Viszlát, 2025!

2025-ben is elérkeztünk az utolsó bejegyzéshez, ami a szokásos módon egy éves összefoglaló lesz. Vágjunk is bele!

Idén is röhejesen kevés könyvet sikerült elolvasnom, összesen 14 darabot. Ebből viszont 9 volt listás. De idén legalább van mentségem, szereztem egy diplomát. Az elég kemény menet volt, ott hónapokon keresztül csak szakirodalmat olvastam.

A blogon ezzel együtt összesen 28 bejegyzés született. A szigorúan könyves tartalmakon kívül született januárban egy utazós bejegyzés, amiben Alessandro Manzonihoz köthető helyeket próbáltam felkeresni Milánóban, három író listás életművét is összefoglaltam (George Eliotét, Émile Zoláét és Dosztojevszkijét), kitöltöttem egy book tag-et, és két személyes jegyzet is született.

Az idei év itt a blogon Zola-lázban telt, hiszen gyors egymásutánban négy könyvet is elolvastam tőle. Az év kedvencén pedig nem kellett sokat gondolkodnom. Volt ugyanis egy könyv, ami nem csak az idei könyvek közül emelkedett ki toronymagasan, hanem, ha az összes eddigi, általam olvasott listás könyvet nézem, akkor is egy meglehetősen előkelő helyezésre pályázhatna. Ez pedig nem más, mint Zolától a Germinal. Kicsit talán morbid ezt mondani a regény cselekményét tekintve, de nagyon tetszett a bányászok élete (vagy inkább ahogy Zola bemutatta az életüket), ahogy egymásnak feszültek a munkások és a tőkések, és a mindeközben, csak szinte mellékesen bemutatott egyéni sorsok.

A dolog pikantériája, hogy az év legkevésbé pozitív olvasásélményét is Zola szolgáltatta, méghozzá egy, szerintem a Germinalnál egyébként jóval ismertebb regényével, a Nanával.

Visszanéztem a molyos értékeléseimet is, és meglepődtem, mert a Nanára és Dosztojevszkij Az ördöngösökére is két csillagot adtam. És valóban, nem igazán tetszett egyik szóban forgó regény sem, de közben meg azt érzem, hogy össze sem lehet hasonlítani őket.

Idénre az egyetem miatt nem sok mindent terveztem, hiszen tudtam, hogy az év első felében a szakdolgozatommal leszek elfoglalva. Érdekes módon azonban olvasás szempontjából pont az év első fele sokkal erősebbre sikeredett, mint a második.

Az év utolsó olvasmányát, az Anna Kareninát október elején kezdtem el, és bármennyire is nem szerettem volna átvinni a következő évre, már nem fogom tudni befejezni, még mindig van belőle kb. 100 oldal. Hogy miért nyúlt ilyen hosszúra ez az olvasás, az majd jövőre kiderül.

A jövő évet nézve szintén nem tudok nagy terveket felállítani. Illetve tudnék, de magamat ismerve nem tudom, mennyire lenne az reális. Az idei évvel ellentétben most épp a bizonytalanság az, ami miatt nem nagyon tudok egyelőre tervezni. Szeretném ugyanis folytatni a tanulmányaimat, de a mesterszakos diplomám megszerzésével beléptem egy olyan mezsgyébe, ahol a dolog már nem olyan egyszerű, hogy csak beadom a jelentkezésem, felvesznek, és megy minden, ahogy kell.

Azt viszont bizton állíthatom, hogy a blog nem fog bezárni! Idén ünnepeltük a tíz éves jubileumot. Bár nem volt semmilyen ünneplés, nekem ez egy nagyon-nagyon fontos mérföldkő volt, ami csak még inkább megerősített abban, hogy nincs megállás. Talán nem lesz dübörgés, nem lesz rohanás, nem lesz minden héten bejegyzés (ahogy én azt egyébként szeretném), de megállás sem lesz.

2026-ot tehát Tolsztojjal és Anna Kareninával fogjuk kezdeni, és remélhetőleg sok jó olvasmány vár ránk. (De abban is kiegyezek, ha sok átlagos lesz és egy nagyon kiemelkedő, mint 2025-ben.)

