Lev Tolsztoj: Háború és béke Első könyv

Elöljáróban egy rövid megjegyzés: a könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt ti is megtalálhatjátok.

A MEK-ben fellelhetőn kiadás (Révai, 1907) három „kötetben” került fel, de maga a szöveg az író által négy könyvre van bontva. A cselekményt én az író által megalkotott könyvek alapján fogom ismertetni.

Megpróbálom most tehát röviden összefoglalni a Háború és béke első könyvének eseményeit.

Főszereplőnk igazából nincsen, hanem több családot ismerünk meg, és az ő életüket követhetjük nyomon az első könyvben az 1805-ös évben.

Az első könyv három részből áll. Az első részében nagyjából „színpadra lép” az összes főbb szereplő. Nézzük meg tehát mi is őket, de nem a színre lépés sorrendjében. Elsőként jöjjön Pierre, Bezuchij gróf törvénytelen fia. A haldokló grófot körülveszik az örökségre lecsapni készülő keselyűk. A városban pedig nincs olyan hely, ahol ne arról pletykálnának, hogy valóban Pierre lesz-e, aki mindent örököl, és ezzel Oroszország egyik leggazdagabb emberévé válik. Pierre-t nem különösebben hozza lázba sem az apja, sem az örökség, sem nagyjából senki. Nem tudom, hogy azért-e, mert külföldön nevelkedett, de nem nagyon találja a helyét Oroszországban és az orosz társaságban. A gróf aztán tényleg meghal, és valóban Pierre örököl mindent, aminek többen nem örülnek.

A Rosztov család egy előkelő és befolyásos család, náluk négy fiatallal ismerkedünk meg. Nikolaj Rosztov gróf legidősebb gyermeke, aki katonának készül, és aki halálosan szerelmes a náluk élő távoli rokonlányba, Szonyába. Nikolaj húga, Natasa pedig Boriszba szerelmes, aki Pavlovna Anna fia. Ez a Pavlovna Anna egy özvegyasszony, aki előszeretettel élősködik másokon, többek közt a néhai Bezuchij grófot is megkörnyékezi, aztán később pedig Pierre-nek is a „segítségére siet”.

A Bolkonszkij családot elsőként a fiún, Andrej hercegen keresztül ismerjük meg. Andrej csatlakozni akar a sereghez, és mielőtt elmenne a sereggel a háborúba, vidékre kíséri várandós feleségét, az apjához és a húgához, Marihoz.

A második részben belecsöppenünk a háborúba, kizárólag háborús eseményeket látunk. Körülbelül felváltva látjuk az eseményeket Nikolaj Rosztov és Andrej Bolkonszkij szemszögéből. Az oroszok szövetségre lépnek Ausztriával, csatlakoznak a Napóleon ellen vívott háborúhoz.

A harmadik rész egy vegyes rész, ahol felváltva látunk háborús és nem háborús eseményeket. Elsőként visszatérünk Pierre-hez, akiből gyakorlatilag kikényszerítenek egy házasságot. A gyönyörű Elent veszi feleségül, ugyanis Elen apjának, Vaszilij hercegnek szüksége lenne Pierre pénzére. Szegény Pierre, amilyen gyámoltalan, nem nehéz rávenni a házasságra, bár ő maga kezdettől fogva úgy érzi, hogy ez egy végzetes ballépés volt.

Ezután Vaszilij herceg az egyik fiát szeretné kiházasítani, a kiszemelt feleség pedig Andrej Bolkonszkij húga, Mari. Vaszilij herceg Anatole fiával el is utazik az öreg Bolkonszkij herceghez, hogy megkérje tőle a lánya kezét a fiának. Ám Bolkonszkij herceg Marira hárítja a döntést, Mari pedig kikosarazza a fiút, minekutána rajtakapja őt, hogy a körülbelül társalkodónői minőségben a házban tartózkodó Bourienne kisasszonynak csapja a szelet.

A Rosztov család szűkszavú levelet kap Nikolajtól, amelyben elmeséli, hogy megsebesült, de kitüntették.

A fronton súlyos problémák vannak, a szövetséges csapatok kénytelen meghátrálni.

Az első könyv utolsó momentuma a vesztes austerlitzi csata leírása. Andrej Bolkonszkij súlyosan megsebesül. A franciák találnak rá, de nem kerül kimondottan fogságba, inkább próbálják meggyógyítani. Végül olyan súlyosnak ítélik a sebeit, hogy hátrahagyják egy faluban meghalni.

Szereted a családregényeket?

Óda Van Helsinghez 2. | Bram Stoker: Drakula

A múlt heti, nem tervezett szünet után folytatjuk Bram Stoker Drakulájának vizsgálatát. Már megnéztük a rövid tartalmát, illetve múlt héten boncolgattunk egy fontos témát, Drakula és Van Helsing viszonyát. Most áttekintünk még néhány további érdekességet. Igyekszem rövidre fogni, hogy minden beleférjen. 😊

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a cselekmény nem tűnik túlzottan érdekfeszítőnek. Főleg annak, aki mondjuk már túl van néhány vámpíros könyvön/filmen. Én is láttam már néhány filmet, de könyvet, azt hiszem, még nem olvastam, mert engem annyira nem varázsoltak el a vámpírok. Ez a könyv viszont fenomenális volt. Annak ellenére is, hogy nagyjából sejteni lehetett a fő irányvonalat. Stoker valahogy nagyon eltalálta, hogyan kell fokozni és fenntartani a megfelelő hangulatot. A megfelelő pillanatban dobta be a hatásos leírásait a sötétséggel és a köddel. És a nézőpontokat is nagyon ügyesen váltogatta. Többször is elhagytunk egy-egy karaktert olyan izgalmas szituációban, amelyről csak oldalakkal később derült ki, hogy hogy végződött. Engem megvett kilóra. De azért kíváncsi lennék egy Alkonyaton nevelkedett ember véleményére is.

A már emlegetett előszóban Kostova megemlíti az erotikát. Nyilván tisztában van azért vele az ember, hogy ez távolról sem egy erotikus regény. Én nem is igazán számítottam ilyen jellegű célzásra sem. De most megértettem, miért született annyi erotikus-vámpíros történet. Stoker egyértelmű, de nagyon finom, nagyon illékony célzásokat tesz arra, hogyan szökken fel például Jonathan pulzusa, amikor a vámpírnőkkel találkozik. Ami azért is érdekes, mert vele együtt az olvasó sem lehet biztos abban, hogy itt most tulajdonképpen gyilkosság vagy szex van készülőben. (A személyes ismeretség viszont agyoncsapja az erotikát, ugyanis egyik kérő sem rajongott a „felturbózott”, nagyon érzékivé és kívánatossá vált Lucy-ért.)

A következő érdekes téma a nők a történetben. Két kiemelkedő nővel is találkozunk, akik szerepe szöges ellentétben áll egymással. Előrebocsátva a konklúziót, kicsit az volt az érzésem, hogy ők ketten tökéletesen bemutatják a kétfajta nőt, akik akkoriban létezhettek.

Lucy az áldozat, a tipikus tehetős lány, akinek kizárólagos életcélja, hogy férjhez menjen. Talán tud varrni és zongorázni, de ezeken túl semmilyen egyéb ismeret megszerzésének nem érzi szükségét.

Vele szöges ellentétben pedig láthattuk Mina Harkert, aki egyedül utazta be fél Európát, gyorsírással vezette a naplóját, komplett vasúti menetrendeket tanult be, hogy segítségére lehessen a férfiaknak. És bár ő ugyanúgy áldozattá vált, ahogyan Lucy, szerencsésen megmenekült. És nem csak úgy, hogy a férfiak gondjaira bízta magát, hanem azért ő is tevékenyen részt vett Drakula üldözésében és elpusztításában. A férjhez menetel számára még mindig elsődleges fontosságú, de azért ő már elég jól megállja a helyét egyedül is a világban. Az érdeklődése pedig jóval túlmutat a háztartás vezetésén. Ilyen okos, önálló, talpraesett nőkről pedig nagyon üdítő olvasni.

