Jane Austen: Értelem és érzelem

Jane Austennel való ismerkedésem újabb állomása. A kezdet természetesen a Büszkeség és balítélet volt. Miután megismerkedtem valakivel, aki teljesen odavolt Mr. Darcyért, eldöntöttem, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet. De közel sem győzött meg. (Nagy bánatomra újraolvasós lesz a lista miatt, de tutira halogatni fogom, ameddig lehet.) Az Értelem és érzelem pedig még a Büszkeség és balítéletnél is kevésbé tetszett. Éppen hogy el tudtam olvasni két hét alatt.

A címben olvasható két szó a két főszereplőre, a két Dashwood nővérre, Elinorra és Marianne-ra utal. Elinor képviseli az értelmet, a megfontolt, racionális gondolkodást, míg húga a szeleburdi, csapongó, minden érzést végletesen megélő totális ellentét. A két nővér apjuk halála után a felső középosztályból hirtelen az alsóban találja magát, ezért őrületes tempóban elkezdenek férjet vadászni maguknak. Mindketten szerelmesek lesznek, de a sors furcsa fintora révén mindkét kiszemelt máshol van lekötve. Mikor ez kitudódik, a lányok szenvedni kezdenek, mindketten a saját vérmérsékletük szerint. Elinor inkább magába fojtja a dolgokat, míg Marianne, nem törődve a környezetével és az etikettel, nyíltan nyalogatja a sebeit. De a könyv végére aztán mindkét lány révbe ér. Az már más kérdés, hogy hosszú távon melyikük lesz boldogabb…

Az alaptörténettel semmi probléma nem lenne. Adott egy kor, amikor a nők egyetlen dolgot tehettek: igyekeztek minél előnyösebben férjhez menni. Ennek az ábrázolását biztosan meg lehetne oldani egyrészt szórakoztatóbban, másrészt realisztikusabban. De ez a könyv sem reális, sem szórakoztató nem volt. Tele volt pakolva visszataszító és lehetetlen karakterekkel, és a végkifejlet… Szavakat nem találok, csak kiáltom bele az univerzumba, hogy ez mégis mi a fészkes fene volt. Ilyen végkifejlet nem hogy a valóságban, de még a könyvekben sem történhet. Ilyen egyszerűen nincs!! Mindjárt ki is fejtem, hogy mire gondolok egész pontosan.

Elinor a két nővér közül az ész. Aki mindig gondolkodik, mielőtt cselekszik. Mérlegel, érveket ütköztet, igyekszik minden apróságot figyelembe venni. A szerelemben is mérsékletet tanúsít. Tudomásul veszi, hogy számára Edward Ferrars elérhetetlen vágyálom. Annál is inkább, mert az úriember egy töketlen, teszetosza anyuci kedvenceként tűnik fel. Később aztán kiderül, hogy félszegségének oka az, hogy már eljegyzett egy másik lányt, akibe ugyan már nem szerelmes, azonban nem akarja megszegni az adott szavát. Ez ugyan nemes tettnek tűnhet(ne), de engem valahogy nem varázsolt el. (Mondjuk ez bizonyára az én hibám, de egyszerűen én azokat a szerelmes történeteket szeretem, amiben az érzelmek százezer fokon égnek, és a szerelmesek bármit, BÁRMIT hajlandóak megtenni, hogy együtt legyenek.) Végül azonban a szerencsének és egy pénzéhes libának köszönhetően elhárulnak az akadályok, melyek Elinor és Edward között állnak, így az ő sztorijuk happy enddel végződik. Már amennyire lehet ezt happy endnek mondani. Kövezzetek meg, de én hasonló szituációban, bármennyire megfontolt és racionális ember lennék, és bármelyik korban is élnék, minimum a pasi nyakába ugranék, és egy teljes napig szorongatnám. Ezek a drága lelkek meg csak ültek egymás mellett, és beszélgettek… Hogy lehet valaki ennyire racionális és visszafogott, amikor épp kiderül, hogy megnyerte a főnyereményt?? Á, mindegy is, ugorjunk a másik nővérre. J

Marianne már sokkal izgalmasabb karakter volt. Na, azért tőle sem dobtam hátast, és nem rágtam tövig a körmöm a tetteitől. De számomra emberibb volt, mint Elinor. Ha szerelmes volt, nagyon szerelmes volt, ha fájdalmai voltak, nagyon szenvedett, és nagy ívben le**** az etikettet. Willoughby-val való szerelme igazán nagyon tetszett, „szakításuk” pedig igazán nagyon fájdalmas volt. Az ő esetükben ráadásul nem történt csoda, nem volt tévedés, kapcsolatuk ellehetetlenült. Marianne pedig hozzáment egy gazdag fazonhoz, Brandon ezredeshez, aki egyébként megismerkedésük óta szerelmes Marianne-ba. Na ezt a fordulatot egyszerűen képtelen voltam és vagyok feldolgozni. Ilyen nincs. Vagyis van, de… Na, szóval szerintem aki olyan vérmérsékletű, mint Marianne, az nem tesz ilyet, nem választja az unalmas biztonságot. Vagy ha ezt is teszi, nem lehet boldog. Egyszerűen ez nem így működik. Pont.

Lehet persze úgy is nézni a könyv végét, mintha az értelem és érzelem kezdeti felosztása megfordult volna. Hiszen Elinor hozzámehet szerelméhez, míg Marianne megfontoltan választ férjet magának. De én ezt valahogy nem tudom elfogadni. Egy olyan karakter, mint Marianne, szerintem sosem mehet keresztül akkora pálforduláson, hogy hosszú távon boldog lehessen valaki mellett, akibe nem szerelmes. Nem, nem és nem!

A mellékszereplők közül egyedül Lucy Steelt emelném ki, aki egy igazi vérszívó pióca, de talán ő a leghitelesebb karakter mind közül. Nagyon nem szerettem, de nagyon valóságosnak tűnt. Szánt szándékkal a bizalmába avatta Elinort, beavatta az Edward Ferrarsszal kötött titkos eljegyzésébe, ezzel mintegy tőrt döfve szegény lányba, és nagyon stílusosan még meg is forgatta benne annyiszor, ahányszor csak tudta. És hogy a végén mégis Robertet választotta, a gazdagabbik testvért, ez is nagyon passzolt hozzá. Igazán rosszindulatú karakter volt, olyan, akit úgy kedved lenne olvasás közben kirántani a könyvből, és jól gyomorszájon vágni.

A többi karakter szóra sem érdemes. Ahogy említettem, Edward Ferrars töketlen, Willoughby is kellőképp rosszindulatú, egy önző dög, de nagyon nem kerül kifejtésre a jelleme. Ő olyan, mint egy hullócsillag. Egy darabig látod, és gyönyörködsz benne, aztán nyomtalanul eltűnik. És hiába tért vissza egy hosszú beszélgetés erejéig a könyv vége felé, valahogy akkor sem hagyott mély nyomot bennem. Valahogy nem passzolt hozzá, hogy ennyire minden áron mentegesse magát, és pláne nem Elinornál.

Brandon ezredes, a megtört szívű veterán olyan volt, mint egy százéves házőrző. Hűséges és unalmas. Mrs. Jennings idegesítő, pletykás vénasszony volt. A többiek pedig annyira elhanyagolható szerepet kaptak, hogy kár rájuk pocsékolni az időt.

Nos, Jane Austen továbbra sem tett nagy hatást rám. Ráadásul, nagy bánatomra, négy könyve is szerepel a listán. Most egyet kilőttem, a Büszkeség és balítélet ugye már megvolt, de az sem tetszett, szóval még van két dobása, de nincsenek nagy reményeim… Hogy miért listás? Fogalmam sincs. Nekem valahogy nagyon nem jön át a mondandója.

„…ám az ifjú elme elfogultságában van valami nagyon szeretetreméltó, és az ember valósággal megsajnálja, amikor már az általános vélemény elfogadására hajlik.”

„Nem az idő, nem is az alkalom szabja meg a meghittség mértékét – csakis a hajlandóság.”

„…valamely cselekedet kellemessége nem mindig bizonyítja az illendőségét.”

„…aki elfogadja szeretetemet és megbecsülésemet, az vesse alá magát nyílt dicséretemnek is!”

Stendhal: Vörös és fekete

Következő könyvünk a Vörös és fekete. Amikor először olvastam az 50-es kihívásról, és megláttam azt a kategóriát, hogy egy könyv, aminek szín szerepel a címében, rögtön ez jutott eszembe. Úgyhogy nem is volt kérdés, idén sorra kerül. Egyébként is kíváncsi voltam rá, mert anno gimiben a magyar faktosoknak kötelező olvasmány volt, és többeknek tetszett.

