Szenvedő gyerekeink

Idén két nagyszabású társadalomkritikát is volt szerencsém elolvasni (A Jarndyce-örökösök és a Hiúság vására). Mindkettő célja a XIX. századi Brit Birodalom társadalmának bemutatása volt. És az adott témában kijelenthetjük, hogy mindkét író nagyot alkotott az említett művekkel. (Legalábbis terjedelemben mindenképp! J J)

Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész és teológus mondta egyszer, hogy egy társadalom erkölcsei abban mutatkoznak meg, hogy hogyan bánnak a gyerekekkel. Ezért arra gondoltam, szemügyre veszem én magam is ezt a bizonyos társadalmat, az imént említett aspektusból nézve.

Nagyon sok könyvben vannak gyerek szereplők ilyen-olyan társadalmi rangban, de én most kifejezetten azokra a könyvekre szeretnék fókuszálni, amelyeknek gyerekek a főszereplői. Ugyanis meglepő következtetésekre juthatunk, ha kicsit közelebbről megszemléljük ezeket a történeteket.

Az alábbi könyveket olvastam a projekt kapcsán, melyeknek egy gyerek a főszereplője:

Copperfield Dávid

Joseph Andrews

Tom Jones

Twist Olivér

Lazarillo (Spanyolország)

Huckleberry Finn (Amerika)

Illetve volt még egy NOHUN könyv is, amely abszolút ide illik, ez pedig a felettébb különleges című A vízibabák.

Nem fogom természetesen újra összefoglalni a könyvek tartalmát, ezt nagyjából mindegyiknél megtettem az egyes bejegyzések kapcsán. (A listában az egyes címekre kattintva már olvashatjátok is.) De ha megfigyeljük, eléggé egy síkon mozognak ezek a történetek. Ezek a gyerekek sosem gazdagok, sosincs nyugodt életük, sőt, hellyel-közzel igencsak vérlázító dolgok történnek velük. Ezeknek a gyerekeknek nem hull az ölükbe jómód, taníttatás, nyugodt élet, szerető szülők. Ezek a gyerekek sokszor fáznak, éheznek, küszködniük kell az életben maradásért és az előrejutásért, ami néha azt is jelenti, hogy ténylegesen dolgozniuk kell. És sokkalta rosszabb helyzetben vannak, mint a felnőttek, ugyanis senki sem veszi őket komolyan, elvégre még csak gyerekek.

Teljesen lényegtelennek tartom, hogy miért kerültek rossz helyzetbe ezek a gyerekek, mert ami itt fontos, hogy egyáltalán nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülniük. Valakinek valahol a rendszerben észre kellett volna vennie, hogy itt baj van, és tenni valamit. És a megoldást egyáltalán nem az árvaházak jelentik, mert azokba is bekukkanthattuk egyik-másik könyvben, és ami ott zajlik, az egyértelműen nem megoldás.

Ha megnézzük ezeknek a gyerekeknek a sorsát, habár a könyvek kivétel nélkül minden esetben pozitív eseményekkel záródnak, azért a főszereplők közben igen sokat szenvednek. Vagyis Bonhoeffer szerint a XIX. századi Brit Birodalom (és ahogy a könyvekből látjuk, más országok) társadalmának is igencsak szégyellnie kellene magát.

Tisztában vagyok vele, hogy a probléma nagyon összetett, és a különféle élethelyzetek egyáltalán nem adnak módot az összehasonlításra. De a végeredményt tekintve a társadalom csúfos kudarcot vallott, mert ezeket a gyerekeket hagyták elkallódni, lesüllyedni olyan szintekre, ahová egy gyereknek sem szabadna kerülnie.

