A szomorú valóság?! | Charles Dickens: Twist Olivér

Twist Olivéren volt a sor, hogy végre megismerkedjünk. Ezzel a könyvvel is úgy voltam, mint sok másik klasszikussal is egyébként, hogy valamiért az volt az érzésem, ezt a történetet rajtam kívül mindenki ismeri, én viszont szégyenszemre nem. Na most végre túlestünk az ismerkedésen, de nem lettünk barátok…

A könyv annyiban nem okozott csalódást, hogy valóban a címszereplő Twist Olivérről szól. (Ugye tapasztaltuk már, hogy ez nem mindig így van, ezért tartottam fontosnak kiemelni ezt a tényt.) Olivér történetét a születése pillanatától követhetjük nyomon, ugyanis már ekkor történik vele egy fontos dolog, amely kihatással lesz az egész életére. Tudniillik a születésbe belehal az anyja, és ennek következményeképp a fiú egy dologház lakója lesz. A dologház, bár az egyház tartja fenn, mégis pokoli helynek bizonyul. Már ekkor is megvolt az az általános vélekedés az árvaházakról, hogy azok lakói csak és kizárólag erkölcstelen, rossz életű bűnözők lehetnek. Tehát gyakorlatilag te árvaként (amiről nyilvánvalóan nem tehetsz, sőt, az életet sem kérted, de hát mégiscsak itt vagy) bármit teszel, az rossz. Szegény Olivérnek is ott kezdődött a kálváriája, hogy repetát kért a zabkásából. Ráadásul nem is magának, de ez végül is lényegtelen. De ettől a momentumtól kezdve az élet folyamatosan arra trenírozta Olivért, hogy belőle akasztófára való bűnöző lesz. Ő meg csak azért is ellenállt.

Először munkába akarják állítani inasként különböző helyeken, de hát szegény gyerek „annyira gonosz” (értsd, annyira igazságtalan vele az élet, mivel ő csak egy dologházi kolonc), hogy sehol sem bír megmaradni. Így egy szép napon megpróbálja kezébe venni az életét, megszökik, Londonba keveredik. Szerencséjére pedig pont olyan emberekkel köt kezdetben ismeretséget, akikkel nem kéne; egy rablóbanda veszi szárnyai alá.

Szóval az első 100 oldal tömény szenvedés. De olyan tömény, hogy ha nem csinálnám ezt a projektet, biztos, hogy nem olvastam volna tovább. Már csak azért sem, mert az volt az érzésem, hogy Dickens totál poénra veszi az egészet. Aztán később ez a benyomásom úgy módosult, hogy talán csak a könnyed hangnemmel szerette volna oldani az események keltette feszültséget. De ekkor már túl voltam azon a száz oldalon, ami nagyon nem tetszett, és ami a könyvnek a negyede, szóval gondolhatjátok, milyen lelkesedéssel haladtam tovább.

Aztán persze segítő szándékú emberekbe is belefut Olivér, de mielőtt végképp boldog lehetne, azelőtt még egy-két kalamajkát túl kell élnie. Mert hát mi más is lehetne a vége egy Dickens könyvnek, ha nem a száz százalék, tiszta boldogság?

Nincs is nagyon más mondanivalóm a könyvről. A jó és a rossz harcáról van itt is szó, mint oly sok más könyvben, ami alapvetően egy jó téma, de jelen esetben a körítés engem nem tudott lenyűgözni. Meg hát minden elemét láttuk más korábban máshol. Gondolok itt főleg a történet végi csodás felfedezésre. Sőt, itt kifejezetten idegesített valamiért az, hogy Olivér teljesen véletlenül pont a „megfelelő” emberekbe botlott bele. Nem mintha nem tudnám elképzelni, hogy ilyen megtörténhet a valóságban is. Csak ez most nekem rendkívül erőltetetten hatott.

Különben érdekesnek hatott a valóság és a fikció keveredése a történetben. Arra gondolok konkrétan, hogy mennyire valóságosnak tűnt az a bizonyos első száz oldal, és ehhez képest mekkora váltás volt (és mennyire elképzelhetetlenül ritkán történik meg) a végső egymásra találás és a boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak érzés. És erről meg épp ebben a percben az jutott eszembe, hogy mennyire fura, hogy a rossz dolgok valóságosabbnak tűnnek, mint a jó dolgok. Valamiért sokkal inkább el tudom képzelni, hogy a valóságban ilyen rosszul működnek az árvaházak, ilyen jól működnek a rablóbandák, sőt, még azt is, hogy a rablóbandán belül ilyen hevesen reagálnának a tagok egymás kihágásaira, mint azt, hogy valakinek ennyire szerencsésen alakuljon a sorsa, mint Olivérnek. És ez nagyon-nagyon szomorú!

