Jean-Jacques Rousseau: Új Héloise összefoglaló

Egy bocsánatkéréssel kell kezdenem. Most éppen megint zajlik az élet körülöttem, úgyhogy teljesen kiment a fejemből, hogy 16-án kettő éves lett a blog. Úgyhogy ezúton szeretnék bocsánatot kérni, a blogtól, magamtól és mindenkitől, és utólag kívánok nagyon boldog születésnapot magunknak. Számomra teljesen elképesztő, hogy van egy projekt, ami mellett már két éve kitartok. Nagyon szeretem ezt az egész dolgot, és fel nem foghatom, hogyan mehetett ki a fejemből az évforduló.

Megpróbálom tehát most összefoglalni a Júlia két kötetét, de előre szólok, hogy most nagyon nem vagyok erre ráhangolódva, úgyhogy lehet, hogy a szokásosnál is értelmetlenebb leszek.

Az első dolog, amiről szeretnék szólni, az a mű címe. Kétféle verziót is sikerült találnom: Új Héloise, illetve Júlia, a második Héloise. Na de ki az a Héloise? Több forrásból is próbáltam tudakozódni, és csodák csodájára sehol sem olvastam ugyanazt a verziót. De a lényeg, ami mindenhol megegyezett, hogy Héloise Pierre Abélardnak, a XII. század egyik nagy filozófus-teológusának szerelme volt. Kettejük szerelme nagyon hasonlóan indult Júlia és St. Preux kapcsolatához – Abélard Héloise tanítása fejében kapott szállást. És tádám, tanító és tanítványa egymásba szerettek. Szerelmük nem alakult túl rózsásan, bár ők házasságot kötöttek, és még egy fiuk is született. Később azonban a sors mostoha volt hozzájuk, el kellett válniuk, és levélben tartották egymással a kapcsolatot. Ezek állítólag a világirodalom legszebb szerelmes levelei, habár a legtöbb forrás megemlíti, hogy az eredetiek nem maradtak fenn, így kétséges, hogy ezeket valóban ők írták-e. És ezek azok a levelek, amelyek oly sok mindenkit megihlettek, köztük Rousseau-t is. Ez tehát a cím titka.

Egyébként magában a könyvben is említésre kerül, azt hiszem, több helyen is, az „eredeti” Héloise.

Most, hogy ezt a fontos pontot kitárgyaltuk, következzen Rousseau teljes filozófiájának megvitatása. Mert hogy ebben a könyvben gyakorlatilag a filozófiai munkásságának minden lényeges pontját érinti.

Ha már itt tartunk, szeretném megjegyezni, hogy időközben rájöttem, hogy nem volt a legszerencsésebb éppen ezzel a könyvvel kezdenem, hiszen Rousseau önéletrajza, a Vallomások is rajta van a listán, és talán jobban jártam volna, ha előbb azzal kezdem, de ugyebár már utána vagyunk a dolognak.

Rousseau egyik fő gondolata, amit oly sokszor és oly sokan idéznek: „Vissza a természethez!”. Ezt a mondatot én magam sokáig félreértelmeztem. Mostani kutatásaim során azonban megvilágosodtam. Ez a mondat ugyanis nem azt jelenti, hogy foglalkozzunk sokat a természettel, legyünk természetjárók, stb., hanem, hogy térjünk vissza a természetes dolgokhoz. Az olyan, természetes, belülről fakadó dolgokhoz, mint a szerelem. Utasítsuk el az érdekeken alapuló házasságot, és hagyjuk, hogy a szívünk válasszon. Ez ugyebár a Júlia legfőbb mondanivalója. De ezen kívül számtalan más gondolattal is foglalkozik egy-egy levélben.

Én most nem szeretnék hosszú filozófiai értekezést írni, de azért mégis csak megemlítenék néhány gondolatot. Például Júlia leendő férje kapcsán többször is említésre kerülnek a rangok és ezzel együtt a társadalmi különbségek, amely téma Rousseau egyik vesszőparipája volt. (És Tristram Shandy óta tudjuk, hogy milyen fontosak a vesszőparipák. – Álmaimban sem gondoltam volna soha, hogy valaha is emlegetni fogom azt a könyvet. :) ) Rousseau abszolút elítélte a társadalmi különbségeket, a rangokat, a gazdagok játszmáit a szegényekkel szemben. Gyönyörű gondolatai voltak az emberiségről, de hát ez szerintem a világnak egy olyan fájó pontja, amely örökké fájni fog. Mindig is lesznek gazdagok és szegények, és a gazdagok örökké azt fogják hinni, hogy mások felett állnak, és ők bármit megtehetnek.

Ezen kívül több, apró információmorzsát is kapunk az író gondolataiból. Például rendkívül tetszett az a rész, ahol az öngyilkosságot veszi górcső alá pro és kontra oldalról. Mindkét érvelésben van valami, annak ellenére, hogy az egészséges elme azért mégis Bomston álláspontját fogja elfogadni, hogy az öngyilkosság nem kóser dolog.

Júlia egyik levelében ír a férjhez menetelről, és úgy általában a férjekről. Ez ismételten egy nagyon érdekes fejtegetés volt. Az író ugyanis azt adta Júlia szájába, illetve tollába, hogy sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lehet a házas élet, ha nem a szívünkre hallgatunk a férjválasztásnál, hanem alaposan megfontoljuk a döntést. Persze a könyvben ez eléggé győzködés-szagúnak hat. Júlia erényes asszony akar maradni, és ezzel inkább magát próbálja meggyőzni, hogy Wolmar, mint férj sokkal elfogadhatóbb számára, mint St. Preux lett volna. Ami persze egyáltalán nem igaz, ezt ő is nagyon jól tudja! Ez a „ha az élet citromot adott, csinálj belőle limonádét” tipikus esete.

Ha már itt tartunk, azt is mindenképp meg kell említenem, hogy ugyebár nem csak szerelmes leveleket tartalmaz ez a könyv, hanem baráti leveleket is. Júlia és Klára, St. Preux és Bomston, valamint St. Preux és Klára is gyakran írnak egymásnak, és ezek a baráti hangvételű levelek is nagyon tartalmasak és érzelmesek, öröm volt őket olvasni. Főként Júlia és Klára levelezését, akiket rendkívül szoros érzelmek kötöttek össze.

Ezenkívül St. Preux leveleiből részletesen megismerhetjük Júlia és Bomston háztartását, és itt rengeteget ír a cselédtartásról, ami szintén nagyon érdekes olvasmány volt. Gyakorlatilag arról szólt, hogy hogyan kell a cselédeket úgy kijátszani, hogy tudtukon kívül elősegítsük a szorgalmuk és a hűségük megerősödését.

Valamint a könyv elején egy levélben részletes értekezést kapunk bizonyos zenei műfajokról, ami számomra azért volt érdekes, mert később, a kutatásom során szembesültem azzal, hogy maga Rousseau is írt zeneműveket.

Továbbá Júlia egyik Bomstonhoz írott levelében ír általánosságban a szülőkről, és a gyerek-szülő kapcsolatról. Hogy mi az, amit megengedhet magának egy gyerek a szüleivel szemben. És úgy általában, hogy hogyan kellene egy gyereknek viselkednie a szüleivel; hogy a gyerek életében hol kellene a szülőknek elhelyezkednie. (Az első helyen, természetesen! Elvégre nekik köszönhetjük az életünket. – Gondolja ezt Júlia is, annak ellenére, hogy az apja meglehetősen hirtelen haragú ember volt, és konkrétan egyszer majdnem halálra gyepálta szegény lányt.)

Erről a témáról egyébként órákat tudnék vitatkozni, még saját magammal is. Egymást kergetik a gondolatok a fejemben. Mert persze, oké, egyrészről igaza van a mi kis Júliánknak. Másrészről viszont feláldozhatjuk magunkat értük? És ha igen, milyen mértékben? Csakis azért születtünk a világra, hogy őket szolgáljuk? Súlyos gondolatok. Ilyenkor szívesen leülnék, mondjuk most éppen Rousseau bácsival egy jó kis tea mellé, hogy mindezt megvitassuk.

Az utolsó pont pedig, amit itt meg szeretnék említeni, az a párbajozásról írott gondolatok. Ez kissé elavultnak tűnhet manapság, de akkoriban a jelek szerint még élt ez a hagyomány, és érdekes volt arról olvasni, hogyan vélekednek erről a tárgyról, és ezzel együtt a becsület kérdéséről különböző nemű és rangú emberek.

Na, most pedig, hogy gyorsan végigszaladtunk Rousseau gondolatain, jöjjenek az enyémek. Iskolai tanulmányaim alapján én az életben nem gondoltam volna, hogy ő ilyesmiket is írt. Társadalmi szerződés oké. Romantikus regény nem oké. Nem gondoltam volna, hogy az neki oké. De a jelek szerint nagyon is oké volt. Hálás köszönet a könyv-bibliának, hogy megismertetett ezzel a művel, mert egyszerűen gyönyörű volt. Szerelmes volt, szenvedős volt, fájdalmas volt, szépséges volt. Minden volt, amilyennek egy jó könyvnek lennie kell. Oké, a happy end elmaradt, de az nem is passzol minden történethez.

