#hallgasdhétfőn 7. | Miguel de Cervantes: Don Quijote

Az elmúlt 13(!) hétben Cervantes Don Quijote című regénye ihlette zenéket hallgattunk. Úgy gondolom, ezt a történetet különösebben nem szükséges bemutatnom. (Akit mégis érdekelné, az itt találja a könyvről szóló bejegyzésem.)

Az elmúlt idő, tizenhárom hét, és a darabok műfaji sokfélesége jól mutatja az eredeti mű töretlen népszerűségét gyakorlatilag napjainkig. Az alábbi dalokat hallgattuk meg:

Mendelssohn: The marriage of Camacho

Richard Strauss: Don Quixote, Op. 35

Francisco Asenjo Barbieri: Ovillejo (Don Quijote)

Maurice Ravel: Don Quichotte á Dulcinée for Voice and Piano

Gara Garayev: Don Quixote

Elvis: The Impossible Dream (Man of La Mancha című musical egyik betétdala Elvis előadásában)

Kenny Wheeler: Windmill Tilter

Gordon Lightfoot: Don Quixote

Toad the Wet Sprocket: Windmills

Cherry Poppin’ Daddies: Don Quixote

Coldplay: Don Quixote

Eliane Elias: Man of La Mancha

Neoton Familia: Don Quijote

Ezen kívül még számtalan más feldolgozás is született. Ha mindet meg akarnánk hallgatni, könnyen lehet, hogy mást sem hallgatnánk életünk végéig. Hogy miért épp ezeket választottam ki? Igyekeztem különféle korokat és műfajokat felsorakoztatni, hogy minél színesebb legyen a paletta. És kár lenne tagadni, a saját ízlésem is befolyásolta a dolgot. Mégis, ha kedvencet kellene választani, azt hiszem, ez esetben a Toad the Wet Sprocket Windmills című számát mondanám (bár szoros volt a verseny Kenny Wheeler jazz albumával).

NOHUN #16 William Godwin: Caleb Williams kalandjai

És meg is érkeztünk a második olyan könyvhöz a NOHUN sorozatban, amelyhez nem találtam forrást, ami valahol már önmagában egy árulkodó adat. (Az elsőt itt találjátok, ha valakit esetleg érdekelne.) Ez pedig William Godwintől a Caleb Williams kalandjai (The Adventures of Caleb Williams).

A nagy könyv szerint itt tulajdonképpen egy politikai műről van szó, az író saját nézeteit rejtette Caleb Williams történetébe. Feltehetően ezek miatt a politikai nézetek miatt lehetett a korában igazán népszerű ez a könyv. De a tartalma alapján ma is számot tarthatna érdeklődésre, nálam legalábbis mindenképp. Főszereplőnk, Caleb Williams ugyanis üldöztetés áldozata lesz, minekutána egy „jóakarója” csúnya vádakat kohol ellene.

Caleb a helyi uraság, bizonyos Falkland szolgálatába kerül, miután elárvul. Legnagyobb szerencsétlenségére súlyos titkokat tud meg uráról, egy gyilkosságban ő volt az elkövető, de helyette ártatlanokat végeztek ki. Mikor Falkland rájön, hogy Caleb tudja a titkát, mindent elkövet, hogy félreállítsa a szerencsétlen fiút. És ehhez ugyebár meg is van minden eszköze: nagy hatalmú, vagyonos, és nem riad vissza semmitől.

Nos, akik követnek már egy ideje, azok tudják, hogy az igazság, főleg a törvényi igazságszolgáltatás (hiánya) vesszőparipám, szóval ezzel a témával nekem majdhogynem bármit el lehet adni. Ez most viszont nekem egy icipicit hajaz az általam sokat emlegetett Kohlhaas Mihályra. Mármint a téma fő irányvonalát illetve a történelmi hátteret tekintve (már annyiban, hogy az is valós történelmi események kereteibe van helyezve). Ebből a szempontból tehát lehetne mondani, hogy láttunk már ilyet. Viszont mostanában éppen nagy összehasonlítgatós kedvemben vagyok, és érdekelne például, hogy mondjuk stílusában mennyire különbözik a két történet. Biztos, hogy van köztük különbség, hiszen az egyik írója német, míg a másik angol. Időben viszont meglepően közel vannak egymáshoz, csupán tizenhat év van a kettő keletkezése közt.

Bosszúálló Angyal III. | Monte Cristo grófja összefoglaló

Az elmúlt két hétben átrágtuk magunkat Alexandre Dumas Monte Cristo grófja című könyvének cselekményén. (Ha érdekelnek a nem túl spoileres részletek, kattints ide és ide.) Most pedig arról szeretnék írni nektek, hogy milyen gondolatok ébredtek bennem olvasás közben.

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt megtalálhatjátok ti is.

Nos, hol is kezdjem? Mégis csak négy kötetről van szó, az embernek ilyenkor számtalan gondolat megfordul a fejében. Igyekszem kiválogatni a lényegeseket. Szóval, ahogy két héttel ezelőtt már említettem, a történet nem volt teljesen ismeretlen előttem, mert valamikor régen, még általános iskolás koromban egyszer már láttam a Gerard Depardieu-vel készült sorozatot. És rögtön ennek megtekintése után el is akartam olvasni a könyvet, de akkor a négy kötet még annyira megijesztett, hogy letettem róla, és idáig sikerült halogatnom. J

Azért szántam rá magam éppen most az olvasására, mert októberben tettünk a szűk családdal egy földközi-tengeri hajóutat, melynek keretei közt érintettük Marseille-t. Egész pontosan itt volt az első megállónk azután, hogy felszálltunk a hajóra Genovában. És úgy gondoltam, milyen jó lesz majd pont arról a helyről olvasni, amit épp felkeresni készülök. És egyébként jó is volt, annak ellenére is, hogy a könyv egy jelentős része Párizsban játszódott. J

Most jártam egyébként másodjára Marseille-ben, és legnagyobb bánatomra most sem sikerült eljutnom If várába, így erről sajnos nem tudok élménybeszámolóval szolgálni. (Egyszerűen nem fér bele egy fél napba, annak meg semmi értelmét nem láttam, hogy átmegyünk, végigrohanjuk az egészet, igazából nem látunk belőle semmit, aztán sietünk vissza. – A hajóút megtervezése komoly munka, de ez már egy másik blog témája… J)

Viszont, amire nem is számítottam, és kisebb sokként ért, hogy elmentünk a Montecristo nevű szigetecske mellett.

A hajón ki volt téve egy hatalmas térkép, rajta be volt jelölve az útvonal, és megtaláltam rajta a szigetet. A ceruzás vonal a hajó útvonala. Sajnos hajnalban mentünk el mellette, tök sötétben, ráadásul a mi kabinunk a hajó túloldalán volt, így erről sem készültek képek, csak ez az egy a térképről. Egyébként a könyv helyszínei közül ezúttal érintettük még Livornot és Genovát, de ezek a könyvben igazából csak említés szintjén vannak benne.

Na de most már térjünk rá ténylegesen a könyvre. Nem nagyon szeretem, amikor egy könyvnek a főszereplő nevét adják címnek, mert annál semmitmondóbb címet nem is lehetne kitalálni. Itt viszont teljesen indokoltnak érzem a címet, ugyanis ez a könyv akár Edmond Dantes életrajza is lehetne. Monte Cristo grófjának élete ugyanis (akinek esetleg nem lenne világos, a két személy egy és ugyanaz) kizárólag a bosszúállásról szól. Teljesen lényegtelen, hogy mi történik utána, és az előzményekből is csak a legfontosabbakat tudjuk meg.

Rettentő érdekes volt figyelni, hogyan tud egy boldog embert tönkretenni egy olyan apróság, mint egy levél. Mert ugye gyakorlatilag ez történik. Dantes elhoz egy levelet Elba szigetéről, és továbbítania kellene Párizsba. Nem ismeri a levél tartalmát, sem a feladót, sem a címzettet, azt is lehetne akár mondani, hogy ártatlan. És ő maga is úgy érzi egyébként, hogy jogtalanul vetették börtönbe. És bár ne tudta volna egy éppen ezzel ellentétes sejtelem beárnyékolni az olvasásélményem. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy Dantes legalábbis annyival száz százalékig tisztában volt, hogy ez a titkos levélkézbesítés nincs rendben. Elvégre ha rendben lenne, nem kellene titkosan intézni. Innentől kezdve pedig felmerült bennem a gyanú, hogy valóban ártatlan volt-e Edmond.

A levél tartalma politikai jellegű, és bizonyos tekintetben a fennálló rendszer ellen szól. Na most egy összeesküvésben részt venni mindenkor kockázatos, és az embernek tisztában kell lennie vele, hogy ha vannak rosszakarói, és megtudják ezt, akkor nagy valószínűséggel fel fogják használni. Edmondnak pedig igenis voltak rosszakarói, szerintem ezzel valahol ő is tisztában volt. Ráadásul rögtön kettő is, az egyik Danglars, aki a pozíciójára pályázott, a másik pedig Fernand, aki meg a nőjére áhítozott. De hát szegény naiv Dantes nem gondolta volna, hogy ezek ketten összeesküdnek majd ellene, csak hát az élet nem így működik. És így végigkísérni a börtönbeli szenvedését, ahogy ezerszer megállapítja magában, hogy ártatlan… Maradjunk annyiban, hogy valójában nem volt az. Ha elkapnak a rendőrök egy stukkerrel a zsebedben, te is hiába állítanád, hogy nem a tiéd, rohadtul nem fogja őket érdekelni.

A másik ellenérzésem, ami a teljes olvasás ideje alatt végigkísért, hogy jó életcél-e a bosszú. Mert ugyebár Edmond a börtönből kiszabadulva gyakorlatilag erre teszi fel az életét. Persze lehet filozofálni arról, hogy akkor is ez történt volna-e, ha életben találja az apját és/vagy Mercedes hűségesen vár rá. De ugyebár nem ez történt, gyakorlatilag nem volt nagyon miért élnie, vagyis nem volt veszítenivalója sem.

Mindkét gondolatnak arra kellett volna vezetnie, hogy letegyem a könyvet, de egyáltalán nem ez történt. Hanem épp az ellenkezője, vagyis hogy szemet hunytam felettük. Szeretni akartam ezt a történetet, és szeretni akartam Edmondot, úgyhogy bármennyit agyaltam is a fent említett dolgokon, amikor ténylegesen olvastam a történetet, ezek valahogy szertefoszlottak az agyamban.

Ez kérem szépen nem az a filozofálgatós könyv. Lehetne, de nem érdemes elmenni vele ebbe az irányba. Ez szerintem a szórakoztatás iskolapéldája, hát használjuk arra, amire való, és szórakozzunk. Izguljunk, amikor izgulni kell, örüljünk Edmond sikereinek, csodáljuk, borzongjunk meg, ha félelmetes dolgok történnek, és sírjunk, amikor annak van itt az ideje.

És hogy hogy érjük el ezt? Tekintsük Edmondot egyszerűen annak, akii ténylegesen volt: egy embernek, akit visszafordíthatatlanul tönkretettek. Bármennyire is morálisan megkérdőjelezhetőek a tettei, gondoljunk csak bele, az élete céltalanná vált. Nincs szerelme, nincs családja, vannak viszont olyanok, akik ártottak neki. Hát abban éli ki magát, hogy bosszút áll rajtuk. De nem ám olyan alpári, egyszerű módon, hogy mondjuk lekaszabolja őket. Inkább kideríti róluk azt is, hogy mit szoktak ebédelni, és milyen színű alsót hordanak, minden mocskos kis titkukat kitudja, és aztán kihasználja ellenük.