Amit még mindenképp szeretnék megjegyezni, hogy azért találtam kedvemre való karaktert a könyvben, bár róla is körülbelül csak félúton derül ki, hogy szórakoztató. Ő pedig nem más volt, mint Mr. Bumble, aki jó egyházfiként pátyolgatta Olivér első lépéseit az életben, de aztán később utolérte őt a sors, mikor rájött, hogy a házasságába vetett reményei nem váltak be. J J

„Van egy bizonyos ködös állapot az álom és ébrenlét között, amikor csak homályosan sejtjük, hogy mi van körülöttünk. Ilyenkor félig nyitott szemmel öt perc alatt többet álmodunk, mint öt éjszakán át, amikor teljesen csukott szemmel, teljes öntudatlanságban fekszünk. Ilyenkor a halandó elég tisztán látja, hogy mi megy végbe lelkében, mely a testtől felszabadultan, hatalmas erővel szökken fel a földről, és száguld időn és téren keresztül.”

„…a festők mindig szebbnek festik a hölgyeket, mint amilyenek a valóságban, mert különben nem kapnának rendelést. Az az ember, aki a fénnyel írt képeket készítő gépet feltalálta, tudhatta volna, hogy sohasem lesz vele sikere, mert túlságosan becsületes, és cseppet sem hízeleg…”

„Nézze, vannak, akik azt állítják, hogy a hármas bűvös szám, másik a hetest tartják annak. Pedig egyik se az, higgye el, fiam. Az egyes, az a bűvös szám…, az első személy.”

„Keserves türelmi játék, ha szerelmesekre kell várni a vacsorával...”

NOHUN #6 Aphra Behn: Oroonoko, avagy a királyi rabszolga

A NOHUN sorozat ehavi részében Aphra Behn Oroonoko, avagy a királyi rabszolga című könyve kerül bemutatásra.

A könyv 1688-ban jelent meg, és az egyik jelentősége, hogy ekkoriban a fiktív regény még nem igazán volt elfogadott műfaj Angliában. Azaz gyakorlatilag ez volt az első mai értelemben vett regény a szigetországban. Ráadásul az írója egy nő, aki – megint csak ráadásul – saját neve alatt jelentette meg a könyvet.

Itt gyakorlatilag már kaptunk két olyan információt, amely erősen arra sarkallhat bennünket, hogy elolvassuk ezt a könyvet. És még szót sem ejtettünk a tartalmáról, amely, higgyétek el nekem, csak tovább fogja növelni a vágyunkat.

A könyv a címben megnevezett Oroonokoról szól, aki egy afrikai herceg. Szerelmes a gyönyörű Imoindába, akibe sajnos Oroonoko nagyapja, a király is beleszeret. Míg Oroonoko egy csatában vesz részt, a király elrabolja tőle Imoindát, viszont látva, hogy a lány semmilyen érdeklődést nem mutat irányába, bosszúból eladja rabszolgának Dél-Amerikába. Később pedig egy bonyolult cselnek köszönhetően maga Oroonoko is rabszolga lesz, és láss csodát, pont arra a cukornád ültetvényre kerül, ahol Imoinda is él. Bár Oroonokot, öltözködése és viselkedése (európai tanulmányokat folytatott) miatt másként kezelik, mint a többieket, azért mégis csak rabszolga. Látva társai, szerelmes és saját helyzetét, megpróbál felkelést kirobbantani az európai gyarmatosítók ellen, de legnagyobb meglepetésére meglehetősen kevés támogatója akad a rabszolgák közt. Ekkor végképp kétségbe esik, és úgy találja, hogy a rabszolgaságból való egyetlen menekülési útvonal a halál. Szerelmével, aki időközben egyébként teherbe esik, gyilkosságot terveznek, de tervük csak félig sikerül. Oroonoko megöli a terhes Imoindát, de mielőtt magával is végezhetne, elkapják, és kegyetlenül kivégzik.

Igen, tudom, meglehetősen brutális a történet, főként a vége. Ugyanakkor annyi minden teszi véleményem szerint érdekessé ezt a történetet. Kezdve mindjárt ott, hogy az író, Aphra Behn kémként dolgozott a dél-amerikai gyarmatokon, vagyis értesüléseit arról, hogyan folyik az élet egy cukornád ültetvényen, első kézből szerezhette. Azt hiszem, a sorozat előző részénél is említettem már, de ha esetleg nem, akkor most megteszem: engem roppant mód érdekelnek az erről az időszakról, a gyarmatosítás idejéről szóló könyvek. Már csak azért is, mert mai napig megdöbbent, hogyan kezelhetett egy népcsoport egy másik népcsoportot, akik ugyanúgy emberek voltak, alacsonyabb rendűnek. Ez szerintem borzasztó, és roppant mód szeretném megérteni azt a fajta gondolkodásmódot.

Azt, hogy Behn a saját tapasztalataira építette a könyvet, az is alátámasztani látszik, hogy ő, mint a történet mesélője gyakorlatilag szereplőként is megjelenik. A könyv elején, mikor Oroonoko korábbi, hercegi életét meséli el, mint hallgató van jelen, később pedig mint az események résztvevője. Arra viszont egyik forrás sem tér ki, hogy milyen minőségben szerepel ő a könyvben.

És ha ezek még nem keltették volna fel eléggé a kíváncsiságod (az enyémet abszolút igen!!!), akkor jöjjön még egy kis extra információ. Ugye a fő témája a könyvnek a rabszolgaság, és ilyenkor mindig érdekes megnézni, hogyan viszonyult maga az író ehhez a dologhoz. Véleményem szerint azért általában olyanok írtak erről a témáról mélyebben, akik elítélték a rabszolgaságot, de ebben az esetben egy kicsit árnyaltabb a kép. Behn ugyanis elfogadta a gyarmatosítást és az azzal gyakorlatilag együtt járó rabszolgaságot is. Feltételezem, már csak azért is, mert a gyarmatosítás adott neki egy időre munkát. És a rabszolgaság a kezdeti időkben nem korlátozódott csak a feketékre (már bocsánat a kifejezésért, én elhatárolódok a rasszizmus minden fajtájától, de ezek ugyebár sajnos tények), talán ezért nem esett annyira negatív megítélés alá. Hasonlót láthattunk például a Moll Flanders című könyvben, ahol ugye az angliai bűnözőket volt, hogy deportálták Amerikába, és pénz híján gyakran kerültek rabszolgasorba (még ha az említett könyvben nem is pont ez történt). Mégis Behn az afrikai főszereplőknek erősen kihangsúlyozza az európaiságát, mind a kinézetükre, mind a neveltetésükre vonatkozóan. Valószínűleg azért tette ezt, hogy nagyobb rokonszenvet ébreszthessen az európai olvasóközönségben. Ugyanakkor bármennyire is elfogadta ezt a jelenséget, a könyvben – már csak ha a cselekményt megnézzük, abból is látszik – inkább a gyarmatosítás és a rabszolgaság negatívumait hangsúlyozza ki.

Engem abszolút megvett ez a könyv, nagyon-nagyon-nagyon szeretném egyszer magyarul olvasni!

Források:

https://wmich.edu/dialogues/texts/oroonoko.html

https://www.bl.uk/restoration-18th-century-literature/articles/oroonoko-historical-and-political-contexts

Elmélkedések Jane Austen Büszkeség és balítéletéről (Tanári segédlet sorozat)

Némileg módosítottam a sorozat címét, amint az látszik is, mert bár a forrás ugyanaz maradt, azért az általam íródott bejegyzések igencsak távol állnak egy segédlettől, inkább csak további, reményeim szerint mélyebbre nyúló elmélkedések.

Ha valamelyik könyvnél biztos voltam, hogy van hozzá tanári segédlet, az a Büszkeség és balítélet volt. Minden elképzelhető módon tapasztalom, hogy mennyien szeretik, mennyire fontos mű. Ugyan engem azért nem vett le teljesen a lábamról, mint például a Jane Eyre, de második olvasásra egészen jónak tűnt. Így nagy lelkesedéssel bele is vetettem magam a segédlet tanulmányozásába, és arra kellett rájönnöm, hogy rengeteg témáról lehet elmélkedni a könyv kapcsán.

Azt most is, mint a sorozat többi részénél, le kell szögeznem, hogy tanároknak nagyon fontos lenne ezeket forgatni, mert eszméletlenül jó, hasznos, kreatív feladatok vannak benne. Én imádtam volna, ha ilyen feladatokat kaptam volna a magyar tanáraimtól. (De ugye nálunk még az „én elmondom, hogy neked mit kell gondolnod a műről” fedőnevű akció működik…)

Öt témáról elmélkedtem a könyv kapcsán, mindegyiknél pontokba szedem a gondolataimat.

Első benyomás

• A kézirat eredetileg az Első benyomások címet viselte, ami véleményem szerint sokkal jobban illett volna a történethez. Már csak azért is, mert ugye én a mostani cím balítélet részével nem teljesen értek egyet, de erről itt már kifejtettem a véleményem. Meg azért is, mert a büszkeség és balítélet szavak a két főszereplőre vonatkoznak, míg az első benyomásoknak másokkal kapcsolatban is jelentőségük volt, lásd például Wickham esetét.
• Az első benyomás kapcsán érdekes kérdéseket emlegetett fel a segédlet. Például hogy melyek azok a dolgok, amelyeket biztosan meg lehet állapítani valakiről első ránézésre. Elsőre erre a kérdésre elég sok válasz eszembe jutott, de jobban belegondolva például attól, hogy látunk egy férfit egy drága öltönyben, abból nem következik egyenesen, hogy jómódú. Austen korában biztosan meg lehetett mondani az illető nemét, manapság néha már az is kérdéses. Továbbá be lehetett lőni a korosztályát, azt, hogy házas-e, és egyes esetekben meg lehetett mondani az illető foglalkozását.
• Az első benyomás azért nem csak a külsőből áll, a viselkedésünkkel is adunk hozzá a jó vagy éppen rossz megítélésünkhöz. Ezt baltázta el ugye Darcy, mert rögtön felfedte a nem kívánatos tulajdonságait. Ami nyilvánvalóan nem volt egy jó indítás, ráadásul alapot adott Wickham meséihez. Ebből pedig az derült ki számomra, hogy hajlamosak vagyunk gyorsan bekategorizálni az embereket. De az még mindig a jobbik eset, ha valakinek van lehetősége rossz benyomást kelteni. Ez így önmagában furán hangzik, de gondoljunk csak a jó öreg sztereotípiákra…
• Ide soroltam még egy érdekes dolgot, bár nem tartozik szorosan ide. Elizabeth-nek ugyebár elég egyértelműen rossz benyomásai születtek Darcy-ról. Mégis az volt az érzésem minden további találkozásuk alkalmával, míg csak Netherfieldben tartózkodott Darcy, hogy Elizabeth mintha direkt provokálná, hogy vele foglalkozzon. Mintha kifejezetten fel akarná magára hívni a férfi figyelmét azért, hogy bebizonyíthassa, hogy Darcy ítélete róla egyáltalán nem igaz.

 

Társadalmi helyzet

• Ebben a kategóriában most kifejezetten csak a gyerekek „társadalmi helyzetéről” gondolkodtam. Az ilyen klasszikusoknál engem mindig végtelenül felháborít az, hogy nem mindegy a szülőknek a gyerek neme. Fontos volt, hogy az első gyermek fiú legyen, a lányokat alapvetően nem igazán szerették. Ebből a szempontból a Bennet lányok szerencsések, legalábbis a könyvben arra nincs célzás, hogy bár inkább fiúk lettek volna. Viszont Mrs. Bennetnek ugye az egész további életét lekötötte az, hogy jól házasítsa ki a lányait. Viszont azt gondolhatnánk, hogy így a XXI. században ennek már nincs különösebb jelentősége, de bizony van. Szerintem mindenki ismer legalább egy orvos vagy ügyvéd „dinasztiát”, ahol elég erős az elvárás főként az első gyerekkel szemben. És ami szintén dívik még manapság is, hogy az első gyerek legyen fiú, hogy továbbvigye a család nevét. Ettől én speciel falra mászok, de hát kinek a pap, kinek a papné.
• A másik dolog itt, ami Mrs. Bennet törekvéseihez kapcsolódik, hogy régen nem volt divat a vénkisasszonyság. Sőt, az igazából szégyennek számított, ha valaki pártában maradt. Ezt a téves nézetet sem dolgozta még ki magából a társadalom. Mert bár a nagy nyilvánosság előtt mindenki úgy nyilatkozik, hogy nincs azzal semmi gond, ha egy nő egyedül szeretné leélni az életét. De azért a legtöbben még furán néznek azokra a nőkre, akik legalábbis nem élnek párkapcsolatban, mert ők ugyebár biztos defektesek.

