Brazil, akarom mondani orosz szappanopera 2. | Lev Tolsztoj: Háború és béke

 

A legutóbbi bejegyzésben a Háború és béke szereplőivel foglalkoztunk, ma pedig megnézzük egy picit az „esszé” részt. (Hogy mit értek jelen esetben esszé alatt, arról itt olvashatsz. A könyv tartalmát pedig a következő linkeken találod: Első rész, Második rész első és második felvonás, Harmadik rész első és második felvonás, Negyedik rész és epilógus.)

Szerencsés lett volna talán az előző bejegyzést a cím elemzésével kezdeni, de egyrészt az előző bejegyzésen már túl vagyunk, másrészt pedig a következő gondolat csak e sorok írásakor jutott eszembe. 😊 Ahogy a korábbiakban már említettem, a regény két elég jól elkülöníthető részből áll, és ez tulajdonképpen a címben is visszatükröződik. A fikciós részek ugyanis inkább békeidőben játszódnak, míg a háború kapcsán Tolsztoj jó néhány valós történelmi személyiségről és valós hadmozdulatról ír, illetve ekkor ismerteti meg az olvasóval a saját véleményét a háborúról, a történelemről és a történetírásról.

A könyv cselekménye 1805-től 1813-ig tart, és természetesen főként azokat a valós eseményeket érinti, amelyek annak idején Oroszországot is érintették. Oroszország a harmadik koalíció tagjaként 1805-ben szállt be a Napóleon elleni harcokba, azonban még ennek az évnek a végén, az austerlitzi csatában Napóleon legyőzte a harmadik koalíció egyesített seregeit.

Az austerlitzi csata az egyik olyan csata, amelyben a fikciós szereplőink közül ketten is részt vesznek. Nikolaj Rosztov és Andrej Bolkonszkij is ekkor szembesül valójában azzal, mit is jelent a háború, és olyan élmények érik őket, melyek alapvetően változtatják meg a világlátásukat.

Az austerlitzi csata után a tilsiti békének is „szemtanúi” leszünk, és ezután következik egy hosszabb, nyugalmasabb rész. A valós események fonalát 1812-ben vesszük fel újra, amikor is Napóleon seregeivel megindul Oroszország elfoglalására. És itt kezdenek majd érdekessé válni a dolgok, és enged Tolsztoj egyre nagyobb betekintést a saját gondolataiba és véleményébe. Itt már ugyanis ténylegesen Oroszország jövője a tét.

Napóleon oroszországi hadjáratát nagyjából onnan követjük végig, amikor eléri és átlépi az orosz határt. A franciák (persze nem csak franciákból állt Napóleon serege, de az egyszerűség kedvéért így fogok hivatkozni rájuk) igen erősen és sikeresen nyomulnak előre, az oroszok pedig gyakorlatilag mintha menekülnének előlük. Az első csatát Borogyinónál vívják, ahol Kutuzov, az egyesített orosz seregek fővezére gyakorlatilag felsőbb nyomásra kénytelen harcba bocsátkozni. Ez a csata mindkét oldalon nagy áldozatokat követel, mégis francia sikerként van elkönyvelve, mert az oroszok tovább hátrálnak, ezzel utat nyitva Moszkvába. Napóleon be is vonul a majdnem teljesen üres Moszkvába, ahol körülbelül egy hónapot tölt el, majd az elviselhetetlen életkörülmények okán igyekszik gyorsan távozni nem csak a városból, hanem az országból is.

Innentől kezdve a menetelés iránya gyakorlatilag megfordul. A franciák sietősen távoznak, az oroszok pedig kísérik őket. Mivel az orosz sereg is elég gyenge lábakon áll már, Kutuzov nem akarja felesleges harcokba belevinni az embereit, inkább csak „kikísérik” a rendezetlenül, de elszántan menekülő franciákat.

Az epilógusban Tosztoj még egyszer röviden összefoglalja a napóleoni háborúk, valamint Napóleon és Alexander életének főbb eseményeit. És itt csak utalás szintjén ugyan, de megemlíti, hogy a franciák távozásával a háború még koránt sem ért véget, és az oroszok egészen Franciaországig kísérték a menekülőket.

Mindezen események leírása közben pedig, sokszor hosszú fejezeteken át Tosztoj kifejti nézeteit három nagyobb témáról, amelyek a következők: a háború úgy általában véve, a híres történelmi személyek és a történetírás.