Persze most mutogathatunk ujjal ebből a csodálatos XXI. századból, hogy háhh, nem volt értéke a gyereknek, és szégyen-gyalázat, meg fujjoghatunk is. De egyrészt ha megnézzük a könyvek közti időtávokat, akkor láthatjuk, hogy a probléma elég sokáig fennállt. Másrészt pedig ezek a könyvek a mai napig fennmaradtak, és meglehetősen népszerűek, ami szerintem valahol megint csak azt mutatja, hogy a problémára máig nem sikerült megoldást találni. Sajnos azt kell mondjam, ezek a történetek ma sem állnak távol a valóságtól abban a tekintetben, hogy ma is vannak gyerekek méltatlan helyzetben. Sőt, én inkább azt mondanám, hogy csak romlott a helyzet, mert az én meglátásom az, hogy manapság még kevésbé veszik emberszámba a gyerekeket, mint a XIX. században. De kérlek, cáfoljatok meg.

Most, hogy végére értem a gondolatmenetemnek, látom, hogy meglehetősen negatív hangulatúra sikeredett ez a bejegyzés, de végül is nem egy vidám témáról van szó. A legpozitívabb következtetés, amit le tudok vonni, hogy mindenkinek alaposan át kell gondolnia a gyerekvállalás témáját az életében, felelősségteljesen kell döntenie, és szeretnie kell a gyerekeit. És ezzel persze még mindig nem lenne minden probléma megoldva, de sokat javíthatnánk a helyzeten.

A témához egyébként mindenképp ajánlanám még Swifttől a Szerény javaslat című rövid kis irományt... (A linkre kattintva az én bejegyzésemhez juttok, de abban megtaláljátok a linket magához a műhöz.)

A szomorú valóság?! | Charles Dickens: Twist Olivér

Twist Olivéren volt a sor, hogy végre megismerkedjünk. Ezzel a könyvvel is úgy voltam, mint sok másik klasszikussal is egyébként, hogy valamiért az volt az érzésem, ezt a történetet rajtam kívül mindenki ismeri, én viszont szégyenszemre nem. Na most végre túlestünk az ismerkedésen, de nem lettünk barátok…

A könyv annyiban nem okozott csalódást, hogy valóban a címszereplő Twist Olivérről szól. (Ugye tapasztaltuk már, hogy ez nem mindig így van, ezért tartottam fontosnak kiemelni ezt a tényt.) Olivér történetét a születése pillanatától követhetjük nyomon, ugyanis már ekkor történik vele egy fontos dolog, amely kihatással lesz az egész életére. Tudniillik a születésbe belehal az anyja, és ennek következményeképp a fiú egy dologház lakója lesz. A dologház, bár az egyház tartja fenn, mégis pokoli helynek bizonyul. Már ekkor is megvolt az az általános vélekedés az árvaházakról, hogy azok lakói csak és kizárólag erkölcstelen, rossz életű bűnözők lehetnek. Tehát gyakorlatilag te árvaként (amiről nyilvánvalóan nem tehetsz, sőt, az életet sem kérted, de hát mégiscsak itt vagy) bármit teszel, az rossz. Szegény Olivérnek is ott kezdődött a kálváriája, hogy repetát kért a zabkásából. Ráadásul nem is magának, de ez végül is lényegtelen. De ettől a momentumtól kezdve az élet folyamatosan arra trenírozta Olivért, hogy belőle akasztófára való bűnöző lesz. Ő meg csak azért is ellenállt.

Először munkába akarják állítani inasként különböző helyeken, de hát szegény gyerek „annyira gonosz” (értsd, annyira igazságtalan vele az élet, mivel ő csak egy dologházi kolonc), hogy sehol sem bír megmaradni. Így egy szép napon megpróbálja kezébe venni az életét, megszökik, Londonba keveredik. Szerencséjére pedig pont olyan emberekkel köt kezdetben ismeretséget, akikkel nem kéne; egy rablóbanda veszi szárnyai alá.