Viszont egyetlen egy negatívumot mindenképp meg kell említenem! Mégpedig azt, hogy ezt a könyvet utoljára 1882-ben adták ki magyarul. Ami egyszerűen botrányos!! Magához a stílushoz egyébként szerintem illik a régies magyar nyelv, tehát újrafordítani szerintem nem kellene, de kiadhatnák újra, és lehetne valahogyan népszerűsíteni, mert szerintem sok művet, amit mondjuk az iskolákban is nyomnak (lásd pl. Candide), kenterbe ver.

Jean-Jacques Rousseau: Új Héloise 2. kötet

/Idő hiányában nincsenek képek. :( /

 

Végére értem a második kötetnek, és hát huhh. Aki egész véletlenül olvasgatta a korábbi bejegyzéseimet, esetleg tudhatja, hogy menthetetlenül romantikus lélek vagyok, és ez a könyv totálisan kikészített.

Ugyebár az előző kötetnek ott lett vége, hogy valaki felfedezte a szerelmes leveleket. Nos, ez nem volt más, mint Júlia anyja, aki bele is halt a bánatba, hogy rosszul nevelte a lányát. Az elején tehát nagyon pörögnek az események. Az anyja halála után az apja elég gyorsan hozzáadja Júliát Wolmarhoz, akit eredetileg is kiszemelt neki. Itt mondjuk kissé érdekes helyzetbe kerül, ugyanis időközben kiderül, hogy Wolmar elszegényedett, de hát ha már egyszer neki ígérte a lányát, akkor nem hazudtolhatja meg magát. Fura egy felfogása volt az öregnek…

Főhősünk, St. Preux (egy idő után ezen az álnéven emlegetik) ezután teljes letargiába esik, először öngyilkosságot fontolgat, de aztán szerencsére letesz róla. Aztán rá akarja beszélni Júliát, hogy legyenek szeretők, de Júlia már nem akar rossz útra térni. Ezek után St. Preux barátja, Bomston javaslatára, hajóútra indul, és négy évet a tengeren tölt.

Mire visszatér, Júlia már kétszeresen anya. Közben bevallja férjének ifjúkori ballépését, Wolmar pedig valamiért ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy megismerje a férfit, aki el tudta csábítani a feleségét, ezért meghívja hozzájuk. St. Preux egész sok időt tölt náluk, és ezen idő alatt elég hosszú levelek születnek, például maga St. Preux hosszan ecseteli Bomstonnak, hogyan is mennek a dolgok Júliáék birtokán.

Mikor St. Preux odaköltözik Júliáékhoz, egy darabig nagyon izgalmasnak éreztem a sztorit, mert nem tudtam, mire számítsak. Ők hárman, mármint Júlia, a férje és St. Preux mindenáron barátok akartak lenni, valamint mind az öten – Bomstonnal és Klárával kiegészülve – kerülték a múltról való beszélgetést. Ennek ellenére a szerelem, a szenvedély végig ott lógott a levegőben, és én nagyon vártam, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie, hogy ők ketten végre egymás karjaiba borulhassanak, és szerethessék egymást az idők végezetéig. De ez a könyv sajnos nem erről szólt.

Nem hittem volna, hogy Júlia ennyire képes lesz tartani magát, de képes volt, és ezért minden tiszteletem az övé. Férjes asszony volt gyerekekkel, és eldöntötte, mi a fontosabb neki, a család vagy a szerelem. Ő a család mellett döntött, és bár nehéz kimondani, de igaza volt. És nem csak azért, mert akkoriban még nem volt „divat” elválni.

Azt sem hittem volna, hogy St. Preux ennyire fogja tartani magát, de az ő tartása számomra kissé hihetőbb volt. Talán azért, mert bizonyos vonatkozásban én is hasonló cipőben járok. Néha annyira szeretünk valakit, hogy képesek vagyunk a szeretett személy kedvéért eljátszani, hogy csak barátként tekintünk rá. Ez, hölgyeim és uraim, nagyon kemény meló.

És azt sem hittem volna, hogy Wolmar össze akar majd haverkodni a felesége szerelmével. Persze az nagyon szép, hogy ennyire bízott Júliában. Ez egyfajta elismerés Júlia felé. De akkor is!

Szóval a nagy beteljesedés nem jött össze, de azért amire számítottam, az nem maradt el. Mert egy ilyen szerelem, tudjátok, az nem múlik csak úgy el. Ez a „Nem, nem és nem!” kategória.

Sokat gondolkodtam, leírjam-e, végül is mi történt, de úgy döntöttem, kivételesen nem teszem meg. Akit érdekel, járjon utána maga. Aki szereti a romantikus történeteket, annak megéri. Azért a végére készítsetek pár pzs-t a közelbe. Engem legalábbis megríkatott, mert olyan gyönyörűen szívszaggató volt.

Jövő héten összefoglaló. Addig megyek, és élvezem még kicsit az aurámat körbevevő rózsaszín buborékokat. :D

„…csak az első lépés kínos a bűn ösvényén …. a többi magától jő.”

„Le kell egymásról mondanunk – ha továbbra is szeretni akarjuk egymást, nehogy csupa szeretetből meggyűlöljük egymást!”

„…nagyobb fontosságot tulajdonítunk az életnek, mint aminővel az valójában bír…”

„…ne gyújtsd fel magad felett a házat azért, hogy ne kelljen rendbe hoznod.”

„A fájdalom s gyönyör villámként cikáznak át létünk derült egén, az élet egy pillanat, értéktelen jószág, értéke csak úgy van, ha cselekedetekkel teli!”

„Amily mértékben halad az idő felettünk s terjeszti ki óriási szárnyait – abban a mértékben zsugorodik össze a szív, mely egykor az egész világot magához tudta volna ölelni.”

„A tiszta lelkiismeret melyet nem nyugtalanít meg semmiféle gondolat – valóban a leggyönyörtelibb állapot, amelyet képzelni lehet, s ki ezt nem élvezi: az igazán azt sem tudja, mi az élet!”

„…a tulajdonnak csak úgy van valódi értelme, ha helyes álláspontot foglalunk el vele szemben, s ha nem a javak megszerzése, hanem inkább azok igénybevétele a fő cél.”

„Az első, amire gondot kell fordítanunk, az, hogy csak becsületes embereket tűrjünk meg körükben, kik a rendet nem zavarják meg soha. Ámde oly könnyű-e szolgálni és becsületesnek maradni? Sokkal nehezebb, semmint azt némelyek hiszik.”

„Látni, hallani kell őt, ez a legnagyobb dicséret, amit valakire mondhatni…”

Jean-Jacques Rousseau: Új Héloise 1. kötet

Rousseau nevét, azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni, aki sikeresen elvégezte legalább az általános iskolát. A felvilágosodás nagy alakja, aki a XVIII. században teljesen újszerű gondolataival akkora sikert aratott, hogy még a XXI. században is emlegetik. Azok az emberek, akik ki merik mondani az igazságot, kétségtelenül beírják magukat a történelem könyvekbe, csak sokszor elfelejtjük, hogy ezek azok az igazságok, melyeket követnünk kellene. Na mindegy, nem célom, hogy ebben a bejegyzésben komoly filozofálgatásokba bocsátkozzak. A lényeg, hogy Rousseau neve azért sokak számára ismerősen csenghet. (Például irodalom óráról, amikor a tanár diktált, és neked lövésed nem volt, hogy hogy kell leírni helyesen azt, hogy ’russzó’. J)

Attól viszont, hogy tanultunk róla az iskolában, még nem gondoltam volna, hogy ilyen sok műve van. (Persze gondolhattam volna…) A bibliába is négy műve vétetett fel, amelyek közül én most a Júliával kezdtem, mert ezt tudtam a legegyszerűbben beszerezni. A MEK-ből töltöttem le. Ide kattintva te is rögvest hozzájuthatsz ingyen és legálisan!

Ezzel a könyvvel egyszer már találkoztam idén, mégpedig a Vörös és feketében Mathilde de la Mole olvasta (azt hiszem). Elöljáróban annyit tudtam róla, hogy romantikus történet, két kötet, és az olvasógépem iszonyú apró betűvel jelenítette meg, úgyhogy sokáig húztam-halasztottam az olvasását. De eljött az idő, hogy belevágjak, és puff, már az első oldalakon annyira pofán vágott a könyv, hogy csak pislogni tudtam.

A filozófusokról él bennem egyfajta kép, ahogy folyton magasztos dolgokról beszélnek egy csomó sületlenséget, és beszédüket teletűzdelik mindenfajta idegen kifejezésekkel, hogy az egyszerű ember még csak véletlenül se értse, hogy miről van szó, ellenben tágra nyílt szemekkel bámulja és bálványozza a beszélőt. Épp ezért ért váratlanul ez az „egyszerű” szerelmi történet. Mert nem gondoltam volna, hogy egy nagy filozófus leereszkedik annyira, hogy holmi szerencsétlen szerelmesekről írjon. Pedig a szerelem az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. És ezt a tényt ez a könyv minden kétséget kizáróan be is bizonyítja. Legalábbis az eleje mindenképp. De nézzük, miről is van szó.

Levélregénnyel állunk szemben, ami már önmagában is nagyon izgalmas. Két okból is. Egyrészt mert furcsa és izgalmas dolog belesni két vagy több ember privát levelezésébe, főleg ha szerelmes levelekről van szó. Másrészt pedig azért, mert így nem értesülünk konkrétan minden eseményről, vannak dolgok, amelyek csak utalás szintjén jelennek meg a könyvben. (És ezzel én szépen be is sétáltam egy csapdába, de erről majd később.)