Egyetlen ember lesz, akit nem sikerül becsapnia a grófi álcával. Ez pedig az egykori szerelme, Mercedes lesz. Igazából nincs túl sok közös jelenetük a könyvben, de mikor együtt vannak, az mindig szívfacsaró. Gyönyörű, és fájdalmas egyszerre. Szerencsére mindketten belátják, hogy időközben már eltelt majdnem húsz év, így nem borulnak szerelmesen egymás nyakába sem az első, sem az utolsó találkozáskor. Ez igazán realisztikussá tette a történetet, amit én most nagyon díjaztam. Vannak szerelmek, amelyek egyszerűen úgy szépek, ha nem teljesülnek be. De ettől még az ő találkozásaik voltak a legérzelemdúsabb jelenetek számomra, azt hiszem, el is sírtam magam mindegyiknél.

Dantes ténykedései során óhatatlanul is beleavatkozik ártatlan életekbe is, hiszen mindhárom férfinek, akit tönkre akar tenni, felesége és gyerekei vannak. Amire viszont nem számít, hogy ez őt magát is kínos helyzetbe hozza egy alkalommal. Kockára teszi ugyanis Villeforte lányát, akibe viszont az ifjú Morrell halálosan szerelmes. Végül persze sikerül megmenteni, de ez az a momentum, és ez már igencsak a történet vége felé van, amikor először elgondolkodik rajta, hogy valóban felhatalmazást kapott-e az égtől arra, hogy istent játszhasson. De ekkor igazából már tényleg az útja végén jár, tehát különösebben nem hatja meg a dolog. Vagyis nem beszélhetünk jó értelemben vett személyiségfejlődésről nála.

Ezer és egy dologról tudnék még írni a történet kapcsán, hiszen rengeteg minden történik benne, de azt hiszem, itt most véget vetek a bejegyzésnek, mert már így is elég hosszúra nyúlt. J Láthatjuk, hogy ha mélyen belemennénk itt az események és a főszereplő jellemének az elemezgetésébe, számtalan kivetnivalót találnánk, ami miatt talán nem kellene ezt a könyvet elolvasásra ajánlani. Mégis, mindezek ellenére azt kell mondjam, összességében ez a könyv abszolút megéri a pénzét, ahogy Dumas másik listás regénye, A három testőr is.

A könyv szerepel a százas poszteren (ha gőzöd sincs, miről beszélek, de kíváncsi lettél, kattints ide!).

Míg le nem kapartam, sokat agyaltam rajta, hogy vajon milyen kis kép lesz alatta, és hogy szerintem mi illene a könyvhöz. És az igazság az, hogy értem a készítők elgondolását, én magam azonban nem vagyok teljesen elégedett a választással. Én inkább egy szigetet választottam volna, vagy bilincset, vagy egy raboskodó embert, ilyesmit. A sakkfigurák egyáltalán nem kötődnek a könyvhöz, csak ez a leosztás.

Bosszúálló Angyal II. | Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja III-IV.

Ha érdekel az I-II. kötet, kattints ide.

Következzék tehát most a III. és IV. kötetek tartalmi összefoglalója. A harmadik kötetnek gyakorlatilag rögtön az elején megkezdődik Edmond bosszúhadjárata mindhárom család, azaz Morcerfék (alias Mondengoék), Danglarsék és Villeforték ellen is.

Az sajnos nem derül ki egyik kötetben sem, pedig én felettébb kíváncsi lettem volna, hogy hol járt és mit csinált Edmond a kiszabadulása és Párizsba érkezése között. De abból, amit ezzel a három családdal leművel, nyilvánvaló, hogy a kimaradt éveket arra használta fel, hogy mindhárom férfi életét alaposan feltérképezte. Vagyis nagyon is tudja, hogy hová kell szúrnia ahhoz, hogy a legjobban fájjon.

