Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Az orr

Az orosz irodalom mindig is távol állt tőlem. Bár az Anyegint szerettem, de azon kívül túl sok orosz irodalmat nem is olvastam. Szodoma után azonban akartam valami rövidet és nagyon mást. Kellett valami üdítő az érzékeimnek. Mondjuk azt túlzás lenne állítani, hogy felüdültem…

A történet két nap alatt játszódik. Rögtön az elején értesülünk róla, hogy valakinek eltűnt az orra, ami először egy borbély kenyerében tűnik fel. A borbély meg akar szabadulni tőle, a folyóba akarja dobni, de pont rajtakapja egy rendőr.

Mielőtt megtudnánk, hogy mi lesz a borbéllyal, átugrunk az orr tulajdonosára, és innentől kezdve az ő napját kísérjük végig. Felkelés után rögtön szembesül vele, hogy nincs meg az orra. Kétségbeesetten és felháborodva elindul, hogy panaszt tegyen a rendőrfőnöknél, de nem találja őt otthon. Ekkor az utcán megpillantja a saját orrát államtanácsosként. Próbálja jobb belátásra bírni, de nyilvánvalóan nem sikerül. Ezután hirdetés útján akarja visszaszerezni, de ez sem sikerül. Este végül aztán beállít hozzá a rendőr, aki az elején elkapta a borbélyt, és visszaszolgáltatja az orrot jogos tulajdonosának. Másnap reggelre az orr pedig visszakerül a helyére.

Na, most ennek a történetnek az értelmezéséhez segítségre volt szükségem, mert nekem nem jelentett semmit. Illetve, ez így nem teljesen igaz. Nekem az jutott eszembe, hogy „valaki nagyon fennhordja az orrát”. Olyannyira, hogy meg is válik az orr a gazdatesttől, és egy magasabb rangban éli tovább életét, mit sem törődve eredeti tulajdonosával. De a történet vége valahogy nem passzolt ehhez az elgondoláshoz.

Aztán elolvastam, hogy mit írnak az okosok, és kiderült, hogy ez egyfajta társadalomkritika akart lenni. Az orr személyesíti meg a kishivatalnokok nagyravágyását, és a történet megmutatja, hogy a kishivatalnok élete szakmai előrelépés nélkül céltalan és értelmetlen.

Valamint az, hogy például az újságnál nem akarták feladni a főhős hirdetését, arra utal, mennyire közönyösek az emberek egymás iránt.

A maga korában biztosan éles kritikának számított ez a kis történet. Én magam a XXI. században azonban nem tudtam vele mit kezdeni. A társadalom közönyössége viszont ma is megállja a helyét. A csapból is az folyik, hogy szociálisan mennyire érzéketlenek vagyunk. Én a magam részéről ehhez annyit fűznék hozzá, hogy persze, segítsünk egymásnak, hiszen emberek vagyunk. De azért mindenki a saját képességeihez és lehetőségeihez mérten segítsen. (És amennyiben nem tud segíteni, akkor ne bélyegezzék meg rögtön azzal, hogy milyen szívtelen dög.)

A sztori végével – és koránt sem ott volt vége, hogy az orr visszakerült a helyére… - meg aztán pláne nem tudtam mit kezdeni. Bevallom, arról meg az jutott eszembe, hogy ha egyszer már valaki befutott, mindent kiadnak a neve alatt. (Bocsánat, Gogol Úr!)

Ez lett volna rövid és felettébb szürreális első találkozásom Gogollal.

„De semmi sem tart sokáig ezen a földön, ezért aztán az öröm sem olyan eleven a következő pillanatban, mint az első percben volt. A harmadik pillanatban még gyengébb lett, és végül észrevétlenül beleolvadt egy mindennapi hangulatba, mint ahogy a vízen a hullámkörök, amelyeket egy belepottyant kő vert fel, végül egybeolvadnak a sima felszínnel.”

De Sade márki: Szodoma 120 napja

Emberek! Nem is tudom, hogy kezdjem. Megpróbálom kulturált formában kifejezni a felháborodásomat, de nem ígérem, hogy menni fog.

