Lélekbúvárkodások 2. | Henry James: Egy hölgy arcképe

Ahogy a legutóbbi bejegyzésben említettem, most még visszatérünk egy picit az Egy hölgy arcképe című regényhez. Habár az előző bejegyzés éppen arról akart volna szólni, hogy nem érdemes bármilyen momentumot is kiragadni ebből a könyvből, mert minden félmondatnak jelentősége van, és együtt állnak össze egy kerek egésszé, most mégis rácáfolok saját magamra. (A bejegyzés EXTRA SPOILERT tartalmaz!)

Három kisebb témát szeretnék mégis kiemelni. Ebből kettő talán nem is annyira a fősodorhoz tartozik, de mindenképpen úgy gondolom, hogy említésre méltóak. Persze ezer más aspektust is választhattam volna, mert ez a regény bőven szolgáltat témát. De engedtessék meg nekem, hogy most mégis épp erről a háromról írjak.

Az első egy egészen rövidke, mondhatni nyúlfarknyi kis téma, amely a nagy könyvhöz kapcsolódik. Ott ugyanis a következő mondat olvasható ennek a regénynek a leírásánál: „Az otthon szorító konvencióitól menekülő Isabel bonyolult szexuális és erkölcsi tartalmakkal terhelt érzelmei kavargó világával szembesül, amelyet csak óriási küzdelem árán érthet meg.” (187. oldal) Én ezt a mondatot semmilyen vonatkozásban nem értem. Egyáltalán nem gondolom, hogy Isabel bármikor is az otthon szorító konvenciói elől menekült volna. Először is szerintem Amerikában is megtalálta volna a saját útját az életben, ami köszönőviszonyban sem lett volna a konvenciókkal. Ott Caspar Goodwood jelentette volna szerintem a konvenciót, de nem gondolom, hogy Isabel valaha is hozzáment volna, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak, mint egy tradicionális pár. Európában sem gondolom, hogy azért ment volna hozzá Osmondhoz, hogy a konvenciók elől meneküljön. Bár többen céloztak rá, hogy Osmond talán nem a legmegfelelőbb választás, mégsem gondolom, hogy dacból ment volna hozzá. Szerintem őszintén hitt abban, hogy mint a felesége, segítségére lehet Osmondnak, és kihozhatja belőle, vagy kihozhatják egymásból a bennük szunnyadó potenciált. Végül pedig amikor Osmondtól elment, akkor sem gondolom, hogy a konvenciók vagy bármi más elől menekült volna. Őszintén hiszem, hogy azt az utazást tényleg Ralph betegsége inspirálta. Persze kapóra jött Isabelnek, hogy szusszanhat egy kicsit, és átgondolhatja a jövőjét.

Ezen túl a bonyolult szexuális és erkölcsi tartalmakkal terhelt érzelmei kavargó világa kifejezést sem teljesen értem. Bár tény, hogy Isabel elég bonyolult és összetett karakter, a könyvben én egy szemernyi szexualitást sem véltem felfedezni. Ez volt talán az egyetlen téma, amibe James nem ment bele. De olyannyira nem ment bele, hogy még érzékeltetni sem érzékeltette véleményem szerint. Vagy ha igen, hát olyan lenyűgözően finoman tette, hogy én teljesen átsiklottam felettem.

Felvetette bennem viszont ez a mondat ismét azt a témát, hogy mi van akkor, ha a magyar fordításból valami lényeges kimaradt. Ha számunkra a fordító „megszépítette” a történetet. Ha önkényesen cenzúrázta. Ha kihagyta azokat a részeket, amelyekkel ő nem értett egyet vagy amelyeket nem kívánatosnak talált. Vagy ha talán nem is önkényesen tette mindezeket, hanem felsőbb utasításra.

Érdekes lenne néhány művet eredeti nyelven is elolvasni, és összehasonlítani a magyar fordítással. Vagy éppen párhuzamosan olvasni, és felfedni, hogy valóban van-e különbség. Sajnos erre egyelőre nincs kapacitásom, de talán egyszer majd kipróbálom ezt is.

