A hét idézete

„Vizsgálódj előbb, azután helyeselj, s végül szeress. Szemed legyen vak a vonzó külsőre, füled süket a csábító hízelgésre, sima beszédre.” /Anne Bronte: Wildfell asszonya/

2021. március 31., szerda

Felnőttem?! | Lewis Carroll: Alice Csodaországban

 

Legutolsó kiadás: Helikon, 2020

Lewis Carroll történetét ismertem már gyerekkoromból, egy mesegyűjteményben volt meg, amiben színes rajzokkal illusztrálták az eseményeket. Akkor leginkább a krikettezős jelenet maradt meg. Így bár újraolvasás volt, mégis az újdonság varázsával hatott, és meglepő dolgokat hozott magával.

Hogy rögtön lelőjem a poént, a legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem tetszett annyira, mint vártam. Csupán 140 oldalról van szó, amiről azt hittem, hogy egy ültömben le is fogom darálni, mégis három napon át szöttyögtem vele. És bevallom őszintén, ezt egy kicsit rémisztőnek találtam. Az jutott eszembe, hogy ennyire fantáziátlan lennék, hogy nem érzem jól magam egy, a valóságtól ennyire elrugaszkodott világban? Végül aztán, azt hiszem, sikerült megfejtenem, hogy mivel nem tudtam én megbarátkozni, viszont miért annyira zseniális gyerekkönyv az Alice Csodaországban.

Mert hogy ez egy mesekönyv, ahhoz kétség sem fér. Számomra legalábbis az. Persze én is olvastam már azokat a feltételezéseket, hogy Carroll betépve/beszívva/beállva írta ezt a könyvet, hogy pedofil volt és hogy mindenféle politikai és társadalmi utalásokat rejtett el a történetben. De ha nem elemezzük túl ezt a könyvet (és miért is tennénk?), akkor kapunk egy zseniális mesekönyvet.

Hogy miért gondolom zseniálisnak? Több okból is. Egyrészt azért, mert fenomenális karakterek vannak benne, a cselekmény viszont nincs túlbonyolítva. Másrészt azért, mert a főszereplővel remekül lehet azonosulni. Alice éppen annyira csapongó, mint a gyerekek, minden apró újdonságra rácsodálkozik, ugyanakkor nehéz tartósan lekötni a figyelmét. Gyerekes(nek tűnő) dolgokon gondolkozik, például hogy hogy néz ki a gyertya lángja, miután elfújták. De azért filozofálgat is a maga szintjén (például hogy ki ő, ha nem ő, mert hogy érzi, hogy megváltozott). Valamint azért is, és igazából ez volt az, ami nekem annyira nem jött be, de nem is vagyok már a célcsoport, hogy az egyes fejezeteket azon túl, hogy Csodaországban játszódnak, nem köti össze semmi. Persze vissza-visszatérnek a szereplők, de tulajdonképpen nincs egy nagy, globális cselekménye a könyvnek, csak minden fejezetben történik egy kis valami. És ez a formátum szerintem a kisebb gyerekeknek sokkal emészthetőbb. Én viszont kivoltam tőle, ezért kellett három nap, hogy befejezzem.

Már-már be is soroltam egyébként a könyvet a nem tetszett és csalódást okozott kategóriákba, de az utolsó két bekezdés megmentette. Ott ugyanis Carroll betett egy felnőtteknek szánt fricskát, vagy legalábbis én annak éreztem. Megmutatta ugyanis, hogy mik voltak az ihlető forrásai, és ezzel tulajdonképpen arra célzott, hogy nekünk, felnőtteknek, mennyire sivár a fantáziavilágunk, mert hiszen mi a levelek zizegését levélzizegésnek halljuk, vagy a tehenek bőgését tehénbőgésnek. Pedig mi mindent ki lehet hozni ezekből! Persze nem kell, hogy felépítsünk magunknak egy komplett mesevilágot. Viszont az nem árt, ha néha más szemmel igyekszünk nézni a környezetünkre. És az sem árt, ha valaki időnként emlékeztet minket erre. Szóval köszönöm, kedves Lewis Carroll, az emlékeztetőt!

Idézetek most nincsenek, viszont ez a könyv is rajta van a 100-as poszteren (ha nem tudod, miről van szó, de érdekel, itt találod a vonatkozó bejegyzésem). Nem voltam meglepve a választáson, bár örülni sem örültem neki. Én kártyalapot választottam volna, a fehér nyuszit vagy a Kalapost.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése