Gyerekszáj ellen nincs orvosság | Mark Twain: Huckleberry Finn

Nagyon meglepődtem, amikor molyon bejelöltem ezt a könyvet, mint aktuális olvasmányomat, ugyanis akkor szembesültem vele, hogy ez egy sorozat része. Nem értettem, hogy lehettek a nagy könyv szerkesztői akkora idióták, már bocsánat, hogy egy sorozat második részét ajánlják, de az elsőt nem, a Tom Sawyer kalandjai ugyanis nem szerepel a nagy könyvben. (Egyébként ha már itt tartunk, más Twain könyv sem.) Ennek ellenére, mivel kétségtelenül a projekt része, úgy gondoltam, teszek vele egy próbát, maximum azt írom meg, hogy a szerkesztők idióták. Nos, elöljáróban annyit, hogy nem erről fog szólni a bejegyzés. J

Elég hamar kiderült, hogy a könyv abszolút érthető a Tom Sawyer kalandjai nélkül is. Persze van az elején néhány visszautalás egy-egy szereplőre, de nem zavaró a dolog, és mikor beindulnak az események, akkor meg már semmi jelentősége nincs. Azok a bizonyos események pedig elég hamar beindulnak.

A történetet maga a címszereplő, Huckleberry Finn meséli el nekünk, az ő kalandjait követhetjük nyomon, ahogy megszökik a borzasztó apjától, és lefelé folyózik a Missisippin. Vele tart egy szökött rabszolga is, Jim. Ők ketten különféle veszélyes és izgalmas kalandokba keverednek dél felé tartó útjuk során.

Szögezzük le, az ember azért nem rágja tövig a körmét izgalmában ezeket a kalandokat követve. Ugyanakkor, ha belegondolunk, hogy mégis csak egy gyerek az, aki egyedül hajókázik napokon át, úgy mindjárt más a dolog. A gyerekeket manapság automatikusan az ártatlansággal és a gyámoltalansággal azonosítjuk, pedig azért ez a példa is azt mutatja, hogy attól, mert nincs nagy élettapasztalatuk, még van sütnivalójuk. Tapasztalatuk meg csak úgy lesz, ha szereznek, méghozzá a saját bőrüket kockáztatva. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy most aztán minden gyereket el kell küldeni egy pár hetes túlélőtáborba. De korántsem kell őket úgy körbeugrálni, mint manapság szokás, mert valószínűleg feltalálnák magukat.

Sőt, amire ebben a bejegyzésben igazán ki akarom hegyezni a dolgokat, az éppen az, hogy a tapasztalatlansággal szemben a gyerekeknek megvan az az előnyük, hogy friss szemmel látnak mindent, és érdekes lehet a nézőpontjuk. Mint ahogy Huckké is az volt. Mert ahogy csordogáltak le Jimmel a folyón, és intézték az ügyes-bajos dolgaikat, azért elmélkedésre is jutott idő. És olyan fontos témákról elmélkedett Huck, mint a bűn, a rabszolgaság vagy a vallásosság. Mindezen témák mellett számomra nagyon érdekes volt még a korabeli Amerikáról, a városokról, a gőzhajózásról és a folyómenti életről olvasni.

A történet többé-kevésbé kielégítően zárul. Azért fogalmaztam így, mert a happy end ebben az esetben határozottan nem garantálja azt, hogy Huck valóban boldogan fog élni, míg meg nem hal. Pedig megérdemelné, mert azt hiszem, ő valójában egy nagyon jó gyerek. Nem azt mondom, hogy ez volt az év olvasmánya számomra, de mindenképp felkeltette a kíváncsiságom. Főleg arra nézve, vajon hogyan alakulhatott Huck további sorsa.

A könyv a százas poszteren is szerepel. (Ha fogalmad sincs, miről van szó, kattints ide.)

Elképzelésem sem volt, milyen képet kaphatott, és először kissé csalódott voltam a kerítés láttán. De jobban belegondolva teljesen világos a dolog. Itt két különböző státuszú ember szökését kellett valahogy egy szimbólumba tömöríteni. A kerítés, mint a szabadság korlátozásának jelképe jelen esetben megállja a helyét.

Említésre került a Don Quijote és a Monte Cristo grófja.

 

„…most is gazdag vagyok; én az enyém vagyok, és nyócszáz dollárt érek.”

„…ha az ember nem kezd a helyes úton járni már kicsi korában, ha akkor nincs, aki megmutassa neki, magától nem megy semmire; ha egyszer mcsószik, nincs, ami visszahúzza, s aztán már nem is talál helyes útra.”

Bosszúálló Angyal III. | Monte Cristo grófja összefoglaló

Az elmúlt két hétben átrágtuk magunkat Alexandre Dumas Monte Cristo grófja című könyvének cselekményén. (Ha érdekelnek a nem túl spoileres részletek, kattints ide és ide.) Most pedig arról szeretnék írni nektek, hogy milyen gondolatok ébredtek bennem olvasás közben.

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt megtalálhatjátok ti is.

Nos, hol is kezdjem? Mégis csak négy kötetről van szó, az embernek ilyenkor számtalan gondolat megfordul a fejében. Igyekszem kiválogatni a lényegeseket. Szóval, ahogy két héttel ezelőtt már említettem, a történet nem volt teljesen ismeretlen előttem, mert valamikor régen, még általános iskolás koromban egyszer már láttam a Gerard Depardieu-vel készült sorozatot. És rögtön ennek megtekintése után el is akartam olvasni a könyvet, de akkor a négy kötet még annyira megijesztett, hogy letettem róla, és idáig sikerült halogatnom. J

Azért szántam rá magam éppen most az olvasására, mert októberben tettünk a szűk családdal egy földközi-tengeri hajóutat, melynek keretei közt érintettük Marseille-t. Egész pontosan itt volt az első megállónk azután, hogy felszálltunk a hajóra Genovában. És úgy gondoltam, milyen jó lesz majd pont arról a helyről olvasni, amit épp felkeresni készülök. És egyébként jó is volt, annak ellenére is, hogy a könyv egy jelentős része Párizsban játszódott. J

Most jártam egyébként másodjára Marseille-ben, és legnagyobb bánatomra most sem sikerült eljutnom If várába, így erről sajnos nem tudok élménybeszámolóval szolgálni. (Egyszerűen nem fér bele egy fél napba, annak meg semmi értelmét nem láttam, hogy átmegyünk, végigrohanjuk az egészet, igazából nem látunk belőle semmit, aztán sietünk vissza. – A hajóút megtervezése komoly munka, de ez már egy másik blog témája… J)

Viszont, amire nem is számítottam, és kisebb sokként ért, hogy elmentünk a Montecristo nevű szigetecske mellett.

A hajón ki volt téve egy hatalmas térkép, rajta be volt jelölve az útvonal, és megtaláltam rajta a szigetet. A ceruzás vonal a hajó útvonala. Sajnos hajnalban mentünk el mellette, tök sötétben, ráadásul a mi kabinunk a hajó túloldalán volt, így erről sem készültek képek, csak ez az egy a térképről. Egyébként a könyv helyszínei közül ezúttal érintettük még Livornot és Genovát, de ezek a könyvben igazából csak említés szintjén vannak benne.

Na de most már térjünk rá ténylegesen a könyvre. Nem nagyon szeretem, amikor egy könyvnek a főszereplő nevét adják címnek, mert annál semmitmondóbb címet nem is lehetne kitalálni. Itt viszont teljesen indokoltnak érzem a címet, ugyanis ez a könyv akár Edmond Dantes életrajza is lehetne. Monte Cristo grófjának élete ugyanis (akinek esetleg nem lenne világos, a két személy egy és ugyanaz) kizárólag a bosszúállásról szól. Teljesen lényegtelen, hogy mi történik utána, és az előzményekből is csak a legfontosabbakat tudjuk meg.

Rettentő érdekes volt figyelni, hogyan tud egy boldog embert tönkretenni egy olyan apróság, mint egy levél. Mert ugye gyakorlatilag ez történik. Dantes elhoz egy levelet Elba szigetéről, és továbbítania kellene Párizsba. Nem ismeri a levél tartalmát, sem a feladót, sem a címzettet, azt is lehetne akár mondani, hogy ártatlan. És ő maga is úgy érzi egyébként, hogy jogtalanul vetették börtönbe. És bár ne tudta volna egy éppen ezzel ellentétes sejtelem beárnyékolni az olvasásélményem. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy Dantes legalábbis annyival száz százalékig tisztában volt, hogy ez a titkos levélkézbesítés nincs rendben. Elvégre ha rendben lenne, nem kellene titkosan intézni. Innentől kezdve pedig felmerült bennem a gyanú, hogy valóban ártatlan volt-e Edmond.

A levél tartalma politikai jellegű, és bizonyos tekintetben a fennálló rendszer ellen szól. Na most egy összeesküvésben részt venni mindenkor kockázatos, és az embernek tisztában kell lennie vele, hogy ha vannak rosszakarói, és megtudják ezt, akkor nagy valószínűséggel fel fogják használni. Edmondnak pedig igenis voltak rosszakarói, szerintem ezzel valahol ő is tisztában volt. Ráadásul rögtön kettő is, az egyik Danglars, aki a pozíciójára pályázott, a másik pedig Fernand, aki meg a nőjére áhítozott. De hát szegény naiv Dantes nem gondolta volna, hogy ezek ketten összeesküdnek majd ellene, csak hát az élet nem így működik. És így végigkísérni a börtönbeli szenvedését, ahogy ezerszer megállapítja magában, hogy ártatlan… Maradjunk annyiban, hogy valójában nem volt az. Ha elkapnak a rendőrök egy stukkerrel a zsebedben, te is hiába állítanád, hogy nem a tiéd, rohadtul nem fogja őket érdekelni.

A másik ellenérzésem, ami a teljes olvasás ideje alatt végigkísért, hogy jó életcél-e a bosszú. Mert ugyebár Edmond a börtönből kiszabadulva gyakorlatilag erre teszi fel az életét. Persze lehet filozofálni arról, hogy akkor is ez történt volna-e, ha életben találja az apját és/vagy Mercedes hűségesen vár rá. De ugyebár nem ez történt, gyakorlatilag nem volt nagyon miért élnie, vagyis nem volt veszítenivalója sem.

Mindkét gondolatnak arra kellett volna vezetnie, hogy letegyem a könyvet, de egyáltalán nem ez történt. Hanem épp az ellenkezője, vagyis hogy szemet hunytam felettük. Szeretni akartam ezt a történetet, és szeretni akartam Edmondot, úgyhogy bármennyit agyaltam is a fent említett dolgokon, amikor ténylegesen olvastam a történetet, ezek valahogy szertefoszlottak az agyamban.

Ez kérem szépen nem az a filozofálgatós könyv. Lehetne, de nem érdemes elmenni vele ebbe az irányba. Ez szerintem a szórakoztatás iskolapéldája, hát használjuk arra, amire való, és szórakozzunk. Izguljunk, amikor izgulni kell, örüljünk Edmond sikereinek, csodáljuk, borzongjunk meg, ha félelmetes dolgok történnek, és sírjunk, amikor annak van itt az ideje.

És hogy hogy érjük el ezt? Tekintsük Edmondot egyszerűen annak, akii ténylegesen volt: egy embernek, akit visszafordíthatatlanul tönkretettek. Bármennyire is morálisan megkérdőjelezhetőek a tettei, gondoljunk csak bele, az élete céltalanná vált. Nincs szerelme, nincs családja, vannak viszont olyanok, akik ártottak neki. Hát abban éli ki magát, hogy bosszút áll rajtuk. De nem ám olyan alpári, egyszerű módon, hogy mondjuk lekaszabolja őket. Inkább kideríti róluk azt is, hogy mit szoktak ebédelni, és milyen színű alsót hordanak, minden mocskos kis titkukat kitudja, és aztán kihasználja ellenük.

Egyetlen ember lesz, akit nem sikerül becsapnia a grófi álcával. Ez pedig az egykori szerelme, Mercedes lesz. Igazából nincs túl sok közös jelenetük a könyvben, de mikor együtt vannak, az mindig szívfacsaró. Gyönyörű, és fájdalmas egyszerre. Szerencsére mindketten belátják, hogy időközben már eltelt majdnem húsz év, így nem borulnak szerelmesen egymás nyakába sem az első, sem az utolsó találkozáskor. Ez igazán realisztikussá tette a történetet, amit én most nagyon díjaztam. Vannak szerelmek, amelyek egyszerűen úgy szépek, ha nem teljesülnek be. De ettől még az ő találkozásaik voltak a legérzelemdúsabb jelenetek számomra, azt hiszem, el is sírtam magam mindegyiknél.

Dantes ténykedései során óhatatlanul is beleavatkozik ártatlan életekbe is, hiszen mindhárom férfinek, akit tönkre akar tenni, felesége és gyerekei vannak. Amire viszont nem számít, hogy ez őt magát is kínos helyzetbe hozza egy alkalommal. Kockára teszi ugyanis Villeforte lányát, akibe viszont az ifjú Morrell halálosan szerelmes. Végül persze sikerül megmenteni, de ez az a momentum, és ez már igencsak a történet vége felé van, amikor először elgondolkodik rajta, hogy valóban felhatalmazást kapott-e az égtől arra, hogy istent játszhasson. De ekkor igazából már tényleg az útja végén jár, tehát különösebben nem hatja meg a dolog. Vagyis nem beszélhetünk jó értelemben vett személyiségfejlődésről nála.

Ezer és egy dologról tudnék még írni a történet kapcsán, hiszen rengeteg minden történik benne, de azt hiszem, itt most véget vetek a bejegyzésnek, mert már így is elég hosszúra nyúlt. J Láthatjuk, hogy ha mélyen belemennénk itt az események és a főszereplő jellemének az elemezgetésébe, számtalan kivetnivalót találnánk, ami miatt talán nem kellene ezt a könyvet elolvasásra ajánlani. Mégis, mindezek ellenére azt kell mondjam, összességében ez a könyv abszolút megéri a pénzét, ahogy Dumas másik listás regénye, A három testőr is.

A könyv szerepel a százas poszteren (ha gőzöd sincs, miről beszélek, de kíváncsi lettél, kattints ide!).

Míg le nem kapartam, sokat agyaltam rajta, hogy vajon milyen kis kép lesz alatta, és hogy szerintem mi illene a könyvhöz. És az igazság az, hogy értem a készítők elgondolását, én magam azonban nem vagyok teljesen elégedett a választással. Én inkább egy szigetet választottam volna, vagy bilincset, vagy egy raboskodó embert, ilyesmit. A sakkfigurák egyáltalán nem kötődnek a könyvhöz, csak ez a leosztás.

100 books poster unboxing :)

Következzen most az általam már nagggyyyon várt unboxing bejegyzés. Ugye két héttel ezelőtt már tettem fel egy beharangozó képet a Facebookra, és most végre eljött az idő, hogy kibontsam ezt a csodát.

A posztert ajándékba kaptam az egyik barátnőmtől, úgyhogy fogalmam sincs, eredetileg honnan van. De ha valakit érdekel, szívesen megkérdezem. Használatánál angolul tudók előnyben. ;) Ugyanis ez nem csak egy egyszerű kép. A 100 könyv mindegyikéhez tartozik egy kis ábra, amelyeket védőréteg fed. Ha elolvastad az adott könyvet, akkor megjutalmazhatod magad azzal, hogy lekaparod ezt a védőréteget, és akkor előtűnik az ábra, amely szervesen kapcsolódik a történethez.

A dobozon lévő leírás szerint a készítők a legszebben megírt művekből válogattak össze százat. Ha ezt a száz könyvet elolvassuk, új világokat, valódi kincseket fedezhetünk fel, sírhatunk vagy épp nevethetünk. Valamint azt kívánják, hogy ez az összeállítás emlékeztessen minket a kreativitásra és azokra a nagyszerű írókra, akik megalkották ezeket a regényeket.

Nekem így első körben 9 kis ábrát sikerült lekaparnom (ami azért mélyen belül kicsit elszomorított, mert azt hittem, meglesz legalább a 10). Ezek közül a következők vannak rajta az 1001-es listán is:

MaryWollstonecraft Shelley: Frankenstein

Victor Hugo: A nyomorultak (ez még újraolvasásra vár)

JonathanSwift: Gulliver utazásai

J.R.R.Tolkien: A gyűrűk ura

Jane Austen: Büszkeség és balítélet (ez is újraolvasásra vár)

CharlotteBronte: Jane Eyre

Továbbá lekapartam még Agatha Christie Gyilkosság az Orient-expresszenjét, J.K. Rowling Harry Potter sorozatát és Helen Fielding Bridget Jones naplóját.

A legtöbb kis kép tényleg egy meghatározó dolgot ragadott ki a könyvekből. De mondjuk a Frankensteinhez tartozó vasvillával és A nyomorultakhoz tartozó zászlókkal nem voltam teljesen kibékülve (meg a Harry Potterhez tartozó képpel sem).

Ahogy nézegettem, rengeteg könyv rajta van az 1001-es listán is. Viszont olyan könyveket is találtam néhányat, amelyekről még életemben nem hallottam, nem is tudom, mi a magyar címük. Nem szeretném kilistázni az összes könyvet, mert akkor oda a meglepetés varázsa. Azért ha a továbbiakban olyan könyvet olvasok, ami rajta van a poszteren, mindig csinálok majd egy képet a lekapart kis ábráról. J

Mivel nagyon szeretem a sorsjegyeket, na meg a könyveket, meg az ilyen-olyan listákat, így nagyon-nagyon örültem ennek az ajándéknak. Viszont egyelőre visszakerült a poszter a tokjába. Szeretnék majd venni hozzá egy keretet, és akkor mehet a falra, valahova az íróasztal közelébe. J