Szóval, az olvasógépemen kb. 1400 oldal ez a förtelem. A 300-ig sem jutottam. Amit elolvastam belőle, az a következőkről szólt. Van négy beteg faszi, akik egy négy hónapig tartó orgiát szerveznek, feleségekkel, szolgálókkal, kisfiúkkal, kislányokkal és adoniszokkal. Részletes bemutatásra kerülnek a főszereplő fazonok, a feleségeik is, akik egyébként valamelyik másik szereplőnek a lányai. Valamint leírják, hogy hogyan cserkészik be a kisfiúkat és kislányokat. Továbbá szintén részletes leírásra kerül az orgia helyszíne és szabályzata. Aztán elkezdődik az első nap, aminek körülbelül a feléig jutottam szerintem, amikor azt mondtam, hogy kész, vége. Nem érdekel, hogy listás könyv, nincs az a pénz, amiért én hajlandó vagyok ezt tovább olvasni. Egyszerűen nem vagyok hajlandó ilyen szintű kínzásnak kitenni magam.

Ez a de Sade márki egy beteg állat volt, és az idiótája még könyvet is írt a perverzióiról. Valakik pedig ezt kiadták, nem is egyszer. Valakik pedig lefordították más nyelvekre, és úgy is kiadták. De a legfelháborítóbb, hogy kritikusok és irodalmárok ajánlják ezt a könyvet elolvasásra.

Nem akarok több szót pazarolni erre.

Nyomatékosan megkérek minden jó lelkű embert, aki ide téved, hogy SOHA ne olvassa el ezt a könyvet, ha jót akar magának. Tényleg!

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Nos, az új évet, Emil után, valami fincsivel akartam kezdeni, és hála Laclosnak a kívánságom teljesült is. Persze nem abban az értelemben fincsi ez a könyv, mint egy romantikus regény, ahol minden viszontagság ellenére a szerelmesek végül úgyis egymáséi lesznek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ó, nem! Ez a könyv megrázó volt. Olyan mélyen megrázó, hogy az ilyen könyvek után elfog a vágy, hogy imádkozzam, ugye a valóságban nem léteznek ilyen szörnyetegek. Pedig tudom, hogy léteznek. És épp ettől megrázóak az ilyen könyvek.

 A Veszedelmes viszonyok levélregény. Meglepően sok levélregény van a listán, és be kell vallanom, tetszik ez a műfaj. Jobban meg lehet ismerni a szereplőket, nem csak a főszereplőt. Ezért gyakorlatilag majdnem az összes ember, akinek a leveleit tartalmazza ez a könyv, főszereplőnek mondható. Vegyük sorrendben őket.

Ott van először is a velejéig romlott Valmont vikomt. Ő a tipikus gazdag, ingyenélő figura. Az ég világon semmi dolga nincs, mert rászakadt egy nagy csomó pénz, tehát nem izgatják megélhetési problémák. Sokkal inkább saját vágyainak kielégítése. És egyelőre maradjunk annyiban, hogy elég érdekes vágyai vannak.

Mielőtt tovább ugranánk a következő szereplőre, tisztázzuk, hogy mi is az a vikomt, nekem ugyanis fogalmam sem volt róla. Illetve azt sejtettem, hogy valamiféle nemesi cím, de hogy pontosan mi, azt nem tudtam. De most jól utána néztem. A vikomt nemesi cím a báró és a gróf között helyezkedik el, magyarul akár algrófnak is lehetne mondani. Már csak azért is, mert eredetileg a grófok helyettesei viselték ezt a címet. Később azonban már a király adományozta. Olyan is előfordulhatott, hogy magasabb rangú család nem rangidős, azaz nem a legidősebb tagjai viselték ezt a címet.

Azt sajnos nem sikerült belőnöm, hogy Valmont hogyan is lett vikomt, de a sztori szempontjából ez lényegtelen is.

A következő főszereplő Merteuil márkiné, aki gazdag özvegyasszony, és gyakorlatilag Valmont női megtestesülése. Önző, gonosz, átgázol mindenkin, a lényeg, hogy ő megkapja, amit akar.

Tourvelné képviseli az asszonyi tisztaságot és erényt, legalábbis addig, amíg meg nem ismerkedik Valmont-nal.

