Bosszúálló Angyal I. | Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja I-II.

Idén nem készültem kifejezetten Halloween-i bejegyzéssel, mert tavaly óta nem sok ide passzoló könyvet olvastam. Sőt, szerintem igazából egyet sem. De azért aki kíváncsi a tavalyi összeállításra, itt elérheti.

Bizonyos értelemben a ma (és a következő hetekben) tárgyalt könyv is ijesztő, de erről majd később…

Aki rendszeresen látogatja a blogot, észrevehette, hogy jó ideje már az aktuálisan olvasott könyvnél a Monte Cristo grófja szerepel. Még szeptember közepe táján kezdtem el olvasni, így akartam hangolódni a nyaralásra. A történet ugyanis, legalábbis az eleje mindenképp, olyan helyeken játszódik, ahová én is ellátogattam. Főként ezért esett a választásom erre a könyvre, de egyébként is régóta terveztem már az elolvasását. Szerintem legalább tizenöt éve…

A dolog úgy áll, hogy annak idején nagymamámmal láttam a könyv alapján készült filmsorozatot Gerard Depardieu főszereplésével, ahol is menthetetlenül beleszerettem az említett férfiú orrába. De a történet is eléggé magával ragadó volt. J El is határoztam azon nyomban, hogy elolvasom, és el is jutottam odáig, hogy kikölcsönöztem a könyvtárból. Hazavittem mind a négy(!) kötetet, ami egy darabig csücsült a polcomon, amíg le nem járt a kölcsönzési határidő, akkor visszavittem, és azon túl mindig csak gondoltam rá, hogy majd egyszer tényleg ráveszem magam. A nyaralás most épp megfelelő apropót szolgáltatott hozzá, na meg az is, hogy Dumas korábban olvasott könyve, A három testőr mennyire tetszett.

Mivel kicsivel több, mint ezer oldalról van szó, úgy döntöttem, hogy írok egy bejegyzést az első két kötetről, ezt olvashatjátok majd most; egyet a második két kötetről, és egy összefoglalót. Ebben és a következő bejegyzésben egyelőre csak a történetre szeretnék szorítkozni, minden másról pedig majd beszélünk az összefoglaló alkalmával.

Tehát történetünk főhőse Edmond Dantes (akinek nem így kell leírni a nevét helyesen, de sajnos nincs megfelelő ékezetes e betűm, sorry), akinek, úgy tűnik, az élete meredeken felfelé ívelőben van éppen. Ki akarják nevezni hajóskapitánynak, és esküvő előtt is áll, de irigyeinek és egy saját végzetes döntésének köszönhetően bebörtönzik, és jó hosszú időre ott felejtik a rettegett If várában. Itt megismerkedik egy abbéval, aki – hogy mindketten elüssék az időt – rengeteg mindenre megtanítja, és a halála közeledtével beavatja Edmondot egy hatalmas kincs rejtekhelyének titkába. Edmond az abbé halálát kihasználva megszökik a szigetről, és felkutatja a kincset, valamint bosszút esküszik azok ellen, akik börtönbe juttatták / hagyták megrohadni a börtönben.

A kincs birtokában, immár felvéve a Monte Cristo grófja címet, és valódi személyiségét gondosan eltitkolva elsőként visszatér Marseille-be, hogy tudakozódjon agg édesapja és szerelme felől, valamint kiderítse, miért is kellett kora felnőttkorát börtönben töltenie. Az édesapját már nem találja életben, a szerelme pedig más felesége lett, így gyakorlatilag jobb dolga nem lévén belefolyik azoknak az életébe, akik az ő sorsát „egyengették”, hogy ő is hozzásegítse őket ahhoz, amit megérdemelnek. Elsőként Morrelt, korábbi főnökét, a hajóstársaság tulajdonosát keresi fel álnéven, és épp a legjobbkor érkezik, Morrel ugyanis őrült nagy bajban van, a csőd szélén áll. Edmond természetesen megmenti őt, amely jeleneten én szanaszét bőgtem magam (és nem ez volt az egyetlen alkalom!). A többiekről, akik szerepet játszottak a sorsa alakulásában, kiderül, hogy Párizsban élnek, ezért Edmond felkerekedik, hogy beássa magát rég nem látott ismerősei közé. De ezt a lehető legagyafúrtabban és a legtávolabbról kezdi, először is különös módon ismeretséget köt egy bizonyos Franz d’Épinay-jal. Ezzel ér véget az első kötet.

A második kötetben Edmond teljesen véletlenül összetalálkozik újdonsült barátjával Franz-cal és annak egy ismerősével, bizonyos Albert de Morcerffel Rómában. Ez az Albert pedig már nagyon is közel van ahhoz a bizonyos tűzhöz, amit Edmond el szeretne érni. Ez az Albert ugyanis nem más, mint Mercedesnek, Edmond egykori kedvesének, és Fernandnak, Mercedes egykori hódolójának és Edmond egyik elveszejtőjének gyermeke. Edmond római tartózkodása alatt szoros barátságot köt a két fiatalemberrel, és ígéretet tesz nekik, hogy fel fogja keresni őket Párizsban, ahol viszonozhatják majd mindazt a sok szívességet, amit ő tett értük Rómában.

Nem sokkal ezután valóban Párizsban látjuk viszont Edmondot, és ott találjuk az egész díszes társaságot is: Mercedest és Fernandot, Danglars-t, Edmond másik elveszejtőjét, aki annak idején Edmond helyett lett hajóskapitány, és az ő családját, valamint azt a Villefort-t (és családját természetesen), aki gondoskodott Edmond bebörtönzéséről, és arról, hogy lehetőség szerint soha ne hagyhassa el If várát. Ó, és Morreléket is itt találjuk, de immáron az idősebb Morrel nélkül. És miután Edmond minden családnál bemutatásra kerül, és mindenhová beédesgeti magát, megkezdődik a bábjáték.

Még Rómában Albert, Franz és Edmond megtekintenek egy kivégzést, és közben a bosszúról és az igazságszolgáltatásról beszélgetve Edmond kifejti abbéli nézetét, hogy a halál és ezáltal a kivégzés is sok esetben nem a megfelelő büntetési mód. És hogy azoknak, akik évtizedes szenvedést okoztak valakinek, hasonlóképpen kellene meglakolniuk. A fiatalok ez ellen úgy érvelnek, hogy a földi igazságszolgáltatás nem támogatja az önbíráskodást, de Edmond rácáfol erre azzal, hogy akinek kellően nagy vagyona van, az mindent el tud intézni. És gyakorlatilag ez is történik a későbbiekben. Edmond minden titokra fényt derít, mindig egy lépéssel mindenki előtt jár, és úgy alakítja az eseményeket, hogy neki jó legyen, aki pedig szerinte rosszat érdemel, annak rossz.

Ez a bejegyzés már így is meglehetősen hosszúra nyúlt, úgyhogy itt zárom is soraimat. Elöljáróban annyit, hogy nagyon tetszik, nagyon izgatott vagyok, hogy mi lesz a végkifejlet, mert már nem emlékszem rá, és nagyon sok mindenről szeretnék írni az összefoglalóban.

Említésre kerülnek Az ezeregy éjszaka meséi, az Emil, avagy a nevelésről és a Candide vagy az optimizmus.

Két helyütt is emlegetik a magyarokat:

„Vagy azt hiszi talán, hogy Napoleon e hűséges katonái, kik meg vannak szokva vakon az ellenségre rohanni; meggondolási időt kérnek, míg elsütnek egy kartácsot, vagy szuronyrohamra csoportosulnak? Vagy talán jobban húzódoznak egy ember ledöfésétől, kit személyes ellenségüknek tartanak, mint egy orosz, vagy magyar katonától, kit sohasem láttak?”

„Feketébe öltözött pap ült a könnyed járásu, karcsu magyar lovon, háromszögletü kalappal a fején.”

„A boldogság felé mindenki siet, Danglars úr, mert ha az ember nagyon sokat szenvedett, nem hisz többé a szerencse állandóságában.”

„…csak a szenvedések tanítanak meg valamennyiünket arra a magasztos nyelvre, mellyel Istenhez beszélhetünk.”

„Csak a szükségben aknázzuk ki mindazt, ami lelkünk mélyén van; a puskapor is csak akkor hat igazán, ha csőbe szorítjuk.”

„Egyetlen valóban komoly dolog van a világon és ez a halál…”

Ami az angoloknak Scott, a franciáknak... | Alexandre Dumas: A három testőr

A könyv eredeti borítója a védőborító alatt.

Dumas három testőre is olyan történet, amelyet ilyen vagy olyan formában, de szerintem mindenki ismer. Én is láttam valamikor régen filmen és rajzfilmen is. És bár a konkrét történetre nem emlékeztem, arra igen, hogy lenyűgözött az a fajta barátság, amely a főhősök között szövődött. Egyszóval óriási várakozással fogtam neki a könyvnek, és végre, végre azt mondhatom, hogy nem csalódtam.

Meglehetősen vaskos kötetről van szó. Az általam olvasott kiadás (Európa, 1981) 686 oldal. De ez most senkit ne ijesszen el. Csak úgy suhannak majd a lapok, higgyétek el nekem! Most pedig megpróbálom röviden összefoglalni ennek a 686 oldalnak a történéseit.

Főszereplőnkkel, D’Artagnannal együtt útra kelünk egy vidéki kisvárosból Párizsba szerencsét próbálni, szeretnénk bekerülni a királyi testőrség tagja lenni. Utunk során összetűzésbe keveredünk egy sebhelyes arcú idegennel és annak egy nőismerősével. Ez a két szereplő az egész történet folyamán vissza-visszatér, mondhatni kísérteni fogják D’Artagnant. Párizsba érkezvén rögtön betérünk a királyi testőrség parancsnokához, aki jó szívvel fogad, lévén, hogy ő is arról a vidékről származik, ahonnan mi. Ugyan nem tud rögtön helyet biztosítani nekünk a testőrségben, de beajánl a sógora seregébe, ahol vitézül meg is álljuk a helyünket. Közben roppant kalandos és mulatságos módon megismerkedünk a címben szereplő három testőrrel, Athosszal, Porthosszal és Aramisszal, és elválaszthatatlan jó barátok leszünk.

Mikor így nagyjából felvázolódott ez az alapszituáció, akkor egyszerre három fontos dolog is történik. Egyrészt D’Artagnan rájön, hogy nem elég jó katonának lenni, jó politikusnak is kell lennie, mert ezidőtájt bizony a hatalom nem egyenlő a királlyal. Hanem még a király hű tanácsadóját, a bíboros urat is figyelembe kell venni. És akkor a királynét még nem is említettük. Másrészt egy véletlen folytán D’Artagnan maga is belekeveredik egy udvari cselszövésbe, s gyorsan döntenie kell, hogy a fent említett három hatalmi ág közül melyik mellé áll. Harmadrészt pedig e cselszövés kapcsán megismerkedik egy bájos hölggyel, akivel azonnal szerelembe is esik. És lényegében ez a három dolog határozza meg a további eseményeket. És hát lesz itt kérem szépen minden, ami egy jó kis kalandregényhez kell. Emberrablás, gyilkosság, ármány, cselszövés, kegyetlenség, titkok.

De ez a könyv nem pusztán kalandregény, hanem történelmi regény is. Felvonultat ugyanis egy csomó valós történelmi személyt és eseményt. Így például XIII. Lajos francia királyt és feleségét, Ausztriai Annát, Richelieu bíborost, és La Rochelle ostromát. De szerencsére nem kell történelemzseninek lennünk ahhoz, hogy élvezhessük a történetet. Ezek inkább csak pluszban emelik a könyv értékét, mint ahogy az is, hogy az író az elején leszögezi, hogy a könyvet Richelieu bíboros és más kortársak emlékiratai alapján írta. (Persze azért ne vegyünk mindent készpénznek, amit az írók mondanak!)

És ha esetleg valakit a rendkívül pörgős, izgalmas cselekmény nem elégítene ki, akkor még mindig van egy nagy „rejtett” értéke a könyvnek. Ez pedig annak a fajta barátságnak az ábrázolása, amelyet legjobban tényleg a testőrök jelmondata foglal össze: Egy mindenkiért, mindenki egyért! Bármilyen veszélyes kalandokba vág is D’Artagnan, a testőrök szó nélkül követik, és kitartanak mellette, támogatják. Ugyanígy a pénzen is folyton megosztoznak, kérdés nélkül, és anélkül, hogy később bárki bármit is visszakövetelne. Ritka kincs az ilyen barátság, amely feltétlenül érdemes arra, hogy emléket állítson neki az ember, akár egy könyv formájában is. Bár azért az egy kicsit elszomorított, hogy a történet végén végül mégiscsak szétszéledtek a barátok. Mert amellett, hogy testőrök voltak, mindegyiküknek megvolt a maga privát élete és vágyai, a testőrség mindegyiküknek csak egy állomás volt.

Szintén a testőröknél kell még megemlíteni, hogy habár ők lehettek a maguk korának lovagjai, azért itt már korántsem lelhetők fel a klasszikus lovagi erények. Ami számomra azért volt meglepő, mert bennem élt valamiféle eszményi kép erről a három testőrről és a negyedik barátjukról. Hogy ők folyton-folyvást csak harcolnak a jó ügyért, de azon kívül szent életet élnek, támogatják és védelmezik a gyengéket és a nőket. De azért itt elég valóságos képet kapunk arról, hogy amikor volt pénz valahonnan, akkor mentek ám a tivornyák kifulladásig. És ha a helyzet úgy kívánta, szemrebbenés nélkül használták fel a nőket a saját céljaikra.

Persze azért nem kellett minden nőt félteni ebben a történetben (sem). A testőrök mellett az egyik kiemelkedő karakter volt a könyvben Milady Winter. Többször is emlegették őt úgy, mint a pokolbéli gonosz küldötte, és magam sem tudnám jobban leírni őt. Ízig-vérig gonosz, tekintet nélkül átgázol mindenkin, hogy célt érhessen. A gyilkosságtól sem riad vissza, ha a helyzet azt követeli, de azért jobb szeret inkább rávenni valakit, hogy elvégezze helyette a piszkos munkát. Újabb erős női karakterrel állunk szemben, de azért ő koránt sem követendő példa! És szerencsére meg is kapja méltó büntetését a könyv végén.

A testőrök közül Athos lett a kedvencem. Aramist túl vallásosnak, Porthost pedig túl piperkőcnek találtam. Athos férfi volt a javából, és különlegessé tette a titkos múltja. D’Artagnan pedig túl éretlen volt, de hát ő volt a legfiatalabb négyük közül. Ahány asszonnyal összefutott, annyiba lett szerelmes, amit Ketty-vel tett, azt koránt sem lehet korrektnek nevezni. És azt is furcsállottam benne, hogy mennyire ingadozott a király, a királynő és a bíboros között. Vagyis egész pontosan azt, hogy nem utálta eléggé a bíborost ahhoz, hogy szóba se álljon vele. De azt hiszem, ezügyben inkább én vagyok az éretlen, D’Artagnan pedig a politikailag megfontolt. Elvégre Richelieu személye megkerülhetetlen volt, muszáj volt vele valamiféle elfogadható kapcsolatot kialakítani.

Egy szó mint száz, a könyv zseniális volt. Rövid fejezetek, pörgős események, minden mindennel összefüggött, és mindennek jelentősége volt. Remek karaktereket láthattunk. Volt egy kis szerelem, egy kis titok, egy kis ez, egy kis az. Hasonlóan jó volt olvasni, mint Walter Scott Ivanhoe-ját. Tényleg ne riasszon el senkit a terjedelem, higgyétek el, amikor a végén becsukjátok a könyvet, azt fogjátok kívánni, bár tartana még vagy 700 oldalon át.

Utalás történik a Don Quijotéra és a Gulliver utazásaira.

„A bátorság mindig tiszteletet kelt; az ellenség bátorsága is.”

„…milyen furcsa a sors, hogy egymás pusztítására uszítja az embereket olyanok érdekében, akikhez semmi közük, s akik, úgy lehet, azt sem tudják róluk, hogy léteznek.”

„A részegek és szerelmesek lépteit, mint tudjuk, Isten vigyázza.”

„Az élet olvasóján minden szem egy-egy apró nyomorúság; a bölcs mosolyogva pergeti le.”