A hét idézete

„Mert az élet végül is csak várakozás valamire, ami más, mint amit most csinálunk, és a halál az egyetlen, ami biztos.” /Bram Stoker: Drakula/
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: olasz irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: olasz irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. április 8., szerda

Délolasz életérzés 2. | Giovanni Verga: A Malavoglia család

A mai bejegyzésben visszatérünk még röviden Giovanni Verga A Malavoglia család című regényéhez. (A korábbi bejegyzéseket ide és ide kattintva éred el.) Ez a család ugyanis engem annyira lenyűgözött, hogy mindenképp szeretnék még néhány főbb szereplőt picit részletesebben bemutatni.

Egyértelműen ’Ntoni gazda, a nagyapa az egyik főszereplője a regénynek. Ő az, akinek a meggondolatlan üzleti lépése majdnem teljesen tönkreteszi a családot. De a baj bekövetkeztekor nem omlik össze. Továbbra is ő kormányozza a családi hajót mind átvitt értelemben, mint ténylegesen. Nem menekül és nem kezd ügyeskedésbe. Tervet dolgoz ki arra, hogyan fogják visszafizetni az elbukott üzlet miatt keletkezett adósságukat. Emellett pedig azzal is aktívan foglalkozik, hogy véghez vihesse legidősebb lányunokája, Mena kiházasítására szőtt tervét.

’Ntoni gazda legfőbb segítője Longa, a menye, de ő inkább a háttérbe húzódva tevékenykedik. Ennek nyilván az is az oka, hogy nő létére ő ugyebár nem sok mindent tehet (nem sok mindenben dönthet). Bár még így is erőn felül teljesít, hiszen mások ruháit mossa, tojást, kenyeret és mindenféle dolgot árul, hogy hozzájáruljon a családi kasszához.

A nagyobb lány, Mena az anyja nyomdokaiban jár. Mégis kiemelkedőbb a szerepe a történetben, mert éppen eladósorban van, ezért igen hamar terítékre kerül az ő kiházasítása. Mint fentebb említettem, a nagyapjának erről is konkrét elképzelései vannak, amibe Mena, szófogadó lányhoz híven bele is nyugszik, bár kezdettől fogva teljesen egyértelmű, hogy a szíve máshoz húz. Az elrendezett házasságot végül a családi ház elvesztése húzza keresztül, mivel ezzel egyértelművé válik, hogy Menának nincs hozománya.

Mena szerintem az a szereplő, akinek a legtragikusabb a sorsa. Mert nem csak a boldogság kerüli el, hanem még a halál megváltó ereje sem vet véget a szenvedéseinek. Mégsem sajnálatra méltó a lány. Különös bölcsességgel szemléli a sorsát, megtanulja elfogadni azt, és kihozni a helyzetéből a legtöbbet. És ezek a tulajdonságai végül tényleg szinte egy szent szintjére emelik. (Gyakran hívják őt Szent Agáthának, annyira illemtudó lány.)

A fiúk a nagyapával együtt járják a tengert, napszámba mennek, vagy kötelező katonai szolgálatukat teljesítik. Közülük a legidősebbet, ’Ntonit emelném ki, mint harmadik főszereplőt, mert sajnálatos módon a család fekete bárányává válik. ’Ntoniban mindig is volt egy kis hajlandóság a lustaságra, és a dolgoknak sokszor a könnyebbik végét ragadta meg. De amikor látta, hogy a családja szorult helyzetben van, ő is megtette a magáét. Mégis, egyértelmű volt, hogy ő egy igen gyenge láncszem a családban, mert könnyű belecsábítani dolgokba. Így történik meg az, hogy mikor a faluban összetalálkozik két emberrel, akik szórják a pénzt a kocsmában, és csak vigadoznak, eltökéli magát, hogy ő is elmegy szerencsét próbálni. Hogy hová megy és mi történik vele, azt nem tudjuk meg, de a számításai a meggazdagodást illetően nem jönnek be. Visszasunnyog a családjához, de ekkor már nincs megállás számára a lejtőn. A baj csak az, hogy nem csak maga alatt vágja a fát, hanem a családját is egyre mélyebbre taszítja. Én valahol megértettem őt, bár kétségtelen, hogy egy ponton egyre rosszabb döntéseket hozott.