A gyermeki tisztaságot, erényt és szűziességet Cécile Volange testesíti meg, aki sajnos Merteuil márkiné bűvkörébe kerül.

Danceny lovag pedig tényleg a lovagiasság mintaképe, de sajnos őt is behálózzák.

Ők öten a főbb szereplők. Rajtuk kívül meg kell még említeni Cécile anyját, aki csak annyiban érdekes figura, hogy a történtek alapján gőze sincs a gyereknevelésről, valamint Rosamonde-nét, aki Valmont nagynénje.

A történet szerint Valmont és Merteuil márkiné valamikor szeretők voltak, de már szakítottak. Azonban, feltehetően hasonló életelveik miatt jó barátságban maradtak. Merteuil márkiné bosszút akar állni egy régi szeretőjén, aki el akarja venni Cécile Volange-ot, ezért megkéri Valmont barátját, hogy csábítsa el a kis Cécile-t, akit éppen a könyv elején vesz ki az anyja a zárdából. Valmont azonban éppen Rosamonde-nénál tartózkodik, és azzal van elfoglalva, hogy elcsábítsa Tourvelnét. Egy másik szálon pedig azt követhetjük szemmel, hogy Cécile megismerkedik Danceny lovaggal, és egymásba szeretnek. Eddig tart az első rész. Nagyjából megismerkedünk a szereplőkkel, és a köztük lévő viszonyokkal. A további részek pedig a csábítás egyes szakaszai szerint vannak felosztva.

A második rész azzal kezdődik, hogy Cécile anyja felfedezi lánya szerelmét, ezért gyorsan vidékre utaznak, egész pontosan Rosamonde-néhoz, hogy Cécile a távolságnak köszönhetően elfelejthesse Danceny-t. De Cécile eddigre már összebarátkozott Merteuil márkinéval, Danceny pedig Valmont vikomttal, és azok ketten, mindent megtesznek azért, hogy Cécile-t romlásba döntsék. Egy ideig megpróbálnak összehozni nekik egy találkát, miközben Valmont tovább ostromolja Tourvelnét. De aztán úgy gondolja, amíg Tourvelné nem adja be a derekát, addig eljátszadozik Cécile-lel is.

A harmadik részben Tourvelné, aki eddig gyönyörűen ellenállt Valmont igazán szép, de egyáltalán nem őszinte szerelmes leveleinek, végül megadja magát. Viszonyt kezdenek, de az elérhető már nem olyan csábító Valmont számára, hát túl akar adni rajta. Vissza akarja kapni korábbi kedvesét, Merteuil márkinét. Merteuil márkiné azonban közben magába bolondítja Danceny lovagot, és egy cseppet sem kívánja feleleveníteni korábbi kapcsolatát Valmont-nal.

A negyedik részben a bűnösök – mind az öten - megkapják méltó büntetésüket. Valmont és Merteuil márkiné háborút indítanak egymás ellen, ami végül mindkettejük vesztét okozza. Danceny számára kiderül az igazság, mert Valmont átadja neki a teljes levelezést, így azt is megtudja, hogy Cécile megcsalta őt. A teljes levelezést letétbe helyezi Rosamonde-nénál, aki így szintén megismeri az igazságot, ami rá nézve elég kellemetlen lesz, mert Cécile anyja is tőle akarja megtudni az igazságot. Rosamonde-né azonban nem fedi fel előtte, hogy mennyire romlott is a lánya.

A könyv elején olvashatjuk az eredeti kiadó, illetve magának az írónak az előszavát is. Mindketten elhatárolódnak a történtektől. Ami nem is csoda, hiszen a maga korában ez a könyv nagy port kavarhatott.

Szintén az író előszavában lehet olvasni, hogy a lányok számára egyszerre lehet tanulságos és veszélyes is ez a könyv, ezért nagy körültekintéssel kell kiválasztani azt az időpontot, amikor elolvashatják. Az író maga az esküvő napját javasolja. Valamint volt még egy gondolat, aminek akkor még nem értettem a jelentőségét, de így utólag nagyon is fontos: régen rossz annak az anyának, aki nem az első számú bizalmasa a saját lányának.

Könnyen lehetett olvasni ezt a könyvet, mert az események egy pillanatra sem álltak meg. Mégsem a cselekmény, hanem a karakterek miatt fenomenális ez a könyv. Valmont és Merteuil márkiné tényleg hajszálra ugyanolyanok. Álnok, gonosz, önző emberek, élvhajhászok és bosszúállók. És tényleg átgázolnak mindenkin. Valmont bármelyik másik nőt megkaphatná, hogy szexuális vágyait kielégítse, ő mégis Tourvelnét környékezi meg, aki kihívást jelent számára. Merteuil márkiné pedig képes egy ártatlan, jóhiszemű kislányt romlásba dönteni csak azért, hogy bosszút állhasson valakin, aki egyszer régen őt sértette meg. Persze épp azért, amiért ilyen gonoszok, gyakorlatilag a sorsukba van kódolva, hogy elbuknak. De ez a sok összetört szívet és tönkretett életet nem javítja meg, nem kárpótol senkit.

Ha viszont a másik oldalról nézzük a dolgot, Tourvelné, Cécile és Danceny is mondhattak volna nemet. Jó, talán Cécile nem, mert őt kvázi megerőszakolja Valmont az első alkalommal. De aztán a lány megírja egyik levelében, hogy valójában csak az ismeretlentől félt, de egyébként élvezte a dolgot, és utána rendszeresen találkozgatnak éjszakánként Valmont-nal. Még Tourvelné tartja magát a legtovább, és én őszintén drukkoltam neki, mert én közben láttam, hogy milyen álnok is Valmont valójában. Megírta a világ legszebb szerelmes leveleit. Olyan szépeket, hogy majdnem a könnyem is kicsordult. Ugyanakkor folyamatosan tájékoztatta barátnéját, Merteuil márkinét arról, hogyan áll éppen a „becserkészés”. Kegyetlenül beszélt az erény besározásáról. És épp emiatt a hatalmas kontraszt miatt ő az egyik legérdekesebb karakter volt, akivel eddig könyvben találkoztam. Ettől függetlenül persze minden második oldalon kedvem lett volna megfojtani, mert egy gusztustalan, kétszínű alak. De sosem hittem volna, hogy valaki képes őszintén írni a szerelemről, miközben nem is szerelmes. Brutális, de briliáns.

Cécile és Danceny levelezése is szép volt. Olyan igazi első szerelmes. De ebben a könyvben sokkal izgalmasabb volt olvasni a gaz csábítók furmányos és választékos leveleit.

Apróság Nr. 1.: Két idézet is szerepel az Új Héloise-ból. Kicsit visszatetszőnek tűnik, hogy épp abból a gyönyörűségből idéznek.

Bár Valmont Tourvelnéhoz írt levelei tele voltak szebbnél szebb megfogalmazásokkal, nem éreztem hitelesnek, hogy hazug idézeteket szedjek ki, ezért az idézetek alacsony száma.

„Úgy látszik, csak annak van sikere, aki megmenti a bajbajutottakat; az, aki ráadást ad, érje be a szokásos köszönettel.”

„…ha egy férfi a hatalom illúziójával elkápráztatott egy asszonyt, akkor olyan csapdát állított neki, melyből nagyon nehéz a szabadulás.”

„Ilyenek a férfiak. Szövik-szövögetik a maguk piszkos terveit, de ha valami ügyetlenséget csinálnak közben, azt elnevezik becsületességnek.”

 „Miért ahhoz ragaszkodunk, aki menekül tőlünk, s miért nem kell az, aki utánunk fut? Hogy miért, azt nem tudom; de a bőrömön érzem, hogy másként nem lehet.”

„Amikor az ember magányra vágyik, akkor vagy a teste beteg, vagy a lelke.”

„Hát ilyen a szerelem? Odáig juttat minket, hogy még azt a szakadékot is visszasírjuk, amelybe kis híján beletaszított?”

„A férfi azt a boldogságot élvezi, amit maga érez, az asszony csak azt, amit másnak szerez.”

„Azért gyötörsz ennyit, hogy meggyűlöljelek? Pedig hogy fáj az, ha gyűlölni kell valakit; egészen beteg lesz tőle a szív.”

„…a gonoszok megkapják büntetésüket, de ebből ártatlanul tönkretett áldozataik vajmi csekély vigaszt meríthetnek.”

Jean-Jacques Rousseau: Emil, vagy a nevelésről

Emlékeztek még, hogy áradoztam Rousseauról az Új Héloise kapcsán? Nos, most belefutottam egy kevésbé szimpatikus művébe. November 20-án kezdtem el olvasni az Emilt, és december 30-án fejeztem, vagyis majdnem másfél hónap kellett, mire átrágtam magam kevesebb, mint 400 oldalon. Ez igencsak negatív rekord.

Azt azért le kell szögezni rögtön az elején, hogy nem volt rossz. Egyáltalán nem volt rossz. De ugyebár ez nem egy regény, hanem egy erősen filozofálgatós könyv. Ahogyan a címében is benne van, a nevelésről szól. Hogy hogyan neveljünk fel egy gyereket a természet törvényei alapján.

Emil, a „főhős” – habár itt ugye nem beszélhetünk ténylegesen főhősről – egy kitalált személy, akit még csecsemőkorában a tanítójára bíznak, és meglett férfi koráig vele is hagyják. Magyarul Emil felcseperedését és nevelését tekintjük végig időrendi sorrendben. Az időrenden kívül még egy fontos dolgot követ a könyv, méghozzá a megtanulandó dolgokat a következők szerint állítja sorba: szükséges – hasznos – jó.

Ez konkrétan a könyvben úgy nézett ki, hogy kezdtük ugyebár a csecsemőkorral, amikor is a legfontosabb volt, hogy ne hagyjuk, hogy a gyerek uralkodjon rajtunk. Vagyis hogy meg kell különböztetnünk, hogy a gyerek azért sír-e, mert éppen valamilyen szükségletét kell kielégíteni, vagy csak simán hisztizik. És ha hisztizik, arra nem szabad reagálnunk, mert hozzászokik a pátyolgatáshoz, és azt fogja hinni, hogy minden kérése teljesülni fog.

Később, a kisgyerekkor folyamán Rousseau a testedzést emeli ki, mint fő elemet. Vagyis hogy hagyjuk a gyereket mozogni kedvére, sőt, bíztassuk is rá. Egyrészt azért, hogy erősödjön. Másrészt pedig úgy véli, hogy a korán elkezdett oktatás egyáltalán nem hasznos a gyerekre nézve. Illetve kiemeli még azt is, de ezt persze az egész könyvben időről időre hangsúlyozza, hogy mindig a gyerek értelmi szintjének megfelelően magyarázzuk el neki a dolgokat. És éppen ezért például nem tartja jó ötletnek, hogy meséket olvassunk a kisgyerekeknek. Mert ugye minden mesének van valami fontos tanulsága, de megeshet, hogy a gyerek nem úgy fogja az adott mesét értelmezni, mint egy felnőtt, és rossz következtetéseket von le belőle. Ezt Aiszóposz A holló meg a róka című meséjének elemzésén keresztül konkrétan be is mutatja, és ez egy kifejezetten érdekes rész volt. Ezen kívül itt utal még a megfelelő mennyiségű alvás szükségességére.

Később aztán, mielőtt bármire is elkezdenénk oktatni a gyereket, először az érzékszerveit kell megedzeni, aztán jöhet az oktatás. De felesleges haszontalan dolgokkal tömni a gyerek fejét. Először is el kell érnünk, hogy érdeklődjön a világ dolgai iránt. Utána pedig inkább hagyjuk, hogy tapasztalati úton tanuljon, vagy próbáljuk demonstrálni neki a dolgokat, ne csak elmondani a száraz tényeket.

Ezek után bevezetjük a társasági életbe, de nem úgy, hogy bálokra és fogadásokra hurcibáljuk. Egyszerűen csak megmutatjuk neki, hogyan kell az embertársaival viselkednie. Valamint rászoktatjuk a jótékonyságra. Később pedig felvilágosítjuk a vallásról és a polgári kötelességeiről. Aztán keresünk neki egy feleséget, összeházasítjuk őket, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Valahogy így nézne ki Rousseau szerint a természeti törvényekhez igazodó gyermeknevelés. Ennél persze jóval bővebben ír a témáról, de körülbelül ezek voltak azok a gondolatok, amik egyrészt megmaradtak bennem J, másrészt pedig amikkel nagyjából egyetértek.

