Brazil, akarom mondani orosz szappanopera 3. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

Ebben a mai, utolsó, Háború és békével foglalkozó bejegyzésben végre fény derül rá, miért adtam a bejegyzések címének a Brazil, akarom mondani orosz szappanoperát. 😊 De előtte még… 😊 😊 Amennyiben kíváncsiak vagytok az előzményekre, mindent megtaláltok itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt. 😊

A Háború és béke nem csak Tolsztoj, hanem úgy általában véve a világirodalom egyik legnagyobb szabású műve. Legalábbis a méretét tekintve mindenképp. Ahogy fentebb látjátok, én is jó pár bejegyzést szenteltem neki. De biztos vagyok benne, hogy még rengeteg mindenről lehetne beszélni a könyv kapcsán. Ez viszont nem egy szakblog, hanem csak egy amolyan műkedvelő blog, azaz a saját preferenciáim szerint szelektálom, hogy miről írok. E monumentális mű kapcsán megnéztük egy picit részletesebben a szereplőket, és persze, hogy kivel mi történt, valamint egészen röviden áttekintettük azokat a főként háborús témájú esszéket, amelyeket Tolsztoj beleszőtt a regényébe.

Ahogy azt egy korábbi bejegyzésben már jeleztem, véleményem szerint szerencsésebb lett volna ezeket az esszéket inkább kihagyni. Mert bár számomra ez utóbbiak is érdekesek voltak, így egyvelegként egy fikciós történetbe ágyazva nem nagyon tudtam igazán élvezni őket.

Alapvetően azzal nincs bajom, ha egy író valós történelmi eseményeket és személyeket sző bele a regényébe. Remekül el tudok vonatkoztatni a „valóságtól”. Itt viszont nem egészen csak ez volt a helyzet, hanem sokszor hosszú fejezeteken keresztül csak Tolsztoj eszmefuttatásait olvashattuk. Ez pedig nyilvánvalóan megakasztotta a szereplőink életét.

Szerencsére az írásművek esetében még sokkal jobban működik az, amit a sorozatokba a brazil szappanoperák hoztak be, hogy ha az ember kihagy pár részt, akkor sem marad le semmiről, olyan lassan folynak az események. 😊 De nem csak ebben hasonlít a Háború és béke a szappanoperákhoz. Hanem abban is, hogy kiválóan el lehet merülni általa más emberek életében. De nyakig. Na meg abban is, hogy itt ám nincsen a drágalátos arisztokrácia belefagyva a híres-hírhedt orosz télbe. Vannak ám itt komoly drámák, például lányszöktetési kísérlet, párbaj, szerelem és ármány.

Összességében nekem meglepő módon tetszett ez a könyv. Kedveltem a szereplőket, érdekes életutakkal ismerkedhettem meg, ugyanakkor sokat tanultam a napóleoni háborúkról, és ismét felfedezhettem némi véleményhasonlóságot Tolsztoj és jómagam közt. Ám a könyv egyáltalán nem mentes a hibáktól. Az egyik legjelentősebb, hogy összemixelt két össze nem illő műfajt, és ez megnehezíti az olvasást.

Rengeteg értékes gondolat és érdekes információ van ebben a könyvben, amelyek miatt érdemes lehet elolvasni. Ám én mégis úgy gondolom, hogy ez a regény nem a „nagyközönség” számára íródott, hanem akik értik és értékelni tudják az irodalmi ínyencségeket. Még akkor is, ha egyébként én éppen egy tömegszórakoztatásra kitalált műfajhoz hasonlítottam.

Végül egy szolgálati közlemény: a mai nappal megkezdem a többé-kevésbé szokásos nyári szünetem, vagyis szeptemberig csak kéthetente lesznek új bejegyzések.

Ebben a könyvben is bosztonoznak…

Az első estélyen, amelyen a szereplőink többségét megismerjük, más egyéb borok mellett tokaji aszút is szolgálnak fel.

Ezután Olmützben találkozunk újra magyarokkal: „A pavlogradiaknál egymást érték a lakmározások, a kitüntetettek ünneplései és az Olmützbe, a szép magyar Karolinához való berándulások, a ki ott női kiszolgálással fogadót nyitott.”

Amikor Nikolajt elküldik, hogy szerezzen be új lovakat a hadsereg számára, ő egy olyan birtokoshoz fordul, akinek magyar érintettsége is van: „Az a földbirtokos, a kit Nikolaj fölkeresett, egy öreg, legénysorban élő lovastiszt volt, nagy ismerője a lovaknak, kitűnő vadász, egy szőnyegszövő telepnek, régi magyar borokat feldolgozó százesztendős pálinkafőzőnek és mesés lovaknak a tulajdonosa.”

A könyv szerepel a százas poszteren is az alábbi kis képpel:

Szereted a szappanoperákat/sorozatokat?

„Milyen boldog és nyugodt volnék, ha most azt mondhatnám: Uram irgalmazz nekem!... De kinek mondjam ezt! Mert vagy egy meghatározhatatlan és megfoghatatlan erő ez a nagy Mindenség, a melyhez nemcsak hogy nem fordulhatok, de a melyet szavakkal kifejezni is képtelen vagyok, vagy semmi.”

„Semmit se tudunk, semmit sem ismerünk. Csak azt az egyet tudhatjuk, hogy semmit se tudunk. És ez az emberi bölcsesség teteje.”

„Teljesen elsajátította azt az írásba nem foglalt függelmet…, mely lehetővé tette, hogy bizonyos esetekben az egyszerű hadnagyocska sokkalta magasabban álljon, mint a tábornok, és a mely szerint a szolgálatban való sikerhez nem erőmegfeszítés, nem munka, hősiesség és kitartás, hanem mindehhez csak az kell, hogy az ember bánni tudjon azokkal, a kiknek a szolgálatok méltánylása a kezükben van…”

„Én az életben csak két valóságos csapást ösmerek: a lelkiismereti furdalást és a betegséget. Az egyetlen boldogság pedig ennek a kettőnek a hiánya.”

„Csakis a világi izgalmak közepette érhetjük el a három legfőbb czélt: 1. az önismeretet, mert az ember csak az összehasonlítás útján ösmerheti meg magát; 2. a tökéletesedést, mely csak küzdelem árán érhető el, és 3. a legfőbb erényt, - a halál szeretetét.”

„Az emberi tudományok mindent feldarabolnak – hogy megértsék, mindent elpusztítanak, - hogy áttekinthessék.”

„…ahhoz, hogy az ember boldog legyen, hinnie kell a boldogságban, s én most hiszek. Bízzuk a halottakra, hogy a halottakat eltemessék, de a míg élünk, éljünk és legyünk boldogok.”

„S az emberek valamennyien küzdenek, szenvednek, gyötrik magukat és rontják a lelküket, örök életre hivatott lelküket, hogy elérjenek valami olyan gyönyörűséget, mely alig tart tovább egy pillanatnál. És nem csak hogy ezt mi magunk is tudjuk, - de Krisztus, Istennek a fia is leszállt a földre és elmondta nékünk, hogy ez az élet csak pillanatnyi élet, csak megpróbáltatás, de mi azért mégis mind ragaszkodunk hozzá s azt hisszük, hogy föltaláljuk benne a boldogságot.”

„Július 12-én Nyugat-Európa haderői átlépték az orosz határt s megkezdődött a háború, vagyis a megvalósulás állapotába lépett egy olyan esemény, mely az emberi okossággal, az egész emberi természettel homlokegyeneset ellentétben állott.”

„De hidd el, lelkem: nincs erősebb két harczos, mint a türelem és az idő; ezek mindenre képesek…”

„A mióta a világ áll s az emberek öldöklik egymást, soha még egyetlen ember se követett el bűnt az embertársán a nélkül, hogy ne ezzel a gondolattal nyugtatta volna meg magát. Ez a gondolat pedig – más embereknek az állítólagos jóléte.”

„Mikor két ember közt súrlódások vannak, - mindig mind a ketten hibásak. És az ember mindig rettenetes súllyal érzi a hibáit olyasvalakivel szemben, a ki nincs többé.”

Brazil, akarom mondani orosz szappanopera 2. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

 

A legutóbbi bejegyzésben a Háború és béke szereplőivel foglalkoztunk, ma pedig megnézzük egy picit az „esszé” részt. (Hogy mit értek jelen esetben esszé alatt, arról itt olvashatsz. A könyv tartalmát pedig a következő linkeken találod: Első rész, Második rész első és második felvonás, Harmadik rész első és második felvonás, Negyedik rész és epilógus.)

Szerencsés lett volna talán az előző bejegyzést a cím elemzésével kezdeni, de egyrészt az előző bejegyzésen már túl vagyunk, másrészt pedig a következő gondolat csak e sorok írásakor jutott eszembe. 😊 Ahogy a korábbiakban már említettem, a regény két elég jól elkülöníthető részből áll, és ez tulajdonképpen a címben is visszatükröződik. A fikciós részek ugyanis inkább békeidőben játszódnak, míg a háború kapcsán Tolsztoj jó néhány valós történelmi személyiségről és valós hadmozdulatról ír, illetve ekkor ismerteti meg az olvasóval a saját véleményét a háborúról, a történelemről és a történetírásról.

A könyv cselekménye 1805-től 1813-ig tart, és természetesen főként azokat a valós eseményeket érinti, amelyek annak idején Oroszországot is érintették. Oroszország a harmadik koalíció tagjaként 1805-ben szállt be a Napóleon elleni harcokba, azonban még ennek az évnek a végén, az austerlitzi csatában Napóleon legyőzte a harmadik koalíció egyesített seregeit.

Az austerlitzi csata az egyik olyan csata, amelyben a fikciós szereplőink közül ketten is részt vesznek. Nikolaj Rosztov és Andrej Bolkonszkij is ekkor szembesül valójában azzal, mit is jelent a háború, és olyan élmények érik őket, melyek alapvetően változtatják meg a világlátásukat.

Az austerlitzi csata után a tilsiti békének is „szemtanúi” leszünk, és ezután következik egy hosszabb, nyugalmasabb rész. A valós események fonalát 1812-ben vesszük fel újra, amikor is Napóleon seregeivel megindul Oroszország elfoglalására. És itt kezdenek majd érdekessé válni a dolgok, és enged Tolsztoj egyre nagyobb betekintést a saját gondolataiba és véleményébe. Itt már ugyanis ténylegesen Oroszország jövője a tét.

Napóleon oroszországi hadjáratát nagyjából onnan követjük végig, amikor eléri és átlépi az orosz határt. A franciák (persze nem csak franciákból állt Napóleon serege, de az egyszerűség kedvéért így fogok hivatkozni rájuk) igen erősen és sikeresen nyomulnak előre, az oroszok pedig gyakorlatilag mintha menekülnének előlük. Az első csatát Borogyinónál vívják, ahol Kutuzov, az egyesített orosz seregek fővezére gyakorlatilag felsőbb nyomásra kénytelen harcba bocsátkozni. Ez a csata mindkét oldalon nagy áldozatokat követel, mégis francia sikerként van elkönyvelve, mert az oroszok tovább hátrálnak, ezzel utat nyitva Moszkvába. Napóleon be is vonul a majdnem teljesen üres Moszkvába, ahol körülbelül egy hónapot tölt el, majd az elviselhetetlen életkörülmények okán igyekszik gyorsan távozni nem csak a városból, hanem az országból is.

Innentől kezdve a menetelés iránya gyakorlatilag megfordul. A franciák sietősen távoznak, az oroszok pedig kísérik őket. Mivel az orosz sereg is elég gyenge lábakon áll már, Kutuzov nem akarja felesleges harcokba belevinni az embereit, inkább csak „kikísérik” a rendezetlenül, de elszántan menekülő franciákat.

Az epilógusban Tosztoj még egyszer röviden összefoglalja a napóleoni háborúk, valamint Napóleon és Alexander életének főbb eseményeit. És itt csak utalás szintjén ugyan, de megemlíti, hogy a franciák távozásával a háború még koránt sem ért véget, és az oroszok egészen Franciaországig kísérték a menekülőket.

Mindezen események leírása közben pedig, sokszor hosszú fejezeteken át Tosztoj kifejti nézeteit három nagyobb témáról, amelyek a következők: a háború úgy általában véve, a híres történelmi személyek és a történetírás.

Azt kell mondjam, minél inkább közeledünk a könyv végéhez, annál többet ismétli magát Tolsztoj, már ami a saját véleményét illeti. És ez a könyv utolsó 100 oldalában már egyenesen idegesítő is néha. De, és ez egy elképesztően hatalmas de, olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyekkel mélyen egyetértek, és örömmel osztom most meg veletek. 😊 (Persze a teljesség igénye nélkül. Aki mindent tudni akar, annak bizony vennie kell a fáradtságot, és belevágni ebbe a nem mindennapi műbe.)

A háborút Tosztoj a legmesszebbmenőkig elítéli. Bár nem olyan részletekbe menően, mint Erich Maria Remarque, de bemutatja a háború árnyoldalait. És ezt nem csak az esszé részben teszi, hanem a fikciós karakterek élményein keresztül is. Van egy rész például, amelyben az egyik mellékszereplő lesérül, és hadkórházba kerül. Mindamellett, hogy betekintést nyerünk egy ilyen intézmény működésébe, a szereplők és Tosztoj is többször hangsúlyozza, hogy aki ide bekerül, az innen nagy valószínűséggel lábbal előre fog távozni.

