Jó férj-e a jó férj? | Theodor Fontane: Effi Briest

Legutóbb áttekintettük az Effi Briest című regény tartalmát. Most vegyük egy kicsit alaposabban szemügyre a könyv egyes aspektusait.

Először is egy megjegyzés a címről, mert egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Hiába, ez a vesszőparipám. 😊 Nem bírom, amikor egy név egy cím. Értem én, hogy ő a főszereplő, de ez mondjuk egyébként is viszonylag hamar kiderülne olvasás közben. Értem én, hogy az ő életéről szól, ő van a fókuszban, de akkor is! Nincs annál semmitmondóbb, mint amikor egy név egy regény címe.

Ha már a fókuszt emlegettem, itt ugyan tényleg teljesen nyilvánvaló, kiről szól ez a történet, én mégsem rá helyezném a hangsúlyt, hanem Geert Innstetten báróra.

Ahogy Effi viselkedett, abban szerintem az égvilágon semmi meglepő nem volt. Láttunk már férjüket megcsaló fiatalasszonyokat más könyvekben is, amik ráadásul ennél érdekesebben voltak megírva. Példának okáért ott van mindjárt a Bovaryné, ami egy szinte azonos alaphelyzettel indít.

Egy lányt, aki soha korábban nem kapott udvarlást, hirtelen elhalmoznak bókokkal, hízelgéssel, egyáltalán egy cseppnyi szenvedéllyel. Mégis mi más lehet ennek a kimenetele, mint egy viszony? Persze ha mindennek Effi mégis ellenállt volna, akkor az én bejkegyzésem is másról szólt volna. Így viszont nálam a fókusz egyértelműen Innstettenre tolódott, aki igen érdekes dolgot tett.

A férfiúi hiúság persze Innstettenben is működött, és egyből megcselekedte az „elvárható” dolgokat – párbaj és teljes szakítás az asszonnyal. Ám ezután tépelődni kezdett, hogy vajon valóban ezek voltak-e a helyes lépések. Vajon annyi év távlatában valóban akkora jelentőséget kellett-e tulajdonítani ezeknek az eseményeknek. És vajon hosszú távon boldogabb lett volna-e, ha máshogy dönt.

Sajnos ez a regény kevésbé sikerült lélektanira, mint az Egy hölgy arcképe. Így, bár kapunk valamiféle válaszokat a kérdésekre, én még szívesen olvastam volna Innstetten belső tépelődéseiről.

Tragikus módon azt kell mondjam, az egész szituáció meglehetősen rezonál az életemmel, és ez súlyos elmélkedésekre késztetett. A megcsalás véleményem szerint mindig egyéni döntést. Persze meg lehet magyarázni, hogy mert nem kaptam meg valamit a páromtól vagy problémáink voltak. Csak ez a magyarázkodás sem nem szép, sem nem fair. De valami azért mégis csak van benne. Valami hiányállapot mindig lapul a megcsalás mögött. És ez felveti a bejegyzés címében olvasható kérdést: valóban jó férj-e a jó férj. Megfelelő férj-e, aki annak látszik?

Innstetten nem csak köztiszteletnek örvend a közösségében, hanem közszeretetnek is. Bárki azt mondaná rá, hogy ő egy jó ember. Még maga Effi is. De elég ez egy tartós házassághoz? Én így választottam párt, és nagyon sokáig úgy tűnt, hogy ez volt a helyes döntés, de mostanában meginogtam.

Az tehát, hogy valaki jó ember-e, igencsak relatív. Többek között attól is függ, milyen „célra” vizsgáljuk a kérdést. El tudja végezni a munkát? Vagy úgy tud szeretni, ahogy az számomra befogadható és kívánatos? A válaszoktól függetlenül azonban azt senki nem érdemli meg, hogy sárba tiporják a bizalmát.

Önmagában erről a témáról való filozofálgatással meg lehetne tölteni több könyvet, de más egyéb potenciális téma is megbújt ebben a regényben, amiről jó lett volna bővebben olvasni. Engem például érdekelt volna a Briest szülők gondolatmenete is, hogy miért épp Innstettent választották a lányuknak. (Bár ehhez kapunk egy minimális információmorzsát, ami alapján lehet találgatni.) De a regény végi pálfordulásuk mögött megbnúvó indokokra is kíváncsi lennék. (Valóban a halál fenyegető közelségére volt szükség az enyhüléshez? Vagy netán volt itt némi bisszú is Briestné részéről, amiért a lánya vérig sértette az egykori szerelmét?) Továbbá kiemelném még a rangban Innstettenék alatt álló karakterek szerepét. Meglepő módon ugyanis éppen ők, név szerint Gieshübler, Roswitha és Rollo kutya álltak végig Effi mellett. Nem a családja, nem a barátai, hanem Roswitha, egy cseléd, aki pontosan tudta, milyen az, egyedül, kilátástalanul állni a világban.

Nekem minden tragédiájával együtt tetszett Theodor Fontane regénye. Csak az sajnálatos, hogy olyan rövidre fogta.

Utalás történik a Copperfield Dávidra, az Ivanhoe-ra és a Nanára.

Ebben a regényben a szereplők bosztonoznak és whisteznek is.

Újfent említésre kerül a gothai almanach, amellyel már megismerkedhettünk az Egy hölgyarcképe című regényben.

Magyar vonatkozása is van a regénynek: egy sétaszánkózás alkalmával Effi és Geert megállnak egy fogadónál ebédelni, ahol magyar bort szolgálnak fel nekik.

De nem csak Magyarországot emlegetik, hanem egy másik helyet is, ahol volt szerencsém több évig élni (és az egy nagyon boldog időszak volt). Ez pedig nem más, mint egy igen jelentős németországi gyógyüdülő hely, Bad Reichenhall.

Mindig meglepődök, hány almafajta létezik. Itt például a ranett almával találkozhatunk, ami egy nagyobb csoport több alfajjal. A többségük téli almafajta, melyeket gyógyászati célra is alkalmaztak.

Egy helyen egy különös karácsonyi szokásról olvashatunk: „…régi pomerániai karácsonyi szokás szerint egy nagy ládát hajítottak az udvarba: rengeteg holmit találtak benne. Legvégül is előkerült a fődolog, egy csinos, mindenféle japán képekkel teleragasztott ládika, voltaképpeni tartalmához egy cédulát is mellékeltek.” Ez a szokás a Julklapp, mely eredetileg Skandináviából származik, de az észak-német régiókban is elterjedt a XVIII. században. A szokás lényege, hogy egy hangos kopogtatás után az ajándékozó gyorsan benyitott egy szobába, és bedobta az ajándékát (vagy egy nyitott ablakon át) anélkül, hogy meglátták volna, így a kiléte titokban maradt. Az ajándék sokszor többszörösen be volt csomagolva, így a hangsúly a kicsomagoláson volt, nem is magán az ajándékon. Maga a szó egyébként tükörfordításban karácsonyi kopogást jelent.

Hogyan lehet visszaépíteni az elveszett bizalmat?