Szóval az első 100 oldal tömény szenvedés. De olyan tömény, hogy ha nem csinálnám ezt a projektet, biztos, hogy nem olvastam volna tovább. Már csak azért sem, mert az volt az érzésem, hogy Dickens totál poénra veszi az egészet. Aztán később ez a benyomásom úgy módosult, hogy talán csak a könnyed hangnemmel szerette volna oldani az események keltette feszültséget. De ekkor már túl voltam azon a száz oldalon, ami nagyon nem tetszett, és ami a könyvnek a negyede, szóval gondolhatjátok, milyen lelkesedéssel haladtam tovább.

Aztán persze segítő szándékú emberekbe is belefut Olivér, de mielőtt végképp boldog lehetne, azelőtt még egy-két kalamajkát túl kell élnie. Mert hát mi más is lehetne a vége egy Dickens könyvnek, ha nem a száz százalék, tiszta boldogság?

Nincs is nagyon más mondanivalóm a könyvről. A jó és a rossz harcáról van itt is szó, mint oly sok más könyvben, ami alapvetően egy jó téma, de jelen esetben a körítés engem nem tudott lenyűgözni. Meg hát minden elemét láttuk más korábban máshol. Gondolok itt főleg a történet végi csodás felfedezésre. Sőt, itt kifejezetten idegesített valamiért az, hogy Olivér teljesen véletlenül pont a „megfelelő” emberekbe botlott bele. Nem mintha nem tudnám elképzelni, hogy ilyen megtörténhet a valóságban is. Csak ez most nekem rendkívül erőltetetten hatott.

Különben érdekesnek hatott a valóság és a fikció keveredése a történetben. Arra gondolok konkrétan, hogy mennyire valóságosnak tűnt az a bizonyos első száz oldal, és ehhez képest mekkora váltás volt (és mennyire elképzelhetetlenül ritkán történik meg) a végső egymásra találás és a boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak érzés. És erről meg épp ebben a percben az jutott eszembe, hogy mennyire fura, hogy a rossz dolgok valóságosabbnak tűnnek, mint a jó dolgok. Valamiért sokkal inkább el tudom képzelni, hogy a valóságban ilyen rosszul működnek az árvaházak, ilyen jól működnek a rablóbandák, sőt, még azt is, hogy a rablóbandán belül ilyen hevesen reagálnának a tagok egymás kihágásaira, mint azt, hogy valakinek ennyire szerencsésen alakuljon a sorsa, mint Olivérnek. És ez nagyon-nagyon szomorú!

Amit még mindenképp szeretnék megjegyezni, hogy azért találtam kedvemre való karaktert a könyvben, bár róla is körülbelül csak félúton derül ki, hogy szórakoztató. Ő pedig nem más volt, mint Mr. Bumble, aki jó egyházfiként pátyolgatta Olivér első lépéseit az életben, de aztán később utolérte őt a sors, mikor rájött, hogy a házasságába vetett reményei nem váltak be. J J

„Van egy bizonyos ködös állapot az álom és ébrenlét között, amikor csak homályosan sejtjük, hogy mi van körülöttünk. Ilyenkor félig nyitott szemmel öt perc alatt többet álmodunk, mint öt éjszakán át, amikor teljesen csukott szemmel, teljes öntudatlanságban fekszünk. Ilyenkor a halandó elég tisztán látja, hogy mi megy végbe lelkében, mely a testtől felszabadultan, hatalmas erővel szökken fel a földről, és száguld időn és téren keresztül.”

„…a festők mindig szebbnek festik a hölgyeket, mint amilyenek a valóságban, mert különben nem kapnának rendelést. Az az ember, aki a fénnyel írt képeket készítő gépet feltalálta, tudhatta volna, hogy sohasem lesz vele sikere, mert túlságosan becsületes, és cseppet sem hízeleg…”

„Nézze, vannak, akik azt állítják, hogy a hármas bűvös szám, másik a hetest tartják annak. Pedig egyik se az, higgye el, fiam. Az egyes, az a bűvös szám…, az első személy.”

„Keserves türelmi játék, ha szerelmesekre kell várni a vacsorával...”