Amikor pedig a franciák már menekülnek, Tosztoj leírja, hogy Kutuzov azért nem akar háborúba bocsátkozni, mert a seregben áldatlan állapotok uralkodnak, ami az élelmiszerellátást és az egészséget illeti. A legtöbb katonát a seregek nem is harcokban vesztették, hanem a különböző járványokban, éh- és fagyhalálban. És bár szintén Erich Maria Remarque-hoz hasonlóan Tolsztoj azért nem jelenti ki, hogy katonának lenni azért nem egy nagy dicsőség, sőt, sok szereplőjének vannak katonai ambíciói, azért nem hallgatja el ezeket a „kulisszatitkokat”.

Egy háborús regényről lévén szó, a történelmi személyiségek alatt itt főképp hadvezéreket kell érteni. Egész sokat olvashatunk a könyvben Napóleonról, (sőt, néhány fejezet az ő szemszögéből íródott), Kutuzovról, aki az orosz csapatokat vezette, és még jó néhány, ténylegesen létezett személyről, akik jelentős szerepet vállaltak a napóleoni háborúkban. Ezekről a személyekről általánosságban véve így ír Tolsztoj:

„A történelmi eseményekben az úgy nevezett nagy emberek nem egyebek, mint czímkék, a kik nevet adnak az illető eseménynek, de a kik, éppen úgy, mint a czímkék, magával az eseménnyel semminemű összeköttetésben sem állanak.”

Ez azért persze némileg túlzás, de ha jobban belegondolunk – általában nem a hadvezérek, akik a fegyvereket elsütik. És még azt sem lehet mondani, hogy ők hoznák a döntéseket, mert mindegy, milyen parancsot adnak, ha azt aztán a katonák – vagy mert nem tudják, vagy mert nem akarják (mindkettőre látunk példát a könyvben) – nem tartják be. Na most talán furcsán fog hangzani, de tapasztalatból tudom, hogy ez pontosan így van. Hál’ Istennek, harcmezőn még nem jártam, és nem is szeretnék, de a munka világában is pontosan ugyanígy működik ez. A főnök elmondja, hogy mi a napi teendő, de azt a dolgozó sokszor önkéntelenül is (meg sokszor szándékosan is) felülbírálja. Ha minden rendben van, akkor a dicsőséget persze a főnök aratja le, és az ő vállát veregetik meg, hogy milyen remek ötletei vannak, és milyen jó munkát végzett.

A történetírás kapcsán pedig Tolsztoj többször is hangoztatja, hogy véleménye szerint a történetírók erősen hajlamosak arra, hogy utólag szándékosságot magyarázzanak bele a pozitív végkimenetelű eseményekbe. És külön érdekes, hogy nem csak az európai, hanem ugyanúgy az orosz történetírást is bírálja. És ennek következtében felhívja a figyelmet arra, hogy mind a korabeli forrásokat, mind a jelenkori történetírást fenntartásokkal kell kezelni. Rengeteg minden befolyásolhatja – és befolyásolja is – a történetírók nézőpontját (pl. az aktuálpolitikai helyzet, a nemzeti hovatartozás, a saját véleménye, stb.).

Ennyi lett volna a mai bejegyzés, jövő héten pedig még mindig a Háború és békével folytatjuk, összefoglaljuk az eddigi összefoglalásokat 😊, jön néhány apró kincs, és egy csokorra való idézet.

Mit jelent számodra a dicsőség?

Brazil, akarom mondani, orosz szappanopera 1. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

Elérkeztünk végre a lényeghez. De még mielőtt belecsapnánk a lecsóba, a Háború és béke tartalmának rövid összefoglalóit itt találod: Első könyv, Második könyv első és második része, Harmadik könyv első és második része, Negyedik könyv és epilógus.

A jegyzeteim a könyvről is elég vaskosak, és nyilván bőven lenne mit beszélni róla. Arra gondoltam, elsőként tekintsük át a fikciós szereplőket és az életük alakulását.

De még ez előtt szeretném tisztázni, miért is fogalmaztam úgy, hogy fikciós szereplők. Mint azt hétről-hétre láthattátok, Tolsztoj igyekezett részekre bontani a regényét. (Sőt, sokkal részletesebb volt, mert az egyes részeken belül is számozott fejezeteket alakított ki.) Sajnos ebben a felosztásban én semmilyen logikát nem tudtam felfedezni. Viszont vitathatatlan, hogy az egész történet két jól elkülöníthető részből tevődik össze: van a regény része, amelyben kitalált szereplők kitalált életét követhetjük nyomon, és ez van összefésülve a valóságban is megtörtént események leírásával, illetve Tolsztoj eszmefuttatásaival az eseményekről, a történelemről, a történetírókról.

A molyos értékelésemben is kitértem arra, hogy szerintem kevés olyan ember van, akit egyszerre lenyűgözne mindkettő – a regény és az esszé. És bevallom őszintén, én is megelégedtem volna inkább csak az egyikkel. Az elején még jobban tagolta ezt Tolsztoj, de aztán a végére picit már elszaladt vele a ló, és egyre-másra bukkantak fel az eszmefuttatásai. Egyszóval ez a két teljesen különböző mű szerintem nem a megfelelő módon lett összekeverve. Vagy akár szerencsésebb lett volna egyáltalán nem összekeverni őket. Mindenesetre azonban az kétségtelen, hogy együtt léteznek, de szerintem érdemesebb külön tárgyalni őket, és talán a végén megnézni, hogyan illeszkedik a kettő egymásba. Kezdjük tehát most a fikcióval.

Szeretném tehát most bemutatni a főbb szereplőket, ahogy én láttam őket. A sorrend pedig legyen a megjelenésük sorrendje. Amit már rögtön az elején nem tudok teljesen tartani, ugyanis Pierre-rel és Andrej Bolkonszkijjal rögtön a regény legelején, egy estélyen találkozunk, de nem tudom, melyikük bukkan fel elsőként. Szóval önkényesen kezdjük először Pierre-rel.

