Születésnapos | Klasszikusok book tag

Megérkeztem a nyaralásból, éppen a blog születésnapjára. Szóval először is hurrá-hurrá, pezsgőbontás, miegymás. Ma hat éve, hogy elindult ez a hosszú, de felettébb izgalmas felfedezőút.

Mint azt láthatjátok, születésnapja alkalmából új dizájnt kapott a blog, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Valamint egy ünnepi, tag-es bejegyzéssel készültem mára, mégpedig a Klasszikusok book tag-et fogom kitölteni, amit itt találtam. Csapjunk is bele.

1. Egy agyon dicsért klasszikus, amit nem igazán szerettél
   Nos, erre a kérdésre az én zsigeri válaszom a Büszkeség és balítélet. Azt hiszem, kétszer olvastam a könyvet. Már elsőre is elég későn tudtam rászánni magam, szerintem már a gimin is túl voltam. Ekkor szívből utáltam az egészet. Másodjára pedig a blog miatt olvastam újra, ekkor épp jó kedvemben kapott el, mert egész jó élményként maradt meg ez a második találkozás, de azért kedvenc sosem lesz belőle.
    
2. A kedvenc klasszikus korszakod, amiről szívesen olvasol
   Nem tudnék kiemelni egyet sem, bármelyik korról szívesen olvasok.
    
3. A kedvenc tündérmeséd, ami számodra már klasszikusnak számít
   Ez is egy nehéz kérdés, mert van kedvenc mesém, de azt éppen nem mondanám tündérmesének. Viszont abszolút egy olyan sztorit dolgoz fel, ami engem nagyon érdekel: Amerika felfedezését, az őslakosok és az európaiak konfrontációját. És ebből, azt hiszem, már nem is volt olyan nehéz kitalálni, hogy a szóban forgó mese a Pocahontas.
    
4. Egy híres klasszikus, amit még nem olvastál
   Na, ide aztán lehetne sorolni ezernyit, hiszen még nagyon az elején vagyok a klasszikusok felfedezésének. De ami mostanában leginkább foglalkoztatja a fantáziámat, az a Moby Dick. Valamiért úgy érzem, hogy ez a könyv nekem nagyon tetszeni fog, és újabb kedvencet avatok.
    
5. Nevezz meg legalább egy, de minimum öt klasszikust, amiket el szeretnél olvasni
   Nos, azt már nem merném megkockáztatni, hogy idén öt még sorra fog kerülni, de mondjuk azt, hogy a közeljövőben a következők lesznek várhatóan terítéken: Üvöltő szelek, Hiúság vására, Moby Dick, Örökösök és A hétormú ház.
    
6. Egy olyan kedvenc könyved/könyvsorozatod, aminek egy klasszikus az alapja
   Ezt a kérdést passzolnám. Vannak kedvenc klasszikusaim és kedvenc nem klasszikusaim, de nem hinném, hogy a nem klasszikusok közül bármelyiknek is klasszikus lett volna az alapja. Sőt, egyáltalán, nem gondolnám, hogy olvastam valaha olyan könyvet, aminek klasszikus lett volna az alapja.
    
7. A kedvenc filmed/sorozatod, aminek egy klasszikus az alapja, vagy a kedvenc eredeti klasszikus feldolgozásod
   A kedvenc eredeti klasszikus feldolgozásom a 2011-es Jane Eyre. Nem azt mondom, hogy tökéletes, de számomra elementáris erővel bírtak benne a zenék, a film lezárása, a főszereplők is el lettek találva, és nagyjából könyvhű is, persze jócskán lerövidítve, de megőrizve a lényeges részeket.
   Egyébiránt nem nagyon szeretek klasszikusokat tévében nézni, inkább olvasom őket. Azt meg kifejezetten utálnám, ha ugyanabból a klasszikusból meg kellene néznem az összes adaptációt. Számomra ez értelmetlen. A fentebb említettet is csak egy barátnőm kifejezett kérésére néztem meg, és véletlenül pont totál beleszerettem. J
    
8. A legrosszabb klasszikus adaptáció
   Szerintem a fent említett Jane Eyre adaptáción kívül még nem is láttam mást életemben, úgyhogy erre a kérdésre nincs válaszom.
    
