Akkor és most 1/2 | Friedrich Hölderlin: Hüperión

Ma következik a Hüperión újraolvasási kalandjaim második felvonása. Először egyben írtam meg az egészet, de olyan sok mindent sikerült összeszednem, hogy végül úgy döntöttem, kitesz ez két bejegyzést is.

Az első rész igencsak negatív hangvételűre sikeredett, ezért most igyekszem a pozitívumokra koncentrálni, mert azok is vannak! De… J még mielőtt ezekről fellebbenteném a fátylat, még valamit, egy icipici negatívumot, vagyis egész pontosan kettőt meg kell említenem.

Az egyik, hogy akiknek nem voltak a Hüperiónéhoz hasonló élményei, azok kevésbé tudnak azonosulni vele, és így nekik nem valószínű, hogy tetszeni fog ez a könyv. Mert alapvetően itt kevés a cselekmény, a hangsúly inkább az elmélkedésen van.

A másik pedig, hogy teljesen meg tudom érteni, ha valaki esetleg nehezen olvashatónak titulálná a könyvet. A mondatok néhol bekezdésnyi hosszúak, tele gondolatjelekkel, ezt talán nehéz lehet követni. A leírások is helyenként elég nyakatekertek. Szóval be kell ismernem, nem egyszerű olvasni. Mégis, én azt hiszem, ha valaki megértéssel fordul Hüperión sorsa felé, akkor túl tudja tenni magát a könyv hibáin.

Mert ez egy szuper könyv, szerintem ez az előző két bejegyzésemből is kitűnt (vagy ha nem, hát akkor tessék, most határozottan kijelentettem! J). Annyira szuper, hogy egy csomó pozitívum is van benne. Na jó, talán csomó nem, de ezek nagyon fontos pozitívumok, amelyek szorosan kapcsolódnak az előző bejegyzésben tárgyalt negatívumokhoz. Íme:

A tényleges tettek elterelik a figyelmünket a világ gonoszságáról

Az igaz barátságok nagyon ritkák, de nagyon értékesek

A természet közelsége megnyugtat és elviselhetővé teszi az életet

Ezek azok a dolgok, amelyek segítségével Hüperión megküzd a problémáival. És azt hiszem, nekünk is használnunk kellene az általa ajánlott gyógyíreket. Ezek ugyanis olyan alapvető igazságok, amelyek kivétel nélkül mindenkinél működnek. Próbáljátok csak ki!

Ha rossz passzban vagytok, kezdjetek el csinálni valamit az ágyban tespedés helyett. Bármit, tényleg! Mosogassatok el. Olvassatok. Sétáljatok. Nem fogja megoldani a problémát, de eltereli majd a gondolataitokat, és sokszor az is óriási segítség.

Ha problémátok adódott, üljetek le egy csésze kávéra (vagy bármire) a barátaitokkal. Néha jó csak úgy átbeszélni valakivel a dolgot, akiről biztosan tudjuk, hogy meghallgat. És az is lehet, hogy véletlenül pont neki lesz valami megoldása a helyzetre.

Menjetek el a közeli parkba, vagy akinek van, elég csak a kertbe kimennie, és figyeljétek meg, sokkal jobban lesztek! Nézegessétek a fákat, hallgassátok a madarakat. Sőt, ehhez már egy egyszerű, panelházi balkon is elég néha. Ültessetek csak egyetlen cserép zöldséget. Vagy virágot. Én totál kertellenes voltam, amíg egyszer hirtelen felindulásból nem vettem egy cserép szamócát. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyrészt a párom gondozta, mert én abszolút kerti analfabéta vagyok, annyira nem értek a növényekhez, hogy még a kaktuszokat is kinyírom. De az érzés, amikor leszedtem az első szem szamócát… megfizethetetlen!)

Határozottan emlékszem, hogy mind a pozitív, mind a negatív gondolatok és érzések megvoltak bennem az első olvasáskor is. Ezt azért érzem fontosnak kihangsúlyozni, mert egy könyv újraolvasásakor mindig attól tartok, hogy csalódást fog okozni. Ezért is nem kenyerem nagyon az újraolvasás. Ez esetben is féltem, hogy az emlékeimben élő tűz csupán pillanatnyi lángolás volt, de szerencsére az ellenkezője igazolódott be.

Számomra ez a könyv a felnőtté válás esszenciája volt és marad is. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, akit hasonló problémák gyötörnek, mint Hüperiónt, vagy aki szeretné megérteni a mamahotelekben lakó, látszólag céltalanul bolyongó fiatalokat.

Végezetül íme egy csokor friss idézet: J

„Aki csupán megszagolja – nem ismeri a virágot, és nem ismeri az sem, aki letépi, csak azért, hogy tanulmányozza.”

„…semmi sem oly kicsiny és kevés, hogy lelkesedni ne lehetne rajta.”

„Az ember mindent látó, mindent megvilágító nap, ha szeret, és ha nem szeret: sötét lakás, amelyben füstös lámpás ég.”

„Ó, mennyire igazuk volt a régi zsarnokoknak, ha tiltották az olyan barátságokat, mint a miénk! Így olyan erős az ember, akár egy félisten, és nem tűr meg a maga körében semmi arcátlant!”

„Hidd el nekem, igaz lelkemből mondom: nagy-nagy fölösleg a beszéd. Ami a legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyében pihen, mint a gyöngy a tenger fenekén.”

„Évezredek során vándorolnék, át minden csillagon, felöltenék minden formát, megnyilatkoznék az élet minden nyelvén, hogy egyszer, csak egyszer újra találkozzam véled.”