 

Család

• Azt hiszem, az eredeti posztban is felemlegettem Mr. Bennet nevelési vagy inkább nem nevelési szokásait. A két nagyobbik lányát talán még nézi is valamibe, de a három másikkal abszolút nem tud mit kezdeni, ahogy az anyjukkal sem. Egyértelműen kivonja magát a lányai életéből, mondván, a nevelésük nem az ő feladata. De épp ezzel el is veszti minden tekintélyét a saját gyerekei szemében, és szerintem így történhet meg az, hogy Lydia minden lelkiismeret-furdalás nélkül lelép Wickham-mel, és aztán minden lelkiismeret-furdalás nélkül tér vissza. És ezt nem tudja azzal kompenzálni, hogy Elizabeth-et többé-kevésbé egyenrangú partnerként kezeli.
• Minden fentebb leírt dolog ellenére mégis Mr. Bennet a szerethetőbb karakter, ha már anya és apa figurája közt kell választani. De itt azt hiszem, a „ha két rossz van, melyik a jobb” esete forog fenn. Mert míg Mrs. Bennet saját megnyugvása érdekében akarja férjhez adni a lányait, vagyis gyakorlatilag ha a kérő átment a vagyonossági rostán, onnantól kezdve gyakorlatilag neki mindegy, Mr. Bennet megadja a lányoknak a saját választás lehetőségét. Így történhet meg ugye az, hogy Elizabeth-nek nem kell hozzámennie Collinshoz.

 

Esküvő

• A fentebbi témához köthetően még érdekes azt vizsgálgatni, hogy mit tudhatnak a szülők, amiért úgy gondolják, hogy ők jobb párt tudnak választani a gyerekeiknek. Ugye manapság azért ez már nem így megy, de régen igenis a szülők jelölték ki a gyerek jövendőbelijét, aminek oka pusztán az volt, hogy a házasság régen inkább egy gazdasági szövetségnek számított. Ami, ha jobban belegondolunk, sokkal inkább illik az emberek természetéhez. (Mondom ezt úgy, hogy én is most tervezgetem a cseppet sem gazdasági alapokon nyugvó esküvőmet…) Na de bárhonnan is nézzük a dolgot, azt azért el kell ismerni, hogy a vagyon több házasságot tart egyben, mint a szerelem.
• A könyvhöz szorosabban kapcsolódva még azon elmélkedtem, hogy egészen a történet végén Elizabeth-et két oldalról is támadás éri Darcy lánykérésével kapcsolatban. Egyrészt ugye Collins fejti ki ellenérveit, aki Elizabeth rokona, másrészről pedig Lady Catherine, aki pedig Darcy rokona. És bár igazán egyiknek sincs joga beleszólni a dologba, figyelemre méltó, milyen érveket hoznak fel a házasság ellen. Nem gondolnám egyébként, hogy Collins-ot a jó szándék vezérli, mégis elfogadhatóbb az ő érvelése, mert mégis Elizabeth mellett áll ki (még ha nem is hisszük el neki, hogy valóban így is gondolja). De a slusszpoén az egészben, hogy tulajdonképpen mindketten Elizabeth származására hivatkoznak, mégis milyen ellentétesen használják fel ugyanazt a tényezőt.

 

Kor

• Talán ez a kategória áll végülis legtávolabb magától a cselekménytől, ugyanakkor számomra érdekes dolgok kerültek ide, így semmiképp nem szerettem volna kihagyni. (Bár most látom, hogy jó hosszúra nyúlt ez a bejegyzés. J) Az első, amit feltétlenül szeretnék megemlíteni, az a levelek fontossága. Levelezni szerintem szuper dolog. Mondom ezt úgy, hogy ezer éve nem írtam kézzel levelet. De ezt nagyon is sajnálom! Mert a kézzel írt levélnek van egy különleges hangulata. Valakinek elég fontos vagy ahhoz, hogy tájékoztasson az életéről. És elég fontos vagy ahhoz, hogy ebben a rohanó világban hajlandó tollat ragadni miattad klaviatúra helyett. A könyvben is fontos szerepet kap a levelezés, már csak azért is, mert akkoriban ez volt az egyetlen távkommunikációs forma. És érdekes belegondolni szerintem abba, hogy például mi lett volna, ha Elizabeth azelőtt kapja meg a nővére levelét Lydia szökéséről, mielőtt elérik Pemberley-t. Az tehát, hogy manapság gyorsabban mennek ezek a dolgok, nem feltétlenül jelent előnyt. (És most persze megint kicsit magam ellen beszélek, mert nekem is jó érzés külföldön élve, hogy bármikor egy szempillantás alatt beszélhetek például a szüleimmel.)
• A levelezés mellett számos más dolog is megjelenik a könyvben, amit ma már haszontalannak, elavultnak, unalmasnak találunk, holott olyan nagy szükségünk lenne időnként arra, hogy behúzzuk a féket, és gyakrabban csináljunk lassú dolgokat. Ide tartozik például a lovas kocsival való utazás, amelynek köszönhetően bárhová is sietett az ember, mégis volt ideje gyönyörködni a tájban. De például ide sorolom a bálokat is, ahol az emberek annak idején táncoltak, beszélgettek, ismerkedtek. Ma meg mindenki csak piál és szelfizik, hogy villoghasson a közösségi médiában. És a sort elég sokáig lehetne még folytatni, gondoljunk csak arra még, hogy például a Bennet lányok gyalog jártak át a szomszéd faluba, beszélgettek egymással, társaságban kártyáztak, zongoráztak, énekeltek.

Ennyi mindent sikerült még kihámozni a Büszkeség és balítéletből a Penguin kiadó tanári segédletének segítségével. Ha bármivel egyetértesz vagy épp nem értesz egyet, nyugodtan oszd meg a gondolataidat komment formájában.

Az eredeti segédletet itt találod.

This is Love! | Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Ahogy kiment múlt hét szerdán az előző bejegyzés, rögtön neki is kezdtem a Büszkeség és balítéletnek, amit ugye már kerülgetek egy ideje. Gondoltam, letudom, amíg tart a Goriot apó utáni lelkesedés. És most olyat kell közöljek, amit álmomban sem hittem volna, hogy megtörténhet velem. Én, aki határozottan Büszkeség és balítélet antifan voltam, egyetlen nap leforgása alatt újraolvastam a könyvet. Tényleg valamifajta lelkesedéssel kezdtem bele, és azt vettem észre, hogy a fejezetcímek totálisan elmosódnak, és én csak megyek és megyek a szöveggel. Rendesen kényszerítenem kellett magam, hogy időnként szünetet tartsak. Amikor öt fejezettel korábban eldöntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni, a hatodik fejezet elejét le kellett takarnom a könyvjelzőmmel, hogy ne ugorjak tovább automatikusan.

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy továbbra sem lett kedvencem a könyv. De ez alkalommal legalább igazán tetszett, jó móka volt, erre volt szükségem.

Főszereplőink gyakorlatilag az egész Bennet család, apuka, anyuka és az öt lány, akiknek célja mi más is lehetett volna a XIX. században, örökség nélkül, mint hogy a lehető legelőnyösebben menjenek férjhez. Családi életükbe ott kapcsolódunk be, hogy a szomszédjukba költözik egy fiatal, jómódú agglegény, aki bármelyik lány számára potenciális jelölt lehet. Így Mrs. Bennet rögtön hozzá is lát, hogy ismeretségbe kerüljenek Mr. Bingley-vel. Általa pedig megismerkednek a rendkívül előkelő, ugyanakkor hűvös, távolságtartó Mr. Darcy-val.

Mr. Darcy egy bál alkalmával a saját életére nézve hatalmas „baklövést” követ el. Neki ugyanis derogál, hogy leereszkedjen a nála alacsonyabb helyzetben lévő, vidéki emberekhez, és egy bálon, amikor össze akarják boronálni egy tánc erejéig Elizabeth Bennetel, Darcy meglehetősen lesújtóan nyilatkozik a lányról Elizabeth füle hallatára. De sajnos rossz emberrel kezd, mert Elizabeth nem ijed meg a férfi rangjától, és a további érintkezéseik alkalmával ott szúr oda a férfinak, ahol csak tud. És ezzel a lehető legérdekesebbé teszi saját magát Darcy számára, aki hozzá van szokva, hogy ha ő megjelenik valahol, minden nő őt hajbókolja körbe.

Azon az első bálon történt dolog jó időre meghatározza Elizabeth és Darcy véleményét a másikról. Egyiküket a büszkesége, másikukat a balítélete gátolja meg abban, hogy igazán közeledjenek a másikhoz. De a véletlen szerencsés közrejátszása folytán végül minden úgy alakul, ahogy annak egy jó romantikus regényben alakulnia kell.

Amint az látható, a címben szereplő büszkeség és balítélet szavak a két főszereplőre utalnak. Darcy büszke ember, ez kétségtelen, ő maga vallja ezt be azon a végzetes beszélgetésen Mr. Collinséknál. Elizabeth balítéletéről azonban én más véleménnyel vagyok. Mert hát igen, voltak olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban félreinformálták a lányt. Gondolok itt konkrétan arra, hogy mi történt Darcy és Wickham közt. De alapvetően a lánynak elsőre az volt a benyomása Darcy-ról, hogy büszke, gőgös, hideg, amely tulajdonságokat a férfi szintén megerősített. Elizabeth csupán annyiban tévedett, hogy Darcy-nak rossz szándékai volnának.

Imádtam felfedezni minden egyes kis szösszenetet, hogy hogyan találnak végül egymásra a főszereplők. És teljes szívvel átéltem Elizabeth évődését. Közben arra gondoltam, milyen kis szelete is ez a lángolás egy sírig tartó házasságnak, de milyen szükséges is! És hogy miért nem élhetjük időről-időre újra ezeket az eseményeket. Annyira, de annyira vágytam most erre az évődő szerelemre, hogy ez a könyv megint nagyon jókor talált meg. Élveztem minden egyes együtt töltött pillanatot.

A két szerelmes története mellett pedig szórakoztatott minden egyes mellékszál is, mert találtam köztünk roppant elgondolkodtató dolgokat. Például ide sorolnám a Lucas lány és Mr. Collins házasságát, azon Elizabeth mellett én is elég sokat elmélkedtem. Azonkívül itt is, mint a Goriot apóban, minden karakter sablonos volt. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy minden szereplőnél egy tulajdonsága lett kihangsúlyozva, de ez cseppet sem volt zavaró. Sőt, arra kellett rájönnöm, hogy bizonyos szituációkban mennyire csak egy meghatározó tulajdonsága alapján ítéljük meg az embereket. Ezt a saját bőrömön is tapasztalom.

Ide kapcsolódva még az is nagyon tetszett, hogy bár viszonylag rövid volt a könyv a maga 336 oldalával, mégis majd minden mellékszereplőnek volt saját szála, és ezek a szálak le is lettek zárva.

A kedvenc szereplőm Mr. Bennet lett, aki már az első oldalon megnevettetett azzal, ahogy kezelte házsártos feleségét. Aztán persze rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű a dolog vele kapcsolatban, mert hát egyáltalán nem viselkedett igazi családfőként, amely tény elég nagy kalamajkába is sodorta a családot.

Összességében tehát nagyon-nagyon tetszett, mert élveztem kicsit Elizabeth-tel együtt újra szerelmesnek lenni. Ugyanakkor ha Jane néni könyvei közül kellene választanom, én a magam részéről inkább A mansfieldi kastélynak szavaznék elsőséget, hasonló témájú és stílusú könyvek közül pedig egyértelműen inkább a Jane Eyre-t választanám.

„A hölgyek képzelete igen gyorsan száguld, s egy pillanat alatt a tetszéstől a szerelemig, a szerelemtől a házasságig szökken.”

„Azt hiszem, minden ember természettől fogva hajlik valami rosszra; olyan fogyatkozás ez, amit a legjobb neveléssel se lehet leküzdeni.”

„A szorult helyzetben lévő embernek nincs ideje illemtudó formaságokra, amelyeket mások megtartanak.”

Üdv 2019-ben! | Honoré de Balzac: Goriot apó

Az évet egy újabb Balzac könyvvel indítottam. (Ami egyébként ebben a formában nem teljesen igaz, mert még december végén elkezdtem olvasni. J) A Goriot apó számomra újraolvasás volt, gimnáziumban kötelező jelleggel kellett olvasni, és emlékszem, hogy akkor nem igazán tetszett. Úgyhogy aggódtam is, mennyire lesz majd kedvem hozzá, de szerencsére kellemesen csalódtam.

Habár a könyv Goriot apóról lett elnevezve, valójában inkább egy vidékről Párizsba költözött fiatalember, Rastignac a főszereplője. Rastignac ugyanabban a panzióban száll meg, ahol Goriot apó is lakik, tulajdonképpen így ismerkednek meg. De valós kapcsolatba csak azután kerülnek, hogy Rastignac, más módon ugyan, de megismerkedik Goriot apó lányaival. Az öregúrnak két lánya van, Anastasie és Delphine, akik első pillantásra nagyon előnyösen mentek férjhez. Már-már túl előnyösen, de férjeiknek igencsak szúrja a szemét az egyszerű munkásból felkapaszkodott após, így a kapcsolat az apa és a lányok közt a feltétlenül szükséges mennyiségre csökken.

Ebbe a helyzetbe csöppen bele Rastignac. Mégpedig úgy, hogy gazdag párizsi rokona segítségét kéri a társadalmi érvényesüléséhez. A gazdagság pedig megszédíti, be akar kerülni a legfelsőbb körökbe, ahová csak bekerülhet. Egy este az operában bemutatják Delphine-nek, akibe Rastignac fülig beleszeret. És ezzel megkezdődik saját személyes drámája. Ő ugyanis alapvetően egy nemes eszmékkel rendelkező fiatalember volt, aki tanulási célzattal érkezett a fővárosba. De aztán a sors megmutatja neki a gazdagok és szépek világát. Csupán azt felejti el közölni a naiv ifjúval, hogy oda saját lelkének sárba tiprásán keresztül vezet az út. De tulajdonképpen nem vethetünk semmit a fiú szemére, mert túl nagy a kísértés. Valamint különféle véletlenek összejátszása folyamán mindenki bűnbe akarja csábítani.

Igen, minél tovább gondolkodom ezen a történeten, annál inkább megbizonyosodok róla, hogy ez sokkal inkább Rastignac drámája, mint Goriot-é. Goriot apó története szomorú ugyan, szánalmat ébresztő, de a könyv végén ő maga mondja ki azt, amit az olvasó igazából kezdettől fogva tudhat, hogy ezt a helyzetet a lányai és saját maga közt ő alakította így. Ő hagyta, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy a lányai pusztán egy nagy pénzeszsákként tekintsenek rá. Rastignac azonban teljesen ártatlanul csöppent a pénz által irányított világ nagy drámájába, és nem volt, aki igazán segítse. És ami még félelmetes, hogy ez manapság is ugyanígy történhet. A pénz töretlenül tartja isteni pozícióját, és némelyek olyan buták, hogy képesek tönkretenni magukat érte.

Egy misét mindenképp megér ez a könyv, mert érdekes végigkövetni, hogyan viaskodik Rastignac a saját lelkiismeretével, s hogyan bukik el (talán nem árultam el ezzel nagy titkot…). És mindemellett tele van a könyv fekete-fehér, mégis érdekes karakterekkel, legyen szó akár a panzió többi lakójáról vagy a gazdag rokonról, Beauséant-néról, aki egyébként személyes kedvencem volt. Mindenkinek megvan itt a maga kis drámája, amelyek egyértelműen csak hozzátesznek az alaptörténethez, és minden apró esemény és a legutolsó mellékszereplő is alakítja valahogy a történteket.

Beauséant-né mellett pedig Vautrin volt a másik szereplő, akit nagyon érdekesnek találtam, mert nagyon találó meglátásai voltak az életről. Egyedül Goriot apóval kapcsolatban tévedett, mert a rossz emberek még csak nem is feltételezik, hogy lehetnek jó emberek is a világon. Persze a jó és a rossz ember itt csak a két karaktert összehasonlítva értelmezhető, mert azért erősen megkérdőjelezhető, hogy Goriot valóban jól, helyesen élt-e.

Bár így másodjára olvasva azt mondhatom, nagyon tetszett a könyv, ha eközt és az Eugénie Grandet közt kellene választani, én az utóbbit tenném a kötelező olvasmányok közé.

Említésre kerül az 1001 éjszaka meséi című könyv.

„Úgy látszik, az emberi természetben gyökerezik, hogy mindent elszenvedtetünk azzal, aki kész mindent elszenvedni igazi alázatosságból, gyengeségből vagy közönyből.”

„…nincs szebb a vitorlázó hajónál, a vágtató paripánál, a táncoló nőnél.”

„Ha valakit, szerencsétlenségére, rajtakapnak, hogy bármi csekélységet eltulajdonít, ujjal mutogatnak rá a törvényszék előtt, ha egymilliót lop, akkor az erény hőseként ünneplik a szalonokban. És harmincmilliónkba kerül a csendőrség és az igazságszolgáltatás, hogy érvényben tartsuk ezt az erkölcsöt. Nem gyönyörű?”

„Mondja, kedvesem, sohasem gondolt még arra, mi is tulajdonképpen egy vő? Idegen férfi, és mi, maga vagy én, fölnevelünk számára egy édes kis teremtést, akihez ezer szál fűz bennünket, aki tizenhét éven át a család szeme fénye, vagy ahogy Lamartine mondaná, fehér lelke a családnak, s azután keserű gyötrelemmé válik. Amikor az az ember elveszi tőlünk, szerelmével, mint valami fejszével kezdi széthasogatni az angyal lelkében azokat az érzéseket, amelyek családjához kapcsolták. Tegnap még a leányunk volt, mindenünk, és mi is a mindene voltunk neki, holnapra pedig ellenségünkké lesz.”

„Ha baj ér bennünket, rögtön akad egy barát, aki kész megmártani szívünkben a tőrt, s még azt kívánja, hogy csodáljuk meg a markolatát.”

„Olyannak látta a világot, amilyen: törvénynek és erkölcsnek nincsen hatalma a gazdagokon, s a vagyonban rejlik az ultima ratio mundi (a világ legfőbb érve).”

„A látható ok nélkül keletkezett nagy vagyonok titka olyan bűn, mely feledésbe ment, mert ügyesen követték el.”

„Talán nem is más a szerelem, mint hálaérzet a gyönyörért.”

„Bármennyi rosszat hallasz is a nagyvilágról, hidd el! Nincs az a Juvenalis, aki híven ábrázolhatná arany és drágakövek alatt rejlő szörnyűségeit.”