Mielőtt kimondanám a végítéletet, még egy fontos dolog, amely szintén említésre kerül az előszóban is. Ez pedig nem más, mint hogy Stoker úgy repíti az olvasót a Kárpátok hágóira, hogy ő maga sosem járt ott. Minden leírását könyvtári kutatások alapján készítette. Ami egyrészt nem kis teljesítmény, én emelem kalapom Stoker előtt. Nézzétek csak ezeket a mondatokat: „Háromnegyed hét után egy perccel kellett volna befutnunk, de a vonat egy órát késett. Buda-Pesth csodálatos helynek tűnik, annak alapján, amit a vonatból láttam, és ama kevés sétából ítélve, amit utcáin tehettem… Az a benyomásom támadt, hogy most hagyjuk el a Nyugatot, és lépünk át a Keletbe. Egy igazi nyugati stílusú híd vitt át minket a lenyűgözően széles és mély Dunán a török uralom hagyományai közé.” Persze kétszáz évvel a török uralom megszűnte után még mindig azt felemlegetni kicsit botorságnak tűnik, de gondolom, Angliába nem jutott el minden apró-cseprő esemény Magyarországról. És persze vannak még hasonló tévedések a könyvben Erdélyt illetően is, ami biztosan szíven üti a hazafiakat. De semmi értelme ezen felháborodni. Vonjuk csak le a megfelelő következtetést, azaz, hogy jobb a saját szemünkkel látni a dolgokat. És a továbbiakban tekintsünk kizárólag fikcióként a történetre, még akkor is, ha például valóságos helyszínek is megjelennek benne.

Ennek kapcsán viszont érdekes lehet elgondolkodni azon, hogy vajon Stoker tényleg annyira bízott a könyvtárban fellelhető anyagokban, hogy puszta tényként közölte őket? Mert ha igen, és a régi történetírók adatait tényleg adatokként kezeljük, akkor ez például a történelmi kutatásokat alapjaiban rengetheti meg. Ha viszont nem, akkor meg az a kérdés vetődik fel, hogy miért pakolta tele a könyvet valóságos helyszínekkel és egyéb apróságokkal.

Összefoglalva tehát nagyon tetszett a könyv, minden hibája és esetleges kiszámíthatósága ellenére is. Hatásosnak találtam a váltott nézőpontot, az atmoszféra pedig, amit Stoker teremtett, zseniális volt. Bár Drakula legyőzetett, az írónak köszönhetően el nem fog pusztulni valószínűleg soha. Ám mindenképpen jegyezzük meg méltó ellenfelének, Van Helsing doktornak a nevét is!

Meglehetősen sok magyar vonatkozása van a könyvnek. Rögtön az első oldalon kapunk egy bravúros leírást Budapestről, a Drakulánál töltött első estén pedig Jonathan tokaji bort iszik.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire.

A könyv szerepel a 100-as poszteren.

Illetve fény derül Drakula egy olyan, különös tulajdonságára, amellyel én más vámpíros történetekben nem találkoztam, ez pedig nem más, mint hogy Drakulának szőrös a tenyere. Bár lehet, hogy ez nem általános vámpír tulajdonság, hanem csak és kizárólag rá volt jellemző. Ez nem derült ki egyértelműen.

Van az életedben egy Van Helsinghez hasonló „ mester” – egy jó barát, aki bölcs tanácsaival igyekszik segíteni téged?

Erős Nők Klubja

Nőnap alkalmából gondoltam, frissítem már az erős női karakterek nevű listámat. Amikor is szembesültem azzal a szégyenletes ténnyel, hogy ezt még el sem készítettem. Úgyhogy a Drakuláról való elmélkedésemet egy kissé megszakítva következzen most az Erős Nők Klubja. (Meg azért is, mert kell egy kis időnyerés, ugyanis a Háború és békével lassabban haladok a vártnál.)