A következő témát, bevallom őszintén, egy a mesterséges intelligenciával folytatott „beszélgetés” vetette fel bennem. Mikor kerestem, hogy mi lehet a góthai almanach, elolvastam a Google Gemini összefoglalóját, amiben felvetette, hogy az, hogy erről éppen Edward Rosier jellemzésénél olvashatunk, milyen szépen megmutatja, hogy Edward Rosier tulajdonképpen Gilbert Osmond, csak „kicsiben”. Vagyis hogy Rosier-nak ugyanúgy a társadalmi rang, a gazdagság és a materiális értékek a legfontosabbak.

Érdekesnek találtam ezt az összehasonlítást a részéről (persze tudom, hogy sokszor hülyeségeket is beszél, ne kövezzetek meg), mert én egy szemernyi hasonlóságot sem fedeztem fel Rosier és Osmond közt.

Osmond nem igazán akart megházasodni, ez teljesen nyilvánvaló volt az első, Madame Merle-lel folytatott beszélgetéséből. Összességében számomra ő egy végtelenül unott ember benyomását keltette. Ebből az unalomból őt valóban csak a társadalmi rang, a vagyon, és ezeknek bármilyen formájú megnyilvánulása volt képes kizökkenteni. De a házasság kérdésében még ez sem volt elég, hiszen elég határozott elképzelései voltak a megfelelő feleségről, ezért először alaposan tanulmányozta Isabelt. Hogy végül miért vette el, arra szerintem csak az lehet a magyarázat, hogy végül mégis elvakította a vagyon. Hiszen ha igazán kiismerte volna Isabelt, hamar rájött volna, hogy Isabel bizony nem fog úgy táncolni, ahogy ő fütyül.

Rosier házasulási terveiben viszont egyáltalán nem játszott szerepet szerintem a vagyon. Már csak azért sem, mert nem tudhatta, mekkora Pansy hozománya. Ezen túl pedig képes volt a hőn szeretett gyűjteményének nagy részétől megszabadulni, csak azért, hogy előnyösebb színben tűnjön fel Gilbert előtt, mint kérő. Sajnálatos módon azonban Osmond egyáltalán nem gondolta úgy – nyilván saját tapasztalatok alapján –, hogy egy házasságban figyelembe kellene venni az érzelmeket. Így borítékolható volt, hogy Rosier csinálhat akármit, csak Osmond holttestén keresztül szerezheti meg Pansy-t. (És nyilvánvalóan Lord Warburton színrelépése után még kilátástalanabb helyzetbe került. Bár igazán sosem voltak kilátásai.)

A harmadik téma pedig Madame Merle-t érinti. Ő lehet ugyanis ennek a könyvnek a második számú főszereplője, közvetlen Isabel után. A múltkori bejegyzésben egy helyen úgy utaltam rá, mint álnok nő, aki a bűntársával végzetes csapdába csalt egy lányt. De ő ennél sokkal több. Egy bűnös nő, aki rossz útra tévedt. Egy anya, aki önként mondott le a gyermekéről. Egy nő, akinek fontosabbak voltak a társadalmi konvenciók, mint a saját lánya. Egy anya, aki élete legnagyobb hibáját egy másik súlyos hibával próbálta helyreütni. Egy ember, aki a sajátján kívül másik két ember életét is végérvényesen tönkretette. Azt hiszem, ezek után kijelenthető, hogy méltán kaphat helyet a „Kedvenc” Főgonoszaim listáján.

Ezek lettek volna még a kósza gondolataim az Egy hölgy arcképe című regényről, amelyeket mindenképp meg akartam osztani. Összességében azt mondanám, ez egy nehéz könyv. Aki a könnyedebb szórakozást kedveli, az ne mélyedjen bele Henry James eme művébe, mert csalódás fogja érni. Aki viszont szereti a lassú folyású lélekbúvárkodást, annak kötelező. És külön kiemelném azt a fantasztikus lehetőséget, amit a könyv az olvasás utáni diskurzusokra nézve rejt magában. A többé-kevésbé nyitott vég ugyanis szerintem sok konstruktív érvütköztetésre ad módot. Szóval adott esetben egy könyvklubos választásnak is ideális lehet.

Szerinted létezik még a mai modern Európában klasszikus értelemben vett társadalmi rangkülönbség?

Lélekbúvárkodások 1. | Henry James: Egy hölgy arcképe

Az előző bejegyzésben igyekeztem röviden összefoglalni az Egy hölgy arcképének cselekményét. Ma pedig szokás szerint kicsit kielemezgetjük az eseményeket. Vagy inkább csak megpróbáljuk kielemezgetni.

Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy miről is szóljon ez a bejegyzés. Volt már persze más olyan könyv is, aminél azt éreztem a végén, hogy tényleg minden szó számított. De ez most az első olyan könyv, aminél azt érzem, bármely aspektusát ragadnám meg, bármit emelnék ki, nem tudnám átadni vele, hogy miről is szólt ez a könyv. Itt tényleg minden szónak súlya van, és ahhoz, hogy békében tudjunk élni a történet végével, ahhoz feltétlenül éreznünk kell az összes szó súlyát.

Ez egy hétszáz oldalas monstrum, amit ha lecsupaszítunk a puszta eseményekre, akkor nagyon hamar láthatjuk, hogy nem történik túl sok minden ebben a könyvben. A főbb események a következőek:

Isabel Angliába érkezik.

Isabel két kérőt is elutasít.

Isabel megismerkedik Madame Merle-lel.

Meghal az idősebb Mr. Touchett, aki tetemes összeget hagyott Isabelre.

Isabel Firenzébe utazik Mrs. Touchettel, ahol megismerkedik Mr. Osmonddal.

Isabelből Mrs. Osmond lesz.

Isabel meglátogatja az ifjabb Mr. Touchettet Angliában, majd visszatér Rómába a férjéhez.

De mindezen események alatt és között James valóban szinte portrészerűen állítja elénk Isabelt. Csakhogy egy irodalmi portré jóval sokrétűbb, mint egy tényleges portré. Az olvasó nagy szerencséjére persze.

Főhősünk, Isabel korántsem egy egysíkú karakter. Ő egy fiatal, amerikai lány egészen modernnek ható felfogással, tele álmokkal és vágyakkal. A könyv végére viszont egy megkeseredett, lehangolt, zárkózott asszony lesz belőle. Isabel Archer és Isabel Osmond közt egy óriási szakadék tátong. Mintha nem is ugyanarról a nőről lenne szó. És hogy ezt a „fejlődést” megértsük, bizony minden szóra szükségünk van.

Sőt, még időre is szükség lehet, azt hiszem. Én például menet közben sok mindent nem értettem meg. Már úgy értem, hogy Isabel több döntésével nem értettem egyet. Egyáltalán nem értettem, mit látott Osmondban, ami annyira felkeltette az érdeklődését, hogy hajlandó volt még hozzá is menni. Tele volt ugyanis a könyv más, sokkal érdekesebb és izgalmasabb férfi karakterekkel. Idő kellett, míg kifundáltam egy számomra elfogadható magyarázatot erre. És a könyv vége is felbosszantott először. De nem az, hogy többé-kevésbé függőben maradtak a dolgok. Sokkal inkább ott sem értettem a miértet. De aztán minél többet gondolkodtam, annál jobban elkezdtem elhinni, hogy megértettem. Vagy legalábbis meg tudtam válaszolni a saját magam számára értelmes indokokkal a kérdéseket.

Azon túl, hogy James lélekbúvárkodása fantasztikus, és már-már flauberti magasságokba is emelkedett, azt hiszem, éppen ez ennek a könyvnek a legnagyobb erénye. Hogy attól függően, ki és milyen élethelyzetben olvassa, mást lát meg benne. Mert lehet ez egy könyv egy lányról, akit rútul tőrbe csalt egy álnok nő és a bűntársa. De lehet ez egy történet arról is, hogy milyen az, amikor egy idealista lányt arcul csap a valóság.

Ezt a bejegyzést én most itt be is fejezem. Egyrészt tényleg azt érzem, hogy kár belemenni ennek a regénynek a kapcsán a részletekben. Egyszerűen el kell olvasni, odafigyelve minden szóra. De azért nem ajánlanám mindenkinek. Bár vannak kalandos elemek a regényben, ez távolról sem egy kalandregény. Ez egy vérbeli lélektani regény, ahol az író célja szerintem az volt, hogy az olvasó a legmesszebbmenőkig megértse a főszereplő minden gondolatát és tettét. Ezért aztán elég sok benne az elmélkedés és a „száraz” leírás. Aki az eseménydús történeteket kedveli, az végül szerintem sajnálná az erre a könyvre „elpazarolt” időt.

