Vu Cseng-en: Nyugati utazás avagy a majomkirály története 2. kötet

Tegnap volt ugyebár a szokásos blog-nap, a bejegyzés viszont elmaradt, mert még nem volt megírva. Gondoltam, majd megírom aznap, és kiteszem, de közben el kellett utaznom Pestre, délután pedig felhívott az egyik barátnőm, aki a Földgolyó másik oldalán él, hogy hazajött. Minden az ő lelkén szárad tehát! J

Végére értem a Nyugati utazásnak. Hát nem volt könnyű! Ugyanis bejött a sejtésem, a szokásos kalandok folytatódtak a második kötetben is. Végig. Végig…

Az előző bejegyzés listája igazából nem bővült, csak volt néhány egyedi eset, például amikor Szun Vu.kungnak hasonmása született, vagy amikor Nyolctilalmas és Hszüan-cang teherbe esnek, mert isznak egy folyó vizéből. Illetve de, mégis bővül egy tétellel, itt már többször is előfordult, hogy a démonok megpróbálták elhitetni a tanítványokkal, hogy már megették Hszüan-cangot.

Hszüan-cangot egyébként azért akarják mindenáron elfogni a démonok, és megenni, mert aki eszik a húsából, az elnyeri az örök életet. A női démonok pedig megpróbáltak frigyre lépni vele, ugyanezen indíttatásból. Maguk a démonok pedig általában valamelyik isten háziállatai, akik elszöktek. Meglehetősen gondatlan istenek voltak…

Sikerül egyébként a kis társaságnak eljutni Buddhához, és elkérik tőle a szent könyveket, de persze még ez sem alakul egyszerűen. Aztán még a hazafelé úton is kalandokba keverednek, mert valaki kiszámolja, hogy Buddha elé csak kilencszer kilenc megpróbáltatás után lehet odaállni, Hszüan-cang pedig még csak nyolcvanon volt túl, mire odaért.

A lényeg tehát, hogy küldetés teljesítve, visszaviszik a könyveket Kínába, aztán pedig mind felszállnak az égbe. Hszüan-cangból a Szantálfa Érdemes Buddhája lesz, Szun Vu-kungból a Harcban Győzedelmes Buddha, Nyolctilalmasból a Tisztaságos Oltár Követe, Homoki Barátból pedig az Aranytestű Arhat.

Én pedig köszönöm szépen, egyelőre megint elég volt a távol-keleti kultúrából. Jöhet az összefoglaló!

Ebből a kötetből csak két idézetet írtam ki. Az első nagyon jól jellemzi főszereplőnket, Szun Vu-kungot. A második pedig egy vers, amivel, mint leíró technikával egyébként gyakran operál a könyv (ahogy általában a keleti könyvek), ez most épp egy fának a leírása, azt hiszem.

„Ment Szun Vu-kung a négy mennyei mesterrel a Bűvös Esthajnalpír Drága Csarnokába, a Jáde Császár elébe, ott leborult a trónus előtt nagy tisztelettel, s eléadta kérését.

-          Hol tanultál, te majom, ennyi tisztességet, hogy ilyen szépen meghajoltál? – nevette Szun Vu-kungot az egyik udvarbéli halhatatlan.

-          Nem tanultam én ezt sehol, kérem alázatossággal – hajolt meg Szun Vu-kung még egyszer -, hanem most fütykös nélkül vagyok!”

„Széllel, dérrel dacolok ezer éve,/Délceg törzsem, bűvös ágam büszke erő./Éj csendjében hangom eső neszezése,/Őszi fényben árnyam felhő, terjedező./Girbegurba sok gyökerem örök éltű./Sorsom adta; nem öregszem, nem fog idő,/Darvak, sárkány látogatnak szakadatlan,/Sátram árnya halhatatlan, szent pihenő.”

Off #6 - Vihető könyvek

Jöjjön most az egyik a mostanában emlegetett off-poszt ötletek közül, mert a Nyugati utazás második kötetének vége még igencsak messze van.

 

Ez a bejegyzés, ahogy a címe is mutatja, a vihető könyvekről fog szólni. De mik is ezek a vihető könyvek? Amikor belevágtam ebbe a projektbe, tisztában voltam vele, hogy néhány könyvet meg kell majd vennem ahhoz, hogy el tudjam olvasni, időközben ugyanis olyan helyre költöztem, ahol a könyvtár lehetőségei korlátozottabbak. Viszont az, hogy jelenleg X helyen lakom, csak átmeneti állapot, létem szerves részét képezik ugyanis a folytonos költözések. Épp ezért arra gondoltam, hogy - bár általában nem szívesen válok meg könyvektől - azon darabokat, amelyeket e projekthez kapcsolódóan vettem meg, felajánlom a köz számára, ezzel is csökkentve ingóságaimat. Ez annyit tesz, hogy ezeket a könyveket szabadon el lehet vinni. Semmibe sem kerülnek. Puszta szívjóságból örömmel adom át valakinek, akinek éppen szüksége van rá, vagy csak úgy szeretné. Hogy megkaphasd a vágyott könyvet, csupán annyit kell tenned, hogy küldesz nekem (greetaagreen@gmail.com) egy e-mailt, amiben megírod, melyik könyvet szeretnéd, esetleg felteszed a kérdéseidet, képet kérsz, és persze mellékeled azt a magyarországi címet, ahová küldhetem a könyvet.

 

Ismétlem, a könyvek semmibe sem kerülnek, a postaköltséget is én állom. Nincs titok, nincs trükk, nincs apró betűs rész. Ezek a könyvek az én tulajdonomban vannak, és én úgy döntöttem, hogy szeretném őket elajándékozni valaki olyannak, akit tényleg boldoggá tennének. Az egyetlen szabály, hogy nem szeretném mindet egy embernek odaadni, vagyis egy ember - egy könyv (a több kötetes művek természetesen egyben értendők). Ha esetleg többet szeretnél, akkor használj másik e-mail címet, és kérd a nagymamádhoz a csomagot. ;)

 

A bejegyzés végén tehát lesz egy lista az éppen most elvihető könyvekről. Ezt folyamatosan aktualizálni fogom. Plusz remélhetőleg még a mai nap folyamán (amikor ez a bejegyzés születik) fogok csinálni egy dobozt a jobb oldalra, amiben külön kilistázom ezeket a könyveket, valamint belinkelem ezt a bejegyzést, hogy a későbbiekben ne kelljen külön előkeresni.

 

A könyvek mellett jelölni fogom, hogy újonnan vettem-e meg vagy antikváriumból. Amit csak lehet, azért igyekszem antikváriumból venni, mert a lista hosszú, és ha csak a felét is vesszük, azaz 500 könyvet, és azt felszorozzuk az átlag 3.500 Ft-os könyvárral, hát, lehet, hogy hajléktalanná válnék, mire befejezem a projektet. Aki pedig vásárolt már online antikváriumból, az tudja, hogy ami ott "jó minőségű" könyvnek van feltűntetve, az nem mindig az. Vagy legalábbis nekem volt már olyan, hogy meglepődtem, miután kibontottam a csomagot. Tehát általában az antikvár könyvekre én egy közepes minőséget mondanék, de természetesen szívesen küldök képet a választottról. Azért használhatatlan állapotban egyik sincs.

 

És akkor következzen már végre a lista. Tehát jelen állás szerint (2016.01.18.) a következő könyvekre lehet lecsapni:

• Cléves hercegnő (antikvár)
• Vízparti történet I-II-III (antikvár)
• Tom Jones I-II (antikvár)
• A kalandos Simplicissimus I-II (antikvár)
• Az orr (A köpönyeg, A revizor) (új, Európa Diákkönyvtár)

Vu Cseng-en: Nyugati utazás avagy a majomkirály története 1. kötet

Belevágtam tehát az egyik nagy mumusba, a Nyugati utazás két vaskos kötetéből az elsőbe. Jó, valójában nem tudom, hogy mennyire vaskosak, mert e-olvasón olvasom. Néhány más, keleti műhöz hasonlóan ezt is a Terebess Tárban találtam meg:

http://terebess.hu/keletkultinfo/index2.html

Az első kötet a következőkről szólt. A könyv első harmadában (körülbelül) megismerkedtünk főhősünkkel, a majomkirállyal. Megismertük születése történetét, hogy hogyan lett király, hogyan tett szert a halhatatlanság és mindenféle más, hasznos művészetekre, hogyan lett belőle az Éggel Egyenlő Nagy Szent, milyen csínytevéseket csinált. Végül pedig hogyan robbantott ki háborút az istenek közt, akik együttes erővel mind ellene indultak, de végül Buddhának sikerült legyőznie, és bezárta őt egy bűvös hegy alá, hogy ott vezekeljen a bűneiért. Mert hogy ez a majom meglehetősen önző, piszkosul magabiztos, pofátlansága határtalan. Egyszóval nem épp egy olyan karakter, aki elsőre belopná magát az ember szívébe.