A könyv vége felé, amikor Emil házasodni készül, van egy külön fejezet arról, hogy hogyan kell a lányokat nevelni. Mert ugyebár Rousseau szerint őket teljesen máshogy kell. Nem kell belőlük sem tudósokat, sem cicababákat nevelni. Meg kell tanítani őket a női munkákra, erényességre kell nevelni őket, és fel kell készíteni őket az anyaságra, hiszen ez a nő legfőbb életcélja és hivatása. Azt viszont többször is kijelenti, és számomra rendkívül furcsa volt ezt egy férfitől olvasni, hogy bár a nő engedelmességgel tartozik férjének, azért a színfalak mögött mégiscsak ő irányítja a férfit, tehát egy jól működő kapcsolatban csak olyan dolgokat kell a férfi parancsára megtennie, amit amúgy is megtenne. Rousseau tehát átlátott a szitán. J

A könyv öt fejezetre van osztva, nagyjából az életkorok szerint tagolódik, illetve az utolsó fejezet szól a nők neveléséről, illetve a könyv lezárásaként Emil és Zsófia (az ideálisan nevelt lány) kapcsolatáról. Elég nehéz volt mindegyik fejezetet olvasni, nagyon koncentrálnom kellett. Volt viszont két rész, ahogy többször is elvesztettem a fonalat. Az egyik a negyedik fejezetben lévő A szavojai káplán hitvallása című alfejezet, amiben a vallásról írt, és az egyetlen dolog, amit ki tudtam hámozni belőle, és amivel magam is mélyen egyetértek, hogy egy hívő embernek nincs szüksége közvetítőkre (pap, templom, stb.) ahhoz, hogy kapcsolatba léphessen Istennel. Illetve ami még érdekes és többé-kevésbé érthető volt, hogy megpróbálta valamennyire természettudományos módszerekkel bebizonyítani Isten létét.

Az ötödik fejezetnek pedig volt egy Az utazásokról című alfejezete, ami inkább az államszervezetről és a kormányzásról szólt, azt hiszem. Na, itt totál homály volt.

Nagyjából ez lett volna az Emil lényege, ami úgy össze is állt a fejemben. Most jöjjön néhány random érdekes dolog még, utána pedig az idézetek. (Aztán pedig végre búcsúzzunk el drága Emiltől és az ő Zsófiájától egyszer és mindenkorra… Nem lett a kedvencem, na! J)

Ø  Még az előszóban Rousseau ír a könyv céljairól, és van egy bekezdés, amiben tökéletesen megfogalmazza azt, ahogyan én is érzek a blogommal kapcsolatban. Néhány mondatot szeretnék belőle idézni: „Ha néha ellentmondást nem tűrő hangot használok, nem azért teszem ezt, hogy szédítsem az olvasót, hanem hogy úgy szóljak hozzá, ahogyan gondolkodom. Miért fejteném ki kétkedő formában azt, amiben a magam részéről csöppet sem kételkedem? Pontosan azt mondom, ami elmémben végbemegy.”

Ø  Arról, hogy hogyan szoktassuk le a gyereket a hisztiről és a lázadozásról, Rousseau azt írja, hogy kezeljük a hisztit, a lázadást betegségként, az ilyen gyereket pedig betegként. Parancsoljuk ágyba, tartsuk diétán, és így hamar leszoktathatjuk a gyereket az ilyen megnyilvánulásokról. Érdekes taktika, nem? (Lehet, javasolni is fogom a felettünk lakó családnak…)

Ø  A húsevés ellen egész érdekesen kampányol Rousseau. Azt írja, hogy próbáljuk egyszer úgy megenni az állatot, ahogy egy ragadozó eszi meg az áldozatát. Véresen, nyersen, és érezzük, ahogy elszáll belőle az élet. Én nem vagyok vegetáriánus, de ennél a résznél bizony elgondolkodtam… De csak egy másodpercre. Elég undi volt, úgyhogy erről elég is ennyi.

Ø  Több helyen is tárgyal olyan témákat, mint állam, politika, társadalom. Sőt, erőteljesen bírálja ezeket. Az volt az érzésem, jobb szeretné, ha minden embernek lenne egy saját kis birtoka, ahol önfenntartó módon él, és közelébe sem megy a többi embernek. Mert ahol emberek társulnak, abból előbb-utóbb valami rossz fog kisülni valaki számára.

Ø  „Az ember természete apróságokban fedi fel magát.” – mondja Rousseau, és erről nekem megint csak Tristram Shandy és a vesszőparipák jutottak eszembe. Már másodjára emlegetem fel azt a borzalmat. J JÁlmaimban sem gondoltam volna… J

Ø  Szintén több helyen értekezik a vallásról, és mélységesen egyetértek a nézeteivel. Azt hiszem, ezt már fentebb is említettem, de itt ismét ki akarok térni rá. Számomra is, és a jelek szerint Rousseau számára is az volt a fontos, hogy szeretetben, békében és egyetértésben éljünk egymással. Az pedig a legkevésbé sem fontos, hogy hogyan imádkozunk, hogyan díszítjük a templomainkat, és hogyan üljük meg az ünnepeinket.

Ø  Ha már úgyis mostanában jött ki az új Star Wars film, hát ezzel is összekapcsolnám ezt a könyvet. Amikor ugyanis arról olvastam, hogy a birtoklás nyomorulttá, leláncolt rabbá tesz minket, akaratlanul is a jedik jutottak eszembe… JKi tudja, lehet, hogy George Lucas is olvasta Emilt.

Ø  Rousseau-hoz képest az EU egészen fiatal intézménynek mondható, mégis már ő is megfogalmazta, hogy Európa kezd uniformizálódni.

Ø  A mai munkamorálról is találtam egy rendkívül érdekes idézetet. A könyvben konkrétan ezt a katonaság kapcsán írja, de általánosan és manapság is igaz. „Ha rászánod magad arra, hogy szívvel-lélekkel végezd mesterségedet, megvetnek, gyűlölnek, talán el is kergetnek, de mindenesetre szüntelen mellőzésben van részed, és kitúr minden bajtársad, amiért a futóárokban végzed szolgálatodat, míg a többiek a toalettasztalnál teljesítik.” Tisztelet természetesen a kivételeknek!

Ø  Végül pedig, a listás könyvek közül említésre kerül Daniel Defoe Robinson Crusoe-ja. Ezt a könyvet ajánlja Rousseau Emilnek elolvasásra, mint az egyetlen értelmes és hasznos könyvet, mely gyerek kezébe való.

„Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt.”

„Vannak olyan nemes mesterségek, hogy az ember nem űzheti őket pénzért anélkül, hogy méltatlannak ne bizonyuljon rájuk.”

„Azok a leckék, melyeket a diákok egymástól vesznek az iskola udvarán, százszorta hasznosabbak nekik, mint mindaz, amit valaha is hallani fognak a tanteremben.” (És tuti, hogy egy életre meg is jegyzik…)

„Az eszes embernek úgy kell tekintenie a történelmet, mint egy meseszövedéket, melynek tanulsága igen jól illik az emberi szívhez.”

„Szenvedélyeink tesznek gyengévé bennünket, mert kielégítésükre több erő kellene, mint amennyit a természet adott.”

„Csak azt tudja az ember jól parancsolni, amit maga is végre tud hajtani.”

„Ha az ember nem akar mást, mint megérkezni, akkor vágtasson csak postakocsin. Ám ha utazni akarunk, gyalog kell járnunk.”

„Az ember nem kedveli meg a börtönt azért, mert sokáig volt benne.”

„De aki csupán csak jó, csak addig marad az, amíg kellemes annak lennie. A jóság hajótörést szenved, és elpusztul az emberi szenvedélyek szirtjein.”

„Minél inkább vizsgálom az emberek létrehozta művet intézményeinkben, annál inkább látom, hogy addig akarják függetlenné tenni magukat, míg végül rabszolgává lesznek, s még szabadságuk biztosítása érdekében is hiábavaló erőfeszítéseket tesznek.”

„Bármely időben jön a halál, szembenézek vele, mert az életre való előkészületeim közben sohasem fog meglepni. Sohasem eheti el tőlem azt, hogy éltem.”

„Minden férfi, aki jól érzi magát otthon, szereti a feleségét.”