Mindenkinek, aki ezt olvassa, kívánok nagyon boldog, sikerekben, békességben, egészségben és minden jóban gazdag új évet! Találkozunk jövőre!

Mi az az egy dolog, amit semmiképp nem akarsz magaddal vinni 2026-ba?

Ismételten belekontárkodok a politikába | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

Ma még egyszer Dosztojevszkij általam utolsónak olvasott regényéről, Az ördöngősökről lesz szó. Van ugyanis még egy aspektusa a könyvnek, amit csak futólag érintettem, de ki szeretnék térni rá. Ez pedig nem más, mint a politika. (A könyvről írt korábbi bejegyzéseimet itt és itt éred el.)

Ugyan nekem nem igen kenyerem a politika, ahogy erre már itt például kitértem. Viszont ez tényleg egy olyan mű, ahol muszáj erről beszélni. Kezdjük is mindjárt azzal, hogy a regénynek állítólag van valóságalapja. Ezt a nagy könyv is megemlíti egyébként.

A regény egyik fő momentuma Satov meggyilkolása, amely egy az egyben megfeleltethető egy valóban megtörtént gyilkossággal. Ez volt a Nyecsajev-ügy. Nyecsajev, a regénybeli Péter, aki egy titkos anarchista társaság vezetője, megöli a társaság egyik tagját, miután árulással vádolta. És ezzel a gyilkossággal kívánja a csoportot is „erősíteni”, méghozzá úgy, hogy mindenkit bűnrészessé tesz.

A politikával szoros összefüggésben életrajzi elemek is megjelennek a regényben. Dosztojevszkij ugyanis tagja volt egy szélsőséges politikai nézeteket valló társaságnak, amely nyomdát akart alapítani, hogy ott nyomtathassa ki saját röpiratait. Ez a motívum is egy az egyben benne volt a regényben.

De ha nem akarunk ennyire belemenni a dolgokba, már csak azt is érdekes lehet megfigyelni, mennyi -izmussal ismerkedhetünk meg a kötetben. A teljesség igénye nélkül íme egy felsorolás: anarchizmus, nihilizmus, szocializmus, liberalizmus, ateizmus, despotizmus, proudhonizmus. A XIX. század végén járunk ugyebár, amikor egész Európa lázban égett, minden téren nagy változások történtek, és többen úgy vélték, hogy az ő -izmusuk fogja itt megváltani a világot. De megjelenik a munkásmozgalomhoz szorosan kapcsolódó Internacionálé (avagy Nemzetközi Munkásszövetség) is, amivel már találkozhattunk a Germinalban.

Még tovább egyszerűsítve a dolgot, az még számomra is leszűrhető volt a regényből, hogy a politika szintjén az egyik fő motívum a régi rend megdöntése. És az tulajdonképpen szinte mindegy is, hogy mit jelent ez a régi rend. A lényeg, hogy többeknek más elképzelései vannak arról, hogy hogyan számolható fel a leghatékonyabban ez a régi rend, és hogyan kellene az új rendnek kinéznie. Ehhez kapcsolódóan szeretnék néhány idézetet kiemelni a könyvből, amelyeket én érdekesnek találtam:

„Egy nép sem rendezkedett be a tudomány és észszerűség alapján; soha sem volt erre példa, legfölebb csak elvétve, ostobaságból. A szocializmus már az ő lényegénél fogva okvetetlenül ateizmus, mert mindjárt első sorban azt hangoztatja, hogy ő ateisztikus szervezet s a tudomány és észszerüség alapján akar fölépülni. Az ész és tudomány a népek életében mindig, most is, az idők kezdetén is csak másodrangu, szolgálattevő szerepet vitt; igy is lesz az az idők végéig.”

„De egy vagy két nemzedéknek a megromlása most föltétlenül szükséges; arra van szükségünk, hogy az ember átváltozzék hallatlanul hitvánnyá, ocsmány, gyáva, kegyetlenkedő, önző állattá.”

Von Lembke (aki tulajdonképpen a régi rendet képviseli) a következőket mondja egyszer Péternek: „Nagy a mi felelősségünk s mink ép úgy a köznek szolgálunk, mint önök. Mi csak összetartjuk azt, amit önök szétráznak s a mi nélkülünk széthullna jobbra, balra. Mi nem vagyunk az önök ellenségei, világért sem, mi azt mondjuk önöknek: menjetek előre, haladhatok, még romboljatok is, t. i. azt, ami elavult és megujitásra szorult; de mikor szükség van rá, mi önöket kellő korlátok között is tartjuk s ezzel megmentjük önöket önmaguktól, mert mi nélkülünk önök csak megbontanák Oroszországot, megfosztanák őt a tekintélyétől, a mi feladatunk pedig épen abban áll, hogy ezt a tekintélyt fentartsuk. Értse meg, hogy nekünk és önöknek egymásra kölcsönösen szükségünk van.”

És végül íme két, Péter által felvázolt út a változáshoz: „…azt kérdezem én önöktől: mi a jobb: a lassu út-e, szociális regények irása, irodai meghatározása az emberiség sorsának ezer esztendőre, míg a despozitmus nyugodtan nyelegeti azt a sültet, mely az önök szájába repül s amelyet önök a szájok mellett mellett elszalasztanak, vagy pedig az, ha gyors tevésre határozzák el magukat, bármi legyen is az, csak ha fölszabaditja az önök megkötött kezeit és módot ad az emberiségnek, hogy maga rendezkedjék be a társadalmában, még pedig tényleg, nem csak papiroson?”

A regényből egyértelműen kiderül, hogy Péter a lehető legradikálisabb utat választja, és nem érdekli, hogy ennek hány ártatlan ember esik áldozatul. Pontosan ez az, ami a radikális eszmék egyik legnagyobb problémája szerintem. Hogy nem veszi figyelembe az eseményeknek az egyik legmeghatározóbb tényezőjét, magát az embert.

Úgy hiszem, hogy erre jött rá Dosztojevszkij is, miután elkapták a már fentebb említett radikális csoport tagjaként, bebörtönözték, és – az utolsó pillanatban megúszva a halálbüntetést – kényszermunkára ítélték. És talán éppen ezt a tudást, ezt a felismerést szerette volna ezzel a regénnyel átadni a világnak. Hogy a radikalizmus hosszú távon sosem lesz célravezető, mert figyelmen kívül hagyja az emberi természetet.

És akkor abba már nem is mennék bele, pedig szerintem ez is fontos aspektusa ennek a témának, hogy igen erősen figyelembe kell vennünk itt Péter személyes indíttatását is. És ez szerintem általánosságban igaz mindenféle radikális csoport vezetőjére.

Bármilyen meggyőzően tudnak is beszélni ezek a vezetők, bármilyen kecsegtetően is hangzanak a gyors megoldások egy nagy problémára, érdemes higgadtan átgondolni a dolgokat, nehogy úgy járjunk, mint szegény Satov. (Épp ezért végtelenül furcsa nekem, milyen hamar kirekeszti a világ magából a csendes embereket, a hangosakat pedig, mondjanak bármilyen ostobaságot, élteti. De ez a gondolatmenet azért már igen messzire vezetne a regénytől, úgyhogy itt be is fejezem. 😊)

Van olyan ember a közvetlen környezetedben, akit kívülállónak tartasz? Ha igen, miért tartod annak?

Émile Zola: Germinal

Zola utolsó előtti listás regénye, a Germinal lesz ma terítéken, melyben A Patkányfogóban megismert Gervaise egyik fiának, Étienne Lantier-nek a sorsát követhetjük egy viszonylag rövid szakaszon nyomon.

A történet elején Étienne az éjszaka közepén egy számára ismeretlen vidéken kóborol. Elbocsájtották a munkájából, és most új munka után nézne, de a környék, ahová téved, elég szegényes. Szinte az egész vidéket néhány szénbánya tartja el, de a válság óta ott is egyre rosszabb a helyzet.

Étienne a reggeli műszakváltásnál kérdezősködik a munkásoktól az egyik szénbányánál, hogy lenne-e számára valami munka, bármi, de mindenki csak a fejét rázza. Ám hamarosan kiderül, hogy az egyik brigádból éppen kiesett valaki, ezért a brigád vezetője, Mahue felveteti magukhoz Étienne-t.

Bár Étienne-t elsőre megijeszti a bánya világa, mégis marad, és csakhamar az egyik legígéretesebb munkaerővé válik. Az egész Mahue családdal barátságot köt, egy idő után hozzájuk is költözik, mint bérlő. És Mahue-n, a családfőn keresztül komoly befolyást szerez a bányászok közt.

Étienne a bányászok élére állva hamarosan sztrájkot robbant ki, miután a bányatársulat tovább csökkenti a bányászok egyébként is meglehetősen alacsony bérét. A sztrájk hosszú időn keresztül békésen halad, a bányászok bezárkóznak az otthonaikba, és csendben tűrik a nyomorúságot egy szebb jövő érdekében. Azonban amikor összegyűlnek, hogy megakadályozzák néhány nem sztrájkoló munkás leszállását az egyik bányában, elszabadulnak az indulatok. A megfékezhetetlen tömeg törni-zúzni és gyilkolni kezd. Étienne-t halálra rémíti a kontrollálhatatlan csürhe. Felelősnek érzi magát az eseményekért.

A törés-zúzás hatására az egyik bánya katonákat rendel az őrzésre. A sztrájkolók megostromolják a bányát. Egy darabig csak szóbeli huzavona megy a munkások és a katonák közt, ám végül lövöldözésbe torkollik az incidens, amely során többen meghalnak.

Étienne és sokan mások is látják már, hogy bármeddig is sztrájkolnak, nem fognak célt érni, ezért készek visszamenni dolgozni. A társulat is kész engedményeket tenni a munkásoknak, és végül csak újraindul a munka. Sok bányász, köztük Étienne és Mahue legidősebb lánya, Catherine is visszatérnek a bányába. Az első munkanapon azonban súlyos baleset történik, a bányát elönti a víz. A legtöbb munkásnak még sikerül kimenekülnie, de egy tucat ember lent ragad, Étienne és Catherine is. Próbálnak menekülni a víz elől, kiutat keresni, de nem találnak. A mentőcsapatnak egy vastag fal áttörésével végül sikerül bejutnia a bányába, de már csak Étienne-t találják életben, kórházba szállítják. Miután felépül, még egyszer visszatér a bányához, hogy elbúcsúzzon Mahue-nétól és néhány ismerősétől. Többen is őt tartják felelősnek a történtekért, mert ő buzdította sztrájkolásra őket. Catherine, akihez pedig valami különös kötődés fűzte, meghalt. Étienne ezek hatására úgy dönt, hogy továbbáll a bányavidékről.

„Amíg kenyérre jut az embernek, csak megvan valahogy.”

„És ezek a munkában elcsigázott lányok, ezek még ráadásul úgy megbolondulnak esténként, hogy aztán egyre-másra hozzák világra a gyerekeket megint csak munkára, szenvedésre! Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét.”

„…s ha az embernek pénze van, akkor ereje is van, akárhogy is fordul, hát nem igaz?”

„Mégiscsak az a legjobb segélypénztár, ha az ember tisztességesen viselkedik.”

„Ha egy gép leáll, az a gép meghal.”

„…a nagytőke legyőzhetetlen erejét látván megint csak csüggedés fogta el, hiszen ez olyan ellenfél, hogy még a vereség is hizlalja, egyszerűen felfalja a mellette küzdő gyengének a tetemét, ha az elesik a csatában.”

„Ha nő van egy férfi szívében, akkor a férfinak vége, meghalhat.”

A jelenlegi munkád csak pénzkereseti lehetőség vagy igazi szenvedély?

Így bújtassuk a férfiakat a nők mögé | Émile Zola: Nana

Egy újabb Zola regénnyel folytattam, mivel Nanát már megismerhettük A Patkányfogóból, így szerettem volna addig megismerkedni az életével, míg el nem felejtem, hogy ki ő. Múlt héten röviden összefoglaltam a könyv tartalmát, most pedig elmondom, mit is gondolok róla.

Tudom, tudom, lejárt lemez, de akkor sem tudok elmenni a könyv címe mellett. Mert még mindig ki nem állhatom az olyan könyvcímet, ami egy név. Ez esetben ugyan árnyalja némileg a képet a Nanával való közös múltuk. Én ugyanis megörököltem az egyik nagymamámtól a keresztrejtvények szeretetét, és ott időről időre mindig feltűnt Zola eme regénye. Ettől még azért kaphatott volna valami kifejező címet a regény. (Például Aranylégy a trágyadombon, vagy ilyesmi.)