Másrészt viszont van néhány olyan aspektus, amiről mégis csak szeretnék itt megemlékezni, ezért a következő bejegyzés még mindig az Egy hölgy arcképéről fog szólni.

Megismertem egy új és meglehetősen jelentős olasz festőt, bizonyos Cimabue-t. Azért jelentős, mert éppen két művészeti korszak, a gótika és a reneszánsz határán alkotott. Az ő híres Madonna-képeihez hasonlítja Isabelt egy alkalommal Mrs. Touchett.

Továbbá megismerkedtem a góthai almanachhal. Ez eredetileg a német nemesi családok családfáit tartalmazta. Később pedig a nyugati (főleg német, francia és olasz) uralkodók és nemesek családfáit. Az almanachban csak a születési jogon szerzett nemesség kapott helyet. (Azt gondolnánk, hogy ez Gilbert Osmondhoz kötődik, hiszen neki nem titkoltan nagyon fontos volt a származás. De valójában Edward Rosier bemutatásakor kerül szóba. (Edward Rosier Pansy szerelme.))

Mennyire hasonlítasz az öt évvel ezelőtti önmagadhoz?

Henry James: Egy hölgy arcképe

Kissé nyögvenyelősen, de befejeztem Henry James regényét, az Egy hölgy arcképét. A nyögvenyelősség oka többek között a regény terjedelme volt. Egy hétszáz oldalas műről van ugyanis szó. Ezt már csak azért is érdemes észben tartani, mert, ahogy azt nemsokára látni fogjuk, viszonylag sok szereplővel dolgozik a történet.

Az Egy hölgy arcképe főhőse Isabel Archer, akit édesapja halála után egy nagynénje, bizonyos Mrs. Touchett vesz a szárnyai alá. A hölgy magával viszi Isabelt Európába, ahol a bő képzelettel megáldott lány eleinte sziporkázik.

Először Angliában töltenek el huzamosabb időt, ahol van szerencsénk megismerkedni ifjabb és idősebb Mr. Touchettel is. Mind a ketten elég beteges alkatok. Mármint az egészségünk nincs éppen a topon. Viszont mindketten elbűvölő emberek, és az ifjabb Touchett, Ralph kimondottan egy üde színfolt nem csak ebben a könyvben, hanem úgy általában az irodalmi karakterek között szerintem. Szellemes, sziporkázó, ám éleslátó is ugyanakkor. Persze neki is megvannak a maga gyengéi. Nagyon megkedveli Isabelt, és egy gyenge pillanatban ráveszi a halálos ágyán lévő édesapját, hogy hagyjon egy komolyabb összeget a lányra.

De mielőtt még az események elébe szaladnánk, meg kell ismerkednünk még néhány kulcsfontosságú szereplővel Isabel angliai tartózkodása során. (A szereplők nem a megjelenésük sorrendjében kerülnek bemutatásra.) Az egyik ilyen Henrietta Stackpole, Isabel jó barátnője Amerikából, aki egy újságnak ír tudósításokat. Henrietta egy elég karakán nő, akinek nincs szüksége segítségre, tökéletesen jól feltalálja ő magát még a konzervatív Európában is. Talán kissé szívtelennek hat a karaktere, de komolyan foglalkoztatja őt a barátnője jólléte. A következő Lord Warburton, Ralph Touchett egy barátja, aki igen gyakran teszi tiszteletét Touchettéknél, miután megismerkedett Isabellel, és kisvártatva meg is kéri Isabel kezét, de elutasító választ kap. A harmadik Caspar Goodwood, Isabel egy korábbi kérője Amerikából, aki bár nem kap egyértelmű bátorítást, mégis feljogosítva érzi magát, hogy a szerelmével üldözze a lányt.

Legkésőbb pedig Madame Merle-lel ismerkedünk meg, aki Mrs. Touchett barátnője, de csakhamar elég közeli és bizalmas viszonyba kerül Isabellel is. A hölgy elbűvölő. Maga a kifinomultság, az elegancia és az udvariasság.

Isabel tehát szegény rokonból csakhamar jómódú, független, önálló nővé változik. Világot akar látni, ezért az idősebb Mr. Touchett halála után csatlakozik Mrs. Touchetthez egy kisebb európai körútra, amelynek során többek közt Párizst és sok olasz várost is érintenek. Végül pedig Firenzében kötnek ki, ahol Mrs. Touchett egyébként is lakik.

Firenzében mintegy véletlenül Madame Merle összeismerteti Isabelt egy másik, régebbi ismerősével, Gilbert Osmonddal. Hogy a dologban valami turpisság van, azt kezdettől fogva lehet sejteni. Olvasóként fültanúi lehetünk ugyanis egy beszélgetésnek Madame Merle és Osmond között, amelyben arról folyik a szó, hogy Osmondot bizonyára szórakoztatni fogja Isabel.

Ez így is lesz, és ráadásul Isabel is meglehetősen szórakoztatónak találja Osmondot. És azt fundálja ki, hogy nem is „tehetné” jobb helyre azt a termérdek pénzt, amit igazából érdemtelenül kapott, mintha önként „odaadja” ennek a jóravaló, ám végtelenül szegény férfinak. Így Isabel hozzámegy Osmondhoz. Ezzel a friggyel pedig nem csak egy férjet, hanem mindjárt egy kislányt is kap. Osmondnak van ugyanis egy lánya, Pansy. Szerencsére Isabel Pansy-t is nagyon megkedveli, és az érzés kölcsönös lesz. Ez a kapcsolat pedig nagyon nagy befolyással lesz később Isabelre. Viszonylag rövid idő alatt ugyanis Isabel rájön, hogy Osmond mégsem az az eszményi férj, akinek képzelte, és ezután figyelmét igyekszik inkább Pansy felé fordítani. Már csak azért is, mert Pansy kiházasítása egyre égetőbb problémává válik az Osmond háztartásban. Isabelnek néhány korábbi ismerőse is érdekelt lesz a házasítási kérdésben, ami sajnálatos módon csak további nézeteltéréseket szül Isabel és Gilbert közt.

Emellett Isabel több jóakarója is próbálja kimenteni Isabelt szorult helyzetéből, tudniillik a boldogtalan házasságából. Természetesen ide tartozik Isabel szívbéli jó barátnője, Henrietta is. Ám Isabel hajthatatlan. Bár a regény végén ugyan sor kerül egy informális szakításra, az utolsó jelenetekben arról értesülünk, hogy Isabel úton van vissza Rómába, ahol a férjével élnek.

Ez lett volna a közel hétszáz oldalnyi cselekmény rövid összefoglalása. Jövő héten a szokásos módon érkezik az elemzés.

„Röviden szólva: a szépirodalom házának nem egy ablaka van, hanem milliónyi – mert az ablakok számát megállapítani lehetetlenség; s mindegyik ilyen ablakot az egyéni látásmód szükségessége vagy pedig az egyén akaratának nyomása véste – vagy vésheti még – a ház hatalmas homlokzatába.”

„Önmagunkban kételkedni majdnem olyan szükségtelen, gondolta Isabel, mint legjobb barátunkban kételkedni; meg kell próbálni önmagunk legjobb barátja lenni, s ily módon kell előkelő társaságban részeltetni magunkat.”

„ - …De azért mindig tudni akarom, mit nem lenne szabad tennem.

-       Hogy aztán megtedd? – kérdezte a nagynéni.

-       Hogy választhassak – felelte Isabel.”

„Szülőhazát éppoly kevéssé lehet megtagadni, mint mondjuk a nagymamánkat. Ezt sem mi választottuk, azt sem. Olyan alkatelemeink, amelyeket nem tudunk kiküszöbölni.”

„Egy nő természetes küldetése: ott lenni, ahol a legjobban értékelik.”

„A pénz után futni: szörnyű; találkozni vele: elragadó.”

„Valahányszor Isabel boldogtalan volt, mindig körülnézett – részben ösztönösen, részben elméleti megfontolásból -, hogy vajon mit lehetne cselekedni. Sohasem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy beteges állapot a boldogtalanság, a szenvedés állapota: ellentétben a cselekvéssel. Csinálni valamit – nem nagyon fontos, hogy mit -: menekülés, bizonyos mértékben gyógymód.”

„A saját házasságát sosem tudja megmagyarázni az ember.”

Előfordult már, hogy teljesen félreismertél valakit?