Szerintem teljesen jogosan merül fel egy adott generáció tagjaiban, hogy ők bizony magasabb színvonalon szeretnének élni, mint az elődeik. Hogy ezért aktívan tenni is akarnak, az mindig üdvözlendő. Hogy ehhez milyen eszközöket választanak, az már időnként vitatható. ’Ntoni pedig kimondottan rossz eszközöket választ. Persze azért nehéz egyébként ezt egyértelműen megítélni, mert nem tudjuk meg, mi siklik félre akkor, amikor elhagyja a családját a pénzszerzés reményében. De ott nyilvánvalóan valami nagy csalódás éri, aminek hatására először úgy dönt, hogy kitartatja magát a falu kocsmárosnéjával, később pedig kétes üzletekbe bonyolódik. Egyik sem a legjobb stratégia. De, gondolom, a világért sem vallaná be a nagyapjának, hogy bizony neki (mármint a nagyapának) volt igaza, így az a lehetőség, hogy visszatérjen a normális munkához, szóba sem jöhet számára. Pedig a család továbbra is megtesz érte mindent, de ’Ntoni túl büszke ahhoz, hogy elfogadja ezt a segítséget.

Itt szerintem fontos azt látni, hogy ’Ntoni nem csak belesodródott a rossz dolgokba, hanem tudatosan hozott rossz döntéseket. Eleinte talán még rá is lehetett volna fogni a lustaságra. De bűncselekmények elkövetése esetén ez a magyarázat már nehezen fogadható el. (És az, hogy megértjük a tetteinek a miértjeit, nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak is tartjuk őket.)

A regény végére a család létszáma erősen megcsappan. Több tagot a halál ragad el, míg néhányan önszántukból távoznak. De van két ember, akikben azok az erős alapok, amelyeket az idős ’Ntoni gazda, és az anyjuk, Longa képviseltek, tovább él. És ez reményt ad arra, hogy a Malavoglia nevet újra felvirágoztassák. Ennek a folyamatnak a megindulását láthatjuk is a záró jelentekben.

Volt már példa arra, hogy egy könyv tragikusan végződött, és akkor azt írtam, hogy érzésem szerint nem is kaphatott volna más véget az adott könyv. A Malavoglia család tele volt tragédiákkal, itt ellenben mégis azt éreztem, hogy megérdemelné ez a regény a pozitív végkifejletet. És szerintem annyira pozitívan zárult a történet, amennyire csak lehetett.

Összességében azt mondanám, Giovanni Verga A Malavoglia család című regénye nem egy szívderítő olvasmány. Ugyanakkor rendkívül értékes gondolatokat tartalmaz, amelyeket érdemes lenne mindenkinek magáévá tennie. Ez a legpozitívabb tragédia, amit valaha olvastam. Köszönöm az élményt!

Számodra mit jelent jobban élni, mint az előző generáció?

2026. március 25., szerda

Délolasz életérzés 1. | Giovanni Verga: A Malavoglia család

Giovanni Verga A Malavoglia család című regényével kezdtünk el foglalkozni az előző bejegyzésben, ennek a folytatása következik most.

Az értékelésem három aspektusra fog koncentrálni. A mai bejegyzésben szeretném megvizsgálni a könyv műfaját, illetve szeretnék kitérni az előző bejegyzésben már felvezetett pozitív aspektusaira. Egy következő bejegyzésben pedig szeretnék egy kicsit részletesebben foglalkozni a főbb szereplőkkel. A második és a harmadik pont minden bizonnyal további cselekményelemek felfedését fogja magával hozni, úgyhogy aki szeretné előbb a regényt olvasni, az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést.

A nagy könyv mint az olasz realizmus egyik kiemelkedő művét méltatja ezt a regényt. Vitathatatlan, hogy ebben aztán egy szikrányi romantikus képzelgés sincs. Ugyanakkor, a rövidsége ellenére szerintem mondhatjuk, hogy ez egy családregény is. Talán nem ölel fel száz éveket, de határozottan egy család történetét mutatja be. Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, több generáció is megjelenik benne, és a két ’Ntonin keresztül meg is kapjuk a generációs különbségeket. Ezen kívül történelmi események és a kor társadalmi berendezkedése is szerepet kapnak a regényben. Összességében tehát ez a regény egy meglepően komplex mű a hosszához képest, és én a családregények közé (is) sorolnám.

A tartalmi összefoglalóban már említettem, hogy a helyzethez képest elég optimistán zárul a cselekmény, és emlegettem további pozitív aspektusokat. Az egyik ilyen, amire ennek a bejegyzésnek a címe is utal, az a délolasz életérzés, amiből elég sokat kapunk. Ennek a délolasz életérzésnek persze része a szegénység, a kilátástalanság is. De ez a szegénység furcsamód sokszor pozitív dolgokkal tud párosulni. Például azzal a lassú életformával, ami kimondottan nyugalmas hangulatot kelt. Ezt kapjuk meg minden egyes alkalommal, amikor például a szereplők összeverődnek valakinek a háza előtt vagy valamelyik üzlet előtt, és kényelmesen elcsevegnek. Vagy amikor a munkások az egész napi lótás-futás után kiülnek a kapuba, és élvezik a lemenő nap utolsó sugarait. De akkor is, amikor a családi összetartás ékes példáival találkozunk. Vagy amikor egy szabad vasárnapon a házak között vagy épp a tengerparton bolyonghatunk. (Arról nem is beszélve, hogy ebben a regényben ezt egy csomó „egzotikus” növény között tehetjük meg: vannak itt kaktuszfügék, naspolyafák, olajfák, az ablakokban pedig cserepes bazsalikomok illatoznak.)

Térjünk még vissza arra a bizonyos családi összetartásra, ami elengedhetetlen aspektusa ennek a könyvnek. A Malavogliákat rengeteg csapás sújtja. Nem elég, hogy egy rossz üzleti döntéssel a csőd szélére sodródnak, több haláleset is történik a családban, amelyek közül kettő duplán tragikus, hiszen annak a két embernek a személyében két kenyérkeresőt is elvesztenek. Ezzel pedig nyilvánvalóan romlanak az esélyeik a rossz pénzügyi helyzetből való kilábalásra.

Apropó üzleti döntés, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy melyik a pontos kifejezés, a rossz vagy a kockázatos üzleti döntés. Fentebb a rossz üzleti döntés kifejezést használtam. Ugyanis szerintem itt nem csak a tengeri út kockázata rontotta az esélyeket, hanem az is, hogy a megvásárolt áru már eleve nem volt megfelelő. Itt tehát határozottan egy rossz döntés született.

Na de vissza a családhoz. A Malavogliák ugyanis minden rossz dolog ellenére bámulatra méltóak. Egymást bíztatják, egymást húzzák, összetartanak, egymásba kapaszkodnak, és soha nem adják fel. Nem hagynak hátra senkit, csak azt, aki önszántából akar kilépni ebből a szövetségből. Számomra szívmelengető volt olvasni ezt a fajta ragaszkodást és odaadást. Ezt én egy nagyon fontos dolognak tartom. Mindenkinek kellene, hogy legyen egy ilyenfajta védőhálója, mert ennek segítségével bármilyen kilátástalannak tűnő helyzet megoldhatóvá válik.

A Malavogliáknak (és szerintem mindenkinek, aki a Malavogliákhoz hasonló helyzetbe kerül) pedig igen nagy szükségük lesz erre a fajta családi védőhálóra. Verga ugyanis azt is megmutatja, hogy a nyugodt, lassú és derűs délolasz életérzés mögött azért az emberek nem hazudtolják meg magukat. Az összetartó, összedolgozó tágabb közösség tagjai ugyanis szituációtól függően elsősorban a saját érdekeiket nézik, és csak aztán gondolnak a többiekre. És, ahogy már említettem, a társadalmi különbségek is kiütköznek időnként. Amelyik „kasztba” pedig beleszületett az ember, abból igen nehéz kitörni.

A Malavogliák helyzete tehát nem egyszerű, de van néhány igen példamutató tagja a családnak, akik igazán megérdemlik, hogy jobbra forduljon a sorsuk. Ezekkel a szereplőkkel fogunk egy picit mélyebben megismerkedni a következő bejegyzésben.

Giovanni Verga egy másik műve, a Parasztbecsület az alapja az azonos című operának, mely szintén Szicíliában játszódik, és egy szerelmi drámát mutat be. Néhány szereplő ismerős lehet, például Alfio, aki mindkét műben fuvaros.

Tengeriparti helyszínünk lévén ezúttal is szeleskedünk, most épp a sirokkóval szárnyalhatunk.

Új kártyajátékkal ismerkedhetünk meg, a briscolával.

Rengeteg különböző, régi, szicíliai pénznem kerül említésre a regényben, például a soldo, a tari vagy az onza. Megpróbáltam utánanézni, hogy ezek hogyan viszonyultak egymáshoz, de nem egyszerű az ügy. A dolog pikantériáját az (is) adja, hogy 1861-ben, miután megszületett az olasz egység, új pénznemet vezettek be, ami tovább bonyolította a dolgokat. A líra ugyanis nem váltotta fel rögtön a régi pénznemeket, hanem először kidolgoztak egy átváltási rendszert. Így a régi pénznemek és a líra, valamint annak a váltópénzei sokáig párhuzamosan léteztek. A cselekmény ideje pedig épp akkorra tehető, amikor ez a sok pénznem még együtt forgott.

Megvan a saját, családi védőhálód?

2026. március 18., szerda

Giovanni Verga: A Malavoglia család

Giovanni Verga rövidke, alig 250 oldalas regénye, A Malavoglia család lesz most két bejegyzés erejéig terítéken.

Bár a regény rövid, és így nem is történik benne őrülten sok minden, sok szereplővel dolgozik, ezért legalább a szereplőket mindenképp érdemes áttekinteni.

A regény nem hazudtolja meg a címét, valóban a Malavoglia családdal foglalkozik, mégpedig a családnak azzal az ágával, akik a történet kezdetekor Trezzában, egy kis szicíliai faluban élnek. A család a kezdetekkor nyolc tagból áll. A legidősebb generációt képviseli a nagyapa, ’Ntoni gazda, aki nem is annyira gazda volt, sokkal inkább halászattal foglalkozott. A következő generációhoz tartoztak ’Ntoni gazda fia, Bastianazzo és a felesége, Longa. Végül a harmadik generációt képezték az ő gyerekeik: ’Ntoni, a legidősebb fiú, Luca, Mena, Alessi és Lia. Bár mind az öt gyereket most a harmadik generációhoz soroltam, elég nagy a korkülönbség köztük. A történet kezdetén ’Ntoni már húsz éves, míg Lia kisbaba.

A család férfi tagjai tehát halászattal foglalkoztak. Volt egy saját halászhajójuk, a Provvidenza. De az ifjabb ’Ntonit a történet kezdetén besorozzák, így két kéz rögtön kiesik a munkából. És ez fogja elindítani az eseményeket és a Malavoglia családot lefelé a lejtőn.

’Ntoni gazda ugyanis kieszel egy gyorsabb pénzszerzési lehetőséget, amihez hitelre vásárol árut az egyik falubeli öregtől. Az áruval Bastianazzo útra is kel, de szerencsétlenség éri a tengeren. Nem elég tehát, hogy a család elveszti egy fontos tagját, még egy óriási tartozás is a nyakukba szakad. Mármint a tartozás már eleve ott volt, de így most nem tudják, hogy fogják kifizetni. És ezzel megkezdődik a Malavogliák küszködése.

Bár a család összetartó, és szükség esetén mindenki tud keményen dolgozni, az anyagi helyzetük sajnos elég ingadozóvá válik, mert a sors további csapásokat is mér rájuk. További halálesetek is történnek a családban, elveszítik a házukat, balesetek és betegségek keserítik az életüket, és majdnem a Provvidenzát is elveszítik egy viharban. A hajó végül megmenekül, de csak azért, hogy később attól is fájó szívvel megválhassanak, hogy legyen mit enniük.

Az életben maradt családtagok sokáig vállt vállnak vetve küzdenek, de végül a bomlás a családon belül is megindul. Az erősen megfogyatkozott csapatból további két ember válik ki, akik nem csak, hogy cserbenhagyják a családot, de még tovább is rontják a helyzetüket.

Bár a Malavoglia család helyzetét tökéletesen leírja a „szegény embert az ág is húzza” szólásmondás, a történet mégsem negatív hangvételű, és a helyzethez képest meglehetősen optimistán végződik. A kezdeti nyolc emberből a történet végére négyen maradnak életben, és ebből a négyből ketten maradnak hűek ’Ntoni gazda hitvallásához, miszerint egy családban össze kell tartani, és akkor nagy baj nem lehet. Ennek a két embernek a regény végére sikerül visszaszereznie a család régi házát, és az olvasó nyugodt szívvel engedi útjukra őket, mert minden jel arra mutat, hogy lassan, de biztosan sikerül helyrebillenteniük a család renoméját.

Hogy ezen túl is mennyire optimista ez a rövidke regény, arról a következő bejegyzésben fogok tovább értekezni.

„A bajok kérgesítik meg a tenyeret, és a kérges tenyér jobban végzi a munkát.”

„Mult az idő, és az idő elviszi a rosszat és a jót egyaránt.”

„A megrokkant hajót minden szél szembetalálja.”

„Manapság hétszer kell egy férfit megismerni, hogy kiismerjék.”

„A legrosszabb… kivándorolni szülőfalunkból, ahol még a kövek is ismernek minket és szívszaggató dolog otthagyni őket az úton.”

„Aki sántákkal jár, egy év mulva sántít.”

„Tudjátok, mi van írva a palermói temetőre? >>Szaladj, amennyit akarsz, itt várlak téged!<<”

„Olyan a házasság, mint az egérfogó: akik kívül vannak, szeretnének bejutni; akik pedig benne vannak, szeretnének kiszabadulni belőle.”

Mennyire tartod fontosnak a családi összetartást?

2018. március 7., szerda

Alessandro Manzoni: A jegyesek

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.02.18./

Alessandro Manzoni könyvét már régesrég letöltöttem a MEK-ből, de csak mos jutottam el oda, hogy neki is vágjak. Pontosabban nem most, hanem már egy hónappal ezelőtt. Nagy várakozásokkal indultam neki a könyvnek, de… Lássuk a valóságot.

Történetünk a XVII. században játszódik Olaszországban, Milánóhoz közel. Egy kis falucskában egy egyszerű pár szeretne egybekelni, de a papjuk nem akarja összeadni őket, mert a környék kényura megfenyegette őt. Ezért aztán a pár cselhez folyamodva próbál mégis a dolga végére érni, de ez sem sikerül nekik, így kénytelenek elmenekülni a falujukból. Elválnak útjaik, és kivel-kivel számos izgalmas kaland történik. Az ifjú, Renzo, Milánóban belekeveredik egy felkelésbe, melynek következtében elfogató parancsot adnak ki ellene, így sokáig bujkálnia kell egy másik tartományban. Kedvesét, Luciát pedig csellel elragadják biztonságos búvóhelyéről, és már majdnem a gonosz kényúr kezére jutna, de elrablója megsajnálja őt, és visszaszolgáltatja anyjának. Lucia ezután Milánóba költözik, hogy minél távolabb legyen attól a személytől, aki őt megrontani akarta, Don Rodrigótól, itt azonban még nagyobb veszedelem vár rá a pestis képében. Elkapja a kórt, ahogy Renzo is elkapja, de mindketten szerencsésen felépülnek belőle, újra egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Ebből az alap sztoriból is látszik, hogy nem Manzoni találta fel a spanyol viaszt. Sok-sok könyvnek ez az alapja: adott egy szerelmes pár, akiknek mindenféle értelmetlen viszontagságokon kell keresztülmenniük, míg végre egymáséi lehetnek. De ha nem lennének az értelmetlen viszontagságok, nem lenne könyv sem. Ez rendben is van. De másoknak ezt valahogy jobban sikerült kivitelezniük, mint Manzoninak. Itt egyszerűen csak a pórnép áll szemben a hatalmaskodó gazokkal, és nincs megoldás. Amennyire vártam ezt a könyvet, amennyire vártam, hogy visszacsöppenhessek egy régmúlt korba, más értékrendű emberek közé, és ott élhessek egy darabig velük, pontosan akkora csalódás volt ez a könyv. Már most tudom, hogy nem hagyott bennem mély nyomot. Még csak nem is bosszantott. Nem ijesztett meg, mint például a Veszedelmes viszonyok. Az egyetlen értékelhető, amit találtam benne, az a feltehetően valós történelmi események – a Milánót majdhogynem elsöprő éhínség és a későbbi pestisjárvány – leírásai voltak. Ezeknél tényleg azt éreztem, hogy messzemenőkig részletesek, és ha valóban megtörténtek a dolgok, akár így is történhettek.