Előzetesen csak annyit ismertem a sztoriból, hogy egy szegény pasi elcsábítja egy gazdag pasi feleségét. Na, ennél sokkal többről van szó! Főhősünk Julien Sorel egy ács fia, egy franciaországi városkában él. Nagyratörő álmai vannak, pap szeretne lenni, mert tudja, hogy csak így érvényesülhet abban a világban, abban a korban. A helyi lelkész tanítgatja őt. Julien annyira szorgalmasnak (és céltudatosnak) bizonyul, hogy megtanulja kívülről a teljes Bibliát latinul. A fiú ügyessége fülébe jut a városka vezetőinek is, és a polgármester, de Rénal úr felkéri, hogy legyen a gyermekei nevelője. Julien örül, hogy megszabadulhat az apja és a testvérei elnyomása alól, és végre pénzt kereshet a saját tudományával, így elfogadja az állást. Azonban nem csak pénzre tesz szert, hanem egy szeretőre is, méghozzá de Rénalné személyében. Szerelmükről azonban hamarosan pletykák kezdenek szárnyra kapni, ezért Juliennek el kell mennie. Régi pártfogója, a városka papja ajánlólevelet ír az egyik szemináriumba, ahová Julient fel is veszik, így tovább folytatja útját a papi pályán. Hamarosan azonban újabb lehetőség bukkan fel előtte. A szeminárium egykori vezetője beajánlja őt titkának egyik magas rangú párizsi ismerősének, bizonyos de la Mole márkinak. Julien kapva kap az alkalmon, hogy végre Párizsba költözhet, a munkába is hamar beletanul. Azonban itt is eléri a szerelem szele, méghozzá de la Mole márki lányával keveredik szerelmi kalandba. Kapcsolatuk elég viharos, de végül elhatározzák, hogy kitartanak egymás mellett, már csak azért is, mert Mathilde terhes lesz. A márki persze nem nagyon örül ennek a kapcsolatnak, de lánya kérésére rangot és vagyont adományoz a szegény fiúnak. Titokban azonban leveleket küld szét, hogy lenyomozza Julient, s de Rénalné meg is írja neki, hogy a fiú bizonyára csak azért csapja a szelet Mathilde-nak, hogy feljebb juthasson a ranglétrán. Mikor ezt Julien megtudja, felkeresi de Rénalnét, és rálő, felindultságában meg akarja ölni. Azonnal börtönbe csukják. De Rénalné nem hal meg, megbánja, hogy megírta azt a levelet szerelmese ellen, és igyekszik mindig meglátogatni Julient a börtönben, míg Mathilde azon fáradozik, hogy nevének segítségével megmenthesse gyermeke apját a kivégzéstől. Julien azonban bűnösnek vallja magát, és abszolút fel van készülve a halálra. Kegyelmet is csak azért kér, hogy még néhány napot együtt tölthessen igaz szerelmével, de Rénalnéval. Sorsa felett azonban egyik korábbi riválisa dönt, így a halálbüntetés elkerülhetetlen, Julient lefejezik, de Rénalné pedig belehal a bánatba.

Huhh, most így visszaolvasva, jó hosszú lett csak a sztori. De hát közel 600 oldalról van szó… J

A sok kalandregény után azért is esett a választásom erre a könyvre, mert jól esett volna már egy kicsit realisztikusabb történetet olvasni. A Vörös és fekete pedig egyébként is egy új műfaj egyik első műve; realista regény az okosok szerint. A realitása már abban is megmutatkozik, hogy valós eseményeken alapul, Stendhal ugyanis egy újságcikkből vette az alapötletet. A cikk egy elítélt férfiról szólt, aki egy templomban rálőtt a szeretőjére.

Talán furcsán fog hangzani, de ennek a könyvnek nem is a történet a lényege, hanem a főszereplő. Julien Sorel egy szegény ács fia. Az apja és a testvérei nem szeretik őt, felesleges koloncnak tartják a vézna, könyveket szerető fiút. Julien arról ábrándozik, hogy egyszer elhagyja a családi házat, de nem akárhogy. Gazdag lesz, jómódban fog élni. Napóleon korát eszményíti, amikor a háborúnak köszönhetően bárkiből lehetett egy csapásra „valaki”. Felismeri azonban, hogy a helyzet megváltozott 1830-ra, és hogy egy szegény fiú számára fölfelé csak egyetlen út járható, méghozzá a papi pálya. Mikor lehetőséget kap a családi háztól való elszakadásra, nyomban él vele. Bekerül a gazdag de Rénal családba, ahol gyakorlatilag cselédként bánnak vele. Valójában az is, egy fizetett szolga, de ez sérti az önbecsülését. Egyrészt nem érti, de Rénalék miért lennének különbek nála. Másrészt viszont tudatában van annak, hogy a pénz nagy úr. Meg persze a rang is.

Szerelme de Rénalnéval is elég furcsán indul. Nem tudja átadni magát mély érzelmeknek, mert sérti a büszkeségét, hogy a nő felette áll. Ez a szerelem azonban még ki tud teljesedni, mert a párnak van ideje. Viszonylag sokáig titokban tudják tartani a kapcsolatukat, így Juliennek sikerül megbizonyosodnia arról, hogy a nő tényleg szívből, őszintén szereti őt. Na és persze az is nagyon tetszik neki, hogy de Rénalné állandó félelemben él attól, hogy talán Julien nem szereti viszont őt, így Julien némi hatalmat érez a magasabb rangú nő felett.

Mikor pletykálni kezdenek a viszonyukról, hogy meggyőzzék az embereket, és főleg de Rénal urat a pletykák hazug voltáról, Juliennek el kell mennie. Ismét a papi hivatás felé fordul. Bevallom őszintén, a szemináriumban töltött idő tetszett a legjobban a könyvben, mert csak ekkor tudtam igazán megérteni a főszereplőt. Julien kitűnik társai közül az okosságával, ezért megvetik őt. Sokáig nincsenek barátai, nincs pártfogója sem. Kínszenvedésnek érez minden egyes napot. Aztán rájön, hogy csak akkor tud ebben a környezetben érvényesülni, ha megjátssza, hogy ő is ugyanolyan üres fejű, pénzéhes papnövendék, mint a többiek. Ez persze nehezen megy neki, így amikor lehetőséget kap arra, hogy Párizsba költözhessen, gondolkodás nélkül él vele.

A de la Mole palotában azonban majdnem ugyanaz történik vele, mint korábban de Rénaléknál, csak még inkább kihangsúlyozódnak a társadalmi különbségek. Miközben a karrierje egyre fényesebben alakul, újra utoléri a szerelem. A szerelem, amit ő annak nevez, de szerintem inkább valami beteges dolog, ami hol rajongásba, hol utálatba csap át, mindkét részről. Mathilde-nak több időbe telik igazán beleszeretnie Julienbe, mert nagyobb a társadalmi különbség kettejük közt, mint korábban de Rénalné és Julien közt. A lányra fényes jövő vár, apja reményei szerint akár még a királyi udvarba is bekerülhet. Ezt a tervét húzza keresztül a lány szerelme, és főként az, hogy teherbe esik. Julien szerelmes(nek érzi magát), és végül úgy tűnik, eléri a célját, hiszen de la Mole márki magas katonai rangot adományoz neki, hogy méltó férje lehessen a lányának. De Rénalné levele azonban mindent tönkre tesz, és onnantól kezdve elindul a baljós végjáték.

Julien börtönbeli napjai alatt számot vet az életével, és felfedezi, igaz szerelme de Renalné. Sajnálkozik az elpazarolt idő felett, amelyet szerelmével boldogságban tölthetett volna, de ehelyett ő mindig feljebb és feljebb törekedett. Bűnösnek érzi magát, nem lázad a halálbüntetés ellen. De a halál valahogy kezdettől fogva bele is volt kódolva a sorsába. A történet minden realizmusa ellenére a főhős soha nem tudott reálisan gondolkodni, csak a végleteket ismerte. Utolsó napjaiban Mathilde-ot teljes mértékben elutasítja, s úgy hiszi, a lány idővel meg fogja bánni ezt a meggondolatlan, alsóbbrendű viszonyt, gyermeküket pedig cselédekre fogja bízni. Hogy ez a véleménye helytálló-e, erre nem tudtam rájönni, mert Mathilde mindvégig egy megfejthetetlen személyiség maradt számomra.

Julien Sorel számomra a legvisszataszítóbb főszereplő volt. Emlékeim szerint még soha nem találkoztam ennyire hideg és számító emberrel, aki mindent a feljebb jutásnak rendelt volna alá. Bizonytalanság és magabiztosság egyszerre jellemezte. Rendkívüli akaraterővel rendelkezett, céltudatos volt, de bizony alaposan eltévedt az élet útvesztőjében.

De Rénalné lehetett volna az egyik szerethető karakter a könyvben. A naív, burokban nevelkedett nő, aki megízleli a szerelem édes-bűnös érzését, de nem a férje által. Lángoló, őszinte szerelem az övé. Sajnos amit nem tudtam megérteni benne, az a túlbuzgó vallásossága. Saját házasságtörését okolta, amikor a fia beteg lett. Azt hitte, Isten így bünteti. Később pedig azért írta meg a rágalmazó levelet Julien ellen, mert a gyóntatója rábeszélte, hogy ez a helyes. Nyilvánvalóan ezt én azért nem tudom megérteni, mert az én kapcsolatom Istennel, a vallással és a katolikus egyházzal... nem éppen szokványos.

A harmadik fő karakter, Mathilde de la Mole szintén egy érdekes karakter, bár szeretni nem igazán lehet. Gőgös, felsőbbrendű, büszke. Épp ezért mikor beleszeret Julienbe, sokáig vitában áll magával, megengedheti-e magának, hogy szeresse a férfit. Végül, nagy nehézségek árán sikerül meggyőznie magát, s talán viszonylagos boldogságban élhettek volna, de az események tragikus alakulása valóban magában hordozza a kérdést, amit Julien is megfogalmaz: vajon nem fogja-e Mathilde évek múltával megbánni a szerelmét. Ez a lány, mint már említettem, megfejthetetlen volt számomra, úgyhogy magam sem tudom a választ erre a kérdésre.

Összességében a könyv nem igazán tetszett, van azonban két dolog, ami miatt mégis érdemes volt elolvasnom. Az egyik, hogy ez az első olyan könyv eddig, amiben nem idegesített a politika, sőt, kifejezetten élveztem, és azt hiszem, értettem is a Stendhal által leírt korrajzot. Hogy milyen volt a közhangulat, milyen volt az 1789-es forradalom és Napóleon császársága után visszatérni a királysághoz.