9. A kedvenc klasszikus kiadásod, amit még gyűjtesz is
   Nem vagyok egy gyűjtős típus, pedig vannak tényleg gyönyörű kiadások. De amikor egy könyvről tudom, hogy biztosan nem fogom újraolvasni (és az újraolvasás híve sem vagyok igazán, úgyhogy ez a könyvek 98%-ára igaz), akkor feleslegesnek tartom beszerezni őket bármilyen más kiadásban azon kívül, ahogy már egyébként is megvan, legyen bármennyire szép is az új. (Példának okáért most odavagyok az új Harry Potter kiadásokért, de mivel nekem megvan az egész sorozat, nem fogom újra megvenni őket.) Azért van egy klasszikus sorozat, amit tényleg gyönyörűnek találok, ez pedig nem más, mint a Penguin’s Clothbound Classics. Gondolkodom is rajta, hogy egyetlen egy darabot, amit még nem olvastam, majd beszerzek belőle.
    
10. Egy alulértékelt klasszikus, amit bátran ajánlasz
    Ennek nemrégiben egy egész bejegyzést szenteltem, amit itt találtok, és csak ismételni tudom magam. Ha pedig végképp egyet kellene kiemelnem, nem is tudnék, mert rögtön az első ajánlatom az Új Héloise ÉS a Kohlhaas Mihály. Ezekben olyan szereplőkre bukkantam, akikkel vagy nagyon tudok azonosulni, vagy nagyon tudom őket becsülni.
     
11. A kedvenc klasszikusod
    Ide is van egy zsigeri válaszom, bár azóta már jócskán bővült a kedvencek köre, és nem is tudok már igazán egyet kiemelni. Mégis azért mondanám ezt, mert ez volt számomra az első klasszikus szerelem. Ez pedig Goethe-nek szerintem a legkevésbé kedvelt könyve, Az ifjú Werther szenvedései. Én imádtam, hogy Werther nem egy nyomulós macsó s*****j, hogy a dühön és a hatalom-/birtoklásvágyon kívül más érzelmei is voltak, amelyeknek hangot is adott. Ezek számomra nem nyálassá és nőiessé tették őt, hanem nagyon is szerethetővé.

5 éves lettem én...

Ma csak egy kis szülinapi köszöntőcske apropóján jelentkezem. Ugyanis 2013. október 16-a volt az a nap, amikor belevágtam a projektbe. Vagyis majdnem napra pontosan 5 éve. Sokáig gondolkodtam, hogy maradjon-e ez a dátum az ünneplésre. Végül arra jutottam, hogy feltétlenül maradnia kell. Mert bár a blog több mind egy évig szünetelt, a projekt nem állt le, és ez a fontos. Szóval ezúton kívánok nagyon boldog születésnapot a kis csemetémnek. (Egyébként azért is szeretnék maradni az eredeti dátumnál, mert bár ez egy totál véletlen egybeesés, egy számomra fontos személy születésnapja is ekkor van.)

Gondoltam rá, hogy írok valami számadásfélét. És hogy ez nem születik meg, annak egyetlen oka van. Mégpedig az, hogy már hetek óta bosszankodok azon, hogy túlszerveztem a szabadságom. Így jelenleg hatszor olyan elfoglalt vagyok, mint egy sima hétköznapon. Plusz kialvatlan, nyűgös, feszült. Ha eddig fűnek-fának azt meséltem, hogy nincs időm semmire, akkor most aztán végképp nincs.

De nem is azért vagyok itt, hogy panaszkodjak, úgyhogy be is fejeztem. Hanem pezsgőt bontani, tósztot mondani, és keblemre ölelni a gyermeket. Mindezeket persze a fénysebességnél is gyorsabban, aztán már rohanok is tovább…

Luís de Camoes: A lusiadák és szülinap

Mindössze 600 Ft-ért sikerült beszereznem e műnek egy antikvár példányát, aminek nagyon örültem. Mikor aztán kinyitottam, akkor már kevésbé voltam boldog, ugyanis jó hősi eposzhoz méltóan versszakokból állt. Ez már Odüsszeusz esetében sem jött be, így fogalmam sem volt, hogy fogok ezzel a háromszáz oldallal megbirkózni. Aztán csak belevágtam, és most, a végén üveges tekintettel meredek előre, és azon gondolkozom, kiáltványt intézek a magyar tanárokhoz, melyben követelem, hogy azonnal vegyék fel ezt a művet a kötelező olvasmányok listájára.

Emberek, ez az első könyv az eddig olvasottak közül, amire az elejétől fogva igazán azt tudom mondani, hogy jó volt, szórakoztatott, érdekes volt! Egyszerűen… egyszerűen jó volt, és kész, mit kell ezt túlragozni.