Még mindig úgy gondolom, hogy Zolának elég könnyen olvasható stílusa van, ám a Nanában sikerült csúcsra járatnia azt a tulajdonságát, amit én nem szeretek. Rettentő részletesen írt le bizonyos eseményeket, amelyeknek igazából semmi jelentősége nem volt. Sőt, azt kell mondjam, tulajdonképpen ez az egész regény ilyen leírások füzére volt. Csak összehasonlításképpen (bár pontos oldalszámokat nem tudok mondani), az első színházi előadás után részt veszünk Nanánál egy nagy lakomán, amin emlékeim szerint semmi érdemleges nem történik. Mégis hosszú-hosszú oldalakon keresztül unhatjuk szét rajta az agyunkat. Amikor viszont Nana egy éjjel a rendőrök elől menekülve kimászik egy szálló ablakán, és esőben és fagyban a sötétben bujdokol, azt letudtuk maximum fél oldalban.

Szerintem már a tartalmi összefoglalóból is kitűnt, hogy mennyire kevés dolog történt ténylegesen ebben a könyvben. És a leírásoktól sem lettünk ezegyszer okosabbak. Úgyhogy hírnév ide, pajzánság oda, én biztos, hogy nem ezt a könyvet ajánlanám Zolától.

A maga idejében a Nana botránykönyvnek számított. Nyilván ma már sokkal magasabban van az ingerküszöbünk, de én még így is durvább dolgokra számítottam. Azt hiszem, ez azért van, mert rossz fogalmaim vannak a botránykönyvről. A jelek szerint ugyanis nem az számít(ott) botrányosnak, ha valaki pucér nőkről meg intim pillanatokról ír(t), hanem ha valaki nyíltan beszél(t) a valóságról. (Jelenünkkel való áthallás egyáltalán nem a véletlen műve…)

Bár egy örömlány életét követhetjük nyomon, ne számítsunk pikáns jelenetekre. Csupán annyit láthatunk, hogy ki-be járkálnak a férfiak a Nana ágyába. Na de milyen férfiak? Grófok, hercegek, a krémek krémje. És nem csak az idejüket ütik el a lánynál, hanem némelyikük a teljes vagyonát rááldozza. Nem is tudom, hogy ez vajon tényleg Nanáról és a hozzá hasonló nőkről vagy sokkal inkább az „erősebbik nemről” mond el dolgokat.

Ilyen értelemben pedig vissza is kanyarodnék a cím kérdésköréhez. A Nana ugyanis szerintem jelen esetben félrevezető. Bár Nana az, akinél a szálak úgymond összefutnak, de én azt gondolom, hogy ennek a könyvnek a főszereplői sokkal inkább azok a jómódú férfiak voltak, akik gyakorlatilag semmivé váltak nem csak Nana karjaiban, hanem a hozzá hasonló nőkében. Élükön természetesen Muffat gróffal, akinél legszembetűnőbb a változás, de voltak még rajta kívül egy páran. Például a kissé álszent Fauchery, az újságíró, aki vérlázító cikket írt Nana életmódjáról, de ő maga is egy házas nőnél kereste a boldogságot.

Nanát okolni a balszerencséjükért azonban nem lenne igazságos, hiszen ő pusztán csak kért. Néha pénzt, néha tárgyakat, szívességeket vagy éppen csókokat. De nem állt senki felett kivont karddal. Nem szorított senki fejéhez pisztolyt. A következő idézet kiválóan összefoglalja a helyzet lényegét:

„Hát biztattam én, hogy lopjon? Az ember csak kérhet pénzt egy férfitól anélkül, hogy bűnre ösztökélné!... Ha megmondta volna nekem: Semmim sincs már, azt feleltem volna neki: Jó, váljunk el, s akkor nem mérgesedett volna el a dolog.”

Ha már szóba került az a bizonyos cikk, bármennyire is vérlázító, azért elég jó leírást ad Nana működéséről. Ő ugyanis éppen ellenpéldája az olyan embernek, aki bármihez nyúl, az arannyá változik. Nana érintése halálos, de csak lassan, komótosan sorvasztja el az embert. Épp úgy, hogy a delikvens már csak a halál előtti pillanatában fogja fel, hogy vége. (És talán még akkor sem sajnálja.) Mindeközben azonban saját magát is elpusztítja. Egy csepp élvezetet nem talál az életében, hiába hullanak a lábai elé olyan lehetőségek, amelyeket akkoriban azért nem szórtak két kézzel.

Nehéz, sőt, szinte lehetetlen volt itt bárkit is megkedvelni, de azért volt két nagyon különös szereplő, akiket kiemelnék. Bár hozzá kell tennem, gyászosan kevés szerep jutott nekik. Pedig rájuk igazán kíváncsi lettem volna. Az egyik Labordette, aki valahogy mindenhol ott volt, mindenkit ismert, és mindenkinek az életét előrébb tudta lendíteni, mégsem folyt bele alvilági dolgokba. Kíváncsi lettem volna, hogy ő például mivel foglalkozik.

A másik pedig Zoé, Nana komornája, aki abból a szempontból éppen ellenpéldája Nanának, hogy nagyon is jól látja, hogyan tudja az eseményeket a saját javára fordítani, és elég okosan ki is használ minden kínálkozó lehetőséget.

Ezek lettek volna tehát a gondolataim Zola harmadik listás könyvéről, a Nanáról. És ha már így belemerültem Zolába, akkor következőként a negyedik listás könyve, a Germinal lesz terítéken.

Ismét játszhatunk egy kis bézigue-t. (Ezt a játékot már ismerhetjük az Egy asszony életéből.)

Bár olyan jelentős események idején játszódik a regény, mint a nagy párizsi világkiállítás, és említést is tesznek róla a könyvben, sajnos nem tudunk meg róla többet, pedig igazán érdekes lett volna egy korabeli „tudósítást” olvasni.

Szerinted feloldhatatlan az ellentét férfiak és nők között?

Émile Zola: Nana

Nanát ugye már megismertük A Patkányfogóban, ő volt Gervaise és Coupeau úr szerelemgyereke, Anna. Ebben a könyvben, ami egyébként Zola Rougon-Macquart sorozatának 9. része, az ő életének alakulását követhetjük nyomon.

A Patkányfogóhoz képest néhány évet előre ugrunk az időben, és rögtön egy színházba csöppenünk. Megtudjuk, hogy Nana fogja játszani a főszerepet egy új színdarabban, és egész Párizs nagyon kíváncsi rá. Bár Nana énektudása borzalmas, meztelen testének mutogatása a színpadon elvarázsolja a férfiakat, így a darab nagy siker lesz.

Ezután Nanánál sorban állnak a férfiak, persze főleg nem a jóravalók. Ő mindenkiből megpróbálja kihúzni a legtöbb hasznot. Így esik meg, hogy egy bankár például vidéki házat vesz számára. Ebben a vidéki házban Nana végre szemtől szemben találkozik Muffat gróffal. Muffat gróf egy vagyonos előkelőség, aki egészen a fent említett színházi előadásig roppant erényes életet élt. Ám Nana teste őt is megbűvölte, és az ördög karmai közé kergette.

Nana nem túl boldogan omlik a vagyonos gróf karjaiba, és miután visszatér Párizsba, kapcsolatuk ott is folytatódik. Ám Nana halálosan beleszeret egy színésztársába, és minden „barátja” szűrét kiteszi egy nap. Összeköltöznek a kollégával, és néhány hétig boldogan élnek, aztán a kolléga ráun Nanára, és a továbbiakban gyakorlatilag már csak házvezetőnőként tartja, meg estelente, mikor hazatér, jól elnáspángolja. Nana tényleg szerelmes, mert egyszerűen nem bír megszabadulnia a férfitól, akárhányszor veri is az agyon.

Szerencséjére a férfi egyik nap váratlanul kiteszi a szűrét, kizárja a közös otthonukból. Ekkor Nana egyrészt visszatér a színház világába, bár a következő darab, amiben játszik, csúfos bukás lesz miatta, másrészt pedig visszatér a még mindig utána epekedő Muffat gróf karjaiba.