Habár Edmond sorsának alakulására kizárólag a három férfi volt hatással, a bosszúnál elkerülhetetlen, hogy családtagjaik is sérüljenek, ahogy az meg is történik mindhárom esetben (de nem mindig indokolatlanul egyébként).

Nem szeretném részletezni, hogy pontosan milyen cselekhez folyamodik Edmond, és hogyan keveri a szálakat a háttérben. De annyit elmondhatok, hogy itt aztán nem hangzik el egy felesleges szó sem. Minden hangnak, minden pillantásnak, minden mozdulatnak megvan a maga jelentősége. És azt is garantálhatom, hogy egy pillanatra sem unatkozik az olvasó, mert minden fejezetben történik valami fontos.

Azzal talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, mindenki megkapja méltó büntetését. Az egyes történetszálak mind másképp érnek véget. Lehetne vitatkozni arról, hogy melyik büntetés mennyire volt súlyos (mert az egyikkel nekem voltak fenntartásaim, de erről majd az összefoglalóban), de végeredményben felesleges. Az egyetlen közös dolog mindben, a bűnhődésen túl persze, hogy Edmond mindenki előtt felfedi magát az utolsó pillanatban, csak hogy érezzék az emberek a törődést.

Viszont azért nem teljesen happy end a vége. Mert még akik boldogan(??) élnek tovább, azok is nagyon is tisztában vannak vele, hogy mit veszítettek. Tehát bizonyos tekintetben elég realisztikusra sikeredett a vége. Voltak viszont olyan események a legeslegvégén, amelyeket még az előzőekhez képest is teljesen elrugaszkodottnak és indokolatlannak éreztem, ezért az olvasás végeztével nem voltam maradéktalanul elégedett. Épp a vége rontotta el a szájam ízét. L De annyi baj legyen. Összességében azt mondhatom, hogy nagyon tetszett, fenomenális élmény volt elolvasni ezt a monstrumot, büszke vagyok magamra. A gondolataimról bővebben pedig jövő héten olvashattok.

Említésre kerül a Don Quijote.

„Zavartalan boldogság nincs ezen a világon!”

„Mi is hát tulajdonképpen az élet? Egy rövidke alázatos ácsorgás Halál őfelsége előszobájában.”

„Bármennyire hozzáedződjék is minden veszedelemhez az ember, bármennyire elő legyen is készülve rá, a szíve dobogásáról mindenkor fölismeri azt a rengeteg különbséget, mely az álom és valóság, a terv és a végrehajtás között van.”

„…a bölcsészek egyhangu tanusága szerint még a legbecsületesebb szívü embert is megkísérti olykor valami rossz gondolat, mert lelke mélyén még annak is ott lappang a sátán sötét alakja a sugárzó kereszt mögött.”

„Elvesztett barátaink sohasem nyugszanak a földben, …, mert Isten úgy rendelte, hogy a szívünk mélyébe temetve magunkkal hordozzuk őket mindenüvé.”

„ISTENEM, …, NE ENGEDD MEG SOHA, HOGY FELEDJEK!”

„Egyik legnagyobb gyarlóságunk, hogy valamennyien határtalanul nagyobbnak itéljük a magunk fájdalmát, mint azokét, kik mellettünk siránkoznak.”

„Értem, értem, a halálnak is éppen úgy megvannak a maga fájdalmas és gyönyörűséges titkai, mint az életnek, csupán ismernünk kell őket.”

„…sem boldogság, sem boldogtalanság nincs ezen a világon, csak e két fogalomnak egymással való összehasonlítása.”

„…mind az ideig, míg az Isten meg nem adja képmásának a jövőbelátás erejét, minden emberi bölcsesség ebben a két szóban összegeződik: Várni és remélni.”