Már önmagában a téma is nagyon jó választás volt, ugyanis az egész mű Vasco da Gama nagy utazásáról szól (tudjátok, Afrika megkerülésével Indiába). Egy valós esemény. De még milyen esemény! Ez abban a korban nagyjából olyan lehetett, mint a XX. században az első holdra szállás. Valami olyanra készült emberek egy viszonylag kis létszámú csoportja, amire még azelőtt soha senki. Nem igazán voltak biztosak benne, hogy oda fognak jutni, ahova indulnak. Nem tudták, hogy mi vár rájuk, hogy milyen kalandokban lesz részük. És azt sem tudták, hogy egyáltalán túl fogják-e élni. De belevágtak, és ezzel beírták magukat a történelemkönyvekbe. Erről viszont már tényleg csak a történelemkönyvekben olvashatunk, mivel nincs élő ember, akit megkérdezhetnénk róla. Erre kiderül, hogy itt egy könyv, ami éppen erről szól. Ehhez én csak annyit tudok hozzászólni, hogy miért ilyen rövid???????? Véleményem szerint kevés izgalmasabb dolog van a Földön, mint elmerengeni arról, hogy vajon ötszáz, ezer, ezerötszáz, sok, rengeteg, stb. évvel ezelőtt hogyan látták az emberek ugyanazt a bolygót, ahol most mi élünk. Vajon mi volt más, miben volt más és miért volt más? És miért változott meg? Egyszóval ez a könyv nekem maga volt a Kánaán. És több szempontból is sokkal értelmesebbnek és olvasásra érdemesebbnek tartom, mint Odüsszeusz tévelygéseit.

Szóval elindulunk a kicsiny kis Portugáliából hajóval, Afrika partja mentén, hogy végül kikössünk Indiában, ahol majd üdvözöljük az uralkodót, barátságot kötünk vele, és visszatérünk a hazánkba. Ez nagyjából a fő történetszál, amely már önmagában lehetőséget ad arra, hogy Camoes, az író (sajnos nem tudok hullámvonalat tenni az o betű fölé, ezért utólag és előre is elnézést kérek) az egekig magasztalja saját népét. De remek művészi vénával megáldott szerzőnk ezt még megspékeli egy kis csavarral, méghozzá úgy, hogy lehetőséget ad a főszereplőnek arra, hogy elmesélje népe korábbi hőstetteit is. Így lényegében ez a mű olyan a portugáloknak, mint nekünk a Gesta Hungarorum. Szerepel benne minden fontos személy, hely, csata. Lényegében ez egy nép egész történetének rövidített változata, kihangsúlyozva a számukra pozitív eseményeket.

Mint már korábban is említettem, az eposzhoz hűen énekekből áll, az énekek pedig versszakokból. (Oké, egészen pontosan stanzákból, de mivel nem értek hozzá, és őszintén szólva a legkevésbé sem tartom fontosnak, ezért ezt most ne firtassuk.) Viszonylag gyakran él az eposz eszközei közül az „isteni beavatkozással”, vagyis amikor egy istenség lép közbe, hogy általában pozitív irányba befolyásolja az eseményeket. Viszont az isten(ek) kérdése felettébb érdekesen alakul ebben a műben. A klasszikus eposz ugye a görög istenekkel játszik. Ez itt már a rómaiakkal, ami idáig rendben is van, mivel a kettő ugyebár nagyjából megfeleltethető egymásnak. Viszont a mű keletkezésének idejében a kereszténység már igencsak létező dolog volt, így érdekes megfigyelni, hogyan viszonyítja egymáshoz a szerző a görög/római isteneket és a keresztény Istent.

Ha már a görög/római isteneknél tartunk, rengeteg a műben az ókori és a keresztény utalás. A rengeteget pedig jelen esetben úgy kell érteni, hogy nagyjából minden versszakban van legalább egy, de inkább több. Telis tele van velük, ezért ha az ember nem rendelkezik némi alapismerettel az említett témákban, az eléggé megnehezítheti a mű értelmezését. (Bár szerintem el lehet tőle tekinteni. Én sem ismertem sokat közülük.) Segítségként viszont mellékeltek a műhöz egy „Jegyzetek” című fejezetet, amelyben megmagyarázzák ezeket az utalásokat, viszont nem mindet, és teljesen véletlenszerű, hogy melyiket igen és melyiket nem. Illetve a szövegben nincs jelezve, hogy melyik utaláshoz készült jegyzet. Tehát ez a fejezet nagyjából annyit ér, mintha minden embernek lenne egy harmadik füle, csak éppen nem hallana vele. Na, ebből nagyjából ki lehet találni, hogy mégis mennyit.

Ahogy már írtam is, nekem érdekes az, hogy az adott kor embere hogyan vélekedett a világról, és ebből a szempontból ez a könyv fantasztikus volt, mert nagyon sok érdekes dolgot leírt benne a legkülönfélébb dolgokról. A negyedik énekben például van egy rész, amelyben az író a dicsőségről ír, hogy az emberek milyen rettenetes dolgokat meg nem tesznek azért, hogy fennmaradjon a nevük. Például ilyen lehetetlen és teljesíthetetlennek tűnő kalandtúrákra vállalkoznak. JNagyon szépen meg van egyébként fogalmazva, ezt a részt feltétlenül érdemes elolvasni. De ugyanígy ír például több helyen a pénzről is, mint az emberek megrontójáról. Ezen kívül, mivel éppen földrajzi felfedezéseknek vagyunk a tanúi, az is érdekes, hogyan írja le az író a különböző helyeket. Például India leírása egészen részletes. És az is furcsa mai szemmel, hogy annak ellenére, hogy nem volt telefon, milyen tájékozottak voltak az emberek arról, hogy a kontinens másik végében éppen mi zajlik, így például tisztában voltak a törökök előrenyomulásával Kelet-Európában. (Nyilván az is elősegítette ezt, hogy ahogy a hírek sem terjedtek olyan gyorsan, úgy az események sem történtek olyan sebességgel, mint manapság. Hiszen ha ma katonákat akarsz vinni A pontból B-be, akkor felülteted őket egy repülőre, és fél nap alatt, akár a Föld másik felén is lehetnek, míg akkoriban csak a jó öreg pacik voltak.) És ha már a földrajzról esett szó, szintén egy kiemelendő rész az ötödik énekben a Jóreménység fokának leírása. Valószínűleg emiatt a legenda miatt kapta a Jóreménység nevet, de nem akarom elárulni a sztorit, aki kíváncsi, járjon utána.

Azt is fura volt még olvasni, maradva még egy egész kicsit a földrajznál, hogy bizonyos helyeket már akkor is ugyanúgy hívtak, mint most, például Madagaszkárt, Ceylont, Borneót. Viszont sokat egyáltalán nem úgy hívtak, mint most. Érdekes lenne erről olvasni egy tanulmányt, hogy vajon ezek a helyek beazonosíthatóak-e, és megfeleltethetők-e mai helyszínekkel.

(Sőt, ugyanez igaz a népek neveire is, ami számomra még pluszban különösen érdekes.)

Mielőtt összefoglalnám a véleményemet, még egy dolgot szeretnék kiemelni. Van ugyanis ennek a műnek egy kis hazai vonatkozása is. Mégpedig az, hogy egy régi legenda úgy tartotta, hogy az első portugál uralkodó magyar leszármazott volt. Ezt Camoes több helyen is megemlíti. És bár később bebizonyosodott, hogy ez tényleg nem több, mint egy legenda, én mégis azt mondanám, ki tudja.

Szóval, összegezve az élményeimet, továbbra is csak azt tudom mondani, hogy a kötelezők közt a helye. Sok olyat messze felülmúl, amiket elolvastatnak szegény diákokkal. Annak ellenére, hogy tele van antik és keresztény utalásokkal, nem kell az embernek szakértőnek lennie. A lényeg attól még nagyon is érthető. Itt egy ember, aki egy korszakalkotó eseményen keresztül felvázolja népe történetét. Lehet ennél nemesebb célja egy írónak?

„De amikor szép fürjeit kioldva,/ a rózsacsíkos Hajnal színre lépett” (A nappal és éjszaka változásai vannak a legszebben megfogalmazva. Ez csak egy ízelítő belőle.)

„senkinek sincs felettem oly hatalma,/mint e fenséges, könnyező szemeknek”

„Coimbrában egyetemet nyitott, hol/hatékony műhelyt nyert Minerva népe” (Mondjuk ez a mai egyetemekre nem igaz, de szép megfogalmazás, nem?)

„…a dícsért erény szebb fényre lobban, s a dícsérő fennkölt tettekre sarkall.”

„…e nehéz sors ül már az újszülöttön:/szilárdan tartja magát a nyomasztó,/míg a boldogság érvénye mulandó.”

„A nagy dolgok iránti szenvedélyét/ne szűnjék hát fenntartani a lélek,/mert érdeme, ilyen vagy olyan úton,/lehetetlen, hogy érvényre ne jusson.”

„Ezért, ha szíveteknek az a vágya,/hogy tiszteltek legyetek s megbecsültek,/keljetek talpra a pipogya restek álmából, mely rabbá teszi a lelket.”

 

És mielőtt még elköszönnék, ezzel a remek könyvvel és az alább látható tortácskával szeretnék boldog születésnapot kívánni a blogocskámnak. Napra pontosan egy éve indítottam, és nagyon büszke vagyok magamra, hogy még most is írom... :)

 

 

(Oké, tudom, kicsit túl sok a gyertya... :))