A másik dolog pedig Julien védőbeszéde volt, amelyben ahelyett, hogy az ártatlanságát bizonygatta volna, hogy elkerülje a kivégzést, beismerte bűnösségét, és inkább arról beszélt, mennyire igazságtalannak érzi azt, hogy olyanok döntenek a sorsáról, akik nem egyenrangúak vele. Nagyon-nagyon tetszett ez a beszéd, mert nagyon igaznak éreztem.

Végezetül, az idézetek előtt jöjjenek az apróságok (most csak kettő van belőlük):

·         Többször is említésre került Rousseau Új Héloise-a, mely rajta van a listán, és tervezem is, hogy még idén sort kerítek rá. (Feltehetően szeptemberben, vagy valamikor az ősz folyamán.)

·         Egy helyen ismét Beauvais-t emlegetik. (Hogy ez miért különleges most nekem, arról itt olvashattok.)

„Hát ilyenek a gazdagok! … Megalázzák az embert, s azután azt hiszik, hogy egy kis majomkodással mindent jóvátehetnek.”

„Magasra jutsz, de ártanod kell a szerencsétleneknek, hízelegned az alprefektusnak, a polgármesternek, a hatalmasoknak, és szolgálnod kell bűneiket; ezt nevezik a boldogulás tudományának…”

„A pályaválasztás problémájával viaskodott; az a szerencsétlen kényszerűség nyomasztotta, ami lezárja a gyerekkort, és megrontja a pénztelen fiatalság első éveit.”

„A fontos dolgokban az urak mindig összetartanak!... Sohasem bocsátják meg a szegény cseléd őszinteségét!...”

„Milyen boldogan dől le a turista a hegytetőre, ahová keserves kapaszkodásokkal jutott fel. De boldog lenne-e, ha mindörökre ott kellene pihennie?”

„…feleljen csak mindenki magáért az önzésnek ebben a sivatagában, amelyet életnek neveznek!”

„Az ész szerelme elmésebb, mint az igazi szerelem, de csak pillanatokig tud lángolni, túlságosan ismeri és mindig bírálja önmagát…”

„A boldogtalanság megzavarja helyes ítéletünket.”

„Értse meg…, amikor hibát követ el, mindenki arra hivatkozik, hogy jót akart.”

„De ha csak hárman összekerülnek is, hogyan hihetnek ebben a magasztos fogalomban: Isten; amikor a papok olyan förtelmesen visszaéltek a nevével!...”

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Újraolvasás, ötvenes kihíváshoz gyerekkori könyv és számomra az a tipikus könyv (és eddig az egyetlen), amelyből tényleg minden olvasáskor egyre többet értek meg, és mindig mást mond.

Nem is igazán tudom, mit írhatnék erről a könyvecskéről, amelynek főhőse maga a kis herceg. A B-612-es kisbolygó lakójának hirtelen elege lesz a rózsája nyavalygásából, és lelép, hogy világot lásson. Utazása során pedig megtanulja azokat az untig ismételt, de nagyon is fontos dolgokat, mint hogy felelősséggel tartozik a rózsájáért, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan, és hogy az idő teszi különlegessé a rózsáját.

De nem csak ő tanul ennek a különleges utazásnak a során, hanem egy-egy elejtett mondatából mi magunk is fontos dolgokat szűrhetünk le saját magunkról, hogy milyen különösek is vagyunk mi, fölnőttek. Hiúk és iszákosok vagyunk, uralkodni vágyunk, szeretjük a számokat és szeretjük fontosnak érezni magunkat, miközben felesleges munkát végzünk. És egyáltalában elfelejtettük, mi is az élet értelme. Nem tudjuk, mit keresünk, csak gyorsvonatokon rohangálunk ide-oda céltalanul, miközben az élet maga is elrohan mellettünk. Ráadásul még arra sem vagyunk képesek, hogy felismerjünk egy óriáskígyót, amelyik lenyelt egy elefántot. Bezzeg a gyerekek!

Néha az az érzésem, a kis herceg maga a mindenkiben ott élő gyerek, aki mindenre rácsodálkozna, ha hagynánk, és nem jelentene gondot neki felfedezni az élet apró örömeit. Aki tudná, hogy a rongybabára fordított idő egyáltalán nem pazarlás, és hogy az elválás szomorúsága ellenére érdemes megszelídíteni mindent, amit csak tudunk, hiszen így nyernek értelmet számunkra a csillagok, a kutak és a búzamezők.

Nem akartam az összes elcsépelt idézetet kiirkálni, amiket jóformán mindenki tud fejből. De végül rájöttem, időről időre érdemes magunkat emlékeztetni ezekre a fontos apróságokra, mert ezekből az apróságokból születnek a nagy dolgok. Szóval kifejezetten ezért: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

És hogy miért van a listán? Nem egyértelmű?? J Gyorsan üljön neki, aki még nem olvasta volna, és fedezze fel a saját kis hercegét!

„A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”

„Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék.”

„Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem.”

„ – Hol vannak az emberek? – kérdezte később a kis herceg. – Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.

-          Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem – mondta a kígyó.”

Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság

Hogy egy Agatha Christie lesz a listán, abban biztos voltam. Elvégre ő a krimi koronázatlan királynője, vagyis egy meghatározó jelenség az irodalomban. Hogy miért pont Az Ackroyd-gyilkosság került fel, azt már nehezebb lenne megfogalmazni. De lássuk előbb a tényeket.

Dr. Sheppard, egy kis falu egyetlen orvosa meséli el nekünk barátjának, a dúsgazdag Mr. Ackroydnak a meggyilkolását, és a bűntény kinyomozását. Mr. Ackroydot egyik este holtan találják a saját dolgozószobájában. A rendőrség természetesen rögtön kihallgatja a házbelieket, és talál is egy kitűnő gyanúsítottat, Ralph Patont, Mr. Ackroyd fiát, aki éppen pénz szűkében van, és jól jönne neki a busás örökség. De, ahogy az már lenni szokott egy Agatha Christie könyvben, a rendőrség nem megy semmire, ezért szerencse, hogy bekapcsolódik a nyomozásba a „kellemes” nyugdíjas éveit élő Hercule Poirot. És ha ő egyszer belefolyik egy ügybe, akkor ott a bűnözőnek semmi esélye, kíméletlen leleplezés vár rá. Poirot összegyűjti a tényeket, kikérdezi az érintetteket, és úgy rakja össze az eseményeket, mint egy puzzle darabkáit, hogy aztán a végén összeálljon a teljes kép, az olvasó pedig a homlokára csap, hogy jé, tényleg, másképp nem is lehetett volna. (Többnyire.)

A könyv tele van Christie könyveire nagyon jellemző elemekkel, úgy mint viszonylag zárt környezet és szűk gyanúsítottak köre, komoly örökség és a köré csoportosuló problémák, hamis vagy titkolt személyazonosságok, jelentéktelennek tűnő apróságok, amik nagyon is fontosak az ügy szempontjából, és persze a valódi gyilkos elrejtése az olvasó szeme elől. Hiszen mindenki, aki ismeri Christie életművét, tudja, hogy mindig a legártatlanabbnak tűnő ember a tettes. De amikor olvassuk a könyveit, ezt valahogy mindig elfelejtjük.

Mindenképp szót kell ejtenünk Hercule Poirotról, Christie egyik állandó nyomozójáról, a kackiás bajszú, rendmániás kis belgáról. Akit nem lehet nem szeretni! Annyira emberi és annyira zseniális, néhol megmosolyogtató, néhol talán kissé idegesítő, de mindig pedáns, és zseniálisan ért a szakmájához. Én nagyon korán megismerkedtem Agatha Christie-vel, és Poirot volt az egyik első nyomozó, akivel kapcsolatba kerültem az életművéből, és őszintén mondom, szerelem volt első látásra. Vagyis olvasásra. Na persze nem úgy… Imádtam olvasni, ahogy dolgozik, ahogy sokszor húzza a legjobb barátja, Hastings kapitány agyát, mert nem mondja el neki az ötleteit, és ahogy mindig, minden körülmények között eléri, amit akar, és hogy mennyire az emberek bizalmába tud férkőzni így vagy úgy. És az is nagyon tetszett benne, mennyire tudatában volt annak, hogy ő gyakorlatilag egy nyomozó zseni.

De aztán ez a könyv kicsit mégis más, mint a többi. Itt ugyanis nem szerepel Hastings kapitány, aki általában tolmácsolja az ügyeket, és nem is kívülről látjuk az eseményeket. Itt bizony benne vagyunk a dolgok sűrűjében, hiszen az ügy egyik fontos szereplője, a meggyilkolt ember orvosa és barátja, Dr. Sheppard szemszögéből ismerkedünk meg az eseményekkel. Épp ezért eleinte kicsit tartottam is tőle, hogy így hogyan kapunk meg majd minden szükséges információt, elvégre egy orvos mégsem lehet mindenhol ott. De Christie természetesen ezt is tökéletesen megoldotta. A gyilkos személyét pedig úgy rejtette el, ahogy más könyvében még nem tette. Én mondjuk már elég edzett vagyok a könyveihez, úgyhogy feltűnt a dolog, meg a könyvből készült filmet is láttam már úgy kb. ötszázezerszer (David Suchet egyszerűen zseniális!!), úgyhogy nem ért nagy meglepetés.

Egyszóval részben nagyon is tükrözi Agatha néni stílusát, részben viszont tud újat nyújtani. Úgyhogy bizonyos szempontból jó választás volt, mert ez a könyv kellemes, izgalmas betekintést nyújt Christie életművébe. És őszintén szólva, hogy így jobban belegondolok, nem tudnám, hogy ha egy könyvet kellene kiválasztanom tőle, melyiket mondanám. Annak örültem, hogy nem a Tíz kicsi négerre esett a választás, mert amennyire sokan hasra vannak esve tőle, nekem annyira nem jött be. Illetve nem volt vele semmi baj, de nem volt nagy durranás.

Az én személyes kedvencem egyébként a Mrs. McGinty halott, szintén Poirot, és végre nem (csak) a pénzről szól, persze arról is, mert mi másért gyilkolnának, de valahogy olyan más, mert végre nem a felső tízezer köreiben mozog. Persze egy ilyen sorozatnál szerintem az is fontos, hogy milyen sorrendben olvassuk a könyveket. Mert amikor a sok meggyilkolt gyártulajdonos/bankár/tőzsdeguru/politikus/csakúgysimángazdag után olvasunk egy totál más sztorit, az nagyon üdítő tud lenni, és könnyen kedvenccé válik.

Én magam talán erre a listára a Gyilkosság az Orient expresszen című könyvet ajánlottam volna. Az véleményem szerint az egyik kivételes csillag az életműben, nagyon más és nagyon ütős. És persze az is Poirot.

Agatha néniben egyébként az a jó, hogy szövevényes ügyeket agyalt ki, és vetett papírra, mégis érthető. Remekül el tudja altatni az ember gyanúját, a végén pedig kiderül minden. Azon kívül remek emberismerő lehetett, és néha meglepő meglátásai vannak – egyszerűek, de nagyszerűek. Rémtörténetekkel és lélekbúvárkodással is foglalkozik a történeteiben. Egy-egy alap sztorit többször is felhasznál, de soha nem unalmasan. Mindig fel tudja dobni valami újdonsággal. Vannak állandó szereplői, akik egytől egyig érdekesek és szerethetőek, például ki ne kedvelné meg Miss Marple-t, a falusi vénkisasszonyt, aki mindent lát és mindent hall, és végtelenül okos; vagy a kalandvágyó Tommy-t és Tuppence-t, vagy a csavaros észjárású Parker Pyne-t.

Szóval mindenképp érdemes a méltán nagy hírű írónő néhány könyvével megismerkedni, mert könnyen meg lehet kedvelni az írásait. Az Ackroyd-gyilkosság pedig egy jó indítás, hűen tükrözi az írónő stílusát, azt is beleértve, hogy minden könyvében mutat valami újat.

„Furcsa dolog ez: titokban hiszünk valamiben, de nem akarjuk beismerni, aztán, amikor valaki más kimondja, akkor dühödten tagadjuk.”

„Rengeteg bajt csinál, ha valaki rosszkor kottyantja ki a dolgokat.”

„ – Hiszen ha ezek a falak beszélni tudnának – mormoltam.

Poirot a fejét rázta.

-          A nyelv nem elég – mondta. – Az kellene, hogy szemük és fülük is legyen. De ne legyen túlságosan bizonyos benne, hogy ezek a holt tárgyak… mindig némák.”

„Azt mondják, aki hallgatózik, sose hall jót magáról.”

„Ó! A pénz! A világ minden baját a pénzre lehet visszavezetni… vagy a hiányára.”

„ – Les femmes – általánosított Poirot. – Csodálatosak! Összevissza találgatnak, és valami csoda folytán igazuk van.”

„Szerencsére a szavak, ha ügyesen használják őket, leplezni tudják a meztelen tények csúfságát.”

„Egy férfit addig lehet nyomorgatni, amíg csak az ember akarja… de egy nőnél nem szabad túlságosan messzire menni. Mert a nő a szíve mélyén rettenetesen vágyik rá, hogy kimondja az igazságot.”

„De milyen unalmas a nyugalom! El nem tudja képzelni, milyen egyhangúan jön egyik nap a másik után.” (Ezzel én is mélyen egyet értek! Van némi hasonlóság köztem és Poirot közt. J)

„Az öregek nevetnek utoljára, amikor az okos fiatalok már egyáltalán nem nevetnek.”

„Sose aggódjon amiatt, amit egy férfinak mond. Olyan önhittek, el sem hiszik, hogy az ember komolyan gondolhat valamit, ami nem hízelgő rájuk nézve.”

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Újabb magyar a listáról, az ötvenes kihívásra pedig anyukám kedvence, épp ezért nagyon-nagyon vártam, hogy olvashassam. És mivel Tristram agymenése után kellett valami rövid és feldolgozható, pont kapóra jött.

Kavarognak bennem az érzések, úgyhogy nem is tudom, hogy kezdjem. Nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett, mert az nem lenne igaz. De annyira nem estem hasra tőle. Illetve volt néhány dolog, ami miatt nem lett a kedvencem, pedig lehetett volna.

Oké, először a történetről. A könyv a maga közel kétszáz oldalával gyakorlatilag egyetlen este történéseit meséli el, mégis egy élet van belesűrítve. Főhősünk, Henrik vacsorára várja egy régi barátját, Konrádot. És amíg Konrád meg nem érkezik, addig elmereng a múlt eseményein, így ismerjük meg a kettejük kapcsolatát. Konrád érkezése után pedig kezdetét veszi a vacsora, ami valójában Henrik szónoklatává avanzsál át. Ebből a szónoklatból derül ki tulajdonképpen, hogy miért is van akkora jelentősége ennek a látogatásnak. Konrád ugyanis negyvenegy évvel ezelőtt meg akarta ölni Henriket, de végül nem tette meg, hanem inkább szó nélkül lelépett, ezzel azt is napvilágra hozva, hogy Henrik feleségének, Krisztinának a szeretője volt. Természetesen akkoriban, mikor mindezek történtek/kiderültek, Henriket nagyon rosszul érintették, de azóta már csak két kérdésre szeretne választ kapni Konrádtól, ezért negyvenegy éven keresztül várja, hogy újra találkozzanak. A két kérdésből végül csak az egyikre kap választ, bár azt hiszem, mindkettőre tudta, már az előtt is, hogy feltette volna. Egyszóval ez az egész találkozás igazándiból értelmét vesztette, hiszen bizonyosságot nem kapott Henrik egy nagyon komoly kérdést illetően. És ez volt az egyik dolog, ami nem tetszett. Hogy minden szép és nemes és okos és megdöbbentő és komoly gondolat ellenére magának a cselekménynek nem volt semmi értelme.

A másik dolog pedig, ami nagyon-nagyon nyomasztóan hatott rám olvasás közben, az az volt, hogy Márai időnként kissé átesett a ló túloldalára a leírásokkal. Voltak pillanatok, amikor megjegyeztem magamban, milyen rendkívül jó atmoszférát tud teremteni. De nem sokkal utána viszont már túlzónak éreztem a szóképeket és az ismétléseket. Mintha elkezdenéd pakolni a kályhába a fát, hogy befűts egy hideg téli éjszakán, aztán a végén már annyira forró lesz a szoba, hogy egyszerűen megsülsz.

A harmadik dolog pedig, bár erre nem mondanám, hogy nem tetszett, csak furcsa volt, hogy gyakorlatilag csak Henrik nézőpontját ismerhettük meg, Konrád szinte alig beszélt, bár az egy-két szavas válaszaiba azért több jelentés volt belesűrítve.

Mindezeket leszámítva azonban ez a könyv egy gyönyörű elmélkedés a barátságról. Aki veszített már el barátot, feltétlenül olvassa el. Nekem nagyon kapóra jött, mert már sajnos nem egy kapcsolatom, amiről azt hittem, hogy barátság, csúnya véget ért. De talán ezután majd át tudom értékelni magamban ezeket a dolgokat, hiszen az egyik nagy gondolata ennek a könyvnek éppen az, hogy ha a barátságot úgy tekintjük, mint egy önzetlen kapcsolatot, akkor nincsenek elvárásaink, és akkor nem is csalódhatunk. Ha viszont már vannak elvárásaink, akkor át kell gondolnunk, hogy az adott kapcsolat tényleg barátság-e.

A másik nagy gondolat, ami engem nagyon megfogott, az pedig a másságról szólt. Na nem arról a másságról, amire manapság mondjuk, hogy másság. Hanem arról, hogy szövődhet-e igazi barátság vagy szerelem két olyan ember között, akik homlokegyenest más életszemléletűek és életvitelűek. Ennek a fejtegetése (és a felismerés, hogy én ebben a történetben nagyon Konrád vagyok) életem egy másik fájó pontjára világított rá, és így talán szép lassan azon is sikerül túltennem magam.

Szóval összességében hasznosnak bizonyult ennek a könyvnek az elolvasása, minden hibája ellenére. (Ami persze nem is biztos, hogy mindenkinek hiba.) Az 1001-es listás mivoltát pedig kicsit értem, kicsit nem. Anyukám szerint pedig Márainak nem minden könyve van tele ennyire kiborítóan túlzó és szájbarágó részekkel, úgyhogy valószínűleg még folytatni fogom az életművével való ismerkedést.

„Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek.”

„…az ifjúság mindig honvágyat érez, örökké vágyódik egy gyanús, közömbös és félelmes haza után, melynek világ a neve.”

„Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt.”

„S most minden élni kezd körülötted: a fény felnyitja az erdő mennyezetét, mintha a titkos szerkezet, a világ színpadának rejtélyes zsinórpadlása működni kezdene.”

„S vannak pillanatok, mikor már nincsen éjszaka és még nincsen nappal az emberi szívben, mikor a fenevadak előmásznak a lélek odvas rejtekeiből, mikor megmozdul szívünkben és mozdulattá alakul át kezünkben egy indulat, melyet hasztalan neveltünk és szelídítettünk éveken át, néha nagyon hosszú időn át…”