Romantika a textilüzem árnyékában | Elizabeth Gaskell: Észak és Dél

Újabb helyesbítéssel indítanék. Az előző bejegyzésben ugye jeleztem, hogy sajnálatos módon a Gaskell másik könyvéről, a Cranfordról szóló bejegyzésben következetesen rosszul írtam az írónő nevét. ☹ Az Észak és Délről szóló bejegyzés feltöltése után pedig szinte rögtön szembesültem vele, hogy a könyv címét is rosszul írtam, ugyanis én végig kis betűvel írtam a dél szót a címben, pedig helyesen Észak és Dél. Ez egy olyan sajnálatos baklövés, ami engem sajnos rettenetesen bosszant, mert igyekszem odafigyelni a helyesírásra.

És ha már a címnél tartunk, akkor maradjunk is ennél a témánál még egy gondolat erejéig. Ugyanis az égtájak eme ellentéte nekem automatikusan Amerikához kötődik, így igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy ennek a könyvnek a színtere teljes egészében Anglia. Maga az ellentét azonban nagyjából hasonló, ugyanis dél jelképezi a lassabb, nyugodtabb életvitelt folytató földműveseket, míg északon találjuk azt a büdös, piszkos, ködös, züllött iparvárost, ahová Hale-ék átköltöznek.

Bár a címben lévő ellentétnek természetesen lesz jelentősége a cselekmény szempontjából, azért itt alapvetően mégis inkább egy olyanfajta romantikus történetről van szó, amelynek egyik legkiemelkedőbb alakja Jane Austen. A két főszereplőnk különböző társadalmi rétegből jön ugyan, de a szerelem nem válogat. Mindketten végtelenül büszkék a maguk módján, ráadásul egy szerencsétlen véletlen folytán egy titkuk is lesz. És hogy még jobban megbonyolódjon a helyzetük, bár a titkot mindketten ismerik, de máshogyan értelmezik. Az olvasó pedig lényegében ennek a kapcsolatnak az alakulását követi nyomon.

Mindezek mellett persze erőteljesen jelen van, de azért főszerepet nem kap az észak és dél – Milton és Helstone – közti ellentét. Igazán üde színfolt volt, és szerintem nagyon feldobta a történetet az új helyszín, a gyárak, gyárosok és szakszervezetek világa. Érdekes volt ezekről olvasni egy alapvetően romantikus történetben. És mivel korábban nem találkoztam hasonlóval, meglepett ez a fajta témaválasztás. Sőt, talán az elején még egy picit bosszantott is. Bár lehet, hogy ez a bosszankodás igazából annak volt köszönhető, hogy nem derült ki konkrétan, hogy miért is kellett Hale-éknek elköltözniük. Csak annyi tudunk meg, hogy Mr. Hale lelkiismereti okokból ott akarja hagyni a lelkészi pályát, teljesen szakítani akar az egyházzal, és mivel közeli barátja, Mr. Bell Miltonból származik, ő javasolja neki, hogy költözzenek oda, mert ott tud segíteni neki állást találni. Nekem azonban ennyi magyarázat édes kevés. Nagyon érdekelt volna, hogy pontosan mi történt Mr. Hale-lel. De mivel nem tudtam meg, Margarethez hasonlóan rendkívüli módon bosszankodtam a költözésük miatt.

A bosszankodásom akkor kezdett elsőként alábbhagyni, amikor Margaret kezdte jobban megismerni Higginséket. Rajtuk keresztül ismerhetjük meg ugyanis a munkások nézőpontjait, és nyilván John szemén át látjuk a gyárosokat. Bár mindkét oldal leírása meglehetősen romantikusra sikeredett, azért az alapvető probléma – tudniillik, hogy ellenkező irányból szemlélik ugyanazt a dolgot – elég jól meg lett fogalmazva. És az a végtelenül egyszerű megoldás is ott sejlik a könyvben, amivel, ha teljesen nem is lehetne feloldani a két réteg közti ellentétet, azért enyhíteni lehetne.

Van tehát egy nagyon érdekes, izgalmas és újszerű aspektusa a könyvnek, de mint említettem, ez azért csak a díszlete egy romantikus történetnek. És ez nekem most egy picit fájt. Mert sokkal inkább érdekelt volna a gyáros sztori, mint Margaret és John szenvedése. Egyértelműen Higgins papa 😊 volt a kedvenc szereplőm, a munkásosztály áll közelebb hozzám, és sokkal inkább olvastam volna egy történetet róla, az ő szemszögéből.

Azért persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nem tetszett a könyv. Pedig őszintén szólva ódzkodok már a négyszáz oldalnál vastagabb könyvektől is. Amit egyébként azért nem értek, mert szeretek elmerülni egy-egy történetben. De valamiért a vastag könyvektől mindig tartok egy picit. De ez nagyon jó volt. Izgalmas, újszerű. Szóval, ha valaki egy felturbózott, Jane Austen-féle romantikus történetre vágyik, annak meleg szívvel tudom ajánlani Elizabeth Gaskell Észak és Dél című regényét.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire és a Don Quijotéra.

A munkásosztállyal vagy a cégtulajdonosokkal tudsz inkább azonosulni?

Egy házasságtörő lélek rejtelmei | Flaubert: Bovaryné

Flaubert Bovarynéját annak idején úgy tanultuk az iskolában, mint a realizmus első mérföldkövét. És valóban, a történet meglehetősen földhöz ragadt volt. De véleményem szerint nem ez a könyv legfőbb „erénye”.

Egészen röviden – mert hát maga a könyv is csupán alig háromszáz oldal – arról van szó, hogy főhősünk, Bovary doktor egy betege révén megismerkedik a szépséges Emmával, akiből aztán egy csapásra a címszereplő Bovaryné válik. Bovarynének elég elrugaszkodott elképzelései vannak az életről és a lehetőségeiről, ezért meglehetősen boldogtalanul él a doktorral, és nagyjából minden második fickóba, akivel megismerkedik, bele is szeret. (Bal)szerencséjére lesznek olyanok, akik kihasználják Emma ilyen irányú, fölös energiáit, csakhogy ezzel végzetes pusztulásba taszítják az egész Bovary családot.

Úgy gondolom a könyvben tárgyalt témák, úgy mint boldogtalan házasság, házasságtörés, hazugságok hálója, azért nem új keletűek már, nem Flaubert találta fel a spanyol viaszt. Van viszont két dolog, ami az elődökhöz képest igenis újdonság. Az egyik, hogy nem emeli piedesztálra a szerető létet. Itt, kérem szépen, tűpontossággal kerül bemutatásra, hogyan jut el egy asszony odáig, hogy a családi fészken kívül keresi a boldogságot, és hogy mit tesz az idő a tiltott gyönyörök boldogságával. Ráadásul mindezt teljesen szokatlanul egy nő szemszögéből követhetjük nyomon.

Véleményem szerint itt mutatkozik meg Flaubert zsenialitása (és újító szándéka egyben). Sőt, azt lehet mondani, általában igen tehetségesnek és szerencsésnek mondhatja magát az az író, aki belelát az ellenkező nemű főszereplője fejébe, és ilyen pontosan meg is tudja fogalmazni a gondolatait, érzéseit.

Emma nő, amiből egyenesen következik, hogy élete első legjelentősebb eseménye a férjhez menetele lesz. Automatikusan ettől várja a boldogságot, de maga sem tudja, mi lenne pontosan ez a boldogság. Az viszont elég hamar kiderül számára, hogy Bovary nem fogja tudni boldoggá tenni. Nem igazán szerelmesek egymásba, inkább amolyan kölcsönösen előnyös kapcsolat alapon házasodnak össze. Ami persze nem elégíti ki Emmát. Viszont minden férfiba, aki csak egy kicsi figyelmet is fordít rá, beleszeret.

Eleinte egész jól ellenáll az érzéki örömökkel kecsegtető út csábításának. Sőt, egy-egy gondolatbeli botlása után az erényes háziasszony mintaképe válik belőle. Egészen addig, míg nem jön a következő. És hát bizony várható, hogy egyszer valaki célba fog érni. Onnantól pedig nem lesz megállás a lejtőn. Emma egy egész hazugsághálót sző a tettei köré. Egyenesen fáj nyomon követni Bovary vakságát és érzéketlenségét(?), de még fájóbb látni azt, hogy Emma nem csak a házasságukat, hanem az egész családjukat teszi szép lassan tönkre.

Nem kapunk ettől a könyvtől se többet, se kevesebbet, mint a házasságtörés lehető legpontosabb leírását. Illetve talán egy picivel mégis többet kapunk. Telistele van ugyanis a könyv messzemenőkig precíz és részletes, ugyanakkor teljesen felesleges leírásokkal és gyönyörű hasonlatokkal. Ez jól mutatja Flaubert ingadozásait a két irányzat, a romantika és a realizmus között. Továbbá hogy mennyire új terep volt a női lélek rejtelmeiben való kutakodás, azt az is jól jelzi, hogy Flaubert igen gyakran elveszett más, férfi szereplők leírásában. A történet maga például Bovary gyerekkorának és első házasságának bemutatásával kezdődik, valamint elég részletes képet kapunk a gyógyszertárosról, az ő életének apró-cseprő ügyeit még Emma halála után is követjük.

A maga korában ez a könyv bizonyára jelentős mű lehetett. És ha az ember megpróbálja így, többé-kevésbé időrendi sorban olvasni a könyveket, akkor fel is lehet fedezni benne újdonságokat, amik miatt mindenképp említést érdemel. De összességében rám nem volt kimondottan nagy hatással. Habár azt még egyszer el kell ismernem, hogy Flaubert lélekbúvárkodása mesteri.

Ugyanakkor épp ennél a könyvnél volt az az érzésem, hogy szívesen olvastam volna Emma gondolataival párhuzamosan a Charles-éit is. Érdekelt volna, hogy ő mit érez, és mi a véleménye bizonyos dolgokról, és hogy tényleg ennyire nem látta-e, hogy nincsenek rendben a dolgok a háza táján.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire, A párizsi Notre-Dame-ra és az Emil, vagy a nevelésrőlre.

„A szíve is olyan lett, mint a cipője: ahogy hozzádörgölőzött a gazdagsághoz, megfogta valami, és soha többet nem jön le róla.”

„…nincs az a szerelmi vihar, amely úgy lehűtené, úgy pusztítaná a szerelmet, mint a pénzkérés.”

This is Love! | Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Ahogy kiment múlt hét szerdán az előző bejegyzés, rögtön neki is kezdtem a Büszkeség és balítéletnek, amit ugye már kerülgetek egy ideje. Gondoltam, letudom, amíg tart a Goriot apó utáni lelkesedés. És most olyat kell közöljek, amit álmomban sem hittem volna, hogy megtörténhet velem. Én, aki határozottan Büszkeség és balítélet antifan voltam, egyetlen nap leforgása alatt újraolvastam a könyvet. Tényleg valamifajta lelkesedéssel kezdtem bele, és azt vettem észre, hogy a fejezetcímek totálisan elmosódnak, és én csak megyek és megyek a szöveggel. Rendesen kényszerítenem kellett magam, hogy időnként szünetet tartsak. Amikor öt fejezettel korábban eldöntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni, a hatodik fejezet elejét le kellett takarnom a könyvjelzőmmel, hogy ne ugorjak tovább automatikusan.

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy továbbra sem lett kedvencem a könyv. De ez alkalommal legalább igazán tetszett, jó móka volt, erre volt szükségem.

Főszereplőink gyakorlatilag az egész Bennet család, apuka, anyuka és az öt lány, akiknek célja mi más is lehetett volna a XIX. században, örökség nélkül, mint hogy a lehető legelőnyösebben menjenek férjhez. Családi életükbe ott kapcsolódunk be, hogy a szomszédjukba költözik egy fiatal, jómódú agglegény, aki bármelyik lány számára potenciális jelölt lehet. Így Mrs. Bennet rögtön hozzá is lát, hogy ismeretségbe kerüljenek Mr. Bingley-vel. Általa pedig megismerkednek a rendkívül előkelő, ugyanakkor hűvös, távolságtartó Mr. Darcy-val.

Mr. Darcy egy bál alkalmával a saját életére nézve hatalmas „baklövést” követ el. Neki ugyanis derogál, hogy leereszkedjen a nála alacsonyabb helyzetben lévő, vidéki emberekhez, és egy bálon, amikor össze akarják boronálni egy tánc erejéig Elizabeth Bennetel, Darcy meglehetősen lesújtóan nyilatkozik a lányról Elizabeth füle hallatára. De sajnos rossz emberrel kezd, mert Elizabeth nem ijed meg a férfi rangjától, és a további érintkezéseik alkalmával ott szúr oda a férfinak, ahol csak tud. És ezzel a lehető legérdekesebbé teszi saját magát Darcy számára, aki hozzá van szokva, hogy ha ő megjelenik valahol, minden nő őt hajbókolja körbe.

Azon az első bálon történt dolog jó időre meghatározza Elizabeth és Darcy véleményét a másikról. Egyiküket a büszkesége, másikukat a balítélete gátolja meg abban, hogy igazán közeledjenek a másikhoz. De a véletlen szerencsés közrejátszása folytán végül minden úgy alakul, ahogy annak egy jó romantikus regényben alakulnia kell.

Amint az látható, a címben szereplő büszkeség és balítélet szavak a két főszereplőre utalnak. Darcy büszke ember, ez kétségtelen, ő maga vallja ezt be azon a végzetes beszélgetésen Mr. Collinséknál. Elizabeth balítéletéről azonban én más véleménnyel vagyok. Mert hát igen, voltak olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban félreinformálták a lányt. Gondolok itt konkrétan arra, hogy mi történt Darcy és Wickham közt. De alapvetően a lánynak elsőre az volt a benyomása Darcy-ról, hogy büszke, gőgös, hideg, amely tulajdonságokat a férfi szintén megerősített. Elizabeth csupán annyiban tévedett, hogy Darcy-nak rossz szándékai volnának.

Imádtam felfedezni minden egyes kis szösszenetet, hogy hogyan találnak végül egymásra a főszereplők. És teljes szívvel átéltem Elizabeth évődését. Közben arra gondoltam, milyen kis szelete is ez a lángolás egy sírig tartó házasságnak, de milyen szükséges is! És hogy miért nem élhetjük időről-időre újra ezeket az eseményeket. Annyira, de annyira vágytam most erre az évődő szerelemre, hogy ez a könyv megint nagyon jókor talált meg. Élveztem minden egyes együtt töltött pillanatot.

A két szerelmes története mellett pedig szórakoztatott minden egyes mellékszál is, mert találtam köztünk roppant elgondolkodtató dolgokat. Például ide sorolnám a Lucas lány és Mr. Collins házasságát, azon Elizabeth mellett én is elég sokat elmélkedtem. Azonkívül itt is, mint a Goriot apóban, minden karakter sablonos volt. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy minden szereplőnél egy tulajdonsága lett kihangsúlyozva, de ez cseppet sem volt zavaró. Sőt, arra kellett rájönnöm, hogy bizonyos szituációkban mennyire csak egy meghatározó tulajdonsága alapján ítéljük meg az embereket. Ezt a saját bőrömön is tapasztalom.

Ide kapcsolódva még az is nagyon tetszett, hogy bár viszonylag rövid volt a könyv a maga 336 oldalával, mégis majd minden mellékszereplőnek volt saját szála, és ezek a szálak le is lettek zárva.

A kedvenc szereplőm Mr. Bennet lett, aki már az első oldalon megnevettetett azzal, ahogy kezelte házsártos feleségét. Aztán persze rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű a dolog vele kapcsolatban, mert hát egyáltalán nem viselkedett igazi családfőként, amely tény elég nagy kalamajkába is sodorta a családot.

Összességében tehát nagyon-nagyon tetszett, mert élveztem kicsit Elizabeth-tel együtt újra szerelmesnek lenni. Ugyanakkor ha Jane néni könyvei közül kellene választanom, én a magam részéről inkább A mansfieldi kastélynak szavaznék elsőséget, hasonló témájú és stílusú könyvek közül pedig egyértelműen inkább a Jane Eyre-t választanám.

„A hölgyek képzelete igen gyorsan száguld, s egy pillanat alatt a tetszéstől a szerelemig, a szerelemtől a házasságig szökken.”

„Azt hiszem, minden ember természettől fogva hajlik valami rosszra; olyan fogyatkozás ez, amit a legjobb neveléssel se lehet leküzdeni.”

„A szorult helyzetben lévő embernek nincs ideje illemtudó formaságokra, amelyeket mások megtartanak.”

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.07.16./

Ezt a könyvet vártam is meg nem is. Vártam, mert a mesét anno nagyon szerettem, és kíváncsi voltam a hasonlóságokra és az eltérésekre. És nem vártam, mert elég vaskos volt, és mert egyszer már találkoztam Hugoval, és… Nem is tudom. Imádtam A nyomorultakat, de abban is kikészített pl. a waterloo-i csata helyszínének fűszálankénti ábrázolása. Szóval kicsit tartottam tőle.

A sztori főbb pontjait a Disney változatból lehet ismerni., úgyhogy ezzel nem is húznám túlságosan az időt. (Aki nem látta a mesét, annak nem tudom, milyen gyerekkora lehetett…) Adva van a szép, de számkivetett főhősnő, aki beleszeret egy rangban felette állóba. Viszont belé is belészeret egy rangban felette álló, aki megteheti azt, hogy ha az övé nem lesz a lány, akkor senkié sem. Koholt vádak alapján a lányt halálra ítélik. A halálbüntetéstől pedig a jó öreg Quasi barátunk menti meg, aki szintén fülig bele van habarodva a lányba, de tudja, hogy a szerelmi sokszögből neki van a legkisebb esélye.

Igen, ezek a főbb szálak, amik a könyvben – ahogy az már lenni szokott – jócskán kiegészülnek. Illetve néhány fontos pontban azért módosulnak is. Sajnos itt le kell lőnöm néhány poént. Hugo ugyebár menthetetlenül romantikus, erre utalnak a túlburjánzó leírásai, amiket a történet határozottan nem követel meg, valamint a „csodás” elemek – jelen esetben a tizenöt éve vezeklő anya és elveszett leányának egymásra találása. Ugyanakkor néha megdöbbentően realisztikus karaktereket tud létrehozni. Pontosan ugyanez történt A nyomorultakban is, és most is. Míg Esmeralda a tisztán fehér karakter, Quasimodo pedig a „romantikus”, a nem létező karakter, a mesével ellentétben itt a tiszta fekete karakter egyértelműen Phoebus. A katona egyáltalán nem szereti viszont Esmeraldát, csak ki akarja használni, csak egy éjszakára kell neki. És ez alól a tény alól még az sem „menti fel” (persze semmi, de a különböző rangú emberek be nem teljesült szerelme felett valahogy még mindig könnyen szemet tudunk hunyni), hogy a cigánylány felett áll rangban, mert valljuk be, a viselkedéséből és a beszédéből abszolút arra lehet következtetni, hogy ő is ugyanolyan csóró származék, mint a lány. És mivel még tisztességtelen, aljas, gonosz, undorító féreg is, így jóval a lány alá sorolja be saját magát, legalábbis emberségben.

Phoebus alantassága azonban nagyon is kapóra jött, és minden pillanatban áldottam Hugo nevét, mert azzal, hogy a katonára osztotta a főgonosz szerepét, teljesen más megvilágításba került egy negyedik főszereplő, Claude Frollo. A különc főesperest a mesében annyira ijesztőnek ábrázolták, hogy mai napig feláll a hátamon a szőr, ha csak rá gondolok. A könyvben viszont összetett és érdekes karakter, és – csing-csing – elnyerte a legjobb szereplő díját. Mert nem csak simán egy gusztustalan alak volt, hanem valaki, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy meghasonlott, hogy rossz útra tért, és próbált küzdeni saját maga ellen, de gyenge volt, és elbukott.

Amit Hugonál mindig is kedveltem, ahogy megosztja az olvasóval, milyen apropóból született az éppen aktuális könyve. Megvan ez A nyomorultaknál is, és itt is. Szerintem minden írással és olvasással foglalkozó embernek érdekes lehet azt felfedezni, milyen apróságokból milyen monumentális dolgok tudnak keveredni. Én személy szerint pedig arra is kíváncsi lennék, Hugo vajon tényleg látott-e bármilyen szót a Notre-Dame tornyának falán, ahogy azt leírja. (Simán el bírom képzelni, hogy igen.)

Amit viszont ki nem állhatok Hugonál, azok a már említett leírásai. Mert időnként túlzásba viszi. És nem kicsit, hanem nagyon! És itt már rögtön az elején utalást kapunk arra, hogy lesz leírás bőven, hiszen a könyv eleji jegyzetben éppen arról van szó, hogy azért volt fontos az újrakiadás, mert az első kiadásokból hiányzott három nagyon fontos fejezet. És ez a három fejezet éppen a Notre-Dame részletes bemutatásával, illetve Párizs leírásával foglalkozik. A Notre-Dame-ról, és magáról az építészetről szóló résszel nem is lett volna semmi bajom. Sőt, az építészet és a könyvnyomtatás kapcsolataira vonatkozó fejtegetéssel abszolút egyetértek. Nagyon világosan látta ezt meg Hugo, és úgy megfogalmazta, ahogy én sosem tudtam, de miközben olvastam, azt éreztem, hogy ez eddig bennem ott lappangott megfogalmazatlanul. Zseniálisnak találtam, hogy az építészetre, mint kifejező művészetre tekintett, amely a könyvnyomtatás – mint sokkal emészthetőbb közvetítő közeg - terjedésével gyakorlatilag elvesztette presztízsét.

Na de Párizs részletes bemutatásánál közel jártam ahhoz, hogy könyörögni kezdjek a hóhérnak, hogy inkább engem akasszon fel Esmeralda helyett. Túl sok. Én azt hiszem, még egy franciának is túl sok. Mert nem ismerjük úgy Párizst, mint a tenyerünket. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni a helyeket, hogy pontosan hogy volt, és mi hogyan kapcsolódott, és melyik utca merre kanyargott, és… Én legalábbis körülbelül a harmadik mondat után elvesztettem a fonalat. Ez nem hiányzott. De szerencsére itt még a zanzásított verziót kaptuk A nyomorultakhoz képest, úgyhogy nem is panaszkodom tovább.

Na jó, még egy fél mondat erejéig. Amivel még nem voltam kibékülve, az az, hogy bár a történet 1482-ben játszódik, mégis egy csomó utalás történik későbbi dolgokra, helyekre, személyekre, eseményekre.

Apróságaim:

·         Utalás történik egy másik listás könyvre, a Gargantua és Pantagruelre.

·         Utalás történik két helyen is Magyarországra. Elsőként Esmeralda származására utalva, már hogy tudniillik Magyarországról került Franciaországba a vándorcigányokkal. Másodjára pedig a mi igazságos Mátyásunk kerül szóba, aki meghívott a bécsi egyetemre egy francia matematikust.

„ – Tudja, mi a barátság? – kérdezte.

-          Tudom – mondta a cigánylány. – Ha úgy vannak ketten, mint fivér és nővér; két lélek összesimul, de nem vegyül; két ujj a kézen.”

„… az idő talán többet adott a templomnak, mint amennyit elvett tőle, bevonván a homlokzatot, a századoknak azzal a komor színével, amely a műemlékek öregkorát szépségük korává avatja.”

„Nyomtatás formájában az eszme maradandóbb, mint valaha; illékony, megfoghatatlan, elpusztíthatatlan. Elvegyül a levegőben. Épületkorában hegységgé magasodott s erővel hatalmába kerített egy évszázadot vagy egy területet. Most madárrajjá válik, szétrebben a szélrózsa minden irányában, és egyszerre mindenütt ellepi a levegőt és a teret.”

„Ami nagy, lerombolható, de kiirtható-e a mindenütt jelenlévő?”

„A gyászruha megkophat és kifakulhat: a szív megmarad feketének.”

„A szertelen fájdalom, akárcsak a szertelen öröm, mivel heves, nem hosszú életű. Az emberi szív nem bírja sokáig a végleteket.”

„Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell. Az a megfoghatatlan ebben a szenvedélyben, hogy minél elvakultabb, annál szívósabb. Akkor a legszilárdabb, ha nincs benne értelem.”

„Nagy, fekete, súlyos, elrongyolt, hasadozott felhők csüngtek alá, selyem ágykárpitok gyanánt, az éjszaka csillaghímes boltozatáról. Az égbolt pókhálóinak mondta volna őket az ember.”

„Olyan az emberszív…, hogy csak egy bizonyos mennyiségű keserűség fér meg benne. Ha a szivacs teleszívta magát, elzúghat fölötte az egész óceán, egy csöpp nem sok, annyit se vesz magába többet.”

„Köztudomású, hogy a nagy vagyonok nem az irodalomból származnak, és hogy akik a legtöbb jó könyvet olvassák, nem mindig tudnak télen fűtőzni.”

„Mert ha egyébként nem hiszünk is semmiben, vannak az életünkben percek, amikor a legközelebb eső templom istenét imádjuk.”

Jane Austen: A mansfieldi kastély

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.05.25./

Bevallom őszintén, nagyon vonakodva kezdtem bele ebbe a könyvbe több okból is. Legfőképpen azért, mert korábbi Austen olvasmányélményeim alapján nem számíthattam sok jóra (Értelem és érzelem elment szódával, Büszkeség és balítélet rettenetes volt számomra). Aztán meg azért is, mert nem sok jó kritikát olvastam A mansfieldi kastélyról.

Ennek megfelelően kellő unalommal és félelemmel kezdtem neki. Csak az hajtott, hogy olvassak valami régit. (Esküszöm, hiányoznak a kínai családregények. J) És egy darabig, jó sokáig, tényleg csak bosszankodtam. Mert a lényeg valahogy csak nem akart előbukkanni. Aztán úgy kábé a könyv kétharmadánál kezdett derengeni valami, és azt hittem, sínen vagyok. Még fel is kiáltottam magamban: most megvagy, Jane! Akkor még nem tudtam, hogy Jane az utolsó oldalakkal a sárba fogja tiporni az összes önérzetemet. Most már tudom, és örülök, elmondhatatlanul örülök ebben a pillanatban, hogy van ez a lista, én meg vagyok olyan hülye, hogy belevágtam, és kényszerítem magam némely nemkívánatos könyv elolvasására, mert komolyan mondom, időnként pont azok a könyvek világosítanak fel, amelyeket a legkevésbé szeretnék elolvasni. Mert ott a kényszer, hogy muszáj. És tudom, hogy ez mennyire hülyén hangzik, mert miért lenne már muszáj? Csak azért, mert rajta van egy idióta listán, amiről kitaláltam, hogy elolvasom az összes tételt? De hiszen ezt én találtam ki magamnak, tehát akár azt is kitalálhatnám, hogy egyiket-másikat egyszerűen kihagyom. Vagy legalábbis a végére hagyom. De én általában véve elég komolyan veszem azokat a dolgokat, amiket kitalálok saját magamnak. Néha túl komolyan is. És számomra ez tényleg egyfajta kényszer.  Kényszer, aminek köszönhetően most gazdagabb lettem egy fantasztikus olvasmányélménnyel, amitől a lista nélkül holtbiztos, hogy megfosztottam volna magam.

A jövőben bátran fogom ajánlani mindenkinek, hogy vegyen magára ilyesfajta kényszereket. Nem tudhatjuk, hogy mely szikla alatt lapulnak kincsek. Azt persze egy szóval sem mondom, hogy a kincskeresés könnyű dolog. Keményen meg kell dolgozni érte.

Igenis szenvedtem ezzel a könyvvel. Mert olyan nagyon lassan indult be. Csak csordogált és csordogált, nekem meg elképzelésem sem volt, hogy mi fog ebből az egészből kisülni, és hol van még a sztori vége. Aztán egyszer csak elkezdtem kapisgálni. Kezdtem megérteni, mire volt jó az előző kétharmada a könyvnek. És nem hogy elkezdett tetszeni és érdekelni a könyv, még csúnyán bele is sétáltam Jane néni csapdájába. Elvégre tapasztalataim alapján nem voltam felkészülve, hogy Jane néninek lehetnek egyáltalán csapda jellegű ötletei.

Főszereplőnk Fanny Price, aki csóró szüleitől gazdag nagynénjéhez és nagybátyjához kerül puszta szívjóságból. De valójában ő lesz a család fekete báránya. Már abból a szempontból, hogy folyton kilóg. Sokmindent megkap, amit unokanénjei- és bátyjai is, ugyanakkor mégis éreztetik vele, hogy ő nem egészen közéjük tartozik. Mindennek tetejébe pedig még a nyakába szakad egy Norris néni is. Az ürömbe azonban öröm is vegyül, Fanny pártfogójára talál második számú unokabátyjában, Edmundban. Edmund tanítgatja, terelgeti, védelmezi Fannyt, és ezáltal csakhamar a lány titkos szerelme lesz. És ezzel Fanny belecsöppen a könyv szerelmi rendkívül sokszögébe. J Ugyanakkor a legtöbb szög csak ámítás. Becsvágy, hataloméhség, pénz játszanak közre bizonyos vonzalmakban, és a szereplők ebből kifolyólag nem is lehetnek boldogok. Egészen addig, amíg néhány értelmesebb fajta szereplőnek fel nem nyílik a szeme, ahogy az enyém is a könyv végén, és rá nem jönnek, valójában melyik szögeket alkotják ők maguk.

Mint mindig, most sem akarom lelőni a könyv legfőbb poénjait. Amit mégis kiemelnék, hogy mennyire semmibe vette Fannyt az igazi családja, mármint a szülei és a legtöbb testvére. Fel sem tűnt nekik, hogy egy emberrel több vagy kevesebb, szegény lány csak egy volt a sok közül. Egyszóval bármennyi megpróbáltatás is érte Fannyt a Bertram családnál, még azokért is csak hálás lehetett, mert minden rosszal együtt sokkal, de sokkal jobban járt, mintha otthon maradt volna.

A karakterek közül egyértelműen Fanny lett a kedvencem. Lehet őt gyenge, kis bólogatójánosnak is látni, de szerintem egyáltalán nem volt az. Igenis harcolt, igenis kimondta a véleményét, igenis ellenkezett. Csak éppen ő még tudta, hogy mi a jó modor, az udvariasság, az illem. És ezeket összekeverni a gyengeséggel elég elszomorító dolog. Én egyenesen felnéztem rá, két dolog miatt. Egyrészt mert folyamatos harcban állt önmagával, és mint tudjuk, saját magunkat legyőzni a legkeményebb, ugyanakkor legdicsőségesebb dolog. Másrészt pedig azért, mert ő nem sétált bele abba a csapdába, amibe én szemrebbenés nélkül, és ez véleményem szerint becsülendő, erős jellemre utal. Ő számomra a példaképszerű, felejthetetlen, austeni karakter.

Utána következnek Norris néni és Mary Crawford. Mindketten rendkívül jól sikerült rossz karakterek. Norris nénit nagyjából az első jelenete után kedvem lett volna agyoncsapni egy szívlapáttal, és érzéseim iránta a továbbiakban sem változtak. Mary Crawford pedig azért tetszett, mert nagyon jól tudta titkolni, valójában mennyire együgyű.

Amilyen lassan indult a sztori, annyira összecsapottnak tűnik a vége. Ez elég nagy kontrasztot ad, de nem tudtam haragudni érte, egyszerűen csak azért, mert megértettem. Megértettem, hogy miért kellett az elején az a nagyon alapos, mindenre kiterjedő bemutatása a szereplőknek. A végén pedig elfogadtam, hogy Austen jelen esetben nem kiteljesedő boldogságról akart ódákat zengeni, hanem az odavezető, ijesztően kacskaringós utakat akarta bemutatni, és a végén elégnek érezte, hogy egyszerűen közölje, ki az, aki boldogan élt, míg meg nem halt, és ki nem.

Lehetne még sok mindenről beszélni e könyv kapcsán, többek közt például az úri családok gyermekeinek oktatásáról – hogy hogyan lett Maria és Julia Bertram a két legelcseszettebb ember a Földön. De ez engem most a legkevésbé sem érdekel. Manapság is vannak nevelési problémák, ez nem újdonság. A világ sajnos javíthatatlan. Úgyhogy inkább zárom is soraimat. Meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Jó kis teszt ez, mennyire vagyunk szilárd jellemek.

Idézetek előtt még két apró megjegyzés. Két utalás egy-egy listás könyvre. Pontosabban egy könyvre és egy íróra: az Érzékeny utazásra és Oliver Goldsmithre. (Akinek A wakefieldi lelkészét egyszerűen képtelenség beszerezni.) Itt a vége. J

„Idővel majd nyilván kiismerem a szokásaikat; de mivel én azt a jó londoni bölcsességet hoztam magammal, hogy pénzért minden kapható, eleinte bizony megütköztem egy kissé a maguk hajthatatlanul független vidéki szellemén.”

„…vagy közbejön valami: az a jótékony valami, amely a csukott szemmel néző és csukott aggyal gondolkodó emberek legfőbb barátja.”

„Gondolom, a fiatalokban sohasem tombol a vígság, ha otthon van, akire fel kell nézniük.”

„Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek.”

„Eddigi tudomásom szerint boldogtalanság ellen a legjobb gyógyszer a nagy jövedelem.”