Johann Wolfgang von Goethe: Wilhelm Meister tanulóévei

 

Goethéről már egyszer áradoztam itt. Ez a következő műve azonban nem állt be a sorba. Sőt, inkább egy másik sorba állt. A „nem-igazán-tudom-hogy-miről-is-akarok-szólni” nevű sorba. Szívből sajnálom. Lássuk a részleteket!

A műnek már a címe is meglepő, kissé ironikusnak hatott nekem, mivel a Meister szó a németben mestert jelent. Vagyis hogy lehetnek egy mesternek még tanulóévei? Nem volt túl szerencsés a névválasztás.

A történet pedig olyan felemásra sikeredett. Maga a közel 700 oldalas mű nyolc könyvre van felosztva. Ebből véleményem szerint az első öt könyv mondható tartalmilag egy egységnek, a maradék pedig egy másik egység.

Az első nagy blokk Wilhelm színházi tévelygéseiről szól. A polgári családból származó főhőst kereskedelmi pályára szánják, de az ő szíve inkább a színház felé húz. Kapóra jön neki, hogy első nagy szerelmi csalódása után mégis elküldik egy tartozás-behajtó körútra. Útja során az első adandó alkalommal megpattan egy szedett-vedett vándorszínházi társulattal. Velük különböző kalandokba keveredik, miközben próbálja „tudását” a színház szolgálatába állítani, próbálja felvirágoztatni a társulatot. Ténykedéseik közben Wilhelm érdekes és a jövőre nézve fontos ismeretségeket is köt.

Wilhelmnek nagyon komoly eszméi vannak a színházról. Úgy gondolja, ez az a közeg, mely összehozhatná a különböző társadalmi csoportokat, kapocs lehetne a szegények és gazdagok között. Rengeteg energiát fektet egy-egy színdarab és saját szerepei kidolgozásába, és úton-útfélen a színház jelentőségéről vitatkozik mindenkivel. Ugyanakkor a könyv első felében önmagával is harcot folytat. Nem tud száz százalékosan elköteleződni választott szakmája mellett, mert tudja, hogy a családja más utat szánt neki. Csak az apja halála hozza el számára a megnyugvást, hogy most már semmi sem korlátozza őt abban, hogy azt tegye, ami a szíve vágya.

Az ötödik könyv azzal ér véget, hogy míg Wilhelm egy hosszú utazásra vállalkozik, társai megpróbálják kitúrni a társulatból, ahol utoljára tevékenykedett. És ezután érdekes fordulatot vesz a könyv menete. A hatodik könyvről az ember első olvasásra azt hinné, hogy nem is igazán illik az előzményekhez. Ez ugyanis egy különálló történet, egy nő emlékiratai. A hetedik és a nyolcadik könyvről pedig nekem elsőre a híres Shakespeare idézet ugrott be, miszerint: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő…” Kiderül ugyanis, hogy a korábbi könyvekben az a sok fura alak, akikkel Wilhelm megismerkedett, egy nagy-nagy színházat rendeztek be neki, egyengették az útját, hogy a maga módján, de mégiscsak eltaláljon majd hozzájuk, és ők ünnepélyesen, egy házassággal megpecsételve felvehessék köreikbe. Mindenki, akivel az utolsó két könyvben megismerkedik, szerepelt a hatodik könyv emlékirataiban. Ők az eszményi társadalom, mind tökélyre fejlesztették bizonyos tulajdonságaikat, és szimbiózisban tudnak élni. Wilhelm megtiszteltetésnek érzi, hogy felvételt nyert ebbe a titkos körbe (amiről pedig nekem a szabadkőművesek titkos társasága jutott eszembe), és már nem vágyódik a színház után, mert úgy érzi, megtalálta a helyét a világ legkiműveltebb emberei közt.

A szakirodalom szerint ez a könyv egy fejlődésregény, vagyis a főszereplőnek az őt ért események hatására bekövetkező lelki és szellemi fejlődését követhetjük nyomon. De én úgy gondolnám, hogy ebbe a meghatározásba valahogy az nem illik bele, hogy a főhős a végén eljut a Kánaánba, és boldogan él, míg meg nem hal. Mert a fejlődés olyan evilági, míg az eszményi befejezés olyan nem valóságos. És a fejlődés nemes dolog, mindenkinek rá kellene lépnie erre az útra, de azzal is tisztában kell lennie mindenkinek, hogy sosem lehet elérni a tökéletes állapotot, mert olyan nem létezik.

Szóval, amíg úgy éreztem, hogy többé-kevésbé a realitás talaján mozog a történet, addig még valamennyire élveztem is. De amikor átcsaptunk a lehetetlenbe, a tökéletesbe, és kiderült, hogy az egész korábbi eseményhalmaz gyakorlatilag nagyrészt irányított volt, akkor elvesztette varázsát. Átment a történet mesébe, mert már nem tudta elhitetni velem, hogy ez tényleg megtörténhet így, mert nem léteznek tökéletes emberek, és onnantól fogva nem nagyon érdekelt az egész. Meg egyre csak jöttek az új szereplők, nem tudtam követni már, hogy ki kicsoda, és az utolsó fejezetekre annyi talány gyűlt össze, hogy a végén már nem érdekeltek a válaszok, mert nem emlékeztem rá, hogy mik voltak egyáltalán a kérdések.

A történet egyébként tele van Goethe saját életéből vett mozzanatokkal, de mivel az életrajzát csak azután futottam át, hogy a könyv végi jegyzetekben olvastam róla, hogy fontos lehet, így a könyv olvasása közben ugyebár egyszer sem csillant fel a szemem, hogy jé, ez valóban megtörtént vele.

Wilhelmben egyébként nem csak a színház és a kereskedelem közti választási kényszere generál belső feszültséget, hanem az is, hogy lépten-nyomon beleszeret valakibe. Most kíváncsivá tettem saját magam, ezért összeszámolom, hány plátói vagy kevésbé plátói szerelme volt a történet során: Mariane, Philine, a grófné, néha az volt az érzésem, hogy Aurélie is, Therese és Natalie. Hat nő. Míg őt viszont csak három nő szerette: sejtésem szerint Melináné, Mignon és Natalie.

Rengeteg szereplővel operál a könyv, akik többé-kevésbé mind fontosak voltak, ezért most nem kezdek felsorolásba. Meg azért sem, mert egyáltalán nem volt kedvencem, senki sem nőtt a szívemhez. Sőt, inkább olyan szereplőket tudnék kiemelni, akik fontosnak lettek beállítva, de a történetük végül nem vezetett sehova. Ilyen volt nekem például Mignon, akiről én azt hittem, hogy fontos karakter lesz, mivel az 1001-es könyvbe egy egész alakos kép van betéve róla. De igazán semmi lényegeset nem tett. Vagy ilyen volt még a hárfás fazon is. Most, hogy így jobban belegondolok, volt viszont valaki, aki alig kapott szerepet ahhoz képest, hogy milyen jelentősége volt, ez pedig Felix.

Fontos témák, amelyek mindenképpen említést érdemelnek:

v  A színház mind az államnak, mind az egyes társadalmi csoportoknak hasznára válna. Meg kellene találni az ember jó tulajdonságait, a társadalmi csoportok fontos érintkezési pontjait, és ezeket kellene a színdarabokban kihangsúlyozni, hogy az emberek tanulhassanak, és így hasznosabb tagjai lehessenek a társadalomnak.

v  Az oktatás elvonja a figyelmet az emberek tényleges képességeiről. Mindenkit egységbe akarnak vonni, holott sokkal előnyösebb lenne, ha mindenki a saját képességei kiművelésével foglalkozna, így mindenki hasznosabb tagja lehetne a társadalomnak. (Sajnálom, ezt nem tudom jobban megfogalmazni. J)

v  A színház és a világ közötti párhuzam ténylegesen is megjelenik egy beszélgetésben. Wilhelm teljesen kikelve magából ostorozza a színészeket, hogy mindegyik el van telve önmagával, mind azt hiszik magukról, hogy ők a legjobbak, ezért nem céljuk a fejlődés. És hogy összefogni csak valamilyen hátsó szándékból képesek egymással. Mire beszélgetőtársa kifejti, hogy valójában ezek a megállapítások az egész emberiségre jellemzőek.

Mit tanultunk:

Ø  A herrnhutiak egy kevert vallásos közösség, eszméiket főként a huszitizmusból, az ébresztő mozgalomból és a lutheránus vonalból vették át. Elvetették az államegyházat, a Bibliát és az apostoli hitvallást tekintették alapnak. Nevüket a németországi Herrnhut településről kapták, ez volt a felekezet bázisa.

¯  Egy helyen történik utalás más listás könyvekre, méghozzá a Clarisse-ra, a Pamelara, A wakefieldi lelkészre és a Tom Jonesra.

¯  Több kifejezetten szép vers- és dalbetét is szerepel a könyvben.

Összefoglalva azt tudnám elmondani, hogy ez a könyv nagyon felemás volt. Az első fele, az első öt könyv tetszett. Wilhelmet itt olyannak ismertem meg, mint amilyen Werther volt abban a bizonyos másik könyvben, végletesen érzelmesnek. Élete nagy szerelme volt a színház, mégis próbált tőle szabadulni. Marianéban való csalódása után a színházat is eltaszította magától, minden köteléket próbált megszakítani, sorsa mégis visszavezette arra az útra, amin járnia kell. Aztán küszködve próbálkozott, hogy megvalósítsa saját elgondolásait, de szépen lassan rájön, hogy a világ még nem tart ott a színházról való gondolkodásban (sem a nézők, sem a színészek), ahol ő, ezért magányos harcosként el fog bukni.

És míg a Wertherben ez a bukás szépen meg is jelenik, és az ember, bár racionális ésszel tudja, hogy az a fajta megoldás, amit Werther választ, nem megoldás, mégis helyénvalónak érzi, Wilhelmet felmenti Goethe. Átküldi őt egy álomvilágba, ami sohasem fog létezni, csakis a könyvek lapjain. És ez a lezárás nekem nagyon nem tetszett. Nincs bajom a nem valóságos dolgokkal, szeretem a meséket és a fantasy-t, de csak akkor, ha rögtön a történet elején tudom, hogy itt nem valóságos dolgok fognak történni. Így, a kettő keveréke sajnos nekem nem jön be, mert olyan, mintha olajat öntenénk a vízbe. A kettő nem tud elkeveredni egymással, elválnak, nem tudnak egységet alkotni. Márpedig az egységesség szerintem fontos ahhoz, hogy egy történet jó legyen.

A listára pedig valószínűleg azért kerülhetett fel, mert ez volt az első könyv, melyet fejlődésregénynek tituláltak, vagyis bizonyos tekintetben világirodalmi jelentőségű mű.

„Hiábavalóság minden, ami nem hoz egyenesen pénzt a tárcánkba, ami nem szerez valami rögtönös tulajdont?”

„Mikor már valamit megtudtam, akkor éreztem igazán úgy magamat, mintha semmit sem tudnék, és igazam volt; mert hiányzott az összefüggés, márpedig ez a lényege mindennek…”

„Ó, két szerető szív olyan, mint két mágneses óra: ami az egyikben megmozdul, annak vele kell mozognia a másikban is; mert egyvalami működik mindkettejükben, egy erő járja át őket.”

„Hiszen csak akkor vesszük észre, mily szomorú és kellemetlen egy borús nap, mikor egyetlen keresztültörő napsugár megmutatja nekünk egy derűs óra felvidító fényét.”

„Mert a költemény vagy legyen kitűnő, vagy ne is legyen a világon; mert mindenkinek, akiben nincs arra való képesség, hogy a legjobbat hozza létre, tartózkodnia kellene a művészettől, és komolyan óvakodnia mindentől, ami arra csábíthatja. Mert természetesen minden emberben mozgolódik valami határozatlan vágy, hogy utánozza azt, amit lát; de ez a vágy éppenséggel nem bizonyítja, hogy erő is van bennünk annak végrehajtására, amibe belefogunk… Boldog, aki korán észreveszi, hogy vágyaiból hamisan következtetett az erejére!”

„Mily sokáig tartottam lerombolhatatlannak, sebezhetetlennek magamat – és ó, most látom, hogy egy mély, korai seb sohasem nőhet össze, sohasem forradhat be; érzem, hogy magammal kell vinnem a sírba.”

„Ha a tehetség a hírnevet és az emberek jóindulatát szerzi meg nekünk, illő, hogy szorgalommal és erőfeszítéssel egyszersmind megszerezzük azokat az eszközöket is, amikkel szükségleteinket kielégíthetjük, hiszen nem csak lélekből állunk.”

„Csak nekünk, szegényeknek, kevéssel vagy semmivel bíróknak adatott meg, hogy dúsan élvezhessük a barátság boldogságát. Mi sem kegyekkel nem emelhetjük fel, akiket szeretünk, sem pártfogással nem juttathatjuk előbbre, sem ajándékokkal nem tehetjük boldoggá! Semmink sincs önmagunkon kívül. Egész magunkat oda kell adnunk, s hogy valami értéke legyen, barátunkat örökre biztosítanunk kell bírásáról.”

„Ön férfi, és azt gondolja: hogy viselkedik ez a bolond, mikor egy elkerülhetetlen baj sújt le rá, mely a halálnál bizonyosabban lebeg az asszony fölött: a férfi hűtlensége!”

„Mert az a gonosz tett sajátsága, hogy bajt hoz az ártatlanra is, valamint a jó cselekedeté, hogy sok jót áraszt érdemetlenekre is, gyakran anélkül, hogy egyiknek elkövetőjét is elérné a büntetés vagy a jutalom.”

„…az ész ítéletei tulajdonképpen csak egyszer, mégpedig a legszorosabban meghatározott esetben érvényesek, és máris helytelenek, mihelyt a legközelebbi esetre alkalmazzák őket.”

„…okos embernek legjobb művelője az utazás.”

„Nem mindig veszít, aki nélkülöz valamit.”

„Oly üres a világ, ha az ember csak hegyeket, folyókat és városokat képzel el benne; de ha tud itt is, ott is valakit, aki összhangban van vele, akivel hallgatva is tovább él együtt: az, csak az teszi rá nézve lakott kertté a földgolyót.”

„Az embernevelőnek nem az a kötelessége, hogy tévedésektől megóvjon, hanem hogy vezesse a tévelygőt, sőt engedje teli serleggel szürcsölni tévedését: ez a tanító bölcsessége.”

„Ó, mily fölösleges az erkölcstan szigorúsága…, hiszen a természet a maga kedves módján mindenné kiművel, amivé lennünk kell!”

„Jól meg van őrizve immár a kincs, a múltnak gyönyörű képe! Elpusztíthatatlanul nyugszik márványkoporsójában; tovább él, tovább hat szívetekben is. Menjetek, menjetek az életbe vissza! Szent komolyságot vigyetek innét; csak a komolyság, a szent komolyság teszi örökkévalósággá az életet.”

Oliver Goldsmith: A wakefieldi lelkész

Oliver Goldsmith A wakefieldi lelkészét sokáig egyszerűen képtelenség volt beszerezni. Legalább két éve, de lehet, hogy megvan már három is, kerestem, kerestettem, és nagyon nagy mázlim volt, mert a 2017-es év folyamán valamikor egyetlen egy példány bekerült egy antikváriumba. Kaptam az értesítést, megnéztem, korrekt volt az ár, azt írták róla, hogy közepesen jó állapotban van, már nyomtam is a megrendelés gombra.
 

Mikor megérkezett, kissé megdöbbentem. Először is azon, hogy bár két kötetes, a két kötet együtt nem tesz ki háromszáz oldalt sem. Kicsit elszoktam már az ilyen vékonyka könyvektől… J Másrészt elgondolkodtam, hogy ha ez a közepesen jó állapotú antikvár könyv, akkor milyen lehet a rossz? Olvashatatlan? Véleményem szerint a könyv elég rossz állapotban van. A lapok szélei elég rojtosak, néhol gyűröttek maguk a lapok, és az egyik oldalon a szöveg közepében van egy lyuk. És foltosak is a lapok.

Aztán megnéztem a kiadás évét, és rögtön a legnagyobb becsben tartott könyveim listájának első helyére ugrott ez a kis könyvecske. Ez ugyanis kérem szépen jelenleg a legrégibb könyvem a maga 1926-os kiadási évével. Ennek már lassan üvegkalitkában lenne a helye, és nem szabadna hozzáérni, csak csipesszel lapozni. Ami pedig pluszban emelt az értékén, hogy van benne egy név, hogy anno kinek a tulajdona volt.

Mint említettem, két rövidke kötetről van szó, egyenként kb. 130 oldallal. Hogy miért osztották két kötetre, arról fogalmam sincs. (Talán akkoriban csak ennyi lapot tudtak egybefűzni?? J) Viszont az tény, hogy az első kötetnek a lehető legjobb helyen, az egyik első nagy és váratlan fordulatnál vetettek véget. Egyébként a köteteken belül fejezetekre is fel van osztva a történet. A fejezetek elején pedig mindig olvashatunk egy-egy összefoglaló mondatot, hogy miről lesz szó az adott részben.

Na de most már kezdjünk hozzá magához a történethez. Főhősünknek, dr. Primrose lelkésznek és népes családjának történetét követhetjük nyomon ebben a kis könyvecskében. Mivel, mint említettem, alig háromszáz oldalról van szó, majdnem minden fejezetben történik valami. Először ugyebár jönnek a csapások. A család rögtön az első fejezetben elszegényedik, és ez majdhogynem végletesen negatív eseményeket zúdít az egész család fejére. Odahagyják a költséges wakefieldi parókiát, és egy szerényebb környékre költöznek. De akik egyszer már megszokták a jólétet, nehezen mondanak le róla. Primrose felesége és lányai mindent megtesznek azért, hogy új lakhelyükön jó barátságba keveredjenek a földesurukkal, majd később megpróbálják a családjukba is becsábítani, de csak túl későn jönnek rá, hogy az ördög tanítványát próbálják csőbe húzni. Lesz itt kérem szépen minden, meghiúsult házasságok, lányrablások, tűzeset, haláleset, börtön. De a végén helyreáll a világ egyensúlya. A jók boldogan élnek tovább, míg (ténylegesen) meg nem halnak, a gonoszok pedig elnyerik méltó jutalmukat.

Térjünk ki a sztori után elsőként a címre. Az 1926-os kiadáson már A wakefieldi lelkész szerepel, de a korábbi fordításokon még A wakefieldi pap. Gondolhatnánk, hogy ez megint csak egy vesszőparipa, csak lovaglás semmiségeken, de szerintem határozottan nem az. Az ugyanis rögtön az első oldalon kiderül, hogy ennek a mi papunknak felesége van. Ami nálunk ugyebár egy pap esetében elég meglepő. Az eredeti angol címben nem is a priest, mint pap szó szerepel, hanem vicar, aminek az egyik jelentése anglikán lelkész. Az anglikánoknál pedig szabad volt a lelkészeknek házasodni. (Mint ahogy nálunk a református lelkészeknek is szabad.) Véleményem szerint tehát a lelkész szó jobban passzol a címbe.

A szereplőket nem tartom fontosnak külön jellemezni, mert egyik sem volt számomra kiemelkedő. Ha mindenképpen választanom kéne egy „kedvencet”, akkor Primrose lelkészt mondanám, ő többé-kevésbé végig következetes volt, és a jó oldalon állt. Viszont érdekes volt, mennyire különbözött tőle a felesége, és ezt a különbözőséget milyen birka türelemmel viselte. Többször is úgy tűnt, azért, mert mintha a feleség hordaná a nadrágot ebben a házasságban.

Amit mindenképp fontosnak tartanék megemlíteni, hogy az események leírása mellett, főként a második kötetben megjelennek érdekes okfejtések is bizonyos témákról. Például Primrose tiszteletes egy börtönbeli prédikációjában arról beszél, hogy egy ország törvényeinek inkább a jó cselekedetekre kéne bátorítania az embereket, nem pedig büntetnie a rosszat. De ha már a rosszat bünteti, azt is fokozatosan kéne, a bűn súlyosságának megfelelően, nem pedig minden apróságért halálbüntetést kiszabni. (A XVIII. század közepén minden bűnért halálbüntetés járt.) Illetve szintén egy börtönbéli megnyilvánulásakor a vallás fontosságáról beszél. Hogy a vallás sokkal jobb, mint a filozófia, mert a vallás úgy készít fel az örök életre, hogy az odaút szerves, és korántsem rossz részének tekinti a halált. Míg a filozófia inkább a földi élet boldogságát hangsúlyozza, aminek következtében a halál egy cseppet sem várt állomás lesz. Arról is szól még ugyanitt, hogy mennyivel jobb a földi életünket szegénységben, de tisztességben leélni, mint gazdagon. Mert ha a földi életünk is maradéktalanul boldog és zavartalan, ahhoz képest nem fogjuk tudni értékelni majd az örökkévalóság áldásait. Míg ha a földi életünk nélkülözésekkel teli, akkor az örök élet ahhoz képest jelentősebb ugrás lesz, és ez a fajta „szerencsénk” végig fogja kísérni a paradicsomi létünket.

Apró kincsek:

¯  Utalás történik Daniel Defoe Robinson Crusoe-jára.

¯  A könyvben több versbetét is olvasható. Én kiemelném a 8. fejezetben található szerelmes balladát. Feltétlenül olvasásra érdemes!

¯  A lelkész lányait Sophie-nak és Oliviának hívják, ami nekem csak azért megmosolyogtató egy picit, mert az egyik kedvenc karácsonyi filmemben, a Holiday-ben is így hívják az egyik főszereplő gyerekeit. J J

¯  Egy beszélgetés során elhangzik egy mondat az irodalmi szakértelemről, ami akár a blog mottója is lehetne: „…a vers, mondhatom, nagyon szép. Én ebben a tekintetben műértőnek tartom magamat, vagy legalább is tudom, hogy mi tetszik nekem.” J J

Összességében azt mondhatom, ez a kis könyvecske egy aranyos mese a jóról és a rosszról színtiszta vallásossággal átitatva. Akár tanmesének is lehetne tartani. És én biztos, hogy a Biblia mellé erősen ajánlanám hívő (és nem hívő) gyerekeknek olvasásra. Listára érdemes kis mű.

„A reggeli és ebéd közötti órákat a leányok öltözködésre és tanulásra szánták: olvastak valami könyvből egy-egy lapot s aztán a tükörben nézegették magukat, amelynek fényes lapja – ezt a bölcsészek is megvallhatják, - sokszor minden könyvnél nagyobb szépséget mutat.”

„Most aztán fő figyelmemet arra irányítottam, hogy családom büszkeségét körülményeihez szállítsam alá, mert jól tudtam, hogy a nagyravágyó koldus sorsa maga a nyomoruság.”

„A magam részéről mindenféle kendőző szer iránt mély ellenszenvet érzek, mert tudom, hogy nemcsak nem szépítik az arcot, hanem egyenesen elrutítják azt.”

„Azt a szegény embert, aki csak a hatalmasok társaságát keresi, gyülölik azok, akiket kerül s megvetik, akiket utánozni próbál.”

„Az embernek a saját okosságára vonatkozó véleménye azon társaságéhoz képest alakul, amelyben forgolódik…”

„Mint a könyveket, nem asszerint mérjük, hogy hibától mentesek-e, hanem hogy mily nagy szépségek vannak bennük, úgy az emberi nagyság sem azon fordul meg, hogy mentesek vagyunk-e a hibáktól, hanem hogy milyen nagyok az erényeink.”

„…a gazemberek szemtelensége soha se lepjen meg; azok csak akkor pirúlnak, ha jótetten kapják őket, de a bűneikben egyenesen büszkélkednek.”

„Bűn és Szemérem – mondja az allegória – hajdanában jó pajtások voltak s mikor nekiindultak az életnek, elválhatatlanul összetartoztak. Ám hamarosan úgy érezték, hogy ez az egyesség mindkettőjükre nézve kellemetlen és helytelen. A bűn gyakran zavarba hozta a Szemérmet s viszont a Szemérem gyakran elárulta a bűn titkos ármányait. Ezért hosszú egyenetlenség után abban egyeztek meg, hogy elválnak egymástól. A Bűn merészen előre vágott, hogy utolérje a Végzetet, amely bakó alakjában ment előtte; viszont a Szemérem, mivel természettől fogva félénk volt, visszafordúlt, hogy az Erénnyel barátkozzék, akit útjuk kezdetén maguk mögött hagytak. Ezért gyermekeim, ha az emberek a bűn pályáján néhány lépést tesznek, a Szemérem otthagyja őket, visszafordul, hogy a még megmaradt csekélyszámu erényes emberrel lakozhassék.”

„…boldogabb napjaimban, mikor puszta gyönyörűségből muzsikáltam, valahányszor társaság előtt játszottam, előadásom mindig elragadta hallgatóimat, kivált a hölgyeket. Ám most, mikor egyetlen életfenntartó eszközömmé vált, megvetéssel fogadták. Ez is bizonyítja, mennyire hajlandó a világ kevésre becsűlni azokat a talentumokat, amelyekkel az ember fentartja önmagát.”

„…a bölcsesség, bár végre biztos oltalom a bánat ellen, nagyon lassan hat.”

„A jó tanács, ha visszautasítják, visszatér s az adója lelkét gazdagítja.”

Tobias Smollett: Humphry Clinker kalandozásai

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2018.01.01. Kezdem már utolérni magam. :)/

A Humphry Clinker kalandozásai Tobias Smollett fantasztikusan zseniális levélregénye (irónia!). Ez a könyv elsősorban (és valószínűleg kizárólag) azért lesz emlékezetes számomra, mert bár olyan esettel már találkoztam, hogy gőzöm sem volt, miért kapta az adott könyv éppen azt a címet, amit kapott, de ebben az esetben azt gondoltam, ez elég egyértelmű lesz, és így jó nagyot kellett csalódnom. (Hű, de szép hosszú mondat kerekedett ebből :D) Szóval, azt akartam ezzel mondani, hogy a közel hatszáz oldalból, amivel ez a könyv operál, el kellett olvasnom majdnem 150! oldalt ahhoz, hogy megtudjam, ki is az a Humphry Clinker. Na, gondoltam, végre itt a CÍMszereplő. De sajnos főszereplő véleményem szerint a továbbiakban sem lett belőle. Úgyhogy jelenleg is értetlenül állok a könyv címe előtt, ezért lépjünk is tovább. Aki tud erről bővebb felvilágosítást adni, legyen szíves, és ne habozzon, mert én tűkön ülök!

Hogy miről is szól a könyv? Aki megnéz néhány részt jó magyar sorozatunkból, a Barátok köztből, körülbelül képet kaphat, milyen is ez a könyv. Matt Bramble, húga, Thabita, unokaöccse, Jerry, Jerry húga, Liddy, valamint Thabita szolgája, Win egészségügyi utazáson vesznek részt. Ez az utazás adja az események keretét, valamint a levelek apropóját. Minden egyes szereplő levelekben tudósítja az út eseményeiről a számára fontos embert.

Eredetileg azért kerekedik útra a társaság, hogy Matt, a családfő Bathban kúráltathassa mindenféle betegségeit. Bathból aztán továbbmennek Londonba, majd pedig Skóciában kalandoznak egy ideig, és végül hazatérnek. Utazás közben természetesen jónéhány kalandba is belekeverednek. De azért összességében nem izgulja halálra magát a kedves olvasó. Megvan benne a kor kalandregényeinek szinte minden eleme, szerelem, ármány, utazási balesetek, szerencsés egymásra találások. De nem pörögnek úgy az események, mint például a Tom Jonesban. Ezért is egy darabig nem nagyon haladtam az olvasásával. De most lett egy kis időm, és amikor egyhuzamban száz oldalakat elolvastam, akkor rájöttem, hogy így nem is olyan rossz.

A levelek többségét Matt és Jerry írja; Matt az orvosának, Jerry pedig egy iskolai barátjának. Matt leveleiből inkább a helyeket ismerhetjük meg, amiket utazásaik során érintettek. Részletesen bemutatja Bath városát, és London egyes helyeiről is elég pontos tudomást szerezhetünk. Míg Jerry inkább az eseményekről tudósít. Az ő, Jerry levelei mindig a leghosszabbak, és ebből kifolyólag néha kissé unalmasak is. Például a londoni tartózkodásuk alatt egyszer töviről hegyire elmeséli barátjának egy irodalmi érdekeltségű személyek körében tett látogatását.

Minden levél végén volt dátum, de mivel egy-egy levél akár tíz-tizenöt oldal hosszúságú is lehetett, mire a végére értem, elfelejtettem, hogy az előző mikor íródott, így valahogy nem tudtam követni az idő múlását a könyvben. Úgyhogy például még csak megsaccolni sem tudom, mennyi időt tölthettek az egyes helyeken.

A levelekről még. Néha egy-egy eseményről több ember is tudósít. Ez azért érdekes, mert amit egy ember egy adott módon értelmez, azt egy másik esetenként sokkal jobban látja. Na meg azért is, mert másokon keresztül jobban megismerhetjük egy adott szereplő igazi jellemvonásait. Például Thabitát igazán Matt leveleiből ismerjük meg. (Bár ez főként azért is igaz, mert Thabita írja a legkevesebb levelet, három-négyet talán. De elég valószínű, hogy ha többet is írna, akkor sem jellemezné magát férjvadász élősködőként… J) Máskor pedig egy adott esemény folytatását másvalaki leveléből ismerjük meg.

A levelek lezárásait szeretném még itt megemlíteni. Az elköszönést ugyanis majdnem minden esetben beleszövik a levél utolsó mondatába, és ez nekem nagyon tetszik. Ebben a gyakorlatban pedig Jerry jeleskedett a leginkább, íme néhány példa, mire is gondolok:

„Most pedig attól tartok, megemészthetetlen mennyiségű ételt zúdítottam rád, minden íz nélkül, amiért – remélem – nem vonod meg jóindulatodat hű barátodtól, aki

maradtam

J. Melford”

„Még sok egyéb mondanivalóm is van e hadfiról, amit majd a következő leveleimben közlök; addig is méltányos, hogy lélegzetnyi szünethez jussál ama levélözönben, amellyel eláraszt

szerető barátod

J. Melford”

Egy-két levélben, amelyben feltűnik egy skót úriember, bizonyos Lismahago, aki az utolsó oldalakon fő(bb) szereplővé avanzsál, azért érdekes okfejtéseket is lehet olvasni. Tehát, ha valaki mégis a kezébe venné ezt a „szörnyet”, én a magam részéről a következő oldalakat ajánlom feltétlenül olvasásra:

Ø  330 – 332 az indiánok megtérítéséről,

Ø  333 a skótok és angolok közti ellenszenvről,

Ø  336-tól az angol nyelv elkorcsosulásáról.

Magáról a történetről nem szeretnék mondani semmit, mert, mint említettem, az oldalszámhoz képest nem történik igazán túl sok érdekfeszítő dolog a könyvben. Hasonló kategóriában szerintem sokkal jobb könyveket lehet találni, például a már említett Tom Jonest. Azért persze tartogatott néhány érdekességet, lásd majd az apró kincsek kategóriát. A szereplők között sem lett igazán kedvencem. Úgyhogy összevetve nem volt rossz, de igazán jó sem. Engem nem győzött meg, hogy bármilyen fontos listán lenne a helye. Csak az időmet vesztegettem. L

Két másik listás könyvre történik utalás, az Érzelmes utazásra és Az ezeregy éjszaka meséire.

Tanuljunk:

Ø  Kaledónia a mai Skóciában található. A rómaiak nevezték így a Hadrianus falon túl lévő, barbárok lakta területet. Nevét ma a Kaledóniai-hegység őrzi.

Ø  A hikorifa egy Észak-Amerikában, főként az északi, hidegebb területeken elterjedt diófafajta, melynek fájából manapság előszeretettel készítenek például dobverőt.

Ø  A metodizmus eredetileg az anglikán egyházon belül egyfajta megújulási hullám volt. A metodisták elvetették az intézményes egyházat, kezdetben laikus igehirdetők köré szerveződő lelkes csoportok voltak. A metodizmus a XVIII. században alakult ki, és még az évszázad végén önálló felekezetté is vált. Szerte a világon elterjedt, többek közt Magyarországra is elért.  Könyvünkben Thabita Bramble lelkes rajongója a metodizmusnak, Humphry Clinkerben pedig felfedezhetjük a laikus igehirdetőt.

Apró kincsek:

¯  Smollett egy helyütt saját magáról, egy másik helyen pedig egyik rokonáról ír. Némileg egocentrikus, nem?? J

¯  A skót nyelv nagyon emlékeztetett engem A gyűrűk urára (pl. Morven, Fingal)… J

„Hát a türelem is olyan, akár az izmos walesi póni ló: sokat kibír, nagy utat tesz, de végtére is kifárad.”

„Feltámasztottuk ifjúságunkat: a holtak életre keltésének egy fajtáját éltük át, mintha megvalósultak volna azok az érdekes álmok, amelyek visszahozzák a sírból régen volt barátainkat.”

„Ami a sajtószabadságot illeti, ezt is, mint minden más kiváltságot, bizonyos határok közé kell szorítani; mert ha odáig fajul, hogy a törvény, a vallás és emberszeretet meghurcolása lesz belőle, a legnagyobb csapások egyikévé válhat, mely valaha is egy társadalmat ért.”

„Úgy vélem, az irigység csírája mindenkiben megtalálható, s ezt talán énünknek egy lényeges ösztöne plántálta oda. Attól tartok, néha azzal halványítjuk el e vétkünket, hogy ezt a tetszetős nevet adjuk neki: vetélkedés.”

„Furcsa, milyen tévutakra révül a világ azzal, hogy mindig a különlegeset keresi.”

„Humor és szellem csak akkor ragyog teljes fényében, amikor az elme fesztelen szabadságot élvez,…”

„A katonai szolgálatban való előrejutás, mint a siker általában, azok osztályrésze, akiknek több a készpénze és hitele, egyforma érdem és rátermettség feltételezése mellett.”

„Furcsa, hogy nálunk mindenkit az izgat, hogyan lehetne gyarmatosítani Amerikát, amikor saját szigetünk műveletlen területeit nagyobb haszonnal lehetne benépesíteni.”

„Én a szerelmet csak egy módon tudom értelmezni, de ez az egy mód olyan mélyen gyökerezik szívemben, hogy onnan józan fontolgatás kihúzni, sem benne a hűvös közöny megfagyasztani nem tudja.”

„Az bizonyos, hogy a barátság az élet legtöbbet érő balzsama!”

„Nem kétséges, a legnagyobb előny, amit az utazás és annak révén a világ valódi mivoltában való megismerése nyújt, abban áll, hogy eloszlatja azokat a szégyenletes fellegeket, amelyek elhomályosítják a józan észt, és megakadályozzák abban, hogy tisztán és pontosan ítéljen.”

„Ülök itt, és bőgök egymagamban, és szagolgatom az üvegcsét és égett tollat és gyertyahamvát, és szüntelenül kérem az Isten kegyelmét, hadd láthassam meg az égi fény világánál azt az utat, mely kivezet e siralom völgyéből; pedig hát semmi teljesületlen óhajom nincs e szerető család körében, ahol minden teremtett lélek csak kedves és udvarias hozzám, hogy az ember már azt hiheti, csupa mennyei szent veszi körül.”

„Mindinkább az a meggyőződésem, hogy minden betegeskedő túlságosan sokat ül, túlságosan szabályosan él, túlságosan óvatoskodik; néha azért kellene a gép mozgását meggyorsítani, hogy az élet kerekeit megszabadítsuk a kölöncöktől, hébe-korba pedig azért kellene fejest ugrani a mértéktelenség hullámaiba, hogy egy kissé megacélozzuk a szervezetünket.”

„A gondolkozást a megszokás csodálatosan alkalmazkodóvá teszi, sőt ragaszkodóvá is, oly határig, hogy a természetük szerint kellemetlen, sőt ártalmas dolgokról sem tud vonakodás és sajnálat nélkül lemondani.”

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.07.16./

Ezt a könyvet vártam is meg nem is. Vártam, mert a mesét anno nagyon szerettem, és kíváncsi voltam a hasonlóságokra és az eltérésekre. És nem vártam, mert elég vaskos volt, és mert egyszer már találkoztam Hugoval, és… Nem is tudom. Imádtam A nyomorultakat, de abban is kikészített pl. a waterloo-i csata helyszínének fűszálankénti ábrázolása. Szóval kicsit tartottam tőle.

A sztori főbb pontjait a Disney változatból lehet ismerni., úgyhogy ezzel nem is húznám túlságosan az időt. (Aki nem látta a mesét, annak nem tudom, milyen gyerekkora lehetett…) Adva van a szép, de számkivetett főhősnő, aki beleszeret egy rangban felette állóba. Viszont belé is belészeret egy rangban felette álló, aki megteheti azt, hogy ha az övé nem lesz a lány, akkor senkié sem. Koholt vádak alapján a lányt halálra ítélik. A halálbüntetéstől pedig a jó öreg Quasi barátunk menti meg, aki szintén fülig bele van habarodva a lányba, de tudja, hogy a szerelmi sokszögből neki van a legkisebb esélye.

Igen, ezek a főbb szálak, amik a könyvben – ahogy az már lenni szokott – jócskán kiegészülnek. Illetve néhány fontos pontban azért módosulnak is. Sajnos itt le kell lőnöm néhány poént. Hugo ugyebár menthetetlenül romantikus, erre utalnak a túlburjánzó leírásai, amiket a történet határozottan nem követel meg, valamint a „csodás” elemek – jelen esetben a tizenöt éve vezeklő anya és elveszett leányának egymásra találása. Ugyanakkor néha megdöbbentően realisztikus karaktereket tud létrehozni. Pontosan ugyanez történt A nyomorultakban is, és most is. Míg Esmeralda a tisztán fehér karakter, Quasimodo pedig a „romantikus”, a nem létező karakter, a mesével ellentétben itt a tiszta fekete karakter egyértelműen Phoebus. A katona egyáltalán nem szereti viszont Esmeraldát, csak ki akarja használni, csak egy éjszakára kell neki. És ez alól a tény alól még az sem „menti fel” (persze semmi, de a különböző rangú emberek be nem teljesült szerelme felett valahogy még mindig könnyen szemet tudunk hunyni), hogy a cigánylány felett áll rangban, mert valljuk be, a viselkedéséből és a beszédéből abszolút arra lehet következtetni, hogy ő is ugyanolyan csóró származék, mint a lány. És mivel még tisztességtelen, aljas, gonosz, undorító féreg is, így jóval a lány alá sorolja be saját magát, legalábbis emberségben.

Phoebus alantassága azonban nagyon is kapóra jött, és minden pillanatban áldottam Hugo nevét, mert azzal, hogy a katonára osztotta a főgonosz szerepét, teljesen más megvilágításba került egy negyedik főszereplő, Claude Frollo. A különc főesperest a mesében annyira ijesztőnek ábrázolták, hogy mai napig feláll a hátamon a szőr, ha csak rá gondolok. A könyvben viszont összetett és érdekes karakter, és – csing-csing – elnyerte a legjobb szereplő díját. Mert nem csak simán egy gusztustalan alak volt, hanem valaki, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy meghasonlott, hogy rossz útra tért, és próbált küzdeni saját maga ellen, de gyenge volt, és elbukott.

Amit Hugonál mindig is kedveltem, ahogy megosztja az olvasóval, milyen apropóból született az éppen aktuális könyve. Megvan ez A nyomorultaknál is, és itt is. Szerintem minden írással és olvasással foglalkozó embernek érdekes lehet azt felfedezni, milyen apróságokból milyen monumentális dolgok tudnak keveredni. Én személy szerint pedig arra is kíváncsi lennék, Hugo vajon tényleg látott-e bármilyen szót a Notre-Dame tornyának falán, ahogy azt leírja. (Simán el bírom képzelni, hogy igen.)

Amit viszont ki nem állhatok Hugonál, azok a már említett leírásai. Mert időnként túlzásba viszi. És nem kicsit, hanem nagyon! És itt már rögtön az elején utalást kapunk arra, hogy lesz leírás bőven, hiszen a könyv eleji jegyzetben éppen arról van szó, hogy azért volt fontos az újrakiadás, mert az első kiadásokból hiányzott három nagyon fontos fejezet. És ez a három fejezet éppen a Notre-Dame részletes bemutatásával, illetve Párizs leírásával foglalkozik. A Notre-Dame-ról, és magáról az építészetről szóló résszel nem is lett volna semmi bajom. Sőt, az építészet és a könyvnyomtatás kapcsolataira vonatkozó fejtegetéssel abszolút egyetértek. Nagyon világosan látta ezt meg Hugo, és úgy megfogalmazta, ahogy én sosem tudtam, de miközben olvastam, azt éreztem, hogy ez eddig bennem ott lappangott megfogalmazatlanul. Zseniálisnak találtam, hogy az építészetre, mint kifejező művészetre tekintett, amely a könyvnyomtatás – mint sokkal emészthetőbb közvetítő közeg - terjedésével gyakorlatilag elvesztette presztízsét.

Na de Párizs részletes bemutatásánál közel jártam ahhoz, hogy könyörögni kezdjek a hóhérnak, hogy inkább engem akasszon fel Esmeralda helyett. Túl sok. Én azt hiszem, még egy franciának is túl sok. Mert nem ismerjük úgy Párizst, mint a tenyerünket. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni a helyeket, hogy pontosan hogy volt, és mi hogyan kapcsolódott, és melyik utca merre kanyargott, és… Én legalábbis körülbelül a harmadik mondat után elvesztettem a fonalat. Ez nem hiányzott. De szerencsére itt még a zanzásított verziót kaptuk A nyomorultakhoz képest, úgyhogy nem is panaszkodom tovább.

Na jó, még egy fél mondat erejéig. Amivel még nem voltam kibékülve, az az, hogy bár a történet 1482-ben játszódik, mégis egy csomó utalás történik későbbi dolgokra, helyekre, személyekre, eseményekre.

Apróságaim:

·         Utalás történik egy másik listás könyvre, a Gargantua és Pantagruelre.

·         Utalás történik két helyen is Magyarországra. Elsőként Esmeralda származására utalva, már hogy tudniillik Magyarországról került Franciaországba a vándorcigányokkal. Másodjára pedig a mi igazságos Mátyásunk kerül szóba, aki meghívott a bécsi egyetemre egy francia matematikust.

„ – Tudja, mi a barátság? – kérdezte.

-          Tudom – mondta a cigánylány. – Ha úgy vannak ketten, mint fivér és nővér; két lélek összesimul, de nem vegyül; két ujj a kézen.”

„… az idő talán többet adott a templomnak, mint amennyit elvett tőle, bevonván a homlokzatot, a századoknak azzal a komor színével, amely a műemlékek öregkorát szépségük korává avatja.”

„Nyomtatás formájában az eszme maradandóbb, mint valaha; illékony, megfoghatatlan, elpusztíthatatlan. Elvegyül a levegőben. Épületkorában hegységgé magasodott s erővel hatalmába kerített egy évszázadot vagy egy területet. Most madárrajjá válik, szétrebben a szélrózsa minden irányában, és egyszerre mindenütt ellepi a levegőt és a teret.”

„Ami nagy, lerombolható, de kiirtható-e a mindenütt jelenlévő?”

„A gyászruha megkophat és kifakulhat: a szív megmarad feketének.”

„A szertelen fájdalom, akárcsak a szertelen öröm, mivel heves, nem hosszú életű. Az emberi szív nem bírja sokáig a végleteket.”

„Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell. Az a megfoghatatlan ebben a szenvedélyben, hogy minél elvakultabb, annál szívósabb. Akkor a legszilárdabb, ha nincs benne értelem.”

„Nagy, fekete, súlyos, elrongyolt, hasadozott felhők csüngtek alá, selyem ágykárpitok gyanánt, az éjszaka csillaghímes boltozatáról. Az égbolt pókhálóinak mondta volna őket az ember.”

„Olyan az emberszív…, hogy csak egy bizonyos mennyiségű keserűség fér meg benne. Ha a szivacs teleszívta magát, elzúghat fölötte az egész óceán, egy csöpp nem sok, annyit se vesz magába többet.”

„Köztudomású, hogy a nagy vagyonok nem az irodalomból származnak, és hogy akik a legtöbb jó könyvet olvassák, nem mindig tudnak télen fűtőzni.”

„Mert ha egyébként nem hiszünk is semmiben, vannak az életünkben percek, amikor a legközelebb eső templom istenét imádjuk.”