Van két főszereplőnk, egy nemesember leánya és annak polgári származású tanítója, akik csodák csodájára egymásba szeretnek. Az első kötet két részre van osztva, és az első részben végigkövethetjük szerelmük kivirágzását, ami egyszerűen gyönyörű. Főként az első levelek, amikor még mindketten csak puhatolóznak, majd felfedezik a nagy érzelmeket.

De egy szerelmi történet mit sem érne viszontagságok nélkül, így a második rész arról szól, hogy a tanítónak el kell hagynia a várost, nehogy fény derüljön a kapcsolatukra, mert azzal szégyenbe hozná szerelmét.

Eddig a történet egy az egyben megmutatja, részletekbe menően, hogy milyen a szerelem. Kezdve onnan, hogy az ember marcangolja önmagát, vajon a másik viszontszereti-e. Aztán kiderül, hogy mindketten hasonlóképpen éreznek egymás iránt. Ekkor jönnek a legboldogabb idők. Amikor nincs lehetetlen, és mindent legyőz a szerelem. Mindent megbeszélnek, mindent a szerelmükhöz hasonlítanak, és amellett persze minden eltörpül. Aztán lenyugszanak a kezdeti kedélyek, jön az állandóság boldogsága, a kellemes kényelem. Majd történik valami, egy váratlan, negatív fordulat, ami ezt a boldogságot szétzúzza, és jön a félelem. Félelem a jövőtől, és attól, hogy a másik szerelme vajon ki fog-e tartani.

Nagyon-nagyon tetszik, ahogy ezek a szerelmesek írnak egymásnak, tényleg már az első oldalaktól kezdve lebilincselt ez a könyv. És nem is kifejezetten a történet az, ami lázba hozott, hanem az a gyönyörű kifejezésmód, ami a szerelmesek sajátja, és amit Rousseau olyan kitűnően tudott tolmácsolni. Ahogy ezernyi érzelem százezernyi árnyalatát sűrítette a sorokba. Egyszerűen elképesztő.

Persze fontos megjegyezni, hogy azért nem csak a szerelmesek levelezésébe kukkanthatunk bele. Van még pár fontos szereplő, így például Klára, Júlia unokatestvére és legjobb barátja, Klára udvarlója, D’Orbe úr és Bomston úr. Ők hárman mind segítik a reménytelen szerelmeseket. Mégis Bomston lesz az, aki végzetes tettével elindítja a második részt, és így a baljós eseményeket. Egyszer ugyanis vitába keveredik Júlia apjával a társadalmi különbségekről, és merészen kijelenti, hogy akár még a tanító is érdemes lehetne a lánya kezére, hiszen erényes és művelt, mely tulajdonságok sokkal fontosabbak a rangnál. Júlia apja azonban határozottan az ellenkező véleményen van, és hogy ne fogjon gyanút, a tanítónak el kell utaznia.

Korábban céloztam arra, hogy izgalmas dolog nem konkrétan értesülni bizonyos eseményekről. Most elmesélem, hogyan jártam én ezzel. Egy találkozás után Júlia rendkívül elkeseredett levelet írt kedvesének, melyben fájlalta, hogy végérvényesen elvesztette erényességét. Én meg persze rögtön arra gondoltam, hogy biztos lefeküdtek, és minden következő levélben vártam, mikor fog kiderülni, hogy terhes lett szegény. De csak nem akart kiderülni. Így egy idő után elkezdtem azon morfondírozni, hogy az 1700-as években talán kisebb dolog is elég volt az erényesség elvesztéséhez. Majd nem sokkal ezután megint olyasfajta célozgatások következtek, amiből a terhességre lehetett gondolni. Szóval nem elég, hogy maga a könyv elszórakoztat, még én is elszórakoztatom magam azzal, hogy próbálom megfejteni a kimondatlan dolgokat. És igen, rendkívül jól szórakozom. J

Szóval itt tartok most, valahol ott, ahol a szerelmesek, félelem és remény közt. Ja, és még nem is említettem az utolsó levelet. A kötet utolsó levelét Júlia írta szerelmesének, melyben tudatja vele, hogy valaki megtalálta a leveleit, amelyeket olyan féltve őrzött. A szerelmükre tehát fény derült, és akárki is találta meg, gyanítható, hogy a dolognak nem lesz jó vége. Megyek is, és minél előbb végére járok a sztorinak, mert megöl a kíváncsiság.

„Nagy városnak színházra, laza erkölcsű népnek szív- és léleknemesítő olvasmányra van szüksége.”