Olyan nőkről lesz ma szó, akik lenyűgöztek az élethez való hozzáállásukkal, a határozott fellépésükkel, az érvényesülésükkel egy férfiak uralta világban, a formabontó megoldásaikkal, vagy egyszerűen csak azzal, hogy meghoztak egy borzasztó nehéz, de helyes döntést egy piszok nehéz szituációban.

Nem fogom most kifejteni, hogy ki miért került be ebbe a klubba. Ezt egyrészt nagy valószínűséggel megtettem már egyszer abban a bejegyzésben, amelyikben a szóban forgó könyvről írtam. Másrészt pedig, aki nem hiszi, járjon utána. 😊

A sorrend nem rangsor, ezek a nők egytől egyig teljes jogú tagjai a klubnak.

Fanny Price A mansfieldi kastélyból

Ellen Mingott, avagy Olenska grófnő Az ártatlanság korából

Eugénie Grandet az Eugénie Grandet-ból

Jane Eyre a Jane Eyre-ből

Helen Graham a Wildfell asszonyából

Lotte Az ifjú Werther szenvedéseiből

Hester A skarlát betűből

Júlia az Új Héloise-ból

Tatjana az Anyeginből

Eszter A Jarndyce-örökösökből (és minden Eszter földön-vízen-levegőben 😊)

Maggie A vízimalomból

Charlotte a Vonzások és választásokból

A March lányok a Kisasszonyokból és a Jó feleségekből (mindegyik a maga módján)

Mina Harker a Drakulából

Mitől lesz erős egy nő?

Óda Van Helsinghez | Bram Stoker: Drakula

A mai nappal elkezdjük ízekre szedni Bram Stoker Drakuláját, minden vámpíros történet ősatyját. Előrebocsájtom, hogy igen valószínű, hogy újból két héten át maradunk egy könyvnél, mert rengeteg mondanivalóm van erről a történetről.

Kezdjük is rögtön a címmel. Nos, akik elolvasták már néhány bejegyzésemet, azok tudhatják, hogy kiver a víz azoktól a könyvektől, aminek a címe egy név. Ez azonban egy speciális eset, mert ki ne tudná, hogy ki az a Drakula. És mivel itt tényleg a vámpíros történetek ősatyjáról van szó, ettől a problémától jelen esetben eltekinthetünk. 😊

Habár… álljunk meg mégis csak egy vérszívásnyi időre. Mármint egy részről teljesen nyilvánvaló, miért lett a könyv címe éppen Drakula. Drakula a lény, a vámpír, aki ennek a történetnek a középpontjában áll. És ő a kuriózum is egyben. Az ismeretlen, a felfedezésre váró, a hihetetlen, a nagy szám. Ugyanakkor van nekünk itt egy másik főszereplőnk is. Mármint valaki, aki egy kicsit főbb szereplő a főszereplők közt. Van Helsing doktorra gondolok. Vajon miért nem a hős kapta a megtiszteltetést?

Erről hirtelen a Frankenstein jutott eszembe. Én is, mint oly sokan, beleestem abba a hibába, hogy Frankensteint a lénnyel azonosítottam. Hiszen teljesen egyértelműnek tűnt, hogy a történet a lényről szól, vagyis a könyv címe nem is lehet más, mint a lény neve. Holott azóta ugye már megtudtam, hogy Frankenstein valójában a tudós volt, aki a lényt megalkotta.

Na most az analógiánál maradva fennállt volna a veszély, hogy ha a könyv a Van Helsing címet kapja, akkor talán vele azonosították volna a vámpírt. Így viszont, nagyon lesarkítva a dolgokat, gyakorlatilag mindenki tudja, ki az a Drakula, viszont senki sem tudja, ki az a Van Helsing. (Legalábbis én homályban voltam ez ügyben.)

Mindenféle kutatásokból tudjuk, hogy az agyunk egyszerűen arra van trenírozva, hogy a rossz dolgokra koncentráljon, azokat raktározza el inkább. Ennek megvan a maga funkciója. Vagyis a saját biztonságunk, a túlélésünk érdekében ismernünk kell a ránk leselkedő fenyegetéseket, a gonoszt. De ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb lenne tudni, ki volt az, aki a gonoszt legyőzte.

Vagy csak az lenne a fontos, hogy azt tudjuk, hogyan? Ez egy nehéz és felettébb érdekfeszítő kérdéssé vált ebben a pillanatban számomra. Ugyanis emlékszem, hogy az egyetemen teljesen ki voltam akadva, hogy meg kellett tanulnom ötezer különböző tudós nevét, és hogy melyik mivel foglalkozott, és milyen úttörő dolgokat fedezett fel. Akkor ezt utáltam. Minek tudni ilyen lexikális dolgokat, mikor ezeket bármikor bárki megkeresheti? Most mégis úgy érzem, igenis illene tudnunk, ki az a Van Helsing, aki megszabadította a világot Drakula fenyegetésétől. (Igen, még mindig tisztában vagyok vele, hogy egy kitalált történetről beszélünk. De értitek, hogy értem, ugye? 😊😊)

Ha már ennyire belelovalltam magam a témába, folytassuk akkor a cím után továbbra is Drakula és Van Helsing viszonyának boncolgatásával.

Újabb dolog, amiről már-már köztudott, hogy nem csípem: a „szakszerű” elemzések egy-egy könyv elején vagy végén. Ebben a kötetben (még mindig az Európa Kiadó Kapszula Könyvtáras példányáról van szó) csupán egy előszó szerepel, amelyet Elizabeth Kostova írt. Bevallom, nem volt ismerős számomra a név, úgyhogy kutakodtam kicsit. A hölgy írta A történész című könyvet, mely szintén egy vámpíros történet, és nem is akármilyen vámpírral, hanem szintén Drakulával foglalkozik. (Legalábbis a fülszöveg alapján úgy tűnik.) És bár az előszó, amit a Drakulához írt, egy kicsit túl sok szerintem – szerencsésebb lett volna inkább a könyv végére tenni, tekintve, milyen sok, fontos információt fed fel a történetről –, érdekes dolgokat említett meg, amelyek felett talán a mezei olvasó el is siklott volna. Többek közt például azt, hogy kizárólag Drakula és Van Helsing külsejéről kapunk részletes leírást.

Az viszont eme apró részlet nélkül is teljesen egyértelmű, hogy itt tulajdonképpen a két említett szereplő csatájáról van szó. Ugyanis, ha nincs Van Helsing, akkor a többi szereplő soha az életben nem jut el a megfelelő következtetésekig. Drakulának nem kellett különösebben élelmesnek lennie, megvolt ugyanis az a roppant nagy előnye, hogy olyan vallású emberek közé próbált beilleszkedni, akik a legkevésbé sem hittek volna a létezésében. Pechjére azonban a sors éppen a megfelelő embert sodorta az útjába: a tudóst, aki nem csak arra volt képes, hogy a hitét összeegyeztesse a hivatásával, hanem hajlandó volt még ezen is túlmenni, és helyet adni a lehetetlennek. És így születnek a nagy dolgok. Kizárólag így, Van Helsing doktor közreműködésével sikerülhetett legyőzni a vámpírt.

Most tényleg teljesen átértékelődtek bennem az egyetemi dolgok. Abszolút jogosnak érzem, hogy a gonosz mellett igenis a jó nevét is tudni illene. Szóval jegyezzük meg, emberek: Abraham Van Helsing hathatós segítségével sikerült legyőzni Drakulát.

Jövő héten folytatjuk…

Szerinted érdemes lexikális tudásra szert tenni vagy az internet korában ez már felesleges?