Miután Szun Vu-kung, mert hogy ez a majomkirály neve, bezárattatik (kissé a könyv nyelvezetének hatása alá kerültem…) a hegy alá, ugrunk néhány száz évet és kilométert, és megismerjük Hszüan-cang történetét. Az ő története azért fontos, mert Buddha egyszer meghagyja egyik tanítványának, hogy zarándokoljon el keletre, Kína földjére, és keressen egy barátot, aki majd visszazarándokol magához Buddhához nyugatra, és elhozza tőle a szent könyveket, hogy az ő vallását hirdethesse keleten. (Ezért is lett a könyv címe Nyugati utazás.) Ez a barát lesz majd Hszüan-cang. Az ő története jóval rövidebb, mint a majomkirályé, mégis valahogy izgalmasabb, olyan kellemes, kis keleti történet csodákkal, szörnyekkel és ármányokkal. A majomkirály örökös pofátlankodása után igazán üdítő volt ezt a részt olvasni.

Na, tehát Hszüan-cang lesz a kiválasztott barát, aki elindul nyugatra a szent könyvekért. A barát útjának első szakaszában olyan démonokkal találkozik össze, akik hozzá társulnak. Az első démonból lesz a lova, a második démon maga a majomkirály, aki első számú tanítványa és védelmezője lesz a barátnak. A harmadik démon egy disznó fejű tanítvány lesz, a negyedik pedig a Homoki Barát. Összesen tehát öt tagból áll a küldöttség, a mester, a három tanítványa és a lova. Ezek a démonok mind valamilyen csodálatos kalandok során szegődnek a barát mellé, és együtt is sok-sok démont legyőzve haladnak majd előre az útjukon.

Körülbelül ebből is áll az utazás. Mennek, összetalálkoznak egy démonnal, legyőzik, mennek tovább. Tehát körülbelül a harmadik sztori után az ember már halálra unja magát. Esküszöm, az összes kalandjuk úgy írható le, hogy variációk egy témára. Itt-ott van némi színesítés, de egy idő után azok is elkezdenek ismétlődni.

A variációk közül eddig a következőkbe futottam bele:

o   harc a démonnal, akit általában legyőznek,

o   vagy csellel győzik le,

o   vagy segítséget kérnek valakitől a legyőzéshez,

o   vagy egyenesen Buddha tanítványától, a bódhiszattvától kérnek segítséget a legyőzéshez,

o   megmentenek egy lányt, akit a démon elrabolt és a feleségévé tett,

o   megmentenek egy uralkodót, vagy más fontos személyiséget,

o   megmentenek egy egész falut,

o   Hszüan-cang csapdába esik, és őt mentik meg,

o   vagy nem csak ő esik csapdába, hanem a disznó meg Homoki Barát is, és a majom egyedül menti meg őket,

o   vagy a majom is csapdába esik, de csellel kiszabadul, és megmenti az egész csapatot

Kíváncsi leszek, vajon a második kötetben bővül-e a fentebbi lista. J

Továbbá azt is a sémák közé lehet venni, hogy a disznó és a majom állandóan hadakozásban vannak egymással. Szun Vu-kung mindig felismeri a démont, akármilyen alakot is vesz fel, de Hszüan-cang soha nem hisz neki, mindig inkább a disznónak hisz, általában így esik csapdába. És soha nem tanul a hibájából! Rendkívül idegesítő egy barát! Egyszer annyira megharagszik Szun Vu-kungra, hogy elbocsátó levelet ad neki, de később olyan veszedelembe kerülnek, hogy maga Nyolctilalmas (ez a disznó neve) hívja vissza.

Szóval itt tartok éppen most. Mennek, mendegélnek, és állítólag még nagyon sokára érnek oda. A második kötet hosszabb az elsőnél, és el se merem képzelni, miről fog szólni. Ha abban is csak folyamatosan vándorolnak, és sablon-kalandokba keverednek, akkor nagyon sokára fogom befejezni ezt a könyvet. Még szerencse, hogy most van néhány off-poszt ötletem.

