meséltem. Csupán három dolgot szeretnék kiemelni. Az első, hogy (újfent fitogtatva irodalmi szaktudásomat :D) egy erős in medias res kezdéssel állunk szemben. Nincs semmi felvezetés, szépítgetés, körítés. Nem, jön a pasi, betéved egy kertbe, ahol meglátja élete szerelmét, és rögtön kezdődik is a kavarás. Vagyis a kerítés. Ez annak a fényében igazán érdekes megállapítás, hogy a tanulmányból megtudhatjuk, hogy nem minden fejezetet a szerzőként feltüntetett pasas írt. Tehát az is lehetséges, hogy az első fejezet eredetileg egy teljesen más történet része volt. Ebből aztán érdekes elgondolásokhoz juthatunk. (Én szeretek ilyeneken gondolkodni, na.)

A második dolog, nagyjából három oldal elolvasása után az a szó jutott eszembe, hogy királytükör. Ami persze itt a szó szoros értelmében nem állja meg a helyét, csak annyiban, hogy a könyv tele van aforizmákkal, bölcsességekkel, általános igazságokkal. Maga a szerző is, az általa írt előszóban kitér arra, hogy hasznos lehet ez a könyv a fiatalok számára, hogy tudják, mi a dörgés. Viszont kicsit túlzásba estek a szerzők, ugyanis telistele van a szöveg ilyen bölcselkedésekkel. Idegesítően tele. Sőt, már-már undorítóan tele. És nem csak azért undorítóan, mert rengeteg van belőlük (majdhogynem az egész könyv az), hanem azért is, mert teljesen hiteltelen szájakból hangzik el. Éppen ezért ez lesz az első könyv, amiből nem válogattam ki idézeteket. Rendesen rosszul voltam időnként olvasás közben, és arra gondoltam, hogy ez a mű annyira csöpög a nagy odamondásoktól, hogy legszívesebben törölközőbe csavarva olvasnám, nehogy én is nyálas legyek.

A harmadik, és egyben utolsó dolog, és a könyv egyetlen erénye az utolsó fejezetben található. A szerelmes hölgyemény halála után az apja öt oldalon keresztül siránkozik. És valami olyat fogalmaz meg, amit nagyon érdekesnek találtam: a szerelem olyan isten, aki nem a teremtményeit, hanem a követőit öli meg.

A történettől eltekintve, ami számomra egyáltalán nem volt szórakoztató (habár jót röhögtem azon, hogy Calisto, a kis kanos főszereplő pasink úgy hal meg, hogy leesik egy létráról… nagyon epikus :D), érdekes volt bepillantani egy kicsikét a mindennapi életbe. Olyannyira, hogy számomra ez volt a könyv igazi értéke. Valamikor az 1400-as években íródott, a kereszténység már kőkeményen jelen volt, de jelen volt a boszorkányság is. És nem tudom, hogy ezt csak írói eszköznek szánták-e, de viszonylag sok utalás van a könyvben ókori görög és római istenekre és legendákra. Vagyis legalább az irodalomban még nagyon erősen jelen volt az egykori egységes szellemiség. Érdekes továbbá a nők helyzete, ugye a szüzességet meg kellett tartani, de akkor is voltak… hogy is fogalmazzak kulturáltan… örömlányok, akiket ugyanúgy lenéztek, mint manapság, mégis mindenki eljárt hozzájuk. Szóval érdekes, felettébb érdekes…

A végső nagy igazsága tehát a könyvnek, hogy van, ami nem változik. A kultúra, az igen, de az ember attól még ember marad.