Brazil, akarom mondani, orosz szappanopera 1. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

Elérkeztünk végre a lényeghez. De még mielőtt belecsapnánk a lecsóba, a Háború és béke tartalmának rövid összefoglalóit itt találod: Első könyv, Második könyv első és második része, Harmadik könyv első és második része, Negyedik könyv és epilógus.

A jegyzeteim a könyvről is elég vaskosak, és nyilván bőven lenne mit beszélni róla. Arra gondoltam, elsőként tekintsük át a fikciós szereplőket és az életük alakulását.

De még ez előtt szeretném tisztázni, miért is fogalmaztam úgy, hogy fikciós szereplők. Mint azt hétről-hétre láthattátok, Tolsztoj igyekezett részekre bontani a regényét. (Sőt, sokkal részletesebb volt, mert az egyes részeken belül is számozott fejezeteket alakított ki.) Sajnos ebben a felosztásban én semmilyen logikát nem tudtam felfedezni. Viszont vitathatatlan, hogy az egész történet két jól elkülöníthető részből tevődik össze: van a regény része, amelyben kitalált szereplők kitalált életét követhetjük nyomon, és ez van összefésülve a valóságban is megtörtént események leírásával, illetve Tolsztoj eszmefuttatásaival az eseményekről, a történelemről, a történetírókról.

A molyos értékelésemben is kitértem arra, hogy szerintem kevés olyan ember van, akit egyszerre lenyűgözne mindkettő – a regény és az esszé. És bevallom őszintén, én is megelégedtem volna inkább csak az egyikkel. Az elején még jobban tagolta ezt Tolsztoj, de aztán a végére picit már elszaladt vele a ló, és egyre-másra bukkantak fel az eszmefuttatásai. Egyszóval ez a két teljesen különböző mű szerintem nem a megfelelő módon lett összekeverve. Vagy akár szerencsésebb lett volna egyáltalán nem összekeverni őket. Mindenesetre azonban az kétségtelen, hogy együtt léteznek, de szerintem érdemesebb külön tárgyalni őket, és talán a végén megnézni, hogyan illeszkedik a kettő egymásba. Kezdjük tehát most a fikcióval.

Szeretném tehát most bemutatni a főbb szereplőket, ahogy én láttam őket. A sorrend pedig legyen a megjelenésük sorrendje. Amit már rögtön az elején nem tudok teljesen tartani, ugyanis Pierre-rel és Andrej Bolkonszkijjal rögtön a regény legelején, egy estélyen találkozunk, de nem tudom, melyikük bukkan fel elsőként. Szóval önkényesen kezdjük először Pierre-rel.

Pierre-t mindenki ismeri Oroszországban, ugyanis az egyik leggazdagabb ember örökségének várományosa, habár nem törvényes gyermek. Amikor először találkozunk vele, megtudjuk, hogy nemrég tért csak vissza Oroszországba, fogalma sincs a helyi viszonyokról, és nekem úgy tűnt, különösebben nem is érdeklik sem azok, sem az, hogy végül ő kapja-e meg a pénzt. Ő egy kakukktojás volt számomra az egész könyv során. Semmirekellőnek tűnt, de úgy, hogy közben semmi rosszat nem tett, ezért nem tudtam őt utálni, de kedvelni sem. Folyton láb alatt volt, el akarta játszani, hogy ő a valaki, és részben persze nagy ember volt, hiszen ő kapta az örökséget, és a pénzzel együtt hatalmas tekintély is szállt rá, amihez viszont egyáltalán nem volt felnőve. Azért persze igyekezett ő, és folyton nagy eszmékkel foglalkozott, és nagy elhatározásai voltak, amikből aztán soha nem lett semmi. Kicsit közömbös volt számomra. Mindenhol ott volt, de csak tétovázott. Az egyetlen rész, amelyben megmutatta, hogy ő is képes lenne értelmes dolgokra, a moszkvai működése volt a francia megszállás alatt, majd később a fogság. A házasságát Natasával sem nagyon értettem, de hát a szív útjai kifürkészhetetlenek.

Andrejt elsőként a felesége, Liza oldalán láthatjuk, és megmondom őszintén, az első benyomásom róla nem volt valami pozitív. Borzasztó lekezelően bánt… hát nagyjából mindenkivel, de a feleségével meg kimondottan, úgyhogy nem lopta be magát a szívembe. De aztán elment a háborúba, ahol idézőjelben jól pofon vágták, ami helyre rázta a világnézetét. A háború igen hamar tud előidézni olyan helyzetet, amely után az ember gondolkodása 180 fokos fordulatot vesz, és ez számomra abszolút hihető. Tehát készséggel elhittem, hogy Andrejt megváltoztathatták a harctéri tapasztalatai, és onnan már egyenesen szerelmes voltam belé. És végtelenül sajnáltam, hogy onnantól kezdve, hogy az első csatákból visszatért, gyakorlatilag csak szerencsétlenségek történtek vele.

Nikolaj Rosztov számomra bizonyos tekintetben egy második Andrej Bolkonszkij volt. Mégpedig abban a tekintetben, hogy őt is pozitív irányba változtatta meg a háború. De azért viszont utáltam őt, ahogy Szonyával viselkedett. Ez az egyszer szerelmes vagyok, utána nem, utána megint, de végül mégsem – ez egy kicsit elfogadhatatlan volt számomra. Bár azt hozzá kell tennem, hogy Nikolaj és Marja hercegnő szerelme volt szerintem az első olyan, „öt másodperces” szerelem az olvasmányaim során, amit igazán meg tudtam érteni. Az öt másodperceset úgy értem, hogy igen gyorsan sikerült egymásba szeretniük, de gyakorlatilag ezt is a háború idézte elő, és abszolút hihető és elfogadható volt számomra.

Natasa Rosztova igazi, már-már modernnek mondható, vadóc lány volt, igazi lázadó. Kicsit feltűnési viszketegségben is szenvedett mondjuk, de igazán üde színfolt volt a sok férfi és a sok csendes, meghúzódó nő között. Gyerekes szerelme Borisszal hamar elhalt, aztán később jött az eljegyzése Andrejjel, amihez, azt hiszem, akkor még nem nőtt fel. Később, ha Andrej felépült volna a sérüléseiből, és tényleg elvette volna, azt hiszem, jó páros lettek volna. A szökési kísérlete Anatole-lal nagyon vadregényes volt, és igazán felderítő volt a sok sötét esemény közepette. Sokáig irigyeltem, valószínűleg azért, mert olyan nagy kontrasztban állt Szonyával, de aztán rájöttem, hogy az még egy másik kor volt, amikor még kevesebb ember tehetett meg mindent, amit szeretne.

Szonyát nagyon-nagyon kedveltem a tiszta szerelme miatt Nikolaj iránt. Sajnáltam, hogy végül nem járt szerencsével az életben, pedig megérdemelte volna.

Utolsónak tűnt fel a színen Marja hercegnő, Andrej húga. Őt is kedveltem, és nagyon kíváncsi voltam, hogy alakul a sorsa. Borzasztó volt látni, mennyire kiszolgáltatottak voltak a nők akkoriban. Ugyanakkor példaértékű, mennyire hősiesen viselték a sanyarú sorsot is. Az az érzésem, hogy akkoriban valahogy sokkal erősebbek voltak a nők, jobban viselték a csapásokat.

Szerinted lehet tanulni más emberek élettörténetéből?