Bővebben most nem is szeretnék erről már írni, inkább „gyorsan” átrágom magam a második köteten, és a formai és egyéb dolgokat, amik feltehetően mindkét kötetben megegyeznek, azokat majd az összefoglalóban leírom, hogy az is szóljon valami értelmesről.

„Nincs a világon semmi nehéz, csak legyen az ember merész.”

„Azt tartották a régiek…, hogy ha akarod, hogy előtted út legyen, ne tedd, hogy eltűnjön a semmiben.”

„Ha feltámad a szív, attól támadnak fel mind a démonok is. Ha a szív vágya elenyészik, a démonok serege is.”

„Ki a világtól megvált, csak jóban jár, akár a tavaszi kert füve, növését nem látni, csak nap mint nap növekedik! Ellenben a gonosz ember akár a köszörű köve, fogyatkozását nem látni, csak nap mint nap fogyatkozik!”

Edith Wharton: Ethan Frome, avagy egy szerelem csapdája

/Szerdán nem leszek internet-közelben, úgyhogy kicsit előrehoztam a bejegyzést. Ezután meg majd próbálok visszatérni a heti bejegyzésre, de most viszonylag nagy falatok következnek majd - Nyugati utazás, A második Héloise. Viszont van már két off-bejegyzés ötletem is, úgyhogy szerintem szeptemberben tudom majd tartani az előirányzott mennyiséget. :)/

 

Vannak történetek, amik akkor is elvarázsolnak, ha nem happy enddel végződnek. Az Ethan Frome pontosan ilyen történet. De mitől lesz egy szomorú könyv annyira jó könyv, hogy bármennyiszer képes lennél újraolvasni?

Először is attól, hogy rövid. Nincsen körítés, nincsenek mellékvágányok. Nincs ötezer mellékszereplő, akiknek az élettörténetével szintén megismerkedsz. Nincsenek felesleges szavak.

A fő történetszál keretbe van foglalva. A történet elmesélőjének célja, hogy megtudja, az általa minden nap látott, jó vágású férfi arca miért olyan, mint aki savanyú káposztalé diétán él. Amikor pedig innen-onnan kapott információmorzsákból összeállítja a történetet, az olvasó elé tárja. De nem kezdi el Ádámtól és Évától. Csak a lényegre szorítkozik. Így kapjuk meg a három főszereplőnket, Ethan Frome-ot, a feleségét, Zeenát, és Zeena szegény rokonát, Mattie-t, aki a párral lakik. És az egész történetet összefoglalja kb. 160 oldalban. Mégis, ebbe a 160 oldalba sikerül belesűrítenie egész életeket.

Másodszor, az írónő fenomenális atmoszférát teremt. Már az első oldalakon lebilincsel. A táj leírásával olyan lavinát zúdít rád, ami alól nem tudsz menekülni. Kénytelen vagy végigolvasni a történetet, és csak reménykedhetsz, hogy a végére valamelyest felolvad a jégpáncél, és megmenekülsz. Így viszonylag messze a téltől először nevetségesnek éreztem, hogy épp egy ilyen történetet olvasok, de esküszöm, éreztem a talpam alatt ropogó havat, a hideg szél csípte a szemem, és közel jártam ahhoz, hogy valami olyan mélységű melankóliába süllyedjek, amiből nincs az a napfény, ami ki tudna rántani.

A helyszín, az emberek és az életforma leírása ritka valósághűek, és ahogy az írónő párhuzamba állít mindent mindennel, az egy fenomenális húzás, és élővé teszi a történetet.

Ethan Frome egy szép reményű fiatalember, akinek álmait derékba töri szülei betegsége. Beköltözik a családi farmra, és éjt nappallá téve dolgozik, hogy eltarthassa a családját. Anyja mellé ápolónő érkezik Zeena személyében, akit aztán Ethan feleségül kér, hogy ne maradjon magára a télben és keserű, reménytelen életében. Ennél jobban azonban el sem vághatná magát az élettől, Zeena ugyanis maga is elég beteges természet. Ethan még jobban a munkába temetkezik, reményvesztettségét a napi rutinnal próbálja elfedni. Egészen addig, amíg Zeena ápolására be nem fogadják Zeena egyik elárvult és elszegényedett rokonát, Mattie-t. Mattie elhozza a tavaszt Ethan életébe, felnyitva a férfi szemét, hogy a világ boldog hely is lehet. Szerelmük sokáig csendesen forrongó vágyakozás. Mígnem egy nap Zeena elutazik, és egy éjszakára Mattie és Ethan kettesben maradnak. Semmi különös nem történik közöttük, együttlétük mégis eltér a megszokottól, és sokkal idillibb, mint azok az esték, amelyeket Ethan Zeenával töltött. Zeena visszatérte azonban derékba töri a szerelemnek ezt a finom szövevényét. Elküldi Mattie-t a háztól. Ethan mindent megpróbál, hogy meggyőzze feleségét, ne küldje a vesztébe az árva lányt, de Zeena hajthatatlan. Ethan ébren tölti az éjszakát, különféle megoldásokon töri a fejét. Meg akar szökni Mattie-vel, de nincs pénze rá. Tehetetlennek érzi magát. Másnap felajánlja, hogy ő maga viszi el Mattie-t az állomásra. Az egész délutánt együtt töltik, reménytelenül, kétségbeesetten. Mattie bevallja vonzalmát a férfi iránt, ettől Ethan csak még inkább úgy érzi, a lány elengedése gyakorlatilag felérne egy öngyilkossággal. Ennek felismerése pedig elhatározásra indítja a párt. De kétségbeesett tettük sajnos nem úgy sül el, ahogy tervezték. Túlélnek egy súlyos balesetet, s Zeena ápolására szorulnak.

Most visszaolvasva a történetnek ezt a zanzásított verzióját, lehet, hogy nem olvasnám el a könyvet. Túl fájdalmasnak tűnik. Mégis annyira szép. Az apróságoktól szép. A kimondatlan dolgoktól szép. Ahogy a szerelmesek kerülgetik egymást, mint a forró kását, mert nem tehetnek mást. Mégis szeretik egymást. Ahogy Ethan sötét jövőjébe belevilágít az új lány, aki pont olyan életteli, mint egykor a férfi maga is volt. Ők lennének a tökéletes pár, olyanok, mint a borsó meg a héja. De nem lehetnek együtt. S az a kétségbeesett megoldáskeresés a végén, hogy hogyan tudná Ethan visszatartani Mattie-t. És a megoldás! És amikor rájössz, hogy a megoldás nem oldott meg semmit! Elképesztő érzelmeket tud kiváltani ez a könyv.

Amikor először olvastam, bevallom őszintén, teljesen elvakított a két szereplő szerelme, és rendkívül bosszantott Zeena. De most másodjára rájöttem, hogy ő is egy egészen különleges karakter, ezért róla kicsit bővebben szeretnék írni. Ő a boldogság megrontója, de ezt nem csupán azzal éri el, hogy van, létezik, és ráadásul még Ethan felesége is. Sokkal összetettebb ennél. Megtudjuk róla, hogy anno Ethan anyjának ápolása végett költözött a családi farmra. Majd az édesanya halála után hozzáment a fiúhoz, de dédelgetett reményei a szép életre szertefoszlottak a kietlen téli pusztaságban, s ő maga is megbetegedett. Nem gyanús ez egy kicsit? (Valaki még meg is jegyzi a könyvben, hogy ezen a környéken mindenkinek van valami „baja”.) Aztán ahogy folyton kétségek közt lebegtetne minket az írónő, hogy vajon sejti-e a férje és Mattie közt szövődő szerelmet. De én szinte biztos vagyok benne, hogy tudja. Tudja, de nem érdekli. Vagyis nem úgy érdekli, mint mást érdekelne. Nem fakad ki, nem kavar botrányt. Inkább kijátssza, hogy elküldhesse Mattie-t a háztól. Arra persze nem számít, hogy ez a szerelmi szál már túl erős ahhoz, hogy csak úgy elszakadhasson. Honnan is tudhatná? Ő maga sem szerelemből házasodott. És aztán a könyv végén meg a csodával egyenlő, hirtelen felgyógyulása többet mond ezer szónál.

Érdekes, izgalmas karakterek, élő környezet, keserédes történet. Kétségtelenül a listán a helye.