Pierre-t mindenki ismeri Oroszországban, ugyanis az egyik leggazdagabb ember örökségének várományosa, habár nem törvényes gyermek. Amikor először találkozunk vele, megtudjuk, hogy nemrég tért csak vissza Oroszországba, fogalma sincs a helyi viszonyokról, és nekem úgy tűnt, különösebben nem is érdeklik sem azok, sem az, hogy végül ő kapja-e meg a pénzt. Ő egy kakukktojás volt számomra az egész könyv során. Semmirekellőnek tűnt, de úgy, hogy közben semmi rosszat nem tett, ezért nem tudtam őt utálni, de kedvelni sem. Folyton láb alatt volt, el akarta játszani, hogy ő a valaki, és részben persze nagy ember volt, hiszen ő kapta az örökséget, és a pénzzel együtt hatalmas tekintély is szállt rá, amihez viszont egyáltalán nem volt felnőve. Azért persze igyekezett ő, és folyton nagy eszmékkel foglalkozott, és nagy elhatározásai voltak, amikből aztán soha nem lett semmi. Kicsit közömbös volt számomra. Mindenhol ott volt, de csak tétovázott. Az egyetlen rész, amelyben megmutatta, hogy ő is képes lenne értelmes dolgokra, a moszkvai működése volt a francia megszállás alatt, majd később a fogság. A házasságát Natasával sem nagyon értettem, de hát a szív útjai kifürkészhetetlenek.

Andrejt elsőként a felesége, Liza oldalán láthatjuk, és megmondom őszintén, az első benyomásom róla nem volt valami pozitív. Borzasztó lekezelően bánt… hát nagyjából mindenkivel, de a feleségével meg kimondottan, úgyhogy nem lopta be magát a szívembe. De aztán elment a háborúba, ahol idézőjelben jól pofon vágták, ami helyre rázta a világnézetét. A háború igen hamar tud előidézni olyan helyzetet, amely után az ember gondolkodása 180 fokos fordulatot vesz, és ez számomra abszolút hihető. Tehát készséggel elhittem, hogy Andrejt megváltoztathatták a harctéri tapasztalatai, és onnan már egyenesen szerelmes voltam belé. És végtelenül sajnáltam, hogy onnantól kezdve, hogy az első csatákból visszatért, gyakorlatilag csak szerencsétlenségek történtek vele.

Nikolaj Rosztov számomra bizonyos tekintetben egy második Andrej Bolkonszkij volt. Mégpedig abban a tekintetben, hogy őt is pozitív irányba változtatta meg a háború. De azért viszont utáltam őt, ahogy Szonyával viselkedett. Ez az egyszer szerelmes vagyok, utána nem, utána megint, de végül mégsem – ez egy kicsit elfogadhatatlan volt számomra. Bár azt hozzá kell tennem, hogy Nikolaj és Marja hercegnő szerelme volt szerintem az első olyan, „öt másodperces” szerelem az olvasmányaim során, amit igazán meg tudtam érteni. Az öt másodperceset úgy értem, hogy igen gyorsan sikerült egymásba szeretniük, de gyakorlatilag ezt is a háború idézte elő, és abszolút hihető és elfogadható volt számomra.

Natasa Rosztova igazi, már-már modernnek mondható, vadóc lány volt, igazi lázadó. Kicsit feltűnési viszketegségben is szenvedett mondjuk, de igazán üde színfolt volt a sok férfi és a sok csendes, meghúzódó nő között. Gyerekes szerelme Borisszal hamar elhalt, aztán később jött az eljegyzése Andrejjel, amihez, azt hiszem, akkor még nem nőtt fel. Később, ha Andrej felépült volna a sérüléseiből, és tényleg elvette volna, azt hiszem, jó páros lettek volna. A szökési kísérlete Anatole-lal nagyon vadregényes volt, és igazán felderítő volt a sok sötét esemény közepette. Sokáig irigyeltem, valószínűleg azért, mert olyan nagy kontrasztban állt Szonyával, de aztán rájöttem, hogy az még egy másik kor volt, amikor még kevesebb ember tehetett meg mindent, amit szeretne.

Szonyát nagyon-nagyon kedveltem a tiszta szerelme miatt Nikolaj iránt. Sajnáltam, hogy végül nem járt szerencsével az életben, pedig megérdemelte volna.

Utolsónak tűnt fel a színen Marja hercegnő, Andrej húga. Őt is kedveltem, és nagyon kíváncsi voltam, hogy alakul a sorsa. Borzasztó volt látni, mennyire kiszolgáltatottak voltak a nők akkoriban. Ugyanakkor példaértékű, mennyire hősiesen viselték a sanyarú sorsot is. Az az érzésem, hogy akkoriban valahogy sokkal erősebbek voltak a nők, jobban viselték a csapásokat.

Szerinted lehet tanulni más emberek élettörténetéből?

Lev Tolsztoj: Háború és béke Negyedik könyv és epilógus

 

A Háború és béke előzményeit itt találjátok: Első könyv, Második könyv első és második fele, Harmadik könyv első és második fele.

Ez pedig most már az utolsó, tartalommal foglalkozó bejegyzés. Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy végigtoltam ezt az 1500 oldalt. Másrészt boldog is vagyok, egyrészt ugyanazért, másrészt meg egy kicsit azért is, mert végre a végére értem. 😊 De erről majd bővebben az elemezgetésekben.

Tehát a negyedik könyv tartalma a lehető legrövidebben… 😊 😊 Péterváron kezdünk, de épp csak betekintünk, hogy szemtanúi legyünk egyrészt annak, hogy ide csak a szóbeszéd szintjén ért el a háború. Az élet változatlanul zajlik – bálok, estélyek, pletykák. Másrészt pedig megtudjuk, hogy Elen elkapott valami súlyos betegséget, amibe sajnos bele is hal.

Ezután Nikolajhoz csatlakozunk, akit egy rövid időre elvezényeltek, mégpedig abból a célból, hogy bővítse a katonaság lóállományát. Voronezsbe megy, és teljesen felüdíti a változatosság. Az élet itt sokkal nyugalmasabb, amit Nikolaj igyekszik is kihasználni sok-sok szórakozással. Aztán egy nap teljesen véletlenül megtudja, hogy Marja hercegnő is itt tartózkodik. Azonnal kieszközöl egy találkozót, amelyet több is követ. És a nem túl szép hercegnő annyira beleveszi magát Nikolaj szívébe, hogy az ebadta levelet ír Szonyának, amelyben felmentését kéri az elhamarkodott eljegyzésük alól. Szonya úgy okoskodik, hogy ha Andrej felépül és elveszi Natasát, akkor Nikolaj már úgysem veheti el Marját, így felmenti őt az ígérete alól, erősen bízva abban, hogy végül úgyis ő lesz Nikolaj felesége.

Marja és Nikolaj közt a románc lassan, de biztosan halad. Ám Voronezsbe, Marja hercegnőhöz is eljut a hír a bátyja megmeneküléséről. Marja kapja is magát, és teljes kíséretével útra kel, hogy a bátyja mellett lehessen. Nikolaj pedig visszatér az ezredéhez.

Pierre-ről sem feledkezünk meg, őt a francia fogságban látjuk viszont. Míg Moszkvában vannak, nem is megy annyira rosszul a sora, leszámítva, hogy meg kell néznie néhány értelmetlen kivégzést. Sőt, egy érdekes barátra is lel Karataev személyében. Karataev és a fogság együttesen teljesen megváltoztatják Pierre világlátását.

Marja hercegnő életben találja Andrejt Rosztovék körében, ám az állapota már válságos, és néhány nap múlva meg is hal.

A második rész szinte kizárólag a háborús eseményekkel foglalkozik. A francia és az orosz sereg erőviszonyai megváltoztak. A franciák gyengültek, az oroszok erősödtek. A franciák megkezdik a kivonulást Moszkvából és egész Oroszországból. Kutuzov igyekszik visszatartani a seregét az esztelen és céltalan öldökléstől, de sajnos nem mindig sikerül neki. Ugyanis az oroszok sincsenek azért top formában. Kevés az élelem, rossz az utánpótlás, beüt az orosz tél, mindenféle csúf betegségek terjednek.

A franciák kivonulása a szinte porig rombolt Moszkvából októberben kezdődik meg. A foglyaikat, így Pierre-t is magukkal viszik.

A harmadik részben a portyázó háborúról olvasunk – az oroszok igyekeznek az amúgy is elég ramaty állapotban lévő francia sereget teljesen szétverni, ezért egy-egy csapat, amikor időnként rábukkan a franciákra, random megtámadja őket. Egy ilyen támadásnak lehetünk szemtanúi. Az orosz csapatokat a már korábbról ismert Deniszov és Dolohov vezetik. Egy véletlen folytán Rosztov Petya is belekerül az események sűrűjébe. Deniszov próbálja féken tartani a vadóc ifjút, ám Petya, mint egy szilaj ló, megy a maga feje után, és sajnos belelovagol egy golyózápor kellős közepébe, ahol agyonlövik.

Azzal a francia csapattal, akiket Deniszovék megtámadtak, vonult a foglyok közt Pierre is, és így kiszabadul a fogságból.

A negyedik rész azzal kezdődik, hogy Rosztovék megkapják a hírt Petya haláláról. Az öreg grófné teljesen összeomlik. Natasát viszont paradox módon jól érinti ez a tragédia, mert az anyja ápolása kizökkenti az Andrej halála utáni önsajnálatból.

Moszkva a franciák kivonulása után lassan, de biztosan újra benépesül. Pierre is ide tér vissza a fogságból való szabadulása után, és itt csakhamar találkozik Marja hercegnővel és a nála vendégeskedő Natasával. Sokat vendégeskedik náluk, és egyre inkább érzi, hogy menthetetlenül szerelmes Natasába. Marja hercegnő segítségét kéri a lánykéréshez.

Végezetül kaptunk egy epilógust is, melynek első részében Tolsztoj először is röviden összefoglalja a napóleoni háborúk eseményeit, valamint Napóleon és Alexander életének jelentősebb eseményeit.

Natasa 1813-ban hozzámegy Pierre-hez. Még abban az évben meghal az öreg Rosztov gróf, és irdatlan mennyiségű adósságot hagy Nikolajra. Nikolaj kilép a hadseregből, és hivatalt vállal Moszkvában, hogy az adósságokat a fizetéséből törleszteni tudja.

Marja hercegnő, mikor tudomására jut, hogy Nikolaj is Moszkvában van, azonnal meglátogatja őt, de Nikolaj eleinte nagyon hidegen bánik vele. Aztán persze megtörik a jég, és szintén 1813-ban ők is összeházasodnak. Az esküvő után ők ketten, Andrej fia, Nikolaj anyja és Szonya Lyszja Gory-ba költöznek, és Nikolaj a gazdálkodásnak szenteli a hátralevő életét. Pierre és Natasa gyakran vendégeskednek náluk, és bepillanthatunk egy ilyen idilli családi találkozóba.

Az epilógus második részében pedig tovább olvashatjuk Tolsztoj fejtegetéseit a napóleoni háborúkról, általában a háborúkról és a történelemről, a történetírókról, a hatalomról és az emberi cselekedetekről. Ezekről egyébként már a negyedik részben is végig elég sokat elmélkedik az író.

Ezzel pedig vége is a Háború és béke cselekményének. Ez a bejegyzés is egy picit hosszabbra nyúlt a kelleténél, de már nem akarom kettészedni. De persze még szerintem legalább két bejegyzés erejéig nem válunk meg a Háború és békétől, úgyhogy ne csüggedjen senki, akinek ez a regény a szíve csücske. 😊

Mi számít neked az olvasásban kihívásnak és miért? (Például egy extrém hosszú könyv elolvasása, bizonyos műfajok, stb.)

Lev Tolsztoj: Háború és béke, Harmadik könyv második felvonás

Nézzük elsőként a továbbkígyózó mondatom az előző részből 😊 😊: az előzményekért kattints ide, ide, ide és ide.

Ezúttal, a harmadik rész eseményeinek áttekintésével lezárjuk a harmadik könyvet. Ezután már nincs is más hátra, mint a negyedik könyv. 😊 Vagyis nagy valószínűséggel maximum két bejegyzés lesz még a könyv tartalmáról, aztán jövök a véleményemmel, de a jegyzeteimet elnézve szerintem az is lesz legalább két bejegyzés.

De most előbb következzen a harmadik könyv harmadik része.

A borogyinói ütközet után megindulnak a tárgyalások Moszkva feladásáról. Bár még semmi sincs eldöntve, Moszkva mégis szép lassan kiürül.

Elen az elsők közt áll tovább Pétervárra, ahol két gazdag férfi is csapja neki a szelet. Az egyikük megismerteti Elent a katolikus hittel, ami Elennek éppen kapóra jön. Ebben látja meg a szabadulás lehetőségét Pierre-től – a nem igaz hitben kötött házasság nem is lehet érvényes. Ezügyben azon melegében levelet ír Pierre-nek, melyben a válást szorgalmazza.

Pierre visszatér Borogyinóból Moszkvába. Útközben azt a hírt kapja, hogy Anatole és Andrej is belehaltak a harctéren szerzett sérüléseikbe. Otthon pedig Elen levele várja.

Rosztovéknak nem nagyon akaródzik elhagyni Moszkvát, csak ímmel-ámmal csomagolnak, de aztán augusztus utolsó napjaiban már égni kezd a lábuk alatt a talaj. Csomagolás közben Natasa látja, hogy sebesült katonák kérnek szállást náluk, felajánlja nekik a házukat, mivel ők úgyis elmennek. Amíg csak hely van, folyamatosan jönnek hozzájuk a sérültek, többek közt éjjel Andrejt is náluk szállásolják el, ugyanis még életben van, bár elég rosszak a kilátásai.

Rosztovék szeptember elsején akarnak útnak indulni. Először felpakolják az összes ingóságukat szekerekre, de aztán meggondolják magukat, és átengedik a szekereket a sebesülteknek. Mielőtt elhagynák a várost, még éppen összetalálkoznak Pierre-rel, de ő Moszkvában marad.

Még nem járnak olyan messze Moszkvától, amikor Szonya elmondja Natasának, hogy Andrej is velük utazik. A grófné nem akarja, hogy Natasa találkozzon vele, de a lány már elhatározta magát, egy éjjel kiszökik a szállásukról, és megkeresi Andrejt. Andrej épp magánál van, fel is ismeri a lányt, és nagyon örül a látogatásának. Onnantól kezdve Natasa minden percét Andrej ápolásával tölti.

Moszkvát először a menekülő lakosok, aztán az átvonuló orosz hadsereg, majd a bevonuló francia hadsereg fosztogatja.

Pierre szabályszerűen elmenekül Elen levelétől és minden világi dologtól. Elmegy a jóltevője házába, hogy az ingóságát átnézze, de semmire sem jut vele. Egyre csak azon jár az esze, hogy hogyan tudna kivitelezni egy merényletet Napóleon ellen. Pechjére azonban több dolog is történik, ami ebben megakadályozza. Elsőként a jóltevője házát is elfoglalja egy csapat francia. Pierre megmenti a vezetőjük életét, hálából a vezető franciává lépteti elő Pierre-t, egy egész estét együtt töltenek, esznek-isznak és beszélgetnek.

Másnap azért csak elindul Pierre, hogy a bevonulásakor ölhesse meg Napóleont, azonban elkésik. Egyrészt azért, mert Napóleon már jóval korábban megérkezik a városba annál, mint amiről Pierre-t informálták. Másrészt pedig két család eltéríti a céljától. Az egyik család rimánkodik neki, hogy mentse ki a kislányukat az égő házukból. Ezt Pierre meg is teszi, de mire visszaér a kislánnyal oda, ahol a családdal találkozott, ők már nincsenek ott. Mindenkit kérdezget, hogy nem látták-e, merre ment a család, amikor feltűnik a színen még egy, megmentésre szoruló család. Egy idős pár és a lányuk állnak az utcán francia katonáktól körülvéve. A franciák éppen lerabolják róluk a ruhájukat, amikor Pierre odamegy, és verekedésbe kezd velük. Sajnos ő húzza a rövidebbet, fogságba esik, és mivel gyanús külsejűnek ítélik, még azzal is megvádolják, hogy ő gyújtotta fel Moszkvát.

Mit jelent számodra a költözés?

Lev Tolsztoj: Háború és béke, Harmadik könyv első felvonás

 

Robogunk is tovább a képzeletbeli(!) Oroszországban. Ha érdekelnek az előzmények, megtalálod itt, itt és itt. (Vajon milyen hosszú lesz ez a mondat, mire leírom az összes gondolatom erről az ezerötszáz oldalról? 😊)

A harmadik könyv cselekményét szintén kénytelen vagyok két részre osztani. Egyrészt azért, mert még nem végeztem a harmadik könyvvel… Bizony, piszkosul le vagyok maradva. Másrészt azért, mert a második rész irtó hosszú, így ez a bejegyzés is valószínűleg az lesz. 😊

Az első részben 1812 nyarán vesszük fel ismét a fonalat, amikor is a napóleoni háborúk már Oroszország területén zajlanak, és az ellenség igencsak közelít Moszkva felé. Az első és a második részben is elég sok elmélkedést olvashatunk általában a háborúkról és kimondottan erről a konkrét háborúról, ezeket nem szeretném nagyon részletezni, majd csak az értékelésemben.

Alexander cár egy, a tiszteletére rendezett bálon értesül a franciák betöréséről Oroszországba, és ezzel veszi kezdetét Napóleon oroszországi hadjárata.

Andrej újra aktív szolgálatba lép, de csak azért, hogy a hadsereg kötelékén belül megtalálhassa Anatole-t. Legnagyobb bánatára azonban nem sikerül elkapnia.

Nikolajt levélben értesíti az anyja Natasa eljegyzésének felbomlásáról és a betegségéről, és újfent kéri, hogy térjen haza, de épp a háború előtt Nikolaj nem akarja elhagyni a sereget. Ám a háború ekkor még csak visszavonulásból áll. Az első ütközetre július 13-án kerül sor. Ebben Nikolaj véghezvisz egy hősies támadást, ami miatt kitüntetik. A csatatéren tapasztaltak miatt azonban úgy érzi, az egész háborúskodásban nincs semmi hősies.

Bár Natasa anyja maga is beteg, mégis útra kel Moszkvába, hogy a lánya mellett lehessen. Natasa egyre inkább erőre kap. Ez nagy valószínűséggel Pierre egyre sűrűbb látogatásainak is köszönhető. Pierre fülig szerelmes Natasába, ám mivel tudja, hogy ebből a kapcsolatból nem lehet semmi, eltökéli magát, hogy beszünteti a látogatásokat.

Eközben Moszkvában egyre aggasztóbb hírek keringenek a háborúról, megjelenik egy hivatalos cári kiáltvány, mely hadba hív minden hadra fogható embert, és még egy hivatalos imát is kiadnak Oroszország megsegítésére.

A császár személyesen látogat Moszkvába, ahol nemesi tanácsot készül tartani. Petya elszökik otthonról, hogy személyesen láthassa a császárt. Majd agyonnyomja a tömeg, de végül nem csak, hogy látja az uralkodót, de még szerez is egy darabot a császár által dobált piskótából. Ezután végképp elszánja rá magát, hogy ő is belép a seregbe, pedig csak tizenöt éves. A családja, főleg az anyja persze először tiltakozik, végül mégis kötélnek állnak.

A nemesi tanácson a nemesek egymást igyekeznek túllicitálni, hogy ki mennyi pénzzel támogatja a háborút, és mennyi embert állít szolgálatba.

A második részben rengeteget olvashatunk valós háborús eseményekről, főként a Szmolenszknél és nemsokkal azután a Borogyinónál vívott csatákról. A főszereplőink közül ebben a részben a Bolkonszkij családot látjuk többet, illetve Pierre-t.

Mikor a seregek már közel járnak Szmolenszkhez, Andrej levelet küld az apjának, hogy azonnal hagyják el vidéki birtokukat, amely igen közel esik az említett városhoz, és menjenek Moszkvába. Az öreg herceg nem akarja feladni a birtokát, összegyűjti az embereit, és kész rá, hogy harccal védje meg, ami az övé, de sajnos agyvérzést kap. Marja hercegnő ezután tüstént rendelkezik az utazásról, de sajnos csak nagy nehezen tudnak elindulni a beteg herceggel, és egy közbeeső birtokukon meg kell, hogy álljanak. Itt az öreg herceg újabb agyvérzést kap, ami után nem sokkal meg is hal. Ezután érthető módon Marja hercegnő is késlekedik a továbbutazással. A parasztok eközben fellázadnak ellene, nem akarják hagyni, hogy elmenjen, a franciák ugyanis azt ígérik a népnek, hogy nem esik bántódásuk, ha nem menekülnek el. Szorult helyzetéből Marja hercegnőt éppen Nikolaj Rosztov menti ki, aki csapataival éppen a közelben táborozik.

Marja hercegnő végül szerencsésen megérkezik Moszkvába, de már onnan is továbbáll, mert mindenki más is szép lassan elmenekül a városból, ahogy a frontvonal egyre közelebb húzódik. Pierre-t azonban valahogy feltüzelik a hadi hírek, és úgy dönt, hogy mégis csatlakozik a hadsereghez. Éppen a borogyinói csata előtt éri el őket, így ő is részese lesz a csatának, de csak kóvályog a ropogó fegyverek közt, és mindenhol csak láb alatt van.

A csatában Andrej súlyosan megsebesül. A kötözősátorban nem mással, mint régi és sokat keresett ellenségével, Anatole-lal találkozik, aki maga is megsebesült, és le kell vágni az egyik lábát. Andrej ráébred, hogy a háború fényében a köztük lévő viszály már nem számít.

A borogyinói csatában mindkét fél nagyon súlyos veszteségeket szenved.

Volt már valami fontos esemény az életedben, mely az egész világnézetedet megváltoztatta?

Lev Tolsztoj: Háború és béke Második könyv, második felvonás

Ezen a héten folytatjuk a Háború és béke második könyvének áttekintését.

A harmadik rész elején már 1809-et írunk. Elsőként Andrej Bolkonszkijt láthatjuk, amint a birtokain tevékenykedik. Üzleti ügyben azonban fel kell keresnie Rosztovékat, és ott egy furcsa, új, üdítő érzés keríti hatalmába, minek eredményeképpen elhatározza, hogy nem temeti el többé magát a gyászba és az életuntságba. Pétervárra utazik, ahol újra szolgálatba áll, hadi emlékiratokat ír és a törvénykezésben segít.

Hamarosan Rosztovéknak is Pétervárra kell utazniuk, ugyanis komoly anyagi problémákkal küzd a család, ezért az öreg gróf elhatározza, hogy munkát vállal valami hivatalban.

Pierre is visszatér Pétervárra, és látszólag kibékül Elennel. Valamint Borisz is éppen Péterváron tartózkodik. Mikor hírét veszi, hogy korábbi szerelme Natasa Rosztova is a városban van, elkezd hozzájuk járni. És bár egyáltalán nem akarja már elvenni Natasát (ugyanis egy gazdag lányra fáj a foga), mégis egyre többet van náluk.

A rész végén több fejezeten keresztül olvashatunk egy nagy bálról, ahol megjelenik Pétervár krémje, vagyis az összes főbb szereplőnk egyszerre lép a színre. Ezen a bálon Andrej Bolkonszkij több táncot is eljár Natasa Rosztovával, és ekkor tudatosul benne, hogy az érzés, ami annak idején Rosztovéknál megcsapta, az a szerelem volt. Andrej ezután rövid úton megkéri Natasa kezét, aki igent is mond neki. Azonban Andrej apja, az öreg herceg nincs elragadtatva attól, hogy a fia ennyire rangon alul szeretne újraházasodni, ezért azt mondja neki, hogy legalább egy évet várjon a dolog nyélbe ütésével. Andrej belemegy, külföldre távozik, hogy az egészségét feljavítsa ezalatt az egy év alatt. Mielőtt elmegy, „felmenti” Natasát az ígérete alól, vagyis csak titokban maradnak jegyesek, hivatalosan nem, hogy ha Natasa az egy év alatt beleszeretne valaki másba, nyugodt szívvel mondhasson nemet Andrejnek.

A negyedik rész kizárólag Rosztovékkal foglalkozik. Nikolajt folyton levelekkel bombázza az anyja, hogy térjen már haza a seregtől, mert minden takarékoskodás ellenére egyre rosszabbul állnak anyagilag, és az öreg gróf már nem tudja helyrehozni a dolgokat. Nikolaj nagy nehezen beadja a derekát, pedig nagyon jól elvolt most a seregben, mivel éppen nem állnak hadban, ezért gyakorlatilag alig csinálnak valamit.

Hazaérkezve először is szembesül a kishúga eljegyzésével, amitől nincs túlzottan elragadtatva.

Másrészről pedig újra felfedezi magának az egyre inkább nővé érő Szonyát. Pechjére azonban az anyagi problémák megoldását az anyja abban látja, hogy Nikolajt egy gazdag lánnyal akarja összeházasítani, és már szerzett is egy jelöltet a csúnya és túlkoros örökösnő, Karagin Julie személyében. Nikolaj azonban nem csak, hogy tiltakozik, hanem be is vallja, hogy mégis arra jutott, hogy Szonyát akarja elvenni. Ebből aztán nagy családi perpatvar keveredik.

A karácsonyi ünnepek alatt alkalom adódik rá, hogy Szonya és Nikolaj egy pillanatra kettesben maradjanak, és ekkor elcsattan köztük az első csók.

Nikolaj azzal a szándékkal tér vissza a sereghez, hogy minél előbb leszerel, hogy elvehesse Szonyát.

Az idős gróf úgy dönt, annak érdekében, hogy Natasának elég hozományt tudjon biztosítani, el kell adniuk a moszkvai házukat és a környéken lévő birtokát. Hogy vevőt találjon, a lányokkal, Natasával és Szonyával fel is utazik Moszkvába. A grófnő sajnos gyengélkedik, ezért őt vidéken hagyják.

Az ötödik részben Moszkvában találkoznak a szereplőink. Az öreg Bolkonszkij herceg a lányával, Marjával és Bourienne kisasszonnyal utazik fel. Egyre rosszabbul bánik Marjával, úgy érzi, hogy minden gondjának ő az okozója. Egy ponton pedig közli is vele, hogy jó lenne, ha elválnának az útjaik, és célozgat rá, hogy jó lenne, ha Marja hercegnő mihamarabb találna magának egy potenciális kérőt, mert az felgyorsítaná az elválásukat.

