Tehetségkutató

Ma olyan könyvekről lesz szó, amelyek nincsenek benne a nagy könyvben, bizonyos okok miatt mégis írnom kell róluk.

2019 novembere és 2020 novembere között futott a blog második kihívása molyon Történelmi kalandregények nagyjai címmel, melynek kapcsán a lelkes vállalkozókat arra kértem, hogy olvassanak el két-két könyvet Alexandre Dumastól és Walter Scottól. Az első kihívás tapasztalataiból tudhatjuk, hogy a moly engem is automatikusan feljelentkeztetett a saját kihívásomra, szóval nekiálltam. És ezúttal sikerrel is jártam, ráadásul olyannyira sikerrel, hogy a választott művek meg is ihlettek egy bejegyzésre. Ugyanis ez a kihívás és az olvasott könyvek közelebb vittek egy lépéssel annak megértéséhez (és nem megértéséhez), hogy mi alapján válogatták össze a műveket a nagy könyvbe.

A projekt kapcsán én korábban éppen két-két könyvet olvastam mindkét írótól (ezeket megtaláljátok itt, itt, itt és itt), és nem akartam ismételni, ezért random válogattam. Dumastól A fekete tulipánt és A jávai orvost olvastam, Scottól pedig A talizmánt és A lammermoori nászt.

Ahogy arról nagyon-nagyon régen, még a kezdetek kezdetén írtam, ennek a válogatásnak a célja a figyelemfelkeltés és egyfajta könyves párbeszéd beindítása. De nyilvánvalóan olyan könyveket akartak a szerkesztők összegyűjteni, amelyek megütnek egy bizonyos szintet. Az, hogy Dumasnak és Scottnak is nem is egy könyve bekerült a szerencsések közé, csöppet sem meglepő, ugyanis mindketten zseniálisak. Azokat a könyveiket, amik fent vannak a listán, bármikor bárkinek szívesen a kezébe adnám, és úgy gondolom, nem okoznának csalódást. Izgalmasak, fordulatosak, de nem gusztustalanul véresek, és nyáltól csöpögő szerelmekkel sincsenek tele. Mindenből éppen annyi van bennük, amennyi szükséges ahhoz, hogy az ember eltölthessen pár kellemes órát a szavak bűvöletében. Elsőként A fekete tulipán kapcsán viszont úgy éreztem, hogy némileg fellebbent a fátyol arról a titokról, hogy mitől lesz egy klasszikus klasszikus.

Tévedés ne essék, A fekete tulipán egy fantasztikus könyv. Nagy vonalakban egy tulipánkertészről szól, aki ki szeretné kísérletezni a fekete színű tulipánt, amelynek „feltalálására” pénzdíjat tűztek ki. És ahol pénzt lehet szimatolni, ott előbb-utóbb feltűnnek a „jóakarók”. Tulipánkertészünk azonban teljesen véletlenül megismerkedik egy egyszerű, tiszta szívű leánykával, aki viszont tényleg igyekszik segíteni neki. Nagyon tetszett a könyv, mert olyan aranyos, szívet melengető történet volt. Nem tudom ezt jobban kifejezni annál, mint hogy egyszerűen jól esett az utóbbi időben kissé megtépázott lelkemnek. Viszont összehasonlítva a Monte Cristo grófjával és A három testőrrel, azt kell mondjam, a nyomukba sem érhet.

Kicsit egyébként nehéz összehasonlítani a szóban forgó könyvet a másik kettővel, mert én úgy érzem, teljesen más jellegű. A fekete tulipán kevésbé csavaros, kevésbé kalandos, sőt, én inkább romantikus történetnek mondanám. Vagyis összességében, ha Dumas írói nagyságát akarnánk megismerni, akkor mindenképp inkább azokat a könyveit ajánlanám én magam is, amelyek rajta vannak a listán. Hozzájuk képest A fekete tulipán felejthető, kezdetleges próbálkozásnak tűnik. Amit kellemetlen ugyan kijelenteni annak fényében, hogy mennyire tetszett, de ez az igazság.

Scott esetében viszont épp ellenkező jellegű tapasztalataim születtek. A talizmán című könyve a keresztes háborúk korában játszódik, és zseniálisan és már-már túl igazságosan is mutatja be a háborúban részt vevő összeurópai csapatok táborát. És ezt a történetet szembe állítva például a Rob Roy-jal, azt kell mondjam, szerintem sokkal inkább kiérdemelte volna A talizmán a helyet a listán, mert a nem angol (és skót) állampolgárokhoz A talizmán témája sokkal közelebb áll, és izgalmas fordulatokban sem marad el mögötte.

A projekttől függetlenül viszont (és a kihívás tanulságaként) azt mondom, olvassunk bátran Alexandre Dumastól és Walter Scottól, mert nagyszerű könyveket írtak.