Muffat villát vesz neki egy előkelő negyedben, és minden földi jóval elhalmozza, nagyvilági dámát csinál belőle. Cserébe csak hűséget kíván Nanától, habár ő maga is csalfa férj, és valószínűleg őt is csalja a felesége. Nana égre-földre esküdözik, hogy hűséges lesz, de a vére ezer fokos, és nem tudja kordában tartani a vágyait. Az egyetlen dolog, amihez igazán ért, az a férfiak behálózása.

Szinte mindenkit, akivel kapcsolatba kerül, tönkretesz. Habár nem kér semmi mást a férfiaktól, csupán pénzt, ők mégis hajlandóak kérdés nélkül a vesztükbe rohanni, csak hogy erejükön felül is sikerüljön teljesíteniük Nana kívánságait. Többjük teljes csődbe megy, egyikük aztán öngyilkos lesz, egy másik öngyilkosságot kísérel meg, de túléli, egyet lecsuknak, egy vidékre költözik, és megpróbálja feleségül venni egy távolabbi, gazdag rokona lányát.

Végül ő maga is egyre inkább tönkremegy, mivel nem marad senki, aki pénzelje. Külföldre menekül, aztán mikor visszatér, megtudja, hogy himlős a kisfia. Elmegy Leratnéhoz, hogy maga ápolja, de a kisfiú meghal. Ám sajnos Nana elkapja tőle a halálos betegséget. Egy volt színésznő kollégája veszi ápolásba, de már nem sokat tud tenni érte. Az utolsó jelenetben még minden elérhető szereplő (értsd: aki még él, és Párizsban tartózkodik) összegyűlik a szállodánál, ahol Nana fekszik. A férfiak lent gyülekeznek, a nők a szobában, és két szomorú felkiáltás közt („Szegény Nana!”) a közelgő háborúról beszélgetnek.

Hogyan jellemeznéd a kapcsolatodat az ellenkező nemmel?

Születésnapos | Klasszikusok book tag

Megérkeztem a nyaralásból, éppen a blog születésnapjára. Szóval először is hurrá-hurrá, pezsgőbontás, miegymás. Ma hat éve, hogy elindult ez a hosszú, de felettébb izgalmas felfedezőút.

Mint azt láthatjátok, születésnapja alkalmából új dizájnt kapott a blog, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Valamint egy ünnepi, tag-es bejegyzéssel készültem mára, mégpedig a Klasszikusok book tag-et fogom kitölteni, amit itt találtam. Csapjunk is bele.

1. Egy agyon dicsért klasszikus, amit nem igazán szerettél
   Nos, erre a kérdésre az én zsigeri válaszom a Büszkeség és balítélet. Azt hiszem, kétszer olvastam a könyvet. Már elsőre is elég későn tudtam rászánni magam, szerintem már a gimin is túl voltam. Ekkor szívből utáltam az egészet. Másodjára pedig a blog miatt olvastam újra, ekkor épp jó kedvemben kapott el, mert egész jó élményként maradt meg ez a második találkozás, de azért kedvenc sosem lesz belőle.
    
2. A kedvenc klasszikus korszakod, amiről szívesen olvasol
   Nem tudnék kiemelni egyet sem, bármelyik korról szívesen olvasok.
    
3. A kedvenc tündérmeséd, ami számodra már klasszikusnak számít
   Ez is egy nehéz kérdés, mert van kedvenc mesém, de azt éppen nem mondanám tündérmesének. Viszont abszolút egy olyan sztorit dolgoz fel, ami engem nagyon érdekel: Amerika felfedezését, az őslakosok és az európaiak konfrontációját. És ebből, azt hiszem, már nem is volt olyan nehéz kitalálni, hogy a szóban forgó mese a Pocahontas.
    
4. Egy híres klasszikus, amit még nem olvastál
   Na, ide aztán lehetne sorolni ezernyit, hiszen még nagyon az elején vagyok a klasszikusok felfedezésének. De ami mostanában leginkább foglalkoztatja a fantáziámat, az a Moby Dick. Valamiért úgy érzem, hogy ez a könyv nekem nagyon tetszeni fog, és újabb kedvencet avatok.
    
5. Nevezz meg legalább egy, de minimum öt klasszikust, amiket el szeretnél olvasni
   Nos, azt már nem merném megkockáztatni, hogy idén öt még sorra fog kerülni, de mondjuk azt, hogy a közeljövőben a következők lesznek várhatóan terítéken: Üvöltő szelek, Hiúság vására, Moby Dick, Örökösök és A hétormú ház.
    
6. Egy olyan kedvenc könyved/könyvsorozatod, aminek egy klasszikus az alapja
   Ezt a kérdést passzolnám. Vannak kedvenc klasszikusaim és kedvenc nem klasszikusaim, de nem hinném, hogy a nem klasszikusok közül bármelyiknek is klasszikus lett volna az alapja. Sőt, egyáltalán, nem gondolnám, hogy olvastam valaha olyan könyvet, aminek klasszikus lett volna az alapja.
    
7. A kedvenc filmed/sorozatod, aminek egy klasszikus az alapja, vagy a kedvenc eredeti klasszikus feldolgozásod
   A kedvenc eredeti klasszikus feldolgozásom a 2011-es Jane Eyre. Nem azt mondom, hogy tökéletes, de számomra elementáris erővel bírtak benne a zenék, a film lezárása, a főszereplők is el lettek találva, és nagyjából könyvhű is, persze jócskán lerövidítve, de megőrizve a lényeges részeket.
   Egyébiránt nem nagyon szeretek klasszikusokat tévében nézni, inkább olvasom őket. Azt meg kifejezetten utálnám, ha ugyanabból a klasszikusból meg kellene néznem az összes adaptációt. Számomra ez értelmetlen. A fentebb említettet is csak egy barátnőm kifejezett kérésére néztem meg, és véletlenül pont totál beleszerettem. J
    
8. A legrosszabb klasszikus adaptáció
   Szerintem a fent említett Jane Eyre adaptáción kívül még nem is láttam mást életemben, úgyhogy erre a kérdésre nincs válaszom.
    
9. A kedvenc klasszikus kiadásod, amit még gyűjtesz is
   Nem vagyok egy gyűjtős típus, pedig vannak tényleg gyönyörű kiadások. De amikor egy könyvről tudom, hogy biztosan nem fogom újraolvasni (és az újraolvasás híve sem vagyok igazán, úgyhogy ez a könyvek 98%-ára igaz), akkor feleslegesnek tartom beszerezni őket bármilyen más kiadásban azon kívül, ahogy már egyébként is megvan, legyen bármennyire szép is az új. (Példának okáért most odavagyok az új Harry Potter kiadásokért, de mivel nekem megvan az egész sorozat, nem fogom újra megvenni őket.) Azért van egy klasszikus sorozat, amit tényleg gyönyörűnek találok, ez pedig nem más, mint a Penguin’s Clothbound Classics. Gondolkodom is rajta, hogy egyetlen egy darabot, amit még nem olvastam, majd beszerzek belőle.
    
10. Egy alulértékelt klasszikus, amit bátran ajánlasz
    Ennek nemrégiben egy egész bejegyzést szenteltem, amit itt találtok, és csak ismételni tudom magam. Ha pedig végképp egyet kellene kiemelnem, nem is tudnék, mert rögtön az első ajánlatom az Új Héloise ÉS a Kohlhaas Mihály. Ezekben olyan szereplőkre bukkantam, akikkel vagy nagyon tudok azonosulni, vagy nagyon tudom őket becsülni.
     
11. A kedvenc klasszikusod
    Ide is van egy zsigeri válaszom, bár azóta már jócskán bővült a kedvencek köre, és nem is tudok már igazán egyet kiemelni. Mégis azért mondanám ezt, mert ez volt számomra az első klasszikus szerelem. Ez pedig Goethe-nek szerintem a legkevésbé kedvelt könyve, Az ifjú Werther szenvedései. Én imádtam, hogy Werther nem egy nyomulós macsó s*****j, hogy a dühön és a hatalom-/birtoklásvágyon kívül más érzelmei is voltak, amelyeknek hangot is adott. Ezek számomra nem nyálassá és nőiessé tették őt, hanem nagyon is szerethetővé.