Tartozom
még tavalyról egy bejegyzéssel, mert be kell, valljam, kicsit megfeledkeztem
róla. A tanári segédlet sorozatról van szó, melynek részét képezi A Kincses sziget is, így tehát ma erről fogok egy kicsit elmélkedni.
A
történetünk alapesetben elég egyszerű, így nincs túl sok minden, amiről
gondolkodhatna az ember (és én amúgy sem vagyok a túlgondolás híve). Azért
mégis sikerült választanom három kérdést, ami többé-kevésbé megmozgatott.
Kezdjük
egy általánosabb témával, mégpedig hogy hogyan alakult ki a kalózság, mint
olyan, és milyen hatással voltak a kalózok a korabeli gazdaságra, valamint
hogyan lehet összefüggésbe hozni az akkori és a napjainkbeli kalózkodást. Erről
nekem külön elméletem van, ami a következőképpen hangzik: minden korban van az
embereknek egy olyan bátor, ám igen szűk rétege, akik megelégelik a gazdagok
„pofátlankodását”. Úgy döntenek, kifosztják azokat, akiknek sok van azért, hogy
aztán a megszerzett javakat szétoszthassák a rászorulók közt, lásd pl. Robin
Hood, vagy a blognál maradva Rob Roy. Csakhogy ehhez a társasághoz előbb-utóbb
csatlakoznak olyanok is, akik inkább a saját zsebükre játszanak. Úgy gondolják,
ők felette állnak minden szabálynak, csak ugye épp azt nem veszik észre, hogy
ezzel bomlasztják az egész társadalmat. És tulajdonképpen ide sorolhatók a
kalózok is. Bármennyire csábítónak tűnik a kalandos életük, ők törvényen
kívüliek, akiket bizony meg kellene büntetni. Ez utóbbi dolog pedig mindenfajta
kalózkodásra igaz. Elvégre mi is a kalózkodás? Valaminek a nem törvényes úton
való megszerzése. Ami, higgyük el, nem tesz jót sem a gazdaságnak, sem a
társadalomnak, így tehát az adott egyénnek sem. Időnként mindenkinek el kellene
gondolkodnia arról, hogy nem véletlenül hozzuk/-zák a szabályokat.
A
két másik kérdés szorosabban kapcsolódik a történethez. Az első, hogy milyen
hatással van az olvasásra az, hogy az elbeszélő (aki ugyebár történetesen a
főszereplő maga) előre elmond bizonyos dolgokat. Azt hiszem, a legtöbb esetben
ez engem végtelenül idegesítene, de jelen esetben egy gyerekről van szó, akinek
időnként az élete forog kockán. Nem azt mondom, hogy az ember halálra aggódja
magát, hogy vajon túlél-e egy-egy szituációt, de ebben az esetben azért
kellemesebb volt úgy izgulni, hogy előre tudtuk, pozitív kimenetele lesz a
dolgoknak. (Azért írói szempontból ez nem egy követendő példa.)
A
másik és egyben utolsó kérdés pedig, hogy nem volt-e zavaró az, hogy Jimnek
folyton szerencséje volt. Erre nagyjából megint csak azt tudom válaszolni, amit
az előző kérdésre. Könnyebb úgy aggódni a főszereplőért, ha tudjuk, hogy egy
isteni közbeavatkozásra mindig számíthatunk a kellő pillanatban. De ez újfent
csak abban az esetben igaz, ha – mint itt is – gyerek a főszereplő.
A
két utolsó kérdésre adott válaszaim pedig most felvetettek még egy témát. Vajon
miért aggódunk jobban egy gyerekért, és miért nézzük el inkább, ha egy
felnőttel történik rossz dolog? Miért érdemel egy gyerek több odafigyelést?
Ezek azért érdekes kérdések szerintem, mert felidézve néhány könyvet, amelynek
a főszereplője kiskorú volt (Tom Jones, Huckleberry Finn, Twist Olivér), igaz
ugyan, hogy szegények feje fölött sokszor ismeretlenek / kívülállók döntöttek a
sorsukról, azért a kellő pillanatban ők maguk is elég jól feltalálták magukat.
Félreértés
ne essék, egyáltalán nem az a problémám, hogy túl nagy figyelmet szentelünk a
gyerekeknek. Sokkal inkább az, hogy mintha a felnőttek nem érdemelnék ki
ugyanezt a figyelmet. Mintha a sok szülinap egyre inkább azzal járnak, hogy
megengedhetjük magunknak és másoknak a fájdalmat, a szenvedést, a rossz életet.
És ezt én valahogy nem találom helyesnek.
(Az eredeti teacher's guide linkje: https://www.penguin.com/static/pdf/teachersguides/treasureisland.pdf )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése