Politikailag inkorrekt kaland | Herny Rider Haggard: Salamon király kincse

Az előző bejegyzésben H. Rider Haggard egyik regényéről, a Salamon király kincséről írtam egy rövid tartalmi összefoglalót, most pedig szokás szerint megosztok hozzá néhány extra gondolatot.

Feltétlenül szeretném megemlíteni, hogy a Salamon király kincse egy sorozat első része, mely sorozatot bizton összeköti a főszereplő, Allan Quatermain személye. Hogy ezen túl mennyiben szoros a kapcsolat az egyes részek közt, azt nem tudom. Sajnálatos módon nem minden rész került lefordításra. Pedig az első részből ítélve úgy tűnik nekem, hogy Haggard egy elég komoly kalandregény-sorozatot alkothatott.

Minden megvan ebben a regényben, ami egy jó kalandregénybe kell. Bátor főhősök, akik halálos kimenetelű kalandra vállalkoznak, és mégis túlélik. Akik bajtársakká kovácsolódnak a viszontagságokban. Akik nem adják fel még akkor sem, ha kilátástalannak tűnik a helyzet. Mindez megfűszerezve egy különleges helyszínnel, néhány rejtéllyel, összetűzésekkel és persze – ahogy az a regény címéből is kitűnik – kincsekkel.

Eddig egészen úgy hangzik a leírás, mintha egy Jules Verne regényről szólna. Ezt tovább erősíti az, hogy Haggard könyvéből rengeteget tanulhatunk: Afrikáról, a bennszülöttekről, a növény- és állatvilágról. De bizony arról is – és itt érkezünk el a politikailag inkorrekt részhez –, mekkora óriási különbség van a bennszülöttek és az európai hódítók élete közt, és hogy bánnak a hódítók a bennszülöttekkel.

Én elhiszem, hogy mai szemmel nézve sértő lehet, ahogy három angol férfi három afrikai szolga kíséretében indul útnak. De ez a könyv a XIX. században íródott. Persze, akkor sem volt oké. Nem kellett volna így lennie. Nem kellett volna ezt a helyzetet elfogadottként kezelnie az európai embereknek. Sőt, senkinek. De attól még így volt. És miért szépítsük a múltat? Ami történt, megtörtént. Tanulnunk kellene belőle, de nem úgy, hogy hagyjuk feledésbe merülni. Mert ha feledésbe merül, azzal csak elősegítjük, hogy újra megtörténhessen.

Számomra épp ez volt a könyv egyik nagy tanulsága, mindamellett, hogy érdekes volt, és mérsékelten izgalmas is. Összességében azt hiszem, gyerekként vagy kiskamaszként jobban élveztem volna, mert akkor a rejtélyek igazán ütöttek volna. Viszont azért volt ebben egy-két igazán véres rész, ami miatt ezt a könyvet egyáltalán nem ajánlanám gyerekeknek! Gyereklelkű felnőtteknek viszont annál inkább!

Utalás történik a Monte Cristo grófjára és a Robinson Crusoe-ra. (LINKEK)

Volt néhány érdekes kifejezés a szövegben, amelyeknek igyekeztem utánanézni, mert nagyon érdekesnek találtam őket. Az első ilyen a kalkuttai fekete lyuk. Ez egy leírás a fojtogatóan zsúfolt helyekre. A kialakulása pedig egy, az angolok számára igen kellemetlen eseményhez köthető. Egy angol-indiai összecsapás során az indiaiaknak sikerült elfoglalniuk az angolok kalkuttai erődjét, és a foglyul ejtett angol katonákat egy igen kis helyiségben zsúfolták össze ebben a bizonyos erődben. A katonák nagy része sajnos nem élte túl a forróságban ezt a szoros összezártságot.

A következő egy bibliai eredetű mondás: füvön nem élhet az ember, mint Nabukodonozor. Ez egy utalás Nabukodonozor Babilónia királya történetére, akit Isten azzal büntetett a gőgje és a kevélysége miatt, hogy kiűzte a pusztába, ahol úgy kellett élnie, mint egy állatnak.

Nagyon érdekelt még, mik lehetnek azok a többször emlegetett Ingoldsby-legendák. Ez egy XIX. században keletkezett irodalmi gyűjtemény, versekkel, legendákkal, kísértethistóriákkal és más rémtörténetekkel. Az írója, bizonyos Richard Harris Barham egyházi személy volt, a gyűjteményt viszont Thomas Ingoldsby álnéven jelenttette meg.

Ezen kívül többször említésre kerülnek bizonyos Martini-Henry-féle lőszerládák. Sosem gondoltam volna, hogy a lőszerládáknak is adtak ilyen konkrét nevet, úgyhogy feltétlenül utána kellett néznem. Nos, a Martini-Henry-féle lőszerládák tulajdonképpen a Martini-Henry nevű fegyverekhez készült lőszereket voltak hivatottak tárolni. Ezek a puskák a XIX. század végén váltak általánosan elterjedté a brit hadseregben. Hogy ezen kívül volt-e bármi speciális tulajdonságuk maguknak a ládáknak, arra nem sikerült fényt derítenem.

Szerinted temetni érdemes a múltat vagy inkább beszélni/olvasni róla?