„…vágyaim lángheve a lehetetlent is lehetőnek láttatja velem s ilyenkor úgy tetszik, mintha sólyomszárnyai utolérnék magát az elérhetetlent…”

„Én viszont ígérem, esküvel erősítem, hogy mindent elkövetek, csakhogy észre térjek, - hogy azon háborgó szenvedélyt, mely szívem mélyéből kitörni készül, visszafojthassam; csak ön vegye le rólam bájos szemeit, igéző – számomra vészthozó – tekintetét; tegye, hogy ne lássam többé könnyed megjelenését, jóságtól sugárzó szelíd vonásait, karjait, ujjait, szőke fürtéit, mindent de mindent ami az öné és ami önhöz tartozik. Ne engedje megpihenni rajtuk mohó pillantásaimat, ne engedje hozzájuk közeledni féktelen gondolataimat, ne reszkettesse meg bennem ezen túl hangja zengzetével az idegek összes rendszerét; ah, hisz e hang is már arra van teremtve, hogy kősziklák induljanak meg szavára. Szóval, legyen ön minden más csak az ne aki eddig volt. Így még van remény, hogy szívem egykor lecsendesül.”

„Minden parancsának alávetem magamat, csak azt az egyet ne kívánja, hogy ne szeressem, mert erre nem vagyok képes.”

„Vegye tudomásul, hogy ama hő szerelem, mely keblemet hevíti, csupán csak hamvadoz, kialudni nem fog soha; legyen meggyőződve, hogy a szív, melyben ily magasztos érzelem honol, nem fog lealacsonyulni soha; hódolni fog örökre önnek … az erénynek, a becsületnek és a kötelességnek; az oltáron, melynek istennője Júlia, másnak tiszteletére láng nem fog lobogni soha … soha.”

„A világ a pénz és vagyon előtt tisztelettel meghajol ugyan, de az így megtisztelt lelke sohasem érzi magát kielégítve, valódi elégtételt és boldogságot nem nyújt az senkinek.”

„Alig lehet valami nevetségesebbet képzelni mint egy nőt ki a férfiakat akarja utánozni. Minden erőlködés hasztalan e téren; ilyesmi az okos embert csak szánakozó mosolyra készteti, a szerelmet elriasztja.”

„Add vissza Júliám, o add vissza régi bátorságomat melytől megfosztottál! Míg egyedül engem fenyegetett a veszély szemébe mertem nézni a halálnak, de mióta benned egész lényemet fenyegetve látom – nincs többé bátorságom e világnak „Isten hozzád”-ot mondani.”

„Korai vigasz nem nyújt írt a fájó kebelnek s mint kíméletlen tolakodás veszteségünket még súlyosbá, fájdalmainkat kínosbá teszi.”

„London azon városok egyike, melyben a tehetséges embert hamar felkarolják; egy kis törekvés mellett mindenki számára nyitva áll az út.”

„Általában csak akkor kellene az embernek mások megjavításán fáradoznia mikor önmagán már nem talál egyáltalán semmi javítani valót.”

„Ki hasonló körülmények között két ízben vétkezik – az bizonyára első ízben sem volt egészen ártatlan!”

 

(A képek forrása most is, mint mindig, Google barátunk.)

A Nyugati utazás folytatódik

Kutakodtam kissé a Nyugati utazásról az internetnek nevezett globális tudástárban, és összegyűjtöttem néhány érdekes dolgot.

Azt, gondolom, nem is kell mondanom, hogy rengeteg féle-fajta filmes feldolgozás készült a majomkirály kalandjaiból. Ez a kis videó azonban annál érdekesebb lehet. A 2008-as pekingi olimpia népszerűsítésére készült. Szegény kínai barátot mondjuk lespórolták belőle, de a védelmező triót egész jól összekombinálták a sporttal.

A következő dolog, ami érdekes lehet, hogy jeles költőnk, Szabó Lőrinc Szun Vu-kung lázadása címmel versben foglalta össze a pimasz majom életét odáig, hogy Buddha büntetésképp bezárja őt a hegy alá, ahonnan majd később a kínai barát fogja kiszabadítani.

Azt eddig is tudtam, hogy Szabó Lőrinc kedveli a keleti témákat. Van is egy ilyesmi verse, amit nagyon szeretek, mégpedig a Dsuang Dszi álma. Ezt a Szun Vu-kungosat egészen eddig a kutakodásomig nem ismertem.

Találtam egy szupi kis, ide vonatkozó cikket. Ugyan csak kétszer említik benne konkrétan ezt a verset, de azért belinkelem. (Én magam nem akarok vitát nyitni erről a témáról, a verselemzés még annyira sem erősségem, mint a könyvelemzés.)

