NOHUN #11: Tobias George Smollett: Peregrine Pickle kalandjai

Ez az első olyan könyv a NOHUN sorozatban, amelyhez a Wikipédiás forráson kívül semmi mást nem találtam az interneten. Így most kénytelen leszek csak a nagy könyves forrásra támaszkodni.

Aszerint pedig a történet – mily meglepő (Smollettnél ez tényleg meglepő!!) – Peregrine Pickle-ről szól, aki egy jómódú család gyermekeként némileg burokban nő fel. Azonban elég rossz természete van. Peregrine a kor divatjának megfelelően európai körutazásra indul, hogy felfedezze a világ titkait. De feltehetően leginkább csak az alvilággal ismerkedik meg. J Angliába visszatérve pedig megpróbál betörni azokba a felsőbb körökbe, ahová ugyan meglenne a vagyona, de semmilyen más szempontból nem illik oda. Persze ki is dobja magából ez a közeg. Peregrine azonban nem keseredik el végérvényesen, megtalálja a maga boldogságát. (Ahogy már az csak lenni szokott ugyebár…)

Szerintem úgy általánosságban véve sokkal többször találkozik az ember olyan történetekkel, amikor a szegény főhős küzdi fel magát a gazdagok közé (nem csak anyagi értelemben). Ami persze inspiráló, ugyanakkor önmagában ez egy idő után kissé elcsépeltnek hat. Sokkalta érdekesebbnek tűnik az, amikor egy jó sorsba született gyerek „küzdi le” magát. Ugyanakkor figyelembe véve az írót és egyéb munkásságát (lásd Humphry Clinker kalandozásai), azt gyanítom, nem vesztettünk túl sokat azzal, hogy ennek a könyvnek nem született magyar fordítása.

#hallgasdhétfőn 4. | Celestina

Ugyan ez a #hallgasdhétfőn sorozat következő része lesz főképp, de azért másról is lesz szó, és ezzel a mással szeretném kezdeni.

A mai nappal megkezdem szokásos nyári szünetemet. Ugyan már rééééééég nem járok iskolába (remélhetőleg ez nemsokára változni fog), de a nyári szünetet örökké vissza fogom sírni, úgyhogy ahol csak tudom, éltetem ezt a jó hagyományt. J A nyári szünet itten most pedig nem jelent mást, mint hogy szeptemberig csupán kéthetente fogok jelentkezni új bejegyzéssel.

Idén egyébként erősen gondolkodtam rajta, hogy tartsak-e nyári szünetet. Ugyanis nagy valószínűséggel a nyarat a #hallgasdhétfőn és a NOHUN sorozat részei fogják kitölteni. De végül arra jutottam, hogy ez feltétlenül szükséges a könyvespolcaim érdekében. Ugyanis tavaly óta egyre-másra halmozom fel a zseniálisabbnál zseniálisabb (remélhetőleg!) könyveket, amelyek nem kapcsolódnak a projekthez. De mivel a projektes könyvek elsőbbséget élveznek, nagyon nehezen jutok el oda, hogy mást is olvassak. Ezért most kihívást állítottam fel a nyárra saját magam számára, miszerint a polcon árválkodó, nem projektes, magyar nyelvű könyveimnek legalább a felét el fogom olvasni a nyáron (már amik jelenleg itt vannak velem Németországban), és az idegen nyelvűek közül is legalább egyet-egyet (egy angolt – az már nagyon rám fog férni, és egy németet). Ez a gyakorlatban 15 könyvet jelent. 3 hónap alatt. Szerintem ennyit még soha életemben nem olvastam. Mármint az időkorlátot is figyelembe véve. Úgyhogy most kicsit megijedtem… De már leírtam, nincs mese.

És akkor térjünk át a bejegyzés tényleges témájára, hogy kik és hogyan dolgozták fel Fernando de Rojas Celestináját.

Mikor elkezdtem keresgélni a témában, rögvest felcsillant a szemem, ugyanis a történetből jó pár színpadi és képernyőre készített változat is készült. Akkoriban azonban valószínűleg még nem volt olyan nagy jelentősége egy film főcímdalának, mint manapság. Ugyanis egyik filmnek a zenéjét sem találtam meg külön. Szóval egyáltalán nem volt olyan egyszerű ezt a három darabot összegyűjteni, amelyeknek egyébként az égvilágon semmi közük nincs egyik filmhez sem. :) Vagyis az elsőt, azt könnyű volt, mert egyszerűen csak beírtam a Youtube keresőjébe, hogy Rojas Celestina, és ezt dobta ki. De a másik kettőnél beletelt egy kis időbe a vadászat.

Renato Di Prinzio: La Celestina: Melibea

Joaquín Nin-Culmell: La Celestina

Manuel de Falla: Pedrelliana

Azért összességében megérte a kutakodást, mert például de Falla munkája nagyon is tetszik nekem. Sőt, azt kell mondjam, a zenék sokkal inkább elnyerték a tetszésem, mint maga a könyv. J

(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olvastam még egy darabról, de nem találtam hozzá videót. Ez pedig Karl Heinz Füssl Celestina című operája.)

Beszéljünk a kötelezőkről | Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Annyi téma van, amely mentén megfoghattam volna ezt a könyvet, de végül a kötelezőknél maradtam. Engem annak idején úgy engedtek el az iskolába, hogy a kapott feladatokat el kell végezni, ezért én sosem kérdőjeleztem meg a kötelező olvasmány intézményét. Nem kérdeztem, hogy miért kell, és miért pont azt kell, miért nem mást, ami feltehetően sokkal szórakoztatóbb lett volna. Szóval én egy könyv kivételével az összes kötelezőt elolvastam annak idején, bár meg kell mondjam, sok hasznát nem láttam a dolognak. Na de ez! Ez a könyv! Ezt, kérem szépen, mindenkinek lenyomnám a torkán szép szóval vagy erőszakkal. Hogy mindenki elgondolkodhasson azon, vajon miben is különbözünk mi az állatoktól. Nem sokban, azt meg kell hagyni. A nagy sok minden csuda dologban, amit kitaláltunk az évek során, épp csak emberségesnek felejtettünk el lenni. Talán, de csak talán, ez a könyv segítene kissé visszarázódni. (Bár ironikus módon ugye az első világháború után szinte rögvest – háborúkban mérve legalábbis – kitört a második, hagy folytatódjon lealjasodásunk.)

A könyv az első világháború idején, annak is inkább már a vége felé játszódik. Bár akár az egész háborút is magában foglalhatná, azt hiszem. Egy fiatal katona, Paul Bäumer sorsát követhetjük, ő az elbeszélő, így olyan érzésünk lehet, mintha a naplóját olvasnánk. A könyv nincs 200 oldal sem, mégis azt hiszem, nagyjából minden benne van, ami egy háborúban egy mezei katonának „fontos” lehet. Olvashatunk kiképzésről, háttérmunkáról, éles harcról a fronton, sérülésről, szabadságról. Láthatjuk, sőt, a zsigereinkben érezhetjük azt, amit elképzelnünk sem szabadna, amiről mind azt gondolhatjuk, hogy ez nem történhetett volna meg, és mégis megtörtént. És majd hánynunk kell magunktól meg az embertársainktól, az egész emberiségtől, a politikusoktól, a fegyvergyárosoktól, az idióta tanároktól, a szülőktől, és az egész világtól, ezt garantálhatom.

Mikor elkezdtem olvasni, öt oldal után már 20 sornyi jegyzetem volt, hogy miről fogok majd ebben a bejegyzésben írni. De most, hogy írnom kéne, olyan értelmetlennek tűnik az egész. Mert egyszerűen fel nem foghatom, hogy ez valóban megtörtént. Hogy emberek ezeket megtették, eltűrték, hagyták, ott voltak, meghaltak vagy épp túlélték, de ez olyannyira egyre megy.

Nem tudnám, melyik szörnyűséget emeljem ki az elképzelhetetlenek közül. Minden értelmét veszti a fronton, és minden megváltozik. Teljesen visszájára fordul, ami hétköznapi. Elmosódik a jó és a rossz, az illendő és az illetlen. Minden átértékelődik. És a legtöbb dolog elveszíti értékét.

Rengeteg részt feljegyeztem magamnak, ahol fontos dolgokról olvashatunk. De ez az egész könyv fontos. Egyértelműen leszámol azzal a sztereotípiával, hogy katonának lenni és a hazát védeni nemes dolog. És ha jobban belegondolunk, valóban, mi nemes van abban, hogy lepuffantunk valakit, aki pontosan ugyanolyan ember, mint mi magunk. A keserédes poén pedig az egészben az, hogy ha halálba küldjük a szerencsétlent, akkor még valójában jót is teszünk vele. Ebből a pokolból csak halál ad szabadulást. Mindenki próbálja elkerülni, hisz evilági eszünkkel a halál nem lehetőség. De életben maradni sem túl előnyös, mert amit tapasztalsz, az alapjaiban rengeti meg az életbe és az emberekbe vetett hitedet.

Zseniális a könyv, ehhez kétség sem fér. Bekúszik a bőröd alá, eljut az elméd legrejtettebb zugaiba, veled marad örökké a gondolat, hogy ez nem történhetett meg, és mégis. És borzasztó. És nem fogod majd elhinni, hogy ez napjainkban is létezhet. És mégis. És nem fogod érteni. Nem fogsz érteni semmit. Borzasztó lesz. Kegyetlen. De talán arra sarkall, hogy tegyél a békéért. Ha többért nem, legalább a saját lelki békédért. Annál nincs fontosabb.

Úgy döntöttem, nem emelek ki egy részt sem. Nem írok róla részletesen, mert ez egy esszencia. Az első világháború esszenciája. De bármelyik másiké is lehetne. Arról, hogy mi történik egy háborúban egy egyszerű közkatonával. Hogyan éli a mindennapjait, hogyan gondolkodik a világról, és mit tesz vele a háború.

Szemernyi kétség sem férhet hozzá, hogy ezt a könyvet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz!


A könyv a 100-as poszteren is szerepel, itt a hozzá tartozó kis kép:

Először nem nagyon akart leesni nekem, hogy miért pont egy pipacsot rendeltek ehhez a könyvhöz. Aztán eszembe jutott egy régi történet egy úttörő füzetkéből, ahol pipacsok nőttek egy síron, és elkezdtem kutakodni. És megtudtam, hogy a pipacs az Emlékezés Napjának jelképe. Az Emlékezés Napján pedig az első világháború végére és a háborúban elhunyt katonákra emlékezünk (vagyis egész pontosan a britek emlékeznek). Maga a pipacs pedig John McRae: A flamand mezőkön című költeményéből jött.

„Egyébiránt komikus, hogy a világ szerencsétlenségét oly gyakran okozzák kis emberek: sokkal energikusabbak és kellemetlenebbek a nagynövésűeknél.”

„Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá. Az első becsapódó gránát a szívünket találta. El vagyunk zárva a tevékenységtől, a törekvéstől, a haladástól. Nem hiszünk többé benne; csak a háborúban hiszünk.”

NOHUN #10 Samuel Richardson: Clarissa

Richardson másik listás könyve, a Clarissa, a Pamelához hasonlóan egyfajta „példabeszéd” akarna lenni az erényes lányok számára.

Főszereplőnk Clarissa Harlowe, egy jómódú családból származó lány, aki elég előnyös házasság elé néz. A szülei választottja azonban nem szimpatikus számára, inkább egy rosszfiú felé kacsingat, akit az egész családja ki nem állhat. Lovelace addig- addig beszéli tele Clarissa fejét, leveleken keresztül persze, hogy a lány végül beadja a derekát, és megszökik vele. Lovelace számtalanszor próbára teszi Clarissa erényességét, de a lány egyszer sem adja be a derekát. Inkább naivan arra vár, hogy a férfi beváltja az ígéretét, és feleségül veszi őt. Lovelace-nek azonban ez esze ágában sincs. Helyette inkább elkábíttatja szegény lányt, és megerőszakolja. Clarissa ezután megszökik tőle, és a férfi barátjánál, Belfordnál keres menedéket. Teljesen elzárkózik az élettől, a halálra készül, és meg is hal. A családjából csak az egyik unokatestvére áll ki mellette, aki végül párbajban megöli Lovelace-t. Belford összegyűjti Clarissa leveleit, amelyeket Lovelace-nek és a barátnőjének írt, hozzá teszi a saját leveleit, amelyeket Lovelace-tól kapott, és ezekből a levelekből állítja össze a könyvet, hogy példával szolgálhasson más lányoknak.

Clarissa, Pamelához hasonlóan szintén az erényesség mintaképe, ő azonban nem nyer el semmilyen jutalmat a történet végén, elvégre egyszer ő is hibázott. Amikor engedett Lovelace csábításának, és megszökött vele, szégyent hozva ezzel nem csak magára, hanem a családjára is. Ennek a könyvnek az igazi értéke azonban az, hogy Richardson bepillantást enged a gaz csábító legtitkosabb gondolataiba. Láthatjuk, hogy mi motiválja Lovelace-t, hogyan gondolkodik, hogyan viaskodik magával, és hogyan győzedelmeskedik végül az alattomos és gonosz énje.

Nos, véleményem szerint (tekintetbe véve azért azt, hogy nem olvastam ezeket a könyveket… még) már akkoriban ki kellett volna találni a kötelező olvasmány intézményét az iskolákban, és Richardson könyveit ténylegesen a lányok kezébe adni. Az már más kérdés, hogy mekkora sikert arattak volna.