Azt kell mondjam, minél inkább közeledünk a könyv végéhez, annál többet ismétli magát Tolsztoj, már ami a saját véleményét illeti. És ez a könyv utolsó 100 oldalában már egyenesen idegesítő is néha. De, és ez egy elképesztően hatalmas de, olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyekkel mélyen egyetértek, és örömmel osztom most meg veletek. 😊 (Persze a teljesség igénye nélkül. Aki mindent tudni akar, annak bizony vennie kell a fáradtságot, és belevágni ebbe a nem mindennapi műbe.)

A háborút Tosztoj a legmesszebbmenőkig elítéli. Bár nem olyan részletekbe menően, mint Erich Maria Remarque, de bemutatja a háború árnyoldalait. És ezt nem csak az esszé részben teszi, hanem a fikciós karakterek élményein keresztül is. Van egy rész például, amelyben az egyik mellékszereplő lesérül, és hadkórházba kerül. Mindamellett, hogy betekintést nyerünk egy ilyen intézmény működésébe, a szereplők és Tosztoj is többször hangsúlyozza, hogy aki ide bekerül, az innen nagy valószínűséggel lábbal előre fog távozni.

Amikor pedig a franciák már menekülnek, Tosztoj leírja, hogy Kutuzov azért nem akar háborúba bocsátkozni, mert a seregben áldatlan állapotok uralkodnak, ami az élelmiszerellátást és az egészséget illeti. A legtöbb katonát a seregek nem is harcokban vesztették, hanem a különböző járványokban, éh- és fagyhalálban. És bár szintén Erich Maria Remarque-hoz hasonlóan Tolsztoj azért nem jelenti ki, hogy katonának lenni azért nem egy nagy dicsőség, sőt, sok szereplőjének vannak katonai ambíciói, azért nem hallgatja el ezeket a „kulisszatitkokat”.

Egy háborús regényről lévén szó, a történelmi személyiségek alatt itt főképp hadvezéreket kell érteni. Egész sokat olvashatunk a könyvben Napóleonról, (sőt, néhány fejezet az ő szemszögéből íródott), Kutuzovról, aki az orosz csapatokat vezette, és még jó néhány, ténylegesen létezett személyről, akik jelentős szerepet vállaltak a napóleoni háborúkban. Ezekről a személyekről általánosságban véve így ír Tolsztoj:

„A történelmi eseményekben az úgy nevezett nagy emberek nem egyebek, mint czímkék, a kik nevet adnak az illető eseménynek, de a kik, éppen úgy, mint a czímkék, magával az eseménnyel semminemű összeköttetésben sem állanak.”

Ez azért persze némileg túlzás, de ha jobban belegondolunk – általában nem a hadvezérek, akik a fegyvereket elsütik. És még azt sem lehet mondani, hogy ők hoznák a döntéseket, mert mindegy, milyen parancsot adnak, ha azt aztán a katonák – vagy mert nem tudják, vagy mert nem akarják (mindkettőre látunk példát a könyvben) – nem tartják be. Na most talán furcsán fog hangzani, de tapasztalatból tudom, hogy ez pontosan így van. Hál’ Istennek, harcmezőn még nem jártam, és nem is szeretnék, de a munka világában is pontosan ugyanígy működik ez. A főnök elmondja, hogy mi a napi teendő, de azt a dolgozó sokszor önkéntelenül is (meg sokszor szándékosan is) felülbírálja. Ha minden rendben van, akkor a dicsőséget persze a főnök aratja le, és az ő vállát veregetik meg, hogy milyen remek ötletei vannak, és milyen jó munkát végzett.

A történetírás kapcsán pedig Tolsztoj többször is hangoztatja, hogy véleménye szerint a történetírók erősen hajlamosak arra, hogy utólag szándékosságot magyarázzanak bele a pozitív végkimenetelű eseményekbe. És külön érdekes, hogy nem csak az európai, hanem ugyanúgy az orosz történetírást is bírálja. És ennek következtében felhívja a figyelmet arra, hogy mind a korabeli forrásokat, mind a jelenkori történetírást fenntartásokkal kell kezelni. Rengeteg minden befolyásolhatja – és befolyásolja is – a történetírók nézőpontját (pl. az aktuálpolitikai helyzet, a nemzeti hovatartozás, a saját véleménye, stb.).

Ennyi lett volna a mai bejegyzés, jövő héten pedig még mindig a Háború és békével folytatjuk, összefoglaljuk az eddigi összefoglalásokat 😊, jön néhány apró kincs, és egy csokorra való idézet.

Mit jelent számodra a dicsőség?