„Amikor egy ember már több mint húsz éve kimustrált hajóroncsként vegetál, és csak nézi tehetetlenül azokat a dolgokat, amiket tenni szeretne, akkor elkezdi belülről emészteni magát, és elveszíti határozott jellemét.”

Jane Austen: Értelem és érzelem

Jane Austennel való ismerkedésem újabb állomása. A kezdet természetesen a Büszkeség és balítélet volt. Miután megismerkedtem valakivel, aki teljesen odavolt Mr. Darcyért, eldöntöttem, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet. De közel sem győzött meg. (Nagy bánatomra újraolvasós lesz a lista miatt, de tutira halogatni fogom, ameddig lehet.) Az Értelem és érzelem pedig még a Büszkeség és balítéletnél is kevésbé tetszett. Éppen hogy el tudtam olvasni két hét alatt.

A címben olvasható két szó a két főszereplőre, a két Dashwood nővérre, Elinorra és Marianne-ra utal. Elinor képviseli az értelmet, a megfontolt, racionális gondolkodást, míg húga a szeleburdi, csapongó, minden érzést végletesen megélő totális ellentét. A két nővér apjuk halála után a felső középosztályból hirtelen az alsóban találja magát, ezért őrületes tempóban elkezdenek férjet vadászni maguknak. Mindketten szerelmesek lesznek, de a sors furcsa fintora révén mindkét kiszemelt máshol van lekötve. Mikor ez kitudódik, a lányok szenvedni kezdenek, mindketten a saját vérmérsékletük szerint. Elinor inkább magába fojtja a dolgokat, míg Marianne, nem törődve a környezetével és az etikettel, nyíltan nyalogatja a sebeit. De a könyv végére aztán mindkét lány révbe ér. Az már más kérdés, hogy hosszú távon melyikük lesz boldogabb…

Az alaptörténettel semmi probléma nem lenne. Adott egy kor, amikor a nők egyetlen dolgot tehettek: igyekeztek minél előnyösebben férjhez menni. Ennek az ábrázolását biztosan meg lehetne oldani egyrészt szórakoztatóbban, másrészt realisztikusabban. De ez a könyv sem reális, sem szórakoztató nem volt. Tele volt pakolva visszataszító és lehetetlen karakterekkel, és a végkifejlet… Szavakat nem találok, csak kiáltom bele az univerzumba, hogy ez mégis mi a fészkes fene volt. Ilyen végkifejlet nem hogy a valóságban, de még a könyvekben sem történhet. Ilyen egyszerűen nincs!! Mindjárt ki is fejtem, hogy mire gondolok egész pontosan.

Elinor a két nővér közül az ész. Aki mindig gondolkodik, mielőtt cselekszik. Mérlegel, érveket ütköztet, igyekszik minden apróságot figyelembe venni. A szerelemben is mérsékletet tanúsít. Tudomásul veszi, hogy számára Edward Ferrars elérhetetlen vágyálom. Annál is inkább, mert az úriember egy töketlen, teszetosza anyuci kedvenceként tűnik fel. Később aztán kiderül, hogy félszegségének oka az, hogy már eljegyzett egy másik lányt, akibe ugyan már nem szerelmes, azonban nem akarja megszegni az adott szavát. Ez ugyan nemes tettnek tűnhet(ne), de engem valahogy nem varázsolt el. (Mondjuk ez bizonyára az én hibám, de egyszerűen én azokat a szerelmes történeteket szeretem, amiben az érzelmek százezer fokon égnek, és a szerelmesek bármit, BÁRMIT hajlandóak megtenni, hogy együtt legyenek.) Végül azonban a szerencsének és egy pénzéhes libának köszönhetően elhárulnak az akadályok, melyek Elinor és Edward között állnak, így az ő sztorijuk happy enddel végződik. Már amennyire lehet ezt happy endnek mondani. Kövezzetek meg, de én hasonló szituációban, bármennyire megfontolt és racionális ember lennék, és bármelyik korban is élnék, minimum a pasi nyakába ugranék, és egy teljes napig szorongatnám. Ezek a drága lelkek meg csak ültek egymás mellett, és beszélgettek… Hogy lehet valaki ennyire racionális és visszafogott, amikor épp kiderül, hogy megnyerte a főnyereményt?? Á, mindegy is, ugorjunk a másik nővérre. J

Marianne már sokkal izgalmasabb karakter volt. Na, azért tőle sem dobtam hátast, és nem rágtam tövig a körmöm a tetteitől. De számomra emberibb volt, mint Elinor. Ha szerelmes volt, nagyon szerelmes volt, ha fájdalmai voltak, nagyon szenvedett, és nagy ívben le**** az etikettet. Willoughby-val való szerelme igazán nagyon tetszett, „szakításuk” pedig igazán nagyon fájdalmas volt. Az ő esetükben ráadásul nem történt csoda, nem volt tévedés, kapcsolatuk ellehetetlenült. Marianne pedig hozzáment egy gazdag fazonhoz, Brandon ezredeshez, aki egyébként megismerkedésük óta szerelmes Marianne-ba. Na ezt a fordulatot egyszerűen képtelen voltam és vagyok feldolgozni. Ilyen nincs. Vagyis van, de… Na, szóval szerintem aki olyan vérmérsékletű, mint Marianne, az nem tesz ilyet, nem választja az unalmas biztonságot. Vagy ha ezt is teszi, nem lehet boldog. Egyszerűen ez nem így működik. Pont.

Lehet persze úgy is nézni a könyv végét, mintha az értelem és érzelem kezdeti felosztása megfordult volna. Hiszen Elinor hozzámehet szerelméhez, míg Marianne megfontoltan választ férjet magának. De én ezt valahogy nem tudom elfogadni. Egy olyan karakter, mint Marianne, szerintem sosem mehet keresztül akkora pálforduláson, hogy hosszú távon boldog lehessen valaki mellett, akibe nem szerelmes. Nem, nem és nem!

A mellékszereplők közül egyedül Lucy Steelt emelném ki, aki egy igazi vérszívó pióca, de talán ő a leghitelesebb karakter mind közül. Nagyon nem szerettem, de nagyon valóságosnak tűnt. Szánt szándékkal a bizalmába avatta Elinort, beavatta az Edward Ferrarsszal kötött titkos eljegyzésébe, ezzel mintegy tőrt döfve szegény lányba, és nagyon stílusosan még meg is forgatta benne annyiszor, ahányszor csak tudta. És hogy a végén mégis Robertet választotta, a gazdagabbik testvért, ez is nagyon passzolt hozzá. Igazán rosszindulatú karakter volt, olyan, akit úgy kedved lenne olvasás közben kirántani a könyvből, és jól gyomorszájon vágni.

A többi karakter szóra sem érdemes. Ahogy említettem, Edward Ferrars töketlen, Willoughby is kellőképp rosszindulatú, egy önző dög, de nagyon nem kerül kifejtésre a jelleme. Ő olyan, mint egy hullócsillag. Egy darabig látod, és gyönyörködsz benne, aztán nyomtalanul eltűnik. És hiába tért vissza egy hosszú beszélgetés erejéig a könyv vége felé, valahogy akkor sem hagyott mély nyomot bennem. Valahogy nem passzolt hozzá, hogy ennyire minden áron mentegesse magát, és pláne nem Elinornál.

Brandon ezredes, a megtört szívű veterán olyan volt, mint egy százéves házőrző. Hűséges és unalmas. Mrs. Jennings idegesítő, pletykás vénasszony volt. A többiek pedig annyira elhanyagolható szerepet kaptak, hogy kár rájuk pocsékolni az időt.

Nos, Jane Austen továbbra sem tett nagy hatást rám. Ráadásul, nagy bánatomra, négy könyve is szerepel a listán. Most egyet kilőttem, a Büszkeség és balítélet ugye már megvolt, de az sem tetszett, szóval még van két dobása, de nincsenek nagy reményeim… Hogy miért listás? Fogalmam sincs. Nekem valahogy nagyon nem jön át a mondandója.

„…ám az ifjú elme elfogultságában van valami nagyon szeretetreméltó, és az ember valósággal megsajnálja, amikor már az általános vélemény elfogadására hajlik.”

„Nem az idő, nem is az alkalom szabja meg a meghittség mértékét – csakis a hajlandóság.”

„…valamely cselekedet kellemessége nem mindig bizonyítja az illendőségét.”

„…aki elfogadja szeretetemet és megbecsülésemet, az vesse alá magát nyílt dicséretemnek is!”