Források:

https://www.britannica.com/topic/Clarissa-novel-by-Richardson

https://www.sparknotes.com/lit/clarissa/summary/

Állásinterjú előtt erősen ajánlott | Robert Louis Stevenson: A Kincses sziget

Stevenson Kincses szigetéről az első emlékem egy nagyon halvány kis gondolatfoszlány egy füzetkéről. Azt hiszem, ez a füzetke a történet rövidített változatát tartalmazta képekkel illusztrálva. És volt egy kép a fekete foltról, amely engem valami rejtélyes okból kifolyólag a mai napig halálra rémít. Nem emlékeztem rá, hogy pontosan mi annak a jelentősége, csak arra, hogy az valami rossz. Egy tiszta fehér lapon egy fekete kör, amitől a hátamon feláll a szőr. Mindez egy gyerekeknek szánt mesés füzetke vonatkozásában elég hátborzongató, nem? Szóval nem is tudtam igazán, hogy mit várjak ettől a könyvtől.

Aztán úgy döntöttem, nem várok semmit. Legrosszabb esetben is legalább megtudom, mi a fészkes fene az a fekete folt. J És a végére egész kellemes élményem kerekedett a dologból. Mert a történet koránt sem volt annyira rettenetes, mint amilyen emléket társítottam hozzá. Azonban felettébb érdekes kérdéseket vetett fel bennem. De haladjunk csak szépen sorjában.

Elsőként a történetről. Mivel rövidke könyvről van szó, mindössze 200 oldal, ezért nem szeretnék sok mindent elárulni. Főszereplőnk egy gyerek, Jim Hawkins, aki kalandos úton hozzájut egy térképhez, ami egy kalózkincs rejtekhelyét ábrázolja. Megmutatja ezt a térképet egy orvosnak, aki megmutatja egy befolyásos embernek, és ők ketten, mármint az orvos és a barátja, eldöntik, hogy megszerzik a kincset. Roppant becsületes módon Jimet is magukkal viszik. És hát az útjuk során, vagyis inkább főleg már akkor, amikor megérkeznek a Kincses szigethez, különféle kalandokba keverednek. Kiderül ugyanis, hogy a hajó személyzetének nagy része is feni a fogát a kincsre. Jim pedig folyton kockázatosabbnál kockázatosabb vállalkozásokba fog, de vele van a jó szerencse, mert véletlenül mindig olyan dolgokba üti az orrát, ami aztán megmenti a doktorék életét. És talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a könyv happy enddel zárul. Sőt, többszörös happy enddel, mert például sikerül megmenteniük egy ember életét, aki évekkel korábban a lakatlan szigeten ragadt.

Az egész persze egy teljesen képtelen történet, de olyannyira képtelen, hogy akár meg is történhetett pontosan így. J De a fülszövegben olvasható, hogy Stevenson a gyerekei kedvéért találta ki ezt a sztorit. Így alapvetően semmi komolyat nem kell elvárni tőle. Nincsenek különösebben összetett karakterek, sem véresen komoly cselekmény, csak úgy lazán, kalózosan. J Ugyanakkor mégis van benne egy csodálatos dolog, amely minden gyerek számára követendő példa lehet. Ez pedig az én kedvenc karakteremhez, Smollett kapitányhoz kötődik. Smollett kapitány testesíti meg számomra az eszményi munkaerőt, azt a módot, ahogy szerintem mindenkinek a munkához kéne állnia. Először is ért a dolgához, másodszor teszi is a dolgát becsülettel, végül pedig tisztelettudó. Le a kalappal előtte. Emiatt melegen ajánlom mindenkinek elolvasásra. És persze akinek nem inge, az nem veszi magára, de azt hiszem, mind nagyon is magunkra vehetnénk. (És akkor talán a világ dolgai jobb irányba haladnának.)

Ami viszont kérdéseket vetett fel bennem. Ugyebár egy ifjúsági regényről van szó. És az kétségtelen, hogy fenn tudja tartani az ifjúság figyelmét, mert folyton történik valami, és ráadásul kalandokban vehetünk részt. De azért itt meghalnak emberek. És nem csak úgy belepottyannak a vízbe vagy betegek lesznek. Hanem itt azért történik késelés, lövések dördülnek. Egyszóval van benne némi erőszak. Amire egy kalózos történet esetében az ember úgy tekint, mint szükséges hozzávalóra. De miért is? Miért vesszük tök természetesnek, hogy egy kalózos könyvben valakinek erőszakos halált kell halnia? És miért nem rebben a szemünk sem, amikor valakit megölnek? Bármennyire is csak egy könyvről van szó, ezegyszer az emberi élet kioltásának figyelmen kívül hagyása (vagy hatástalansága?) megrémített.

„Nem elég megszerezni a pénzt, félre is kell tenni, az a fontos, erre mérget vehetsz.”