Végre elérkeztünk egy (számomra) igazi klasszikushoz. Úgy értem, ki ne ismerné a szélmalmokkal harcoló Don Quijotét. Szerintem kevés ilyen ember van. És azok sem lehetnek túl sokan, akik még nem olvasták a könyvet vagy nem látták esetleg a belőle készült filmet/rajzfilmet. Nos, most, hogy már én is túl vagyok az elolvasásán, beszéljünk egy kicsit a csalódásról. Ezt a könyvet én annyira, de annyira vártam, de már az első oldalaktól csalódás volt. Az egész világ szereti Don Quijotét, a Búsképű lovagot, és ebből én egyenesen következtettem arra, hogy ez egy remek könyv lesz. De már mindent értek. Amikor valaki azt mondja, hogy szereti Don Quijotét, akkor tényleg úgy érti, hogy szereti őt. A karaktert. És nem a könyvet.
Nem akarok most a történetről írni, egyébként sincs nagy sztorija. Ami mégis klasszikussá, halhatatlanná emeli ezt a művet, az a háttérben vívott szomorú harc. Don Quijote napjaink fiatalsága, aki harcol az álmaiért, lehetetlennek tűnő ábrándokért, de végül bekebelezi őt a rendszer, és végül ő maga ismeri el, hogy élete nagy tettei eredménytelenek voltak. Lehet ezzel a véleménnyel vitatkozni. Az is lehet, hogy holnap, amikor nem bal lábbal kelek fel, már én magam is vitatkoznék vele. De sokszor érzem úgy, hogy itthon sok kicsi Don Quijote él, akik negyven éves korukra belátják, hogy nem érdemes szélmalmok ellen harcolni. Pedig nincs annál fontosabb, mint hogy az ember higgyen valamiben, legyen az akármilyen őrültség.
A másik fontos dolog. Lehet, hogy Don Quijote korában már idejétmúltnak, sőt, hátráltatónak számított a lovagság intézménye, de ő éppen a pozitív dolgokat akarta megmenteni belőle. A tisztességet, a becsületességet, a szavahihetőséget, a kitartást és a hűséget. Amiért manapság is lovagnak hívunk valakit. És nem lenne-e szükség ma is rájuk? Hogy még többen legyenek? Ma, amikor a világhálót elöntik a társkereső oldalak, és applikációkat hoznak létre azért, hogy megismerhessük a szomszédainkat, nem lenne jobb, ha korunk egyik Don Quijotéja becsöngetne hozzánk, és meghívna egy kávéra? Senki ne merészelje azt mondani, hogy nem! Emberek vagyunk, és szükségünk van más, hús-vér emberekre. Ha ezt újra felfedeznénk, és egy kicsit újra lovagokká válnánk, szerintem boldogabbak lehetnénk.
Don Quijote mellett azért természetesen feltétlenül meg kell említenünk hű fegyverhordozóját, Sancho Panzát, aki egy rendkívül összetett karakter. Néha azt éreztem, hogy elfogadja az ura hóbortjait, néha kinyilvánította, hogy mégiscsak két lábbal áll a földön. De a legjobb az volt benne, hogy a maga egyszerűségével mindig rátapintott a dolgok lényegére. (Ezt hívják úgy, hogy józan paraszti ész. Ebből is híján van már az emberiség.) Mindenképpen ő volt a kedvencem ebben a könyvben, mert érdekes volt figyelni, hogyan változik a hozzáállása, hogyan oldja meg a maga paraszti módján a problémáit. Minden letisztult, fekete-fehér karakter közt ő volt ebben a könyvben a legemberibb.
Végszóként pedig csak annyit írnék, hogy minden negatív, rossz, szerencsétlen dolog ellenére az egyetlen dolog, ami akkor is és ma is fény az éjszakában, ami töretlenül él a világban, mindig volt, mindig van és mindig lesz, a legkeményebb erő, az elpusztíthatatlan valóság, a szerelem (nem, nem Dulcineára gondolok, hanem az esküvős fejezetre ;)).
„Ha valaki énekel, a bánat akkor útra kel.”
„Ha már valakinek a keze így meg van kötve, attól nem lehet rossz néven venni, ha a nyelvén lazít egy kicsit.”
„A visszavonulás nem menekvés!”
„Az, akit távolléted kardhegye szíven szúrt, és akit megsebzett a szerelem, jó egészséget kíván Néked, rendkívül kellemetes Dulcinea del Toboso.” (Levelében így szólítja meg Don Quijote szeretett hölgyét.)
„(Mondd meg nekem, te vipera, mit gondolsz, ki hódította meg azt a birodalmat, ki vágta le az óriás fejét, ki emelt téged márkivá …,) ha nem Dulcinea hatalma, aki az én karomat választotta e dicső tettek végrehajtásának eszközéül? Ő küzd bennem, ha küzdök, és ő győz bennem, ha győzedelmeskedem. Én benne élek, és tőle nyerem az életemet.”
„Isten önökkel, kedves uraim, íme, a kulcsok, nyissák ki a kaput, és adják vissza régi szabadságomat, hadd találjam meg régi életemet újra, és hadd támadjak fel mostani halálomból.”