Simon Zoltán: Szabó Lőrinc költészetének keleti vonatkozásai

Magát a verset egyébként szerintem simán meg lehet találni Google barátunk segítségével.

Végül pedig találtam egy blogot, ami a Nyugati utazással foglalkozik. Ugyan nem született túl sok bejegyzés, ami nagy kár, mert érdekes témákkal kezdtek el foglalkozni az írói. Azért ezt is ideteszem, lehet böngészgetni:

Journey to the West

Vu Cseng-en: Nyugati utazás avagy a majomkirály története összefoglaló

Következzen most a Nyugati utazás összefoglalója. Úgy gondoltam, most az lesz a koncepció, hogy külön szedem a gondolataimat, amelyek a formai és amelyek a tartalmi részekre vonatkoznak, és így fogom pontokba szedni őket. (Hiába, imádok pontozni. J)

Először is, hogy valami komoly blogszerkesztési feladatot is adjak magamnak (igen, nekem ez annak számít), az első és a második kötetről itt és itt tudtok olvasni. Spoiler garantálva.

És akkor most jöjjenek előbb a formai dolgok:

Azt nem tudom megmondani, hogy összesen hány oldalas a mű, mert mint ahogy, azt hiszem, az első kötetről szóló bejegyzésben említettem is, a Terebess-tárból töltöttem le.

Mindenesetre az tuti, hogy két kötet. A két kötet pedig 100 fejezetre oszlik, testvériesen elosztva; 50-50 fejezet van egy-egy kötetben. Ez az információ magáért beszél. Mert szerintem azért ritkán találkozni olyan könyvvel, aminek a szerkesztése ennyire ki van számolva. Tudatosan megkomponált mű ez.

Minden fejezet nyitása egy két soros összefoglaló, hogy miről lesz szó abban a fejezetben.

Bevallom őszintén, a listán kívül nem nagyon (sőt, szerintem soha nem) olvastam távol-keleti műveket, ezért csak azt a néhány listás könyvet vehetem összehasonlítási alapul. Azok alapján viszont azt tudom mondani, hogy bevett szokás volt, hogy egy-egy dolog leírásának érzékletesebbé tételéhez verseket használtak. Sok vers színesíti a történetet, és a könyv végén lévő tanulmány szerint az eredetiben még több van, de a jobb megértés érdekében a fordításból a nagy részét kihagyták. Ez egyrészről hasznos, mert tényleg fura lenne, ha minden második bekezdés után lenne egy vers. Legalábbis nekünk, európai embereknek biztos fura lenne. Másrészről viszont azért valahogy mégiscsak csorbul maga a mű ezzel az eljárással. De hát magával a fordítással is csorbul. (Erről mondjuk a személyes véleményem az, hogy a magyar nyelv más nyelvekkel összehasonlítva sokkal kifejezőbb, úgyhogy egy jó fordító szerintem nagyon is jól át tudja ültetni az eredeti szöveget és annak minden, le nem írt többletjelentését magyarra. – Mondom ezt én, aki néha nem tudok két értelmes mondatot összerakni. De azért nagyon igyekszem, még ha ez nem is mindig látszik.)

Végül, de nem utolsó sorban, amit a formai részeknél még mindenképp meg szeretnék említeni, azok a tipikus távol-keleti nevek, melyek egyre inkább a kedvenceimmé válnak. Egyrészt, mert nagyon kifejezőek, másrészt mert időnként olyan szépek. Gondolok itt például ezekre: Éggel Egyenlő Nagy Szent, Virággyümölcs hegy, Vízfüggöny Barlang, Nyolctilalmas, Arany Kabóca Mester, stb.

Ennyit a formai dolgokról, jöjjön a tartalom.

Az elég egyértelműen kiderül magából a könyvből is, de a végén lévő tanulmányban is olvasható, hogy az író a népi hiedelemvilág mellett a buddhizmusra, a taoizmusra és a konfucianizmusra is épít, és ezek vegyesen jelennek meg a könyvben, ahogyan egykor az életben is. Na most én nem vagyok szakértő. Ezt mégis az alapján jelentem ki, hogy főként a könyv elején rengeteg lábjegyzet található, amely megmagyaráz bizonyos szavakat vagy tetteket, és ezek vegyesen kapcsolódnak a három irányzat közül valamelyikhez. De nem is szeretnék erről bővebben értekezni, mert mint mondtam, nem vagyok szakértő.

A regény állítólag részben valóságos eseményeken alapul, ugyanis egyszer régen tényleg létezett egy ember, aki fogta magát, és elindult Kínából nyugatra, hogy eredetiben tanulmányozhassa a buddhista szent iratokat. Bár azért ebben a könyvben igazából nem Hszüan-cang a főszereplő, hanem Szun Vu-kung.

Beszéljünk tehát most a főhősről. Szun Vu-kung egy kőtojásból született… lény, aki mindenféle tudományra tesz szert, például megtanul felhőbukfencezni, meg alakot váltani. Kitanulja a halhatatlanságot is, aztán meg fogja magát, és kitörli a saját nevét és az egész népét a halottak könyvéből, ahová mindenki be van jegyezve, és meg van adva mindenkinek a halál időpontja. Majd kitalálja, hogy letaszítja a Jáde Császárt a trónjáról, hogy ő lehessen a mennyország helytartója. Egyedül Buddhának sikerül legyőznie ezt a pofátlan, szemtelen, magabiztos, okos és furfangos szerzetet, és bezárja egy hegy alá, hogy ott bűnhődjön, és várja a nyugatra induló szerzetest, aki ki fogja szabadítani.

Egyedül ő az, akinél láthatunk néminemű karakterfejlődést, hiszen miután Hszüan-cang kiszabadítja, simán leléphetne, de állja a szavát, és a kínai barát védelmezője lesz, ami nem könnyű feladat. Eleinte elég forró fejű és lecsapkod mindenkit a bűvös fütykösével (ez egy fegyver! J). Majd a második kötetben jut csak el oda, hogy könyörületességet kezd mutatni, és előbb átgondolja a tetteit, mielőtt ütne.

Valamint egyszer egy érdekes gondolat fogalmazódik meg benne. Ő ugyebár ért a felhőbukfencezés művészetéhez, ami azt jelenti, hogy nagy távolságokat rövid idő alatt tud megtenni. Számtalanszor megjárja az utat Buddhához, mialatt vándorolnak, és egyszer azon kezd el tanakodni, hogy miért nem küldi Buddha nyugatra a könyveket, miért kell nekik ezt a vándorutat megtenniük. (Ugyanis nem tudja Hszüan-cangot csak úgy odarepíteni, mert a kínai barátot a földi teste „lehúzza” a földre.) Én végig azt hittem, hogy ebből a gondolatból majd lesz valami. Majd kisül belőle valami nagy, filozófiai értekezés. De nem lett belőle semmi. Én viszont azóta is elmerengek rajta időnként. Érdekes kérdésnek tartom, amiről lehetne vitatkozni.

A végére pedig jöjjön még néhány apróság:

A könyv elején többször is eszembe jutott az, hogy ez a könyv kicsit olyan, mint egy teremtéstörténet. Mint a Biblia vagy a Kalevala. Az elején sokat megtudunk arról, hogy mi hogy alakult ki, és egyáltalán hogyan működik a világ, hogy alakul a hierarchia az istenek közt. És például a 11. fejezetben teljesen bemutatásra kerül, hogy hogy néz ki az alvilág. Ebből a szempontból is érdekes volt tehát ez a könyv.

Aztán később, amikor elkezdődött a hosszú vándorlás nyugatra, az is eszembe jutott, hogy kicsit olyan ez, mint a magyar népmesék, ahol adott a szegény sorsú főhős, aki különböző próbák teljesítésével a történet végén elnyeri a méltó jutalmat. Bár ha jobban belegondolok, itt inkább a főhős segítője volt az, aki teljesítette a próbákat. Ilyen szempontból ugyanis Hszüan-cang a főhős, a kiválasztott, akinek az a kegy jutott, hogy elzarándokolhat Buddhához. Ő egyébként Buddha egyik korábbi, rossz útra tévelyedett tanítványának, Arany Kabóca Mesternek az újjászületett verziója. Mondjuk az nem derült ki számomra, hogy ez mit befolyásolt. Hacsak azt nem, hogy ezért lett ő a kiválasztott.

Végül pedig mindenképp szeretném megemlíteni azokat a bizonyos lábjegyzeteket, amik az érdekességek tárházát rejtik hiedelmekről és szokásokról. Egyet szeretnék is megosztani veletek: azt, hogy szerelmeskedni, a régi kínaiak úgy fejezték ki, hogy szelet-holdat játszani. Tényleg rengeteg mindent lehet tanulni ezekből a magyarázó jegyzetekből, számomra részben ebben rejlik a távol-keleti művek varázsa.

Ez lett volna az én kis összefoglalóm a Nyugati utazásról. A véleményem pedig… Hosszú volt. Nagyon. Voltak benne érdekes részek. De az utazás kezdetétől fogva a kalandok ismétlődtek, ami unalmassá tette a könyvet. A szereplők sokszor idegesítettek, a majom a pofátlanságával, a disznó az ellenkezésével, a kínai barát meg az akadékoskodásával, és hogy soha nem hitt a majomnak.

Azért nem bántam meg, hogy elolvastam. De nem lett a kedvencem, és hogy nem fogom újraolvasni, az tuti.