Borisz is felbukkan Moszkvában, ahol két gazdag lány közt ingadozik. Az egyik éppen Marja hercegnő, a másik pedig az a Karagin Julie, akit előzőleg Nikolaj Rosztovnak szántak. Borisz végül Julie mellett dönt, és be is jelentik hivatalosan az eljegyzésüket.

Natasa bemutatkozik leendő apósánál és sógornőjénél, de sajnos nagyon rosszul sül el a találkozás. Egyértelművé teszik számára, legalábbis az öreg herceg, hogy nem látják szívesen, és nem örülnek ennek az eljegyzésnek. Natasa nagyon rosszul érzi magát.

Egy este az öreg Rosztov gróf a lányokkal, Natasával és Szonyával színházba megy, ahol találkoznak Elennel. Elen bemutatja Natasát a hóhányó bátyjának, Anatolne-nak. Anatole halálosan beleszeret a lányba, és Natasának sem közömbös a pasas.

Elen meghívja Rosztovékat az estjére, ahol Natasa szinte szándékosan úgy szervezi, hogy kettesben maradhasson Anatole-lal, ahol elcsattan az első csókjuk. Ezután titkos levelezésbe kezdenek. Kitervelik Natasa megszöktetését arra az estére, amikor a gróf nem tartozik a házban. Szonya azonban felfedezi a titkos cselszövést, és a vendéglátójukkal együtt megakadályozza a szöktetést. Natasa ezután nagyon ki van borulva. Először megpróbálja megmérgezni magát, arzént vesz be, de rögtön szól is Szonyának, így még időben sikerül megmenteni. Ezután levélben felbontja az eljegyzését Andrejjel.

Az egész városban híre megy a szöktetésnek, bár az öreg grófhoz valahogy ez nem jut el, így ő csak annyit tud, hogy a lánya megbetegedett.

Nem sokkal ezután Andrej visszatér. Egyrészt értesül az eljegyzése felbomlásáról, másrészt pedig a pletykákról. Pierre útján visszaküldi Natasa leveleit és arcképét a lánynak.

Az utolsó jelenetben Pierre-t látjuk, amint az 1812. évi üstököst bámulja, amitől a világ csupa rosszat vár, de Pierre-t ez mégis inkább felvillanyozza. Rádöbben, hogy szerelmes Natasába. (Az említett üstökös 1811-ben volt megfigyelhető, az 1812 vagy elírás, vagy pedig az orosz időszámítás szerint értendő.)

Romantikusnak vagy ostobaságnak tartod a lányszöktetést?

Lev Tolsztoj: Háború és béke Második könyv, első felvonás

Folytatjuk a Háború és béke cselekményének „rövid” áttekintését. 😊 Ma a második könyvet vesszük górcső alá.

A második könyv öt részből áll. Hogy ne nyúljanak túl hosszúra a bejegyzések, a második könyv tartalmát két részben fogom feltölteni. Elsőként megnézzük az első és a második részt, jövő héten pedig a harmadik, negyedik és ötödik részeket.

Az első rész 1806-ban kezdődik, vagyis az első könyv végéhez képest legalább egy fél évet átugrunk. Pierre és Rosztovék szála Moszkvában fonódik egybe. Az egész város azt pletykálja, hogy Elennek, Pierre álomszép feleségének Dolohov a szeretője. Pierre, bár nincs tényleges bizonyítéka erre, mégis párbajra hívja Dolohovot, és meglövi. Ezután feleségét hátrahagyva Pétervárra távozik.

A párbaj után Dolohovot a fiatal Nikolaj Rosztov karolja fel. Dolohov rengeteget jár hozzájuk, és beleszeret Szonyába. Bár Nikolaj saját bevallása szerint már kiszeretett a lányból, vagy legalábbis nem akarja lekötni magát ilyen fiatalon, mégis bosszantja a dolog. Dolohov meg is kéri Szonya kezét, de Szonya hűséges Nikolajhoz, kikosarazza a kérőt. Ezután Nikolaj bosszút akar állni Dolohovon, de fordítva sül el a dolog – egy „barátságos” kártyapartin Dolohov teljesen megkopasztja Nikolajt.

Bolkonszkijéknél dráma van, az idős herceget ugyanis arról tájékoztatják, hogy a fia elesett a harcokban. Andrej azonban váratlanul beállít, éppen akkor, amikor Lizánál, a feleségénél beindul a szülés. A harcok és a sérülése teljesen más színben tüntetik fel Andrej előtt az életet, alig várja, hogy végre a feleségével és a gyermekükkel lehessen, ám Liza tragikus módon belehal a szülésbe.

A második rész szintén két vonalon halad tovább. Elsőként Pierre-t láthatjuk, amint Pétervárra tartó útja során összetalálkozik valakivel, aki egyrészt a későbbiekben sokáig a pártfogója lesz, másrészt pedig bevezeti Pétervár szabadkőműves páholyába. Pierre élete ettől fenekestül felfordul, igyekszik a közjó szolgálatlába állítani magát, de sajnos a háta mögött mindenhol megcsalják. Moszkvában pedig teljesen elítélik a tettét (mármint a párbaját Dolohovval), és mindenki szegény feleségét sajnálja, és próbálnak minden lehető módon a kedvében járni. Többek közt a kis Borisz Drubeczkoj is nagyon igyekszik Elen kegyeibe férkőzni.

Nikolaj Rosztovval és feljebbvalójával, Deniszovval a frontvonalon találkozunk újra. A seregben áldatlan állapotok uralkodnak, nincs élelem, nincs rendes szállás a katonák számára, aki pedig véletlenül megsebesül, leginkább csak abban reménykedhet, hogy hamar meghal, mert az orvosi ellátás és a higiénia gyakorlatilag a nullával egyenlő. Ebben a helyzetben Deniszov elrabol egy élelemszállítmányt a saját katonái számára, amit azonban az íróasztal mögött kuksoló, befolyásos tisztek nem néznek jó szemmel.

Deniszov valószínűleg szánt szándékkal megsebesíti magát, és kórházba kerül. Erre azért volt szükség, hogy elodázhassa a meghallgatását az élelemlopási ügyben. Nikolaj segítségével szeretne kegyelmet kérni magának közvetlenül az uralkodótól. Nikolaj, hogy Deniszov kérését teljesítse, Tilsitbe megy, hogy ott találkozhasson az uralkodóval. Tilsitben nagy felfordulást talál, mindenki a béke megkötését ünnepli (1807 nyara), ez elég visszás színben tűnik fel előtte, hiszen még csak nemrég látta, milyen körülmények között élnek és halnak a katonák.

Szereted a háborús történeteket?