Tolsztoj ajánló

Az Anna Karenina elolvasásával végére értem a listás(!) Tolsztoj életműnek. Azért a felkiáltójel, mert Tolsztojnak még rengeteg műve van ezeken kívül is, de talán ezek a legismertebbek. És a Háború és béke és az Anna Karenina a legnagyszabásúbbak is.

Tolsztojnak négy műve szerepel a listán. Ezek az eredeti megjelenésük sorrendjében a következők: Háború és béke (1869), Anna Karenina (1878), Ivan Iljics halála (1886) és a Kreutzer-szonáta (1889).

Összességében elmondhatom, hogy általában véve inkább jó értékeléseket kaptak tőlem a könyvek, mint nem. A legrosszabb értékelést az Ivan Iljics halála kapta, a legjobbat pedig a Kreutzer-szonáta. A két monstrum közül pedig egy hajszállal jobb értékelést kapott a Háború és béke.

Azt kell mondjam, Puskin mellett Tolsztoj volt a második olyan orosz író, akinek a műveit nagyon kedveltem. (Azóta persze iratkoztak még fel mások is a jó orosz írók listámra, például Goncsarov.)

Tolsztoj tehát abszolút egy olyan író, akit szívesen ajánlanék olvasásra, bár feltételekkel. Egyrészt Tolsztoj meglepően bölcs embernek bizonyult, és úgy gondolom, az embernek el kell jutnia egy bizonyos tudatossági szintre ahhoz, hogy az ő műveit értékelni tudja. Másrészt pedig vannak olyan művei, amelyeket a terjedelmük miatt sem ajánlanék mindenkinek.

Semmiképp nem hagynám ki a Tolsztojjal való ismerkedést, mert ha valaki tud rezonálni az ő gondolataival, akkor fantasztikus művekre bukkanhat nála. Ám talán érdemes úgy kezdeni a vele való ismerkedést, hogy az ember kézbe veszi a rövidebb műveit. És ha azok megfogják, akkor lehet belevágni a hosszabb terjedelmű regényeibe.

Az egyetlen kivételt talán a Háború és béke jelenti. Ezt a regényt meleg szívvel ajánlom történelmi érdeklődésű olvasóknak is, hiszen, bár alapvetően fikcióról van szó, rengeteg valós történelmi személyiség és esemény megjelenik benne, valamint együtt lehet filozofálni az íróval a háborúra vonatkozó legkülönfélébb kérdésekről.

Egyszóval olvassunk Tolsztojt! De kezdjük kicsiben, és ha a rövidebb műveit szerettük, akkor biztosan tudhatjuk, hogy nem lesz felesleges időpocsékolás belekezdeni a hosszabbakba sem.

Kik azok a személyek, akiknek a gondolatvilágával nagyon tudsz azonosulni?

Van-e élet a halál előtt? | Lev Tolsztoj: Iván Iljics halála

Elöljáróban: felhívás minden Iván Iljics szindrómában szenvedőnek! Lépjetek ki a mókuskerékből (jelentsen az bármit számotokra)! Most!

Időről időre feltör bennem a vágy, hogy az orosz irodalommal tovább ismerkedjek, holott eleddig nem igazán nyűgözött le. (Kivéve az egy Anyegint) Most elsőként Iván Iljics halálára kerítettem sort.

A halál szó a címben engem mindig valahogy felcsigáz. Talán mert a halált olyan rejtélyes dolognak találom. Ezért elég kézenfekvőnek tűnt, hogy ez legyen a következő darab az oroszok közül.

A nagy könyv hol regényként, hol kisregényként hivatkozik rá, de én inkább egy hosszabb fajta novellának mondanám, hiszen csupán 70 oldalról van szó.

A cím elég egyértelműen összefoglalja a történet tartalmát, így valószínűleg nem lövök le semmilyen poént, mikor azt mondom, Iván Iljics bizony meghal ebben a történetben. Sőt mi több, amikor bekapcsolódunk az eseményekbe, gyakorlatilag már halott, és aztán később egy kívülálló szemszögből láthatjuk a halálához vezető utat.

Iván Iljics élete nem volt különösebben izgalmas. Rendületlenül lépegetett előre a hivatali ranglétrán, és mondhatni szép karriert futott be, a házassága azonban nem sikerült túl jól. Ez bárkivel megtörténhet. Aztán váratlanul lebetegszik, orvostól orvosig jár, az egyik ezt mondja, a másik azt, de végül is teljesen lényegtelen, hogy mi baja szegén Ivánnak, mert egy idő után be kell látnia, hogy záros határidőn belül be fog következni a vég. Iszonyatosan szenved testileg és lelkileg egyaránt, és nem érti, miért történik vele mindez. Aztán rájön, hogy talán nem úgy élte az életét, ahogy kellett volna. Javítani viszont már nem tud rajta, így beletörődik a megváltoztathatatlanba, megbékél sorsával, és elhagyja az árnyékvilágot.

Az okosok szerint ez itten bizony egy kőkemény társadalomkritika, a hivatalnoki élet bírálása. Én viszont szokás szerint valami egészen mást láttam benne. Ez az életpálya ugyanis nem csak hivatalnokokkal történhet meg, hanem bárkivel, aki csak úgy teng-leng az életében, aki értelmetlen munkát végez vagy akinek ilyen vagy olyan módon előre „megírt” életútja van.

Iván úgy élte az életét, ahogy azt szerinte mások elvárták tőle. És elsősorban szerintem neki nem is a munkájával voltak problémák, sokkal inkább a családjával. Mert egyáltalán nem éreztem azt, hogy ő igazán, szívből el akarta volna venni a feleségét. Sőt, szerintem egyáltalán nem akart megházasodni, de ezt diktálta a társadalmi elvárás. A kapcsolatuk pedig, és gyakorlatilag az életük is hamar megkeseredett. Iván gyűlölte a feleségét, a gyerekeit sem hiszem, hogy különösebben szerette volna, de egyszerűen nem tudott felülemelkedni a normán, hogy márpedig egy meglett férfinak meg kell házasodnia. Szerintem sokkal inkább itt siklott félre Iván élete, mintsem a karrierjében. De a lényeg végül is az, hogy a kényszerűség volt, ami tönkretette őt. Úgy érezte, hogy van egy fix út kijelölve számára, és haladt is rajta szegény, méghozzá nem is teljesen sikertelenül. De sajnos csak akkor jött rá, hogy az út, amin járt, valójában nem is volt előre kijelölve, amikor már túl késő volt.

Iván egyáltalán nem volt egy szerethető karakter, de nagyon is meg lehetett őt érteni. Szerintem Tolsztojnak sikerült egy fájdalmasan gyönyörű képet festenie sok-sok ember életéről, akik mind ugyanabba a rabigába hajtották a fejüket, amelybe Iván is. Hagy ne kelljen itt újra megismételnem a fentebbi felhívást! De azért mégis, csak címszavakban: kilépni! Most! Piszkosul nehéz nem megfelelni az elvárásoknak, ezt tudom saját tapasztalatból. De az életben egyetlenegy ember támaszthat elvárásokat veled szemben. Ez az ember pedig te magad vagy. A többiek nem relevánsak. Nem szabad, hogy azok legyenek.