Ezt
a könyvet még 2015-ben, a „nagy” kihívásra szerettem volna elolvasni, hiszen
Pulitzer díjas műről van szó. Épp ezért lepődtem meg, hogy egyszerűen nem
lehetett kapni. Sőt, a könyvtárban sem találtam meg. Még a külső raktárakban
sem volt meg. Mindenféle antikváriumba előjegyeztettem, és időről időre kaptam
is e-mailt, hogy felbukkant egy példány, de olyan horrorisztikus áron, amit
egyszerűen nem voltam hajlandó kiadni érte. Néhány hónappal ezelőtt azonban
sikerült egy baráti árat mondania az egyik kereskedőnek, amire természetesen
azonnal rábólintottam.
Kíváncsi
voltam erre a regényre, mert a címe véleményem szerint olyan semmit mondó, a
tartalma viszont sokat sejtető. A Pulitzer díj pedig még tovább növelte a
várakozásomat. Egy szóval a várakozás túl nagy lett, és ennek megfelelően a
könyv összességében véve félig csalódás, félig szerelem lett.
A
történet két nagyobb egységre, „könyvre”, tagolódik, az első a főszereplő,
Newland Archer házassága előtt, a második pedig utána játszódik. Illetve ez
alapján az utolsó fejezetet külön le lehetett volna választani egy harmadik
könyvvé, ami pedig sok-sok évvel az események után játszódik, de nagyon is
szerves része a történetnek – és egy tökéletes befejezése.
Főszereplőnk,
mint már említettem, Newland Archer, egy new yorki fiatalember, aki a történet
elején megismerkedik menyasszonya, May Welland egyik rokonával, Olenska
grófnővel, aki a család fekete báránya. Ellen Mingott ugyanis, ahogy a nevéből
is látszik, külföldre ment férjhez, de most visszatért a rokonaihoz és a
hazájába, és válást fontolgat. Mivel életének nagy részét Európában töltötte,
Olenska grófnő egyáltalán nem illik bele New York társadalmi életébe, jövőre
vonatkozó tervei pedig csak tovább rontanak a helyzetén. New York elitje
ugyanis a XIX. században olyan szigorú etikett szerint élt, amiben véleményem
szerint normális emberek nem élnek. Oké, én legalábbis nem tudnám elképzelni,
hogy így éljek, hogy hülye illemszabályok beosztják minden egyes napom minden
egyes percét a legapróbb részletekig. Nem csak egyszerűen azt, hogy mit
kell/illik csinálnom, hanem hogy kivel, meddig, milyen ruhában, miről szabad
közben beszélnünk, stb.
Ebben
a szigorúságban tehát Olenska grófnőnek egyértelműen pártfogóra van szüksége,
és meg is kapja Newland személyében. Newland eleinte tényleg csak kötelességből
közeledik a grófnő felé, de néhány beszélgetés után Ellen olyan dolgokra nyitja
fel a szemét, amelyek mindig is ott voltak az orra előtt, csak a társadalmi
kötöttségek miatt nem vette észre. Egyre inkább ráébred, milyen céltalan és
értelmetlen életet él egész New York elitje, és ez a felismerés pedig egyre
közelebb viszi őt Ellenhez.
A
könyv precíz részletességgel írja le a XIX. századi New York társadalmát,
szokásait életét. Főként az első könyvben. Ebből kifolyólag az első könyv nem
is annyira tetszett. Lassan haladt a cselekmény, cserébe pedig baromi sok volt
a leírás, ami engem őszintén szólva egy idő után untatott. Nem szeretem, mikor
egy könyv a szájamba akar rágni valamit. Célozgasson rá, vagy mondja ki egyszer
nyíltan. De nem mesélje el huszonötödjére is ugyanazt, csak más
megközelítésből, mert attól a falra mászok. Példának okáért arra, hogy Olenska
grófnőnek és Julius Beaufortnak nem kellene találkozgatnia, minden egyes
alkalommal kapunk célzást, amikor csak ez a két szereplő együtt tűnik fel (vagy
le), ami az első könyvben elég gyakran megtörténik. Nem azt mondom, nyugodtan
húzza fel a szemöldökét Newland Archer, amikor a skuytercliffi télben meglátja
Beaufort-t a házikó felé közeledni, sőt, rosszallóan ingathatja is a fejét. De
ne gondoljon arra, hogy Olenska grófnőnek nem lenne szabad ennyire nyíltan
találkozgatnia egy szoknyapecér hírében álló férfival, mert az elmúlt
nyolcvanhárom és fél alkalommal is ugyanerre gondolt, én meg elsőre is
megértettem.
A
második könyvben ellenben már pörögtek az események. Na nem úgy, mint egy jó
kis kortárs thrillerben. Inkább csak az első könyvhöz képest pörögtek.
Mindenesetre itt már történtek dolgok, alakult a fő történetszál, és valahogy
mélységet kaptak a szereplők. Mert az első könyvben mindenki úgy fel lett
címkézve; ő a főszereplő, ő a tündi-bündi és csupa ártatlanság menyasszony, ő
az oda nem illő különc. Aztán mindenki kibővült. Megteltek élettel, még ha nem
is feltétlenül jó értelemben. Newland lett a mintapolgár, akit gúzsba kötött
saját megfelelési kényszere, May olyan igazi, álnok feleség lett, aki
ártalmatlannak látszik, de valójában nagyon is tud olvasni a sorok között,
Ellen pedig… Ellen lehetett volna a gaz csábító, igen, határozottan benne volt
a lehetőség, de nagyon-nagyon köszönöm Edith Whartonnak, hogy végül igazi,
nemes lelkű nőt csinált belőle.
A
végkifejlet sejthető, talán el sem kell olvasni hozzá a könyvet. Newland kis
hal a nagy óceánban, és mikor ismeretlen terepre téved, egy darabig élvezi az
újdonság varázsát, de közben fokozatosan, szinte öntudatlanul kúszik visszafelé
a megszokott, az ismert dolgok felé, a „helyes” dolgok felé, pedig tudja, hogy
ott nem vár rá semmi, ott nem teljesedhet ki. Ő a tökéletes áldozat, mert az
egyetlen látó a vakok között, mégsem tud „uralkodni”, éppen azért, mert ő az
egyetlen.
Összességében
ez egy gyönyörű kapcsolat története, hozzáillő befejezéssel, ugyanakkor egy
ember kőkemény szenvedéstörténete. Fájdalmasan szép történet, amely után azért hálát
adhatunk, hogy nem a XIX. századi New Yorkba születtünk. Én mondjuk a magam
részéről nem adtam volna neki Pulitzert, de ezen ugyebár már túl vagyunk.
„A
valódi magány az, amikor csupa olyan kedves ember vesz körül, aki csak azt
várja tőlem, hogy tettessek!”
„Talán
éppen attól volt annyira áttetszően tiszta a szeme, hogy nem ismerte a világ
dolgait, és ettől lehetett az is, hogy az arca inkább egy típust mutatott,
semmint egyéniséget; mintha arra választották volna ki, hogy modellt álljon a
polgári erkölcs vagy egy görög istennő szobrához. Vére, mely közvetlenül
világos bőre alatt csörgedezett, inkább valami tartósító folyadéknak hatott,
nem pedig pusztító elemnek; lerombolhatatlan ifjúsága látszatra nem volt sem
kemény, sem unalmas, csupán egyszerű és tiszta.”
„Hirtelen
mintha egész jövője elébe gombolyodott volna; és amikor legombolyodott, maga
előtt látta egy férfi apadó alakjának teljes ürességét, akivel soha semmi nem
történik.”
„Oly
ostobának tűnt, hogy azért fedezték fel Amerikát, hogy azután a többi ország
másolatává tegyék!”
„A
legrosszabb az volt, hogy ha az ember megtette a kötelességét, akkor
alkalmatlan lett arra, hogy bármi mást tegyen.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése