Tanári segédlet az Emmához

A héten visszatérünk egy rég nem látott ismerőshöz, a tanári segédlet sorozatunkhoz. Egy kis ismétlés: a sorozat alapja az amerikai Penguin Publishing Group könyvkiadó által készített tanári segédletek bizonyos művekhez. Erről van szó. Minden segédletet más írt, ezért más a felépítésük is. De többé-kevésbé mindegyikre igaz (amiket eddig megnéztem), hogy nagyjából összefoglalják a könyv eseményeit és a főbb szereplőket. Ezen felül pedig segítséget nyújtanak a tanároknak abban, hogyan érdemes az adott művet feldolgozni iskolai keretek között. Rengeteg (szerintem) szuperjó, cselekvésre ösztönző feladatot tartalmaznak, amelyek persze mind valamilyen formában kapcsolódnak az adott könyvhöz. A feladatok által pedig nem csak mélyül a diákok megértése, hanem szórakozva fedezhetik fel a történetet.

Nem célom, hogy egy az egyben lefordítsam ezeket a segédleteket. Pusztán a magam szórakoztatására olvasgatom őket, és a múltba révedve siratom a saját pocsék irodalom óráimat. Aztán pedig írok egy kis összefoglalót azokról a felvetett gondolatokról és kérdésekről, amelyeket én valamiért érdekesnek és/vagy fontosnak találtam. Ennyi lenne ennek a minisorozatnak a lényege. Vágjunk is bele.

Ezalkalommal tehát a legutóbb olvasott könyvről, Jane Austen Emmájáról lesz szó, ami ugyan nem lopta be igazán magát a szívembe, de azért elgondolkodtatott. A könyvről magáról ugye már itt írtam múlt héten. Most nézzük meg, milyen pluszt adott hozzá a segédlet.

• Az első dolog, ami megdöbbentett, nem kapcsolódik szorosan az Emmához, inkább Austenhez általában, mégpedig az, hogy napjainkban is milyen népszerű. Én magam is annyiszor hallottam már, hogy Mr. Darcy a tökéletes. De csak most gondolkodtam el azon, vajon miért is lehet ez így. És bevallom őszintén, semmire sem jutottam. Mert alapjában véve egyik karaktere sem az a hű de romantikus valaki. Vagy legalábbis tőlem nagyon távol állnak. Valaki mondja meg, mi a baj velem!?!?!?! J J
• Most már térjünk rá konkrétan az Emmára, melynek egyik fő témája, a szokásos austeni triumvirátus (társadalom, vagyon, kapcsolatok) mellett a feleségek alárendelt szerepe. És valóban, már a nyitókép megrendítő, ahogy Mr. Woodhouse siratja a szegény Mrs. Westont, akire nézve a legnagyobb csapás, hogy férjhez ment, és boldogan élhet, míg meg nem hal. Másodiknak pedig ott van mindjárt a szintén szegény Isabella, Emma nővére, aki házasságával csak azt érte el, hogy jó messzire került a családjától. És akkor ne is említsük Mrs. Eltont, aki mindig urának és parancsolójának hívja a férjét. Szóval kissé komikusan ugyan, de valóban elég elnyomottaknak vannak beállítva ebben a könyvben az asszonyok. Ettől függetlenül számomra meglepő volt, hogy Emma sokáig olyan eltökélten ragaszkodott a vénlánysághoz. (Nem mintha az előkelőbben lett volna megjelenítve…) Ebből a szempontból tehát (és véleményem szerint egyébként sem) egyáltalán nem tekinthető az Emma romantikus történetnek.
• A következő kérdés megint nem kötődik szorosan az Emmához, csak felmerült bennem, mert a segédlet több feladatot is ajánl olvasás előtt annak érdekében, hogy a diákok jobban megismerhessék az adott kort és helyet. Persze az iskolában, ahol a tanulás a cél, ez érthető, de egyébként fontos-e, hogy ismerjük egy könyv korát és szellemiségét. Nem épp azért olvasunk könyveket, hogy azokból ismerjük meg ezeket?
• Hasonlít-e bármiben is Emma Cupidóra? Ez a kérdés engem mélységesen felháborított. Már eleve ott nem lehet kettejüket összehasonlítani, hogy Emma egy ember. És az emberi mivoltát mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy az ő kis „szerelemnyilai” nagyon eltévesztették a célt.
• Hogy miért nem akar Emma férjhez menni, arról bevallom, eddig azért nem gondolkodtam, mert olyan visszataszító karakternek találtam, hogy egyáltalán nem érdekeltek a gondolatai. De a segédletben annyiszor visszaköszönt ez a kérdés, hogy kénytelen voltam rá időt fordítani. J És két lehetőség jutott az eszembe. A kulturáltabb verzió szerint azért, mert még soha nem volt igazán szerelmes. A kevésbé kulturált, de annál igazabb(nak tűnő) verzió szerint pedig úgy gondolta, hogy még nem született meg az a férfi, aki hajlandó lenne elviselni az önfejűségét.
• Többször felvetődik a színjáték témája is, egész pontosan az, hogy a szereplők bizonyos szituációkban megjátsszák magukat. Például Jane Fairfax majdnem az egész könyv alatt. Na most azon túl, hogy Jane egy elkerülhetetlen butaságot csinált ugyebár, és utána nem lehetett őszinte senkivel, azért mi mindannyian, minden korban szerepeket játszunk. Hiszen annyiféle feladatunk van, emberek vagyunk elsősorban, de aztán még szeretők, barátok, szülők, felettesek vagy beosztottak, és szerencsés esetben nagyon sokáig gyermekek. És ezek egytől egyig más gondolkodásmódot is jelentenek. Szóval a szerepjátszás valamilyen szinten az életünk része. Az persze már más kérdés, ha valaki hazugság miatt kényszerül szerepet játszani. Vagy azért, mert társadalmi pozíciója erőltet rá valamit, amiről itt ugyebár szó van. Hiszen például hányszor említésre kerül, hogy Emma a háta közepére se kívánja Miss Batest, de muszáj meglátogatnia, erre kötelezi őt a rangja.
• Rendkívül érdekes kérdés következik. Vajon ártalmatlan szórakozás vagy veszélyes játék a kisvárosi pletykálkodás? Ez legszembetűnőbben ott érhető tetten, amikor új szereplők jövetelét jelentik be. Hiszen mind Mrs. Eltont, mind Mr. Churchillt úgy várták, mint a messiást, és már jóval az érkezésük előtt beszéltek róluk. Azért én ebben a könyvben nem gondolnám, hogy a pletyka volt a problémák elindítója. Sőt, én magam is kisvárosból származom, ahol annak idején mindenki ismerte a másikat, és a mai napig, ha hazalátogatok, én is megkérdezgetem, hogy ezzel meg azzal mi történt. Ebben szerintem nincs semmi rossz. Meg alapvetően a találgatásokban sem, csak azt ugye illő lenne megtartani magunknak, főleg, ha valakiről valami rosszat feltételezünk. Mert azért az kétségtelen, hogy meg lehet keseríteni mások életét az alaptalan, rosszindulatú híresztelésekkel.
• Most már szorosabban a történethez kapcsolódó kérdések fognak következni. Kezdjük is rögtön azzal, hogy miért barátkozik Emma éppen Harriettel? Erre nekem egy összetett válaszom van. Először is rögtön a könyv elején megtudjuk, hogy éppen űr keletkezett az életében, hiszen „elvesztette” a nevelőnőjét. Aztán azt Emma maga fogalmazza meg, hogy nem akar Jane Fairfaxszel barátkozni, pedig ő is tudja, hogy Jane jobban illene hozzá. De azt hiszem, rá olyan mértékben féltékeny, hogy nehezére esik egy légtérben megmaradnia vele. Harrietnek pedig „szerencséje” volt, hogy nem ismertek a szülei, mert így Emma bármilyen hátteret kitalálhatott a lánynak, gyakorlatilag ez tette lehetővé, hogy egyáltalán szóba álljanak. Plusz szerintem Emma kicsit a határait is feszegetni akarta, hogy vajon tud-e valakit csinálni egy senkiből. (Ez nagyon csúnyán hangzott, tudom, de ez van.)
• Aztán itt a következő érdekes dolog. Vajon mi lehet az oka Mr. Woodhouse hipochondriájának? És a még érdekesebb válasz: talán az, hogy túl régóta özvegy. A lányai csak enyhíteni tudnak a kínján, de valójában egy erős kezű asszonyra lenne szüksége, aki megregulázza. Ez pedig ugye szöges ellentétben áll azzal a dologgal, amiről már fentebb volt szó, hogy tudniillik milyen sanyarú volt is a sorsuk az asszonyoknak.
• Érdemes megvizsgálni közelebbről a Mrs. Elton – Jane Fairfax és az Emma – Harriet párost. Hiszen az elv ugyanaz, Mrs. Elton és Emma mindketten segíteni szeretnének valakin, aki szerintük rosszabb sorban van, mint ők. De vajon tényleg így van? Vajon tényleg olyan borzasztó lett volna Harrietnek, ha hozzámegy Mr. Martinhoz már az elején? És bár az is csak utólag derült ki, de Jane sem volt rászorulva a segítségre ugyebár. Szóval mint látható, bár Mrs. Elton és Emma nem szívelték egymást, mégis oly hasonlóak voltak egymáshoz.
• Mitől érzi úgy a könyv végén Emma, hogy feladhatja a függetlenségét? Erre a kérdésre gyakorlatilag már válaszoltam fentebb. Mert talál valakit, aki mellett, úgy érzi, megtarthatja, aki szabad kezet ad neki. Aki képes beköltözni az apjához, és őt pátyolgatni. Szerintem semmi romantikus nincs Mr. Knightley közeledésében, pláne nincs Emma felfedezésében. A férfinak csupán egy gyerekre van szüksége, valakire, akit pátyolgathat, aki felett őrködhet, Emmának pedig egy olyan társra, akit valójában maga alá rendelhet, aki férj ugyan, de biztosítja a nő számára a kívánt szabadságot.
• És végül a kérdés, amelyre nem leltem választ. Miért kaphatta a könyv címnek a főhős nevét? Hát fogalmam sincs. Mert oké, hogy Emma körül forog minden, de egyrészt, én ugye Harrietnek szurkoltam, aki ugyanúgy végig a fókuszban volt, másrészt én semmi, de semmi fejlődést nem láttam Emma jellemében, sőt, szerintem egyre rosszabb lett. Szerelemféltésből és érdektelenségből „elhagyja” Harrietet a könyv végére. Ugye miután saját élete rendezgetésével lesz elfoglalva, már nem lesz érdekes számára a lány. És a nagy felismerés, hogy ő mindvégig Mr. Knightleyt szerette. Nem, nem és nem! Én ezt nem tudom elfogadni. Ha valaki jópár évvel idősebb nálam, folyton az apámnál lóg, és néha megkritizálja a tetteimet, akkor nem szeretek bele. Inkább elkerülök minden lehetséges kapcsolódási pontot. És nem, Mr. Knightley egyáltalán nem volt romantikus. Kicsit sem. Semennyire. Inkább egy nagy marha volt ő, hogy képes volt feláldozni a saját szabadságát egy ilyen lányért. Akkor már jobban járt volna Harriettel.

Ennyi lett volna a Jane Austen Emmájához tartozó tanári segédlet kivonata, mely a számomra lényeges gondolatokat tartalmazta. Remélhetőleg másokat is gondolkodásra késztetnek a kérdések, és jól fog szórakozni, míg a saját válaszait keresi. J

Jane Austen: Emma

Emma a projekt szempontjából szigorúan véve a harmadik olvasásom Austentől. Eddig ugye van egy nagyon negatív és egy nagyon pozitív élményem. Bevallom őszintén, egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy Emmát hová soroljam. Talán mire befejezem ezt az értékelést, sikerül valamelyik irányba kibillenteni a mérleget. (Bár ugyebár tudjuk, hogy egyelőre a negatív irányba billen, ha hozzávesszük korábbi olvasásomat, a Büszkeség és balítéletet, amely ugye újraolvasásra vár, de egyelőre nem fűlik hozzá a fogam.)

Tehát az Emma. A könyvet az olvasógépemen olvastam, azon kereken 1400 oldalt számlált. És rögtön bele is kell csapnom a közepébe, mert ez egy számomra is meglepő olvasásélmény volt. Igyekeztem nagy dózisban olvasni, hogy időben be tudjam fejezni (vagy hogy minél előbb túl legyek rajta?), szóval elég töményen kaptam Emmából. Aki számomra egyáltalán nem volt szimpatikus. De, visszájára fordítva a dolgot, olyannyira nem volt szimpatikus, hogy azért kezdtem el falni a lapokat, hogy láthassam, amint elbukik. Persze sejtettem, hogy a szokásos austeni világban ez nem fog bekövetkezni, de jól esett egy ilyen rendkívül unszimpatikus karakter ellen szurkolni 1400 oldalon keresztül.

Nézzük most tovább a tényeket. Főszereplőnk ezesetben ténylegesen Emma, Emma Woodhouse, egy gazdag, előkelő család sarja, aki otthon ápolgatja az apját (az apja lelkét leginkább), és közben kerítőnőként is munkálkodik. Mivel e második állásában éppen munkanélkülivé kezd válni, hiszen sikerült a lehető legtökéletesebben férjhez adnia nevelőnőjét, Miss Taylort, kiszemeli következő áldozatát. Harriet Smith egy kétes felmenőkkel rendelkező, szegény, alacsony sorból származó lány, de Emma lát benne fantáziát. Összebarátkozik a lánnyal, lebeszéli őt egy szerinte előnytelen házasságról, és ki is szemel neki valakit. De kiderül, hogy ez a valaki egyáltalán nem érez semmit Harriet iránt. Aztán kiszemel neki még valakit, de vele sem jár sikerrel. Azt viszont mindkét esetben eléri, hogy Harriet fülig beleszeret az illetőkbe, és aztán jó nagyot csalódhat.

Ezzel önmagában nem lenne baj, csupán az az önelégültség háborított fel mérhetetlenül, ahogyan Emma kezelte a helyzeteket. És nem csak ezeket, hanem bármelyik ballépését, mert hát azokból volt neki bőven. Minden eset után látszólag felismerte, hogy hibázott, próbálta helyrehozni a dolgokat, megbánást mutatott, és szentül megesküdött, hogy meg fog javulni. De valójában semmi sem történt. Én nem éreztem, hogy ő bármit is fejlődött volna. Itt feltétlenül szóvá kell tennem egy jelentős eseményt, szóval extra spoiler veszély következik! Amikor Harriet bevallotta Emmának, hogy beleszeretett Mr. Knightley-be, és ennek következtében Emma rájött, hogy valójában ő is mindvégig csak Mr. Knightley-t szerette, nekem inkább az volt az érzésem, hogy erre csak azért jött rá, mert hirtelen felháborította Harriet nagyravágyása.

Egyébként volt itt többnyire minden, ami egy Austen könyvtől elvárható. Fontos szerepet játszott a rang és a vagyon, és ennek következtében, hogy kinek mikor mit illik és nem illik tennie, és a szereplők úgy általában jó sokat beszélgettek az időjárásról és egyéb teljesen érdektelen témákról, amiket szerintem egész nyugodtan ki lehetett volna hagyni, és akkor talán egy fokkal még élvezhetőbb lett volna a könyv.

A könyv hosszúságából feltételezhető, hogy jópár szereplővel dolgozik. Én itt most nem is akarom bemutatni őket, a legtöbbjük csak végtelenül idegesítő volt. Mr. Woodhouse állandóan sajnálkozott, Mrs. Elton folyton önnön fontosságát hangoztatta, Mrs. Westont amennyire szerették, annyira jelentéktelen szerepe volt az egész történetben. Igazán senki sem lett a kedvencem. A férfi karakterek vagy szánalmasak (Mr. Elton), vagy sablonosak (Mr. Knightley) voltak, és a nők közül sem volt senki érdekes, leginkább csak unszimpatikusak mindannyian. Harrietet valamennyire sajnáltam, de ő meg túl simulékony volt nekem, én nem tudtam volna ilyen higgadtan kezelni azokat a helyzeteket, amikbe a „jó szándékú” Emma belevitte.

Azt hiszem, nagyjából ennyit szerettem volna elmondani erről a könyvről. És nem, még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy hová soroljam be. Ez egy jó rossz-könyv volt. J Számtalan dolog felháborított benne, kezdve Emma egész lényével, ahogy az egész  könyv folyamán bánt Harriettel és másokkal is, Jane Fairfax és Frank Churchill viselkedése egymással, az idegesítő mellékszereplők. De ugyanakkor tényleg végig-végig annak szurkoltam, hogy Emma méltó büntetést kapjon azért, ahogy viselkedett Harriettel. És hát ez a vágyam végülis nem valósult meg, sőt. De végig ez lelkesített olvasás közben, hogy talán. De mégsem. Szóval összességében nem tetszett a történet, ennyi rossz karakterrel nem esett jól a happy end. Kimerültek a szellemi tartalékaim… J

• Utalás történik Oliver Goldsmith A wakefieldi lelkészére.
• Megint emlegetik a trikktrakk játékot. Könyörgöm, valaki világosítson fel, hogy mi az! J

„Miért is nem kaptunk azonnal a gyönyörűség után? Hányszor tönkretesszük a boldogságot mindenféle ostoba készülődéssel!”

„… a férjes asszonyokról általában szomorú dolgokat hallani. Nagyon is hajlamosak arra, hogy abbahagyják a muzsikálást.”

„Van egy korszak az életünkben, amikor a postahivatalnak nagyon nagy a vonzóereje.”

„A nőkről csak akkor lehet igazán véleményt alkotni, ha az ember saját otthonukban, családjuk körében látja őket, ahol hétköznapi mivoltukban mutatkoznak meg.”

„Máris övé volt a szíve, pedig csak annyit akart kérni, hogy felkelthesse benne a szerelmet, ha képes rá.”

Vihető könyvek újratöltve

Ez a bejegyzés valójában egy régi – a nagy szünet előtti – bejegyzés újrafeldolgozása. Arról van itt mostan szó, hogy vannak olyan könyveim, amelyeket kizárólag a projekt miatt szereztem be, és az igazság az, hogy mivel az élet rövid, könyvekből pedig rengeteg van, ezért nem valószínű, hogy túl sokat újra fogok olvasni. És nem szeretném, ha ezek a példányok csak porfogóként állnának a szobámban, ezért felajánlom őket a köz számára.

Még pontosabban arról van szó, hogy ha az alább következő listából bármelyik könyvet szeretnéd ingyen és bérmentve megkaparintani, akkor dobj egy e-mailt a greetaagreen@gmail.com címre, amelyben megnevezed a kívánt könyvet, valamint elküldöd a becses neved és címed, én pedig elpostázom részedre a könyvet. Ingyen. Teljesen. A postaköltséget sem kell állnod.

Nem, nem állok kapcsolatban sem kiadókkal, sem antikváriumokkal, sem az írókkal magukkal (velük mondjuk leginkább azért nem, mert már jobb létre szenderültek), és ezért én semmilyen formában senkitől nem kapok sem pénzt, sem semmit. Ez kizárólag az én személyes akcióm, és tényleg pusztán csak azért találtam ki, hogy azok a könyvek, amikről tudom, hogy nagy valószínűséggel nem fogom újraolvasni őket, szerető, új gazdát találjanak.

A könyveket a jelentkezés sorrendjében postázom, vagyis jelen esetben a gyorsaké a szerencse. A listát pedig folyamatosan aktualizálni fogom.

A legtöbb könyv antikvár, és hát ami az antikváriumnak még „jó állapotnak” számít, az nálam inkább közepes, de azért mindegyik példány használható, tehát pl. nem hiányoznak belőle oldalak, nincs bennük olyan folt, ami lehetetlenné tenné az olvasást. Kérésre természetesen szívesen küldök képeket (bár ez kissé meglassíthatja a folyamatot, mert nem tartózkodok állandó jelleggel egy helyen a könyvekkel).

A könyvek listáját ide kattintva érheted el. (Vagy megtalálhatod a fenti Ajándék menüpont alatt.)

Walter Scott: Rob Roy

Szolgálati közlemény: megkezdem a szokásos nyári szünetemet. De terveim szerint a nyáron is minden héten lesz bejegyzés, viszont csak minden második héten fogok új olvasásról írni. Ez remélhetőleg lehetővé teszi, hogy a nyáron letudjak pár nagyobb lélegzetvételű könyvet. Például már bele is csaptam Austen Emmájába, ami az olvasógépemen 1400 oldal. (És tervezem még A nyomorultakat és A gyűrűk urát, de nem ígérek semmit.) Szolgálati közlemény vége, nézzük most már az eheti könyvet.

Walter Scottal ez volt a második találkozásom. Vagyis igazából a harmadik, mert az Ivanhoe újraolvasás volt. Most pedig a Rob Roy volt terítéken. Előzetesen annyit, hogy nem csalódtam, kellemes volt, de azért Scottól az Ivanhoe marad a kedvenc, itt most nekem túl sok volt a rejtély.

A Rob Roy az Ivanhoe-hoz hasonlóan kalandregény. Főszereplőnk azonban most roppant cseles módon nem a címszereplő, hanem Frank Osbaldistone, egy neves kereskedő fia. Az apja a saját nyomdokaiba akarja léptetni Franket, a fiú viszont nem akar kereskedő lenni. Az apa ezért elküldi a fiát a testvéréhez, a testvérétől pedig érkezik hozzá egy fiú, akit bevehet a cégébe. A történet Frank kalandjairól szól, de e kalandokba nem csak azért csöppen bele, mert hosszú utazáson kell részt vennie, míg elér nagybátyja házába. Hanem azért is, mert a cserefiú, aki a helyébe lép, a csőd szélére sodorja az apja cégét, és ezt bizony nem nézi jó szemmel.

Persze a történet végén a rosszak megkapják a büntetésüket, a jók pedig a jutalmukat. Szóval összességében véve szórakoztató kis könyv ez. Bár azért ha a dolgok mélye felé kezdünk ásni, rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű megítélni, ki ebben a könyvben a rossz és ki a jó. Nézzük is meg, hogy miért állítom én ezt, mert ez adja igazán a könyv sava-borsát.

A főszereplőnk, Frank elég szilárd karakter. Legalábbis szilárdan tudja, hogy ő aztán nem akar kereskedő lenni. Közli is ezt az elhatározását az apjával, mire az apja megkérdezi, hogy oké, de akkor mégis mivel akarja tölteni az életét. Frank válasza erre az, hogy fogalma sincs. Lehetne mondani erre a gyerekre azt, hogy lusta, naplopó, ingyenélő, aki nem akar dolgozni, csak boldogan és lehetőleg gazdagon élni, míg meg nem hal. Másrészről viszont szerintem tökre igaza van, és becsülendő az őszintesége, amikor közli az apjával, hogy ő márpedig nem akar kereskedő lenni. És azt is közli, hogy gőze sincs, mit kezdjen magával, mert amúgy meg nem ért az égvilágon semmihez. És akkor itt szoros egységben vizsgáljuk meg az apát is, akinek erre az a megoldása, hogy elküldi a gyereket jó messzire a rokonokhoz. Ráadásul némi bosszúvágytól fűtve a rokon családtól meg kér egy gyereket, akit gyakorlatilag fiaként vezet be a kereskedés rejtélyeibe. Egyszóval egyikük sincs a helyzet magaslatán. A könyv végén mondjuk rendeződik a viszonyuk, bár én a magam részéről ezt nem találom teljesen kielégítőnek. Minél tovább gondolkodom rajta, annál inkább összezavarodok, hogy amit később tesznek, azzal behódolnak egymásnak, alábbadnak az elhatározásaikból, vagy pont hogy ezzel mutatják ki a szeretetüket és tiszteletüket a másik felé. Még nem jutottam dűlőre a kérdésben.

Következőnek nézzük a női főszereplőt, Diana Vernont. Ő egy távoli, szegény rokon, aki menedéket talált az Osbaldistone-oknál, és természetesen ő csavarja el a főszereplő fejét. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint ahogy azt egy szegény, befogadott rokontól elvárnánk, ami számomra kissé megdöbbentő volt. Engem pont, hogy taszított a jelleme, mert túl férfiasnak találtam. (Ugyanakkor meglepő módon sok hasonlóságot véltem felfedezni közte és jómagam között.) Eljátszotta, hogy aláveti magát bizonyos kötelezettségeknek, ugyanakkor mégis a saját feje után ment. Sokat rejtélyeskedett is a lehető legidegesítőbb formában, mert mondott bizonyos dolgokat, elejtett célzásokat, de semmit nem magyarázott meg.

És persze nem mehetünk el Rob Roy mellett, akiről nem lehet azt állítani, hogy nem jelentős karakter, de mégsem ő a főszereplő, ezért nem is értem, miért róla nevezték el a könyvet. Már magában a történetben is utalnak rá úgy, mint kora Robin Hoodja, és ezzel lényegében el is mondtunk róla mindent. Ő a titokzatos jótevő, aki mindig a megfelelő időben van a megfelelő helyen, és mindig tudja, mit kell tenni. Ugyanakkor csak egy sértett, önbíráskodó alak, küzdelmét egyáltalán nem lehet egy lapon említeni Kohlhaas Mihályéval.

Végül, de nem utolsó sorban mindenképp meg kell említeni Rashleigh Osbaldistone-t, a cseregyereket, Frank legfőbb ellenségét. Talán ő az egyetlen karakter, akiben nincs kettősség, ő aztán velejéig romlott.

Nos, ők szolgáltatják tehát számunkra az izgalmakat a Rob Roy című könyvben, amit feltétlenül lehet egyszerű kalandregényként értelmezni. Abszolút szórakoztató. Aztán lehet boncolgatni a szereplők jellemét, amivel fentebb (és olvasás közben is) én is elszórakoztattam magam. Extra élvezet. És lehet még némi történelmet is kiszipolyozni a könyvből. Az én példányom végén van is egy ilyen történelmi összefoglaló a korról, amikor a könyv játszódik, de őszintén szólva én nem lettem okosabb tőle. Megnyugtatásképpen: a történet abszolút értelmezhető és élvezhető mindenféle történelmi előismeret nélkül is.

„ – Bravó, Andrew! Látom, maga is tudja, mi a protekció, és szeretne egy jó pártfogót találni.

– Miért ne szeretnék? – mondta a kertész. – Nem olyan időket élünk, amikor az ember kivárhatja, míg felfedezik, mit ér.”

„Nem tudom, mért van az, hogy egyetlen erőszakos vagy kegyetlen tett jobban megrendíti az embert, mint hasonló gazság, ha tömegesen követik el.”

„ – Mindent el lehet felejteni – felelte Diana helyett ez a komor asszony –, kivéve a becsület parancsát és a bosszúvágyat.”

„Nincs szomorúbb látvány, mint régi örömeink tanyája, ha már elcsendesedett, elsötétült, kihalt.”