Szóval a történet – langyos. Nincsenek izgalmas fordulatok, rettenetesen sok az olyan leírás, ami nem igazán kapcsolódik a fő szálhoz (és a kutyát sem érdekli), például a főapátnő vagy Christoforo atya története. És akkor most nézzük meg a karaktereket. Renzo – uncsi. Egy nagyszájú parasztlegény, aki csakazértis véghez viszi akaratát. Lucia – uncsi és bosszantó. Egyetlen épkézláb gondolata az volt, amikor megtette a szüzességi fogadalmát, ha már ilyen kis mimóza lélek, de még erről is hagyta lebeszélni magát. Ezt pedig annyira de annyira utálom. Tényleg, szívemből utálom az ilyet. Ha valaki vallásos, az legyen fehér. Persze, tudom, nem léteznek fekete-fehér emberek. De igenis létezzenek! Ha valaki hisz Istenben, cselekedjen Istennek tetszően, és pont. Nincs apelláta. A többiek meg elhanyagolhatók. Don Rodrigó a fő ellenség, Ágnes, Lucia anyja egy nagyszájú parasztasszony, sokkal inkább illene Renzohoz, mint a lánya. A névtelen lovag, aki elrabolja Luciát, egyik pillanatról a másikra megtér, és szentéletű lesz. Ezt nem tudom sajnos elhinni. Az egyetlen értékelhető karakter Don Abbondio volt, az a szerencsétlen lúzer, na ő például egy az egyben fekete karakter, bármennyire is vallásos, ráadásul pap. Mindig a saját helyzetét nézte, a saját bőrét mentette, nem érdekelte, mit parancsol(na) a kötelesség. És ez egy paptól teljesen kiszámíthatatlan és érdekes volt. De sajnos túl keveset szerepelt.

Élményemet bizonyára a fordítás sem emelte. Mint említettem, a MEK-ből töltöttem le a könyvet, ahova sajnos egy 1800-as évekbeli fordítás van feltéve. Igencsak rontott az élvezeti értéken, de le kell szögezni, nem ez volt a legrosszabb.

Jöjjenek az idézetek, aztán felejtsük el gyorsan ezt a felejthető történetet.

„Azok, kik mások türelmét kiszíják, kik gaztetteket, vagy bármi módon másokon igazságtalanságot követnek el, nemcsak elkövetett vétkükért, hanem azon roszért is felelősek, melyet az általuk megsértettek keblében felkeltenek.”

„…ládd, ha az ember jól tudja forgatni a kiáltványokat, senki sem bünös és senki sem ártatlan.”

„…mert hiszen e világnak egyik bolondsága, - hogy ismeretlenül gyülöljük egymást.”

„Ezen önmagával és másokkal vívott fájdalmas harczok közt töltötte el gyermek éveit, s lépett át azon válságos korba, melyben a lélekbe titkos hatalom ébred fel, mely a szívben szunnyad hajlamokat felkelti, felékesiti, átalakítja, s váratlan irányba vezeti.

„Az ösvény saját mélységébe szédíti a szemlélőt.”

„…ott van hazánk, hol jól megy dolgunk…”

„…a zsiványok kipusztulhatnak, a dögvészből kigyógyulhat az ember; de az évek ellen nincs orvosság.”