Hosszú párizsi kiruccanás | Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája

 

Ma Gustave Flauberttől az Érzelmek iskolája című regény lesz terítéken, kivételesen egy bejegyzésben a tartalom és az értékelés. Azért lesz ez most egyben összefoglalva, mert elég darabosan olvastam ezt a regényt. Egyszerre viszonylag sok oldalt elolvastam, viszont két olvasás közt túl sok idő telt el.

Flauberttől eddig a Bovarynét és a Bouvard és Pécuchet-t olvastam a projekt kapcsán. Azok nem voltak nagy hatással rám, és előzetesen elárulom, hogy az Érzelmek iskolája sem volt életem olvasmánya.

A történet főszereplője Frédérick Moreau, egy fiatalember, aki a történet elején épp végzett a középiskolában. Tanulmányait Párizsban, a jogi egyetemen kívánja folytatni, de még előtte hazautazik Rouenbe, hogy meglátogassa az édesanyját. Ezen az utazáson megismerkedik az Arnoux családdal, és menthetetlenül beleszeret a nagymenő vállalkozó Arnoux úr gyönyörű feleségébe.

Párizsba költözve a roueni szomszédjuk egy előnyös kapcsolattal próbálja segíteni Frédérick életét, ám ő inkább Arnoux-ékkal veszi fel a kapcsolatot, és szoros barátságot köt a férfival, csak hogy az asszony közelében lehessen. A történet nagy részében Frédérick vergődését látjuk, ahogy Arnoux-néról ábrándozik, de tényleges lépéseket az asszony meghódítására nem mer tenni. Ugyanakkor mást sem nagyon tesz. A jogi tanulmányait félbehagyja. Mikor kiderül, hogy csődbe ment a családjuk, sem igazán aktivizálja magát. Váratlanul azonban nagyobb örökség hullik az ölébe, és onnantól kezdve aztán végképp semmit sem csinál, csak a pénzt pazarolja, meg egyik nő öléből a másikba fut, kivéve persze az Arnouxné-ét.

Talán ha csak Frédérick szerencsétlenkedését látjuk, sokkal kevésbé viselt volna meg a könyv, mint így, hogy körülbelül 50-50%-ban kaptunk még emellé egy politikai szálat is.

Én köztudottan nem értek a politikához, és nem is nagyon érdekel. Így borzasztóan nehéz volt számomra követni, hogy a sok szereplő közül ki milyen érzületű, miben hisz és miért küzd. Így ezeknél a részeknél rendre el is vesztettem a fonalat. A másik szál, a szerelmi szál meg annyira silány volt önmagában, hogy az sem különösebben tudta felkelteni az érdeklődésem. Így bevallom őszintén, kínszenvedés volt átküzdeni magam Flaubert-nek ezen a remekművén.

Szenvedéseimért némileg kárpótolt Frédérick és Arnoux-né utolsó találkozása, ahol olyan szépen emlékeznek vissza szerencsétlen „kapcsolatukra”. De ez csupán 3-4 oldal a kb. 350 oldalas műből.

Összességében tehát nekem nem tetszett ez a regénye (sem) Flaubert-nek. Azt hiszem, nincs is fent más műve a listán, úgyhogy ezennel be is szüntetem a kapcsolatot vele. Egyrészt sajnálom, mert voltak mindhárom regényében fantasztikus meglátásai, érdekes gondolatmenetei és csodálatos leírásai. Viszont a kész regényei valahogy nem lettek egységesek. Mintha nem tudta volna eldönteni egyik esetben sem, hogy miről is akar írni tulajdonképpen.

Ha valaki mégis szívesen elolvasná az Érzelmek iskoláját, az Ajándékok közt megtalálja.

Említésre kerül Az ifjú Werther szenvedései.

A magyarokat is emlegetik néhány helyen a regényben: kétszer is asztalra kerül a mi híres tokaji borunk, és – lévén, az események egy része 1848 körül játszódik – a kudarcba fulladt szabadságharcunkat is felemlegetik.

Rögtön a könyv elején, amikor bemutatásra kerül Frédérick gyerekkora, egy érdekes gondolat hangzik el vele kapcsolatban: „Az volt a leghőbb óhajtása, hogy valaha ő lehessen Franciaország Walter Scottja.” Ez neki nem sikerült, viszont szerintem Alexandre Dumas-nak igen… 😊

„Micsoda átok is tett engem egy kocsmáros fiává, hogy a legszebb éveimet kenyérkeresetbe kelljen ölnöm!”

„A Demokrácia nem jelent egyet az egyéniség kicsapongásával.”

„Néha-néha a szavai úgy térnek vissza, mint a visszhang, mint az eltévedt harangszó, amit felénk sodor a szellő; s úgy érzem, itt ül, énmellettem, amikor a regényekben szerelemről olvasok.”

Volt valaha plátói szerelmed?

Gazdag ember, szegény ember | George Eliot: Kései boldogság

 

Ahogy a legutóbbi bejegyzésben már említettem, egy újabb George Eliot könyvvel volt szerencsém megismerkedni, ami a Kései boldogság címet viseli magyarul. (Eliottól eddig a Bede Ádámot és A vízimalmot olvastam.)

Az értékelést kezdjük is mindjárt a könyv címével. Angolul ez a könyv a Silas Marner címet viseli, ami nem annyira meglepő, hiszen ő, Silas Marner a történet főszereplője. Ám tudjátok, hogy vagyok én a név=cím dologgal. Úgyhogy ebben az esetben én kimondottan örültem a fordító „ferdítésének”. De ez a könyv magyarul két különböző címen fut. A kései boldogság egy „újabb” fordítás (2010-es), míg az első megjelenésekor (1885-ben) A raveloe-i takács címet kapta. Ami szintén találó, hiszen Silas egy takács Raveloe-ból, de ez körülbelül ugyanannyira sokatmondó cím, mint a neve. Tehát én teljességgel elégedett vagyok a Kései boldogság címmel. Az már más kérdés, hogy ez a cím talán egy picit más jellegű elvárásokat kelt az emberben, mint amire a történet ténylegesen ki fog futni. De ez már legyen az olvasó problémája. Minek támaszt elvárásokat?! 😊

Silast egy igen egyszerű embernek ismerjük meg. Már-már azt is mondhatnám, hogy együgyű. Boldoggá teszik őt az élet apró örömei – hogy egy kis, összetartó, vallási közösség tagja, hogy vannak barátai, hogy van jegyese, és hogy van munkája, amivel eleget keres a megélhetéshez. Irigyelni való volt a világnézete. Bár többen – köztük én is! – tudnák így értékelni az ilyen jelentéktelennek tűnő dolgokat! Sajnos azonban éppen az ilyen egyszerű emberek – és ó, minő fájó pont, épp a saját, közeli családomból is tudnék erre példát hozni – vannak a leginkább kitéve az olyan gerinctelen… *próbálom szépen megfogalmazni*… emberek ármánykodásának, mint amilyen Silas „barátja” is volt. Nagy összegű lopással gyanúsítják, a közösség gyakorlatilag száműzi, mint kétes egyént, ezért felkerekedik, és egy távoli tájon egy kis falut választ lakhelyéül.

Ha egy pszichológus elemezné Silas működési mechanizmusait, valószínűleg azt mondaná – bár én nem vagyok pszichológus, szóval mit tudhatom én? –, hogy Silasnak nem sikerült feldolgozni ezt a tragédiát (még jó, hogy sosem tudta meg, kinek köszönheti!), és különféle függőségekbe menekült.

Elsőként a pénzt választja. Nem különösebben barátkozik senkivel, ám minden, szakmájába vágó munkát elvállal. És egyetlen öröme, hogy estéről estére újraszámolgatja a kemény munkával összekuporgatott tartalékát. Egy nyugodtnak tűnő, csendes, megszokottan eseménytelen estén azonban váratlanul megfosztja valaki Silast a kincseitől. Persze teljesen összeomlik. Segítséget kér ugyan a falubeliektől, de sajnos nem sikerül kézre keríteni a tettest.

Nem sokkal a tragédia után váratlanul újabb tragédia történik, ezúttal azonban ez a tragédia Silas kései boldogságát jelenti. Egy szerencsétlen nő halálra fagy az út mentén, nem messze Silas házától, a gyereke, egy kislány viszont túléli az éjszakai vándorlást, ugyanis bemászik Silas házába, épp a kandalló elé, ahol Silas korábban a kincseit rejtegette.

A kislány rögtön összebarátkozik Silasszal, amiben Silas égi jelet lát, és kárpótlásként tekint a gyerekre az elveszett vagyonáért. Mivel senki sem jelentkezik a gyerekért – pedig az olvasó tudja, hogy az apja él –, mindenki árvának tartja. Silas pedig így nyugodt szívvel dönthet úgy, hogy magához veszi.

Becsülettel fel is neveli a lányt. Egy igazi happy enddel végződik a történet, de azért Eliot csavar még egyet a dolgokon. Feléleszti ugyanis Eppie, a kislány igazi apjának lelkiismeretét. Az apa felfedi a kilétét a lány előtt, és először könyörög, hogy fogadja el az általa felkínált „boldogabb” életet, majd pedig fenyegetőzik. De Eppie-t semmi sem hatja meg, ő átlát a szitán, hogy ez a „boldogabb” élet minden bizonnyal gazdagabb lenne, de hogy boldogabb semmiképp, abban biztos, hiszen megfosztanák attól az embertől, aki a fél életét rá áldozta.

Összefoglalva, ez egy Eliottól megszokott, egyszerű(nek tűnő) történet. Rövid, érthető, csendesen folydogáló, akár csak a vidéki élet. Ám amilyen egyszerűnek tűnik elsőre, annál csavarosabb a témaválasztása. Itt ugyanis hiába derül ki a szegény lánytól, hogy valójában „hercegkisasszony”, ő mégis inkább a szegénységet választja, hiszen a szegény emberek szerették őt egész életében.

Mi a legfontosabb